Voltam vérvételen. Múltkor nyáron nem volt, mert közölték, hogy évente csak egy jár. A vérvétel előtt felhívtam az ambulanciát, mire számítsak, mert a vírus miatt egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz bármi.

Klári nővér vette fel a telefont, eldaráltam, miért jelentkeztem, kedves volt, mondta, hogy igen lesz, mert márciusban volt utoljára. Ennyit az éves egyetlen vérvételről.

Nem megyek már korán, most is tíz után értem oda. Hamar sorra kerültem, de a receptre várnom kellett.

Múltkor külön írták a recepteket, ellentétben az utóbbi gyakorlattal, amikor egyben kaptam négy havit. Nem is értettem, hogy pandemia idején miért kell havonta bemennem egy járványkórházba kiváltani a gyógyszereim, miért nem törekednek arra, hogy minél kevesebbszer kelljen tömegközlekednem, odamennem, miért nem cél, hogy csökkentsük ezeket a köröket.

Sikerült meggyőznöm őket, hogy egyben írják ki.

Vérvétel után Klári nővérnek átadtam egy doboz Milka szaloncukrot, láttam rajtuk, hogy örülnek, de mindig nehezen értelmezhető számukra, az, ami nekem teljesen természetes, hogy viszek valamit. Bár voltak konfliktusaink, igaz, nem sok, de attól még az életem részei, és nagyra becsülöm azt a munkát, amit végeznek. Ha már gyakorlatilag alig van orvos, nekik kell mindent csinálni, és ellentétben velem, aki az esetek kilencven százalékában kedves vagyok, gondolom, nem mindenki az.

Jövő héten kell telefonálnom az eredmények miatt, a vírus csak két hónap múlva lesz meg, de azzal nem is szoktam foglalkozni, mert feltételezem, hogy nincs, nem kimutatható, ha pedig gáz van, úgyis szólnak. Sokkal inkább izgat az immunrendszeremet mutató CD4 szám, és a vérképem általános adatai, hogy van -e valami eltérés valamamiben.

A tavaszi, eddig soha nem látott jó eredmény után magasan van a léc, nehéz lenne nem csalódnom, izgulok is, hogy mi lesz.

Őszintén megmondva nem bántam volna, ha ünnepek előtt nem kellett volna azon idegesítenem magam, mi játszódik le a testemben, és elmaradt volna a vérvétel.Ugyanakkor tudom, ez fontos információ, tudnom kell, még akkor is, ha ezt pár nap izgalom előzi meg. Benne van a pakliban, hogy megnyugszom az eredménytől, és akkor még jobb.

Már nem izgulok annyira, így lassan tizenegy év után ez már indokolt volt, nem eshetek össze az úton, nem kezdhetek állandóan pánik okozta köhögésbe, meg kellene már szoknom.

Meg lehet szokni? Szerintem nem.

Bár így, hogy itt van Bence, nem gondolok a betegségemre túl sokat. Nem téma, nem aktuális, nem kell raja pörögnöm, nem kell senkit különösebben féltenem, még akkor sem, ha papírom van róla, hogy nem fertőzöm.

Sokat segít a maszk is, jobban el tudok bújni a rendelőben, kevésbé vagyok felismerhető. Mintha valami kőrözött bűnöző lennék, pedig nem csináltam semmit.

Kaptam egy betegséget, amihez lassan, de fel kell nőni, nem söpörhetem a szőnyeg alá, minimum egy évben háromszor szembesülnöm kell vele. Nagyon hosszú út volt ez, mire normalizálódott bennem a dolog, elképesztő gyötrelmek, önmarcangolás, minden, ami ezzel jár megspékelve egy óriás adag lelkiismerettel, ami ebben az esetben nem túl hasznos adalék.

Kiváltottam a gyógyszer egyszerre, több, mint egy millió forint a négyhavi eredeti ára. Ezzel a pakkal folytattam a napom, egy táskányi gyógyszerrel, amik ahhoz kellenek, hogy éljek. Minden alkalommal, mikor valami miatt ki kellett nyitnom a táskámat, szembesültem vele, hogy ezeket nekem kell szednem, ezek az életem részei.

Amikor itthon van, és csak az a két doboz van elől, amit épp használok, kevésbé sokkoló.

Ráadásul néha fogalmam sincs, bevettem -e. Annyira automatizmus lett az egész - jelez a telefonom, beveszem, ennyi-, hogy már a bevétel után két perccel sem mernék megesküdni, hogy valóban megtörtént –e, vagy nem. 

Pont vérvétel előtti este volt, hogy Bencével benne voltunk egy beszélgetésben, benyúltam a szekrénybe, de nem emlékszem, hogy kivettem -e, nem volt meg a lenyelés pillanata. Negyedórával később teljesen elbizonytalanodtam, Bence sem tudta megmondani, látta -e magát a folyamatot. Minél tovább gondolkoztam, annál biztosabb lettem benne, hogy nem vettem be.

Bevettem. Vagy bevettem újra, nem tudom.

Volt már ilyen, akkor valószínű a tudattól szarul lettem, kerestem információt a neten, mi történik, ha valaki duplán vette be. Olyanokat írtak, hogy kórházba kell menni, májkárosító hatású, ilyenek. Remélem, most ez nem történt meg, pláne vérvétel előtt, mert az látszani fog.

A gyógyszerfegyelemben tehát nem az a gáz, hogy elfelejtem, bár ilyen is volt már, sokkal inkább az, hogy nem emlékszem a bevételre. Próbálkoztam napokra lebontott kis gyógyszeradagoló dobozkákkal, egy ideig működött, de utána nem.

Azt kérem karácsonyra, már ha lehet bárkitől bármit kérni, hogy legyen minden rendben, és nyugodt legyen az ünnep.

Egy lépés előre, bár sehova nem tartok, csak a szinten tartásra törekszem.

Elküldte az állatorvosi rendelő Bundi vérképét.

Nem is számítottam rá, mert arról volt szó, hogy mára lesz meg, és bemegyek Géza doktorhoz megbeszélni, mi a teendő.

Villámcsapásként ért, mikor megláttam az e-mailjeim között. Idegesen megnyitottam, gyorsan lepörgettem a négy oldalas dokumentumot, hogy azonnal lássam, mik az eltérések.

Láttam, vannak rossz értékek, a végén magyarázat is volt, de olyan általános dolgok, amik vonatkozhatnak kutyákra, macskákra, illetve más értékekkel való összefüggésekre.

Azonnal hívtam az orvost a mobilján, nem vette fel, írtam neki, hívjon vissza.

Addig az Interneten kutakodtam, próbáltam információt gyűjteni, de csak arra jutottam, hogy a fehérvérsejt kicsit alacsony, az immunrendszert jelző érték is, és pajzsmirigy túlműködést állapítottak meg.

Rettenet ideges lettem, bár a többi eredmény rendben volt, és a feltételezett májfunkciót sem emelték ki, mint rossz értéket.

Kinyomtattam, minden adatot alaposan feldolgoztam, mellé írtam, mi, mit jelent, mi lehet az oka, mennyivel tér el, teljesen belemerültem, mikor hívott az orvos.

Remegő hanggal vettem fel, és szinte könyörögtem, nyugtasson meg, nem olyan nagy a baj.

Az az érték, ami a legnagyobb eltérést okozta, ami miatt a legjobban aggódtam, arra azt mondta, nem kell vele különösen foglalkozni, sokkal inkább fontos a pajzsmirigy, amit viszont kezelni kell.

Időben elkaptuk, ebben a korban sok macska szenved tőle, és szerencse, hogy kezdeti stádium, nem jelentkeztek tünetek, mint a fogyás, szőrhullás, hányás, ilyenek.

Minden adat sokkal jobb, mint gondolta, teljesen rendben van, kivéve, hogy az immunrendszer kicsit sérülékenyebb, de nyilván ez egy pillanatnyi állapotot mutat.

Mondta, nyugodjak meg, ne pörgessem magam, másnap megbeszéljük, hogyan tovább.

Annyira elkezdtem remegni, hogy mikor Bencét hívtam, hogy elmeséljem, mit mondott, majdnem kiesett a telefon a kezemből. Később jött ki rajtam, de megsemmisítően érkezett, mint egy tornádó. Borzasztó, mennyire ki tudok készülni, ha a szeretteimről van szó.

Anyukám ugyanilyen volt, nem kérdés, kitől örököltem.

Ma bementem korán reggel, rendelés előtt, hogy megbeszéljük, hogyan tovább.

Mondta az orvos, hogy ez mostantól egy kvázi életmódváltás lesz, hogy elkerüljük a súlyosabb szövődményeket, mint a műtét. Gondolni sem akarok rá, nem és nem!

Van egy csepp, ami hormon, pont erre van, humánusabb, mint tabletta, ezt valószínű élete végéig kell szedni, kezdetben kis adagban, napi kétszer, szájába adagolva, Nem fog örülni, de ez van. Ezen túl a most még a régi tápjával együtt jódszegény gyógytápot kell neki adni, és azt a vitaminkúrát, amit eddig is csinált minden évben, de most kétszer.

Egy év múlva újabb vérvétel, nézzük meg, mi történt.

Bizakodó, optimista, azt mondta, időben vagyunk.

Kiváltottam mindent, megrendeltem az új ételeket, vitamint, mindent, egy vagyon elpattant, de a macskáért bármit.

Meg is kapta az első adag cseppet, nem mondom, hogy boldog volt, meg az egy kérdés, ha esetleg még ebben az életben elutaznánk, hogy fogja más beadni neki, mert ételbe keverve elvileg nem lehet. Orvos szerint igen, betegtájékoztató szerint nem, de ezen majd gondolkozunk, ha aktuális lesz.

Bízom benne, hogy nem lesznek mellékhatásai sem, és sikerül normál szintre felhozni Bundit, rajtunk nem fog múlni.

Nagyon elfáradtam az elmúlt két napban, olyan volt, mint egy rossz álom, folyamatosan jött valami, ami miatt stresszelhettem.

Szeretnék már megnyugodni, és hogy minden visszaálljon a normál kerékvágásba, már ha a mostani helyzetben létezik ilyen egyáltalán.

Meg fogom védeni mindentől a macskámat, és mindent megteszek, ami lehetséges, hogy sokáig velem maradhasson egészségben, boldogságban.

Ámen.

Aki kicsit is ismer, tudja, milyen a viszonyom az állatokhoz, különösen a saját macskámhoz.

Amióta eszemet tudom, folyamatosan szerettem volna állatot, de a szüleim azt mondták, túl nagy felelősség, meg lakásban nem lehet tartani, így nem kaptam.

Pedig mennyit sírtam, hogy semmit nem szeretnék, csak hogy legyen egy kutyám vagy tengerimalacom, görényem stb.

Papagájom volt kettő is, egyik pár hetet, másik pár évet élt. Imádtam, de mégsem „igazi” állat volt, túl sok dolgot nem tudtam vele kezdeni. Arra viszont emlékszem, mikor elpusztult. Rettenetes volt, örök nyomot hagyott bennem. Nagymamámnál nyaraltam, tizenkét éves lehettem, mikor a szüleim megérkeztek, hogy hazavigyenek. Ahogy beléptek, láttam rajtuk, valami nem kerek, majd közölték a hírt. Nagyon sírtam, ugyanakkor tudtam, jobb, hogy nem én találtam meg. Nagymamámnak vettünk hatéves korom körül egy kutyát, akit körülbelül tíz év múlva megmérgeztek az utcában, őt is nagyon szerettem, és emlékszem, mennyire nem értettem, mint ahogy most sem, hogy hogyan tehet valaki ilyesmit. Onnantól a mamám hirtelen öregedni kezdett, szinte belebetegedett, nem volt miért és kiért felkelnie.

Bundi, a macskám iránti rajongásom pedig teljesen abszurd, olyan szerelmes vagyok, hogy ha csak ránézek, vagy rágondolok, könnybe lábad a szemem.

Mindig visszük vizsgálatra Géza doktorhoz, akihez szinte a kezdetektől jár. Volt egy másik orvos, akit hirtelen, az örökbefogadása után találtam az előző lakástól legközelebb eső állatorvosi rendelőben, ő adta be az első oltásokat, de utána váltottunk, és szerintem a város egyik legmenőbb orvosi rendelőjébe jár azóta. Nem sűrűn, inkább csak kötelező oltásokra, de folyamatosan viszem, ha pedig bármi olyat észlelek, akkor is. Bundiról tudni kell, hogy nem túl együttműködő az orvosnál, rettenetesen vad lesz, alig lehet kiszedni a dobozából, többször megtámadta már a személyzetet. Az elején még magyarázkodtam, hogy amúgy otthon milyen kedves, csak a rendelőben vad, de rájöttem egy idő után, hogy ők is pontosan tudják, hogy egy macska akaratos állat, ha nem akar ott lenni (miért akarna?), akkor azt jelzi. Harapással, karmolással, fújással, vagy csak azzal, hogy lebetonozza magát a hordozójába, és nem lehet megközelíteni sem.

Olyan, mint apukája, nem véletlen én nevelem.

Volt pár olyan alkalom is, amikor iPad-en vittem csak, a macska nem jött, úgy mutogattam fotón a szőrét, álalános állapotát. Ezen Géza doktor meg sem hökkent, mikor lapozgattam, és mondtam, hogy „itt tévézik, itt alszik, itt eszik, mosolyog..”.Tudja, milyen vagyok, ismer már egy ideje, nem sok újat tudok mutatni.

Volt egyszer vérvétele egy feltételezett allergia miatt, amihez be kellett bódítani, és lógó nyelvvel, eszméletlenül hozta ki, na, akkor majdnem hozzám kellett mentőt hívni, mert kis híján elájultam.

Bence is szokott jönni, amikor van ideje, mostanában mindig.
Eljött az éves oltás ideje, különösebb panasz nem volt, gondoltam, nem lesz semmi, kicsit majd tiltakozik, de beszúrják az injekciót és jöhetünk is el. Ilyenkor jobban izgulok, mintha én mennék orvoshoz, remeg a gyomrom, kiszárad a szám, és nagyon szeretném, ha már itthon lennénk, magunk mögött hagyva ezt a kötelező menetet.

Mivel most messzebb költöztünk a rendelőtől, kicsit nagyobb szervezést igényelt a projekt, mint eddig. Korábban hét, nyolc perc alatt átsátáltunk, most biciklivel kellett tolnunk egy negyven perces úton. Bundi szereti az ilyen utakat, nézeget, élvezi a túrát, volt, hogy nyáron csak úgy is eltologattuk a környéken, imádta.

Persze, ilyenkor nem szabad előtte mondani, hogy orvos, meg Géza doktor, mert esküszöm érti, de ha nem mondunk semmit, akkor is érzi, hogy ez most olyan dolog lesz, amit ő nem szeret. Ha meglátja a hordozóját, akkor pedig menekülőre fogja, így alapos szervezést igényel, hogy ne az ágy alól kelljen egy óra alatt kiédesgetni.

Volt időpontunk, gondoltuk, nem lesz hosszú menet. Jól is indult, tök jól elvolt a macska a bicikli kosarában, ahol toltuk a rakparton.

Sajnos nem sikerült időben bejutnunk, mert zavar volt a rendszerben, várnunk kellett fél órát kint. Bundi valószínű már itt teljesen felidegesítette magát, nem csoda, hogy mire beértünk, közel sem volt együttműködő.

Mondta Géza, várjunk, hátha megnyugszik, de tudtuk, erre nem sok esély van. Az asszisztenssel manővereztek, hogyan tudnák egyáltalán kiszedni a dobozból. Felmerült, hogy rendben, valahogy beadja az oltást, de fizikális vizsgálata rég volt, vagyis nem engedi magát megtapogatni, és az ugye nem ártana bizonyos időközönként. Korábban is beszéltünk róla, hogy nem ártana egy vérvétel újra, mi lenne, ha most bebódítaná, levenné a vért, labor, és egy röntgen is készülne.

Nem muszáj most, jövőre is jöhet, de ha már itt van, célszerű lenne. Nagy nehezen mondtam, rendben, essünk túl rajta, de rettegtem, hogy megint kilógó nyelvvel látom a macskát. Bence mondta, jobb most, mint ugyanezt a menetet újra lenyomni, így beleegyeztem.

Kapott a hátába egy bódítót, amitól néhány pillanat múlva kezdett bágyadni, majd hátra vitték.

Én onnantól nagyon rosszul viseltem, potyogtak a könnyeim, Bence mellettem, rá sem mertem nézni, csak bambultam magam elé, és számoltam a perceket.

Hatalmas nyávogó üvöltést hallottunk a zárt vizsgáló melletti helyiségből, ahol a vérvétel zajlott. Felpattantunk, és a másik, nyitott ajtójú szobában álló orvostól kétségbeesve kérdeztük, mi történik. Nem volt megnyugtató válasza, mi pedig már azon gondolkoztunk, rátörjük az ajtót. Mitől üvölt, ha be van bódítva, mi történhet bent? Teljesen kétségbeestünk, de tudtuk, uralkodni kell magunkon, a hisztivel nem segítünk se a macskának, sem az orvosoknak.

Körülbelül tíz perc telt el, de olyan volt, mintha négy óra lett volna, felváltva remegtem, és folyt a könnyem a maszk alatt, teljesen leizzadtam, elvesztettem a józanságom, annyira aggódtam.

Az agyam tudta volna, ha nagyon mélyre ások, hogy nem történhet baj, ez csak egy vérvétel, meg egy röntgen, de annyira elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy nem sok kellett hozzá, hogy komolyan rosszul legyek. Bence mondta, menjek addig ki, de nem tudtam ott hagyni a macskámat, ott akartam lenni a közelében, még akkor is, ha a tudat is fizikai fájdalmat okozott. Kijött Géza, mindkét hüvelykújját magasba tartva, jelezve, minden rendben van, megvan a vér.

Elmondta, hogy semmi nem történt, csak annyira erős a macska, hogy a bódítás ellenére is védte magát. Büszke voltam rá, hogy mennyire nem hagyja magát, igazi kis vadállat, aki védi az életét.

A röntgen is elkészült, behívott az orvos, megmutatta, mi van a felvételen. A máj kicsit jobban látszik, mint kellene, nem nagyobb, de valami van vele, de a vérkép majd magyarázatot ad rá.

Elkezdtem aggódni, mi lehet a baja, de addigra a sokktól már csak arra vágytam, hogy visszakapjam Bundit. Megnyugtatott, szerdára meglesz minden, addig ne pörgessem magam, ez most fontos volt, hogy tudjuk, a jövőben mire kell figyelni, de tapintásra nem talált semmi elváltozást. Cukra rendben, az ott elkészült, de a többi csak két nap múlva.

Olyan állapotba mentünk ki mind a ketten a rendelőből, elindulva haza, mintha agyonvertek volna. A stressztől széthasadt a fejem, teljesen készre raktam magam.

Hulla fáradt vagyok, de nem tudok aludni, mert Bundi még nem tökéletes. Bár kapott a bódítás után egy szert, ami lebontja a drogot, de furán viselkedik. Nem alszik, de bágyadt, nem tudja, mit kezdjen magával, én pedig nagyon aggódom.

Tudom, tudom, túlzásba viszem, de nem tehetek róla, rettenetesen aggódom miatta, és hiába mondogatom magamnak, hogy semmi baja (remélem), nem jut el az agyamig az információ. Felváltva figyeljük Bencével, mit csinál, aggódunk mind a ketten.

Bízom benne, hogy holnapra kialussza, és szerdán nem kapok rossz híreket. 

Ő a családom része, bármit megtennék érte, bármit!

Valószínű, minden sztereotípiának van némi alapja, más kérdés, hogy lehet- e kategorizálni az embereket. Igyekszem nem tenni.

A mostanában zajló dolgok a Világban, és ami itthon történik, elgondolkoztatnak.

Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb valakit, valakiket gyűlölni és hibáztatni, ahelyett, hogy magunkba néznénk, meglátnánk, mit rontottunk el, gondolkoznánk.

Azt hiszem, belőlem teljesen hiányzik a rasszizmus, bizonyos emberek iránt érzett utálat, és nem is értem, miért alakult ez ki az emberekben.

Sokan azt mondják, megváltozik majd a véleményem, ha szembesülök valami negatívval, de azt gondolom, ha belém kötne egy cigány származású, nem üvölteném torkom szakadtából, hogy a cigányok rosszak, csak azt, hogy az emberek rosszak.

Volt ilyen, meg olyan tapasztalatom is, de mégsem engedhetem meg magamnak, hogy egy csoportot bizonyos emberek viselkedése alapján ítéljek meg.

Mindig arra gondolok, milyen rossz lehet manapság arabnak, cigánynak, feketének lenni, úgy, hogy nagyon sokan őket hibáztatnak mindenért. Pedig, akinek minimális esze is van, tudhatja, hogy attól, hogy vannak rossz emberek is közöttük, a többség nem az.

Mások, de nem rosszak.

Persze, tudom, lehet azt mondani, hogy nem élek a közvetlen közelükben, könnyű ebben a liberális ködben, messziről pofázni, de nem gondolom, hogy ne lenne igazam.

Ha csak egyetlen ember is van közöttük, akik jó, akkor miatta sem engedhetné meg magának senki a kirekesztést. Ha csak egy, de nem egyről beszélünk.

Van egy régi barátnőm, aki bár Magyarországon született, arab az apja, ezáltal a neve is.

Életében nem volt még arab országban sem, semmi köze a valláshoz, a szélsőségekhez meg pláne nem. Tudom, mennyi megkülönböztetés éri egy utazás során, mikor belenéznek az útlevelébe. Külsőre is látszik, de a neve mindent elárul. Mennyi energiája megy el arra, hogy bizonyítsa, ő nem olyan.

Talán a melegségem, vagy az, hogy egész gyerekkoromban csúfoltak valamiért, mondatja velem azt, hogy soha nem szabad általánosítani.

Tisztában vagyok azzal is, hogy sok meleg nem úgy viselkedik, mint ahogy én, amit én helyesnek tartok. De mi számít annak?

Ha valaki megéli a szexualitását melegként, az egyből aberrált, perverz, és sorolhatnám, ha egy heteró teszi ezt, senkit nem érdekel.

Ugyanez a nő- férfi összehasonlításban is, a klasszikus macsó – kurva vonalon.

Egy férfi, ha sok nője volt, ő jól tette, használja csak ki, éljen, ha egy nő teszi ugyanezt, akkor egy ribanc, aki nem bír magával.

Ha a pride -on valaki egy kicsit is megbotránkoztatóbb, eggyel hiányosabb öltözékben van, akkor az rohadt buzi, ha egy heteró nő, akkor szexi.

A pár extra példa mellett pedig elveszik a szürke tömeg, nem veszik észre, és az a pár ember lesz az elrettentő példa.

Szerintem emberek vannak, nem melegek, arabok, cigányok és keresztények.

Nem mondom az összes katolikusra, hogy pedofil, pedig ezektől az esetektől hangos az egyház, nem mondom minden férfire, hogy agresszív állat, pedig naponta több családon belüli erőszak történik, ahol a férj péppé veri a gyerekek előtt a feleségét, nem mondom minden melegre, hogy perverz, mert sokan szabadabban élnek, ami a szexualitást illeti, és nem mondom minden cigányra, hogy bűnöző, mert ezt látom a híradóban.

Azt nem mondják be, hogy egy szőke, kék szemű ember leszúrt egy másikat.

Lehet statisztikákkal dobálózni, de semmi értelme nincsen, és ilyenkor gondoljunk arra, hogy ezzel azokat is megbélyegezzük, akiknek semmi, de semmi közük az egészhez.

Vannak bűnözők, pont.

Vannak perverzek, pont.

Vannak rossz emberek, pont.

És vannak jók is, sokkal többen, csak könnyebb a rosszakra mutogatni, mert a jóság természetesnek hat, pedig egyáltalán nem az.

Nem mondanám, hogy jó kedvem van. Fokozódik bennem a feszültség minden miatt, és Vera miatt is nagyon aggódom. Évek óta küzd a daganatos betegségével, az első etapban, mikor kiderült és megműtötték, mellette voltunk Bencével. Jártam a kórházba minden nap, etettem a macskáját, Bencével kitakarítottunk a lakásában, hogy mire hazajön, minden rendben legyen. Bence adta be neki a vérhígító injekciókat, tartottuk benne a lelket, és biztos voltam benne, hogy a lehető legrövidebb idő alatt túl lesz rajta.

Nem találkoztunk több, mint egy éve, de kapcsolatban vagyunk.

Innen tudom, hogy nincs még vége, kemóra kell járnia, nem tudott még csak halvány pontot sem tenni a története végére.

Az utóbbi hónapokban én töltöttem le a vérképét, mert nincs gépe, és küldtem el neki.

Soha nem néztem bele, rossz emlékeim vannak Anya folyamatos vérképeinek elemzésével kapcsolatban, illetve a sajátomat is remegő gyomorral veszem kézbe.

A múltkori nem volt jó sajnos, annak ellenére, hogy az előző kettő nagyon jó eredményeket mutatott, nagyon örültünk mind a ketten.

A mait is elküldtem neki, ebbe belenéztem (felhatalmazott), hogy változott – e a múltkorihoz képest.  Sajnos talán még rosszabb.

Elküldtem neki, nem írt semmit, gondolom, most nagyon ki van borulva.

Rettenetes, hogy küzd, és nem mindig van eredménye, és a kezdeti pozitív dolgok is kezdenek rosszra fordulni.

Nem elemeztem ki, hogy mi, és mennyivel változott, de látom, hogy nem jó.

Nem tér el nagyban az értékek többsége, de akad olyan is, ami aggodalomra adhat okot.

Én azon is aggódni kezdek, ha nálam tíz százalékos emelkedés, vagy csökkenés van, nála azért ez néhány esetben komolyabb.

Teljesen kikészültem én is, a tudattól is.

Tudja, hogy ha kellek mellette vagyok, de nem akar terhelni, bár tudja, beleállok, ha szüksége van rá.

De meddig tart ez a dolog, hol a határ? Mennyire folyhatok bele úgy, hogy senki nem kéri tőlem? A vállamra vehetem -e az ő, és az egész Világ gondját? Meddig egészséges, és honnantól emészt fel?

Végig tudom csinálni vele, azt, amit anyukámmal, Vikivel és Andival?

Ezek mind negatív példák, és szeretném azt gondolni, hogy ő lesz a kivétel, de elkezdtem aggódni.

Egy közös barátunk, mintha megérezte volna, írt tegnap, hogy nem éri el Verát, tudok –e róla valamit. A barát rossz érzése azonnal átragadt rám, és aggódni kezdtem.

Megfordult velem a Világ, írtam neki, hívtam, ki volt kapcsolva.

Szerencsére nekem pár perc múlva válaszolt, de a mai történés megint kihúzta a lábam alól a talajt.

Nem vagyok képes még egy ilyen dolgot elviselni.

Mit gondolhat most? Felesleges küzdenie?

Nála erősebb embert nem ismerek, és szeretném hinni, hogy van értelme, és majd tanul belőle valamit, bár már az előző szenvedés is bőven elég lett volna.

Nem tudom, mit csináljak, hogyan tudnék segíteni. Az, hogy tudja, hogy szeretem, és számíthat rám valószínű nem elég, de nem tehetem magam én is tönkre.

Azért is hagy ki ebből, mert tudja, mennyire érzékeny vagyok, és felemészt a tudat is.

Mit érezhet akkor ő?

Mára beszéltünk meg a lakás tulajdonosával, Sanyival találkozót, mert lejár az egy év, találkoznunk kellett, hogyan tovább, bár már pedzegettük a témát, és folyamatában is láthatta, szeretünk itt lakni, és hanem muszáj nem költöznénk.  Egy órája volt, így egy kis csevej után rátértem a témára. Bence mondta előtte, hogy én mondjam, hogy szeretnénk egy jelképes, de lélektanilag nagy jelentőséggel bíró bértelti díj csökkenést.

Persze, ilyenkor minimum háromszor nagyobb az arcom, mint szemtől szemben, így mondtam, hogy persze, elintézem, nem gond, mégiscsak én vagyok az „üzletember.”

Gondoltam, hogy ki fog száradni a szám, amikor elkezdtem a monológom arról, hogy mennyire szeretünk itt lakni, és mennyire nagyra értékeljük a sok segítséget, jó kommunikációt, emberi kapcsolatot, és továbbra is minden apró dolog megcsinálásában proaktívak vagyunk, önállók, ilyenek, de... Ki is száradt, ugyanis utálok pénzről beszélni, alkudozni meg különösen. Nem tudtam soha menedzselni magam, anyagi értelemben pedig különösen nem.

Sokkal inkább szeretem a „majd én kifizetem”, „meghívtalak”, és ehhez hasonló mondatokat kerekíteni. Azért is szeretném, hogy egyszer sok pénzem lenne, mert akkor nagyon gyakran tudnám ezeket használni.

Sanyi meghallgatott, közben bólogatott, de befejeztem, amit akartam, még akkor is, ha közben láttam, nyitott a dologra. Mondta, hogy ő is maximum ekkora csökkentésre gondolt, amikor eszébe jutott, hátha alkudni szeretnénk.

Nagyon örültünk, sikerült kicsit kevesebbért folytatni közös életünket a menő lakásban.

Beszámolt arról is, hogy nekik sajnos el kell költözniük tavasszal abból a lakásból, amit akkor vettek ki, amikor ezt kiadták. Szarul hangzik, sajnálom, hogy így alakult, de olyan bizonytalanság van, hogy minden bennne van mostantól a pakliban. Mondta, hogy ide nem szeretnének visszaköltözni, kell a külön szoba a gyereknek, ezért is költöztek egy évvel ezelőtt nagyobba.  Az benne van, hogy ha nagyon nem találnak, vagy nagyon megszorulnak, akkor eladják, de ez a legvégső megoldás, mert hitelt kellene felvenni, illetve úgy tervezték, ez majd a gyerek lakása lesz tizenhat év múlva. Erre a fordulatra nem számítottam, és remélem, nem is fog bekövetkezni a legrosszabb forgatókönyv, és addig maradhatunk, ameddig jól érezzük magunkat is.

Mikor Sanyi belépett az ajtón, az első kérdése az volt, hogy hogyan viseljük, ami van most itthon, és tervezzük -e elhagyni az országot. Ijesztő, hogy egy olyan ember, akinek közvetlenül semmi köze nincs a melegséghez is ezzel jön, mert őt is meghökkentették a felgyorsuló események, és felismerte, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz.

Kitértünk arra is, hogy persze, hosszútávra tervezünk, de lehet olyan vis major, ami miatt a kényszer arra visz, hogy felmondjuk a lakást, akár van szerződés, akár nincs.

Ilyen nyilván, bár erről nem beszéltünk, egy szakítás, egy olyan esemény, ami miatt el kell mennünk Magyarországról, vagy ha az udvar helyett egyik reggel egy hatalmas lukat találunk, mert úgy döntöttek, szétverik az egészet.

Vagyunk már olyan viszonyban, és bízunk annyira egymásban, hogy nem várható bíróságközeli szituáció. Annyit kért, hogy bár egy havi kauciónk van nála, szóljunk lehetőleg két, három hónappal előbb.

Jól sikerült, örülök, ittam is egy sört, megünnepelve, hogy lesz még otthonunk a jövőben is.

Mostanában ez is nagy szó.

Most lesz egy éve, hogy Bencével elköltöztünk. Elképesztő, mennyire megy az idő, és egyszerre tűnik tegnapnak a nagy váltás, és néha pedig olyan, mintha mindig is ez lett volna.

Milyen fura, hogy egy változás előtt az ember mennyi mindent belegondol egy szituációba, úgy, hogy azok sokkal egyszerűbbek lesznek, mint elméletben.

Emlékszem, mennyire megviselt a tudat is, hogy ott kell hagynom azt a helyet, ahol gyakorlatilag a mostani énem értelmezésében felnőttem, ahol annyi minden történt velem. Tudtam, hogy ezzel a rossz dolgokat is hátra hagyom, nem csak a jókat, és mennyire szükségem van rá. Kellett hozzá a kényszer, mert túl kedvező pozícióban voltam ahhoz, hogy magamtól döntsek. Alapból nagyon nehezen hozok meg egy – egy döntést, nehezen kerülök ki szabad akaratból a komfortzónámból, de érzem, hogy sokszor szükséges lenne.

Rengeteg munka volt ezzel a lakással, amit főleg Bence végzett el, kezdve a festéstől, a szigetelésen át, az apró, de annál fontosabb műveletekig. Úgyis nagy meló volt, hogy jó állapotú a lakás, fel van szerelve mindennel, amire szükségünk van, és a tulajdonosok vigyáztak rá.

Ezért sem volt nekik sem mindegy, kiknek adják át, és nekünk sem, kiktől kapjuk.

A kezdeti szimpátiából szinte baráti viszony lett a tulajdonosokkal, mindenben segítenek, eddig mindenre nyitottak voltak. Van, hogy a havi kötelező fizetéses találkozón túl áthívjuk őket iszogatni, szerintem kimondottan bírjuk egymást. Akkor, egy évvel ezelőtt határozott, egy évre szóló szerződést írtunk alá, azzal, hogy majd meglátjuk, mi lesz, ha eljön az ideje.

Eljött.

Sanyi már célozgatott, hogy mik a terveink, amikor itt volt csapot cserélni, Bence azt mondta neki, hogy mi is sokat gondolkoztunk, és elvileg maradnánk. Az, hogy éves szerződés lesz, vagy nem, azt nem tudom, Sanyi elvileg nyitott mindenre.

A héten beszélünk vele „hivatalosan” a folytatásról, remélem arra is hajlik, hogy kicsit engedjen az árból. Tíz százalékkal szeretnénk körülbelül kevesebbet fizetni, figyelembe véve, hogy a lakások árai némileg csökkentek a vírushelyzet miatt. Amikor kivettük is kicsit soknak tartottuk, bár akkor, hasonló árak voltak mindenhol. Gyorsan kellett dönteni, örültünk, hogy ilyen hamar találtunk, és nem akartunk alkudozni. Most sem ez a cél, inkább gesztus értéke van számunkra, és ezzel a csökkentéssel közelebb kerülünk a lélektani határhoz.

Persze, tudjuk, hogy lehet, hogy kicsit magasabb a bérleti díj, mint a szokásos (bár ezt nehéz meghatározni, mert a környéken hasonló adottságú lakás van negyvenezerrel többért, és kevesebbért is), de cserébe rugalmasak a tulajdonosok. Egy percig nem volt abból gond, hogy van macska, pedig alap, hogy állattal (és gyerekkel) nehéz jó lakást kapni, ha valami elromlik kicserélik, jó a kommunikáció és még jó fejek is.

Múltkor például Sanyi kicserélte a zuhanyzóban és a mosdóban is a csapot, előbbit két hónapja vette az elromlott másik helyett, de mivel nagyon hangos volt, vett egyet, ami sokkal drágább, de jobb minőségű. A sima csap pedig elég vízköves volt, választottunk egy másikat. Ez sokat számít, nekünk nagyon.

Az egy másik kérdés, hogy mi lesz az udvarral, mert szó van róla évek óta, hogy fel kell újítani, és mivel a konyha teljesen odaesik, nagyon is érint minket, különösen zaj szempontjából. Idén is felmerült, sőt, állítólag meg is szavazták, hogy kezdjék el. Az, hogy mikor, az udvar melyik részét érinti, nem derült ki, megkértem Sanyiékat, derítsék ki, mert ha elkezdenek egy fél éves szétverést az ablak alatt, akkor elgondolkozunk, hogy mi legyen.

Nyílván nem szeretnénk elköltözni, de akkor még jobban veszít az értékéből a lakás, már csak a kosz és zaj miatt is, hiába lesz esetleg szebb az eredmény.

Extrém szinten nem bírom a zajt, és itt, ezen a környéken kijut belőle bőven.

Hol az előttünk lévő utcát bontják fel, hol a szomszéd utcában köveznek, csatorna, minden, ami lehetséges. Mivel a másik lakásban belső kertre nézett minden ablak, így nem hallatszott szinte semmi, pedig az a belváros mértani közepe volt. Itt minden hallatszik, alacsonyabban is lakunk, tehát a szemetesek, autók, emberek, minden hallatszik.

Nagyon nehezen viselem, de valamit valamiért, és ez még egy viszonylag csendes utcának számít, és az, hogy a korábbi lakásnál ez nem volt gond, az külön szerencse volt, most ez nincs. Azt szoktam képzelni, hogy Spanyolországban vagyok, ahol általában ennek a zajnak a háromszorosa a megszokott, nem véletlenül nem alszanak soha a spanyolok.

Cserébe az egyik legmenőbb részén lakunk a városnak, kétszer akkora a konyha, van plusz egy szoba, a terasznak használt terület pedig négyszer akkora, mint korábban, nem beszélve arról, hogy a belmagasság is hatalmas, ellentétben a másikkal, ahol zavaróanalacsony volt, bár ez akkor tudatosult bennem, amikor átköltöztünk. Egy nagy hiba van, legalábbis számomra, hogy nincs kád. Vagy nincs kád is. Bár átlagosan tíz percet vagyok képes habok között fetrengeni, mégis nagyon hiányzik, főleg téli napokon. Ez volt a kompromisszum, amit muszáj volt elfogadnunk.

Szeretünk itt lakni, bár ezt is lassan kicsinek tartjuk, pedig egy szobával több van, ami a karantén alatt hasznos volt, mert a másik egy szobásban egészen biztos megöltük volna egymást. Itt működik a teljes elvonulás, a lakás két pontján, nem kell állandóan egymást nézni, amire képtelen is vagyok, és nem is tartom egészségesnek.

Kíváncsi leszek, mit sikerül intéznünk ezzel kapcsolatban a héten, de hálás vagyok, hogy sikerült azt ez egy évet itt töltenünk.

Nem gondoltuk még akkor, mennyit fog változni a Világ, és ehhez egy újrakezdés is kellett, hogy valamennyire el tudjuk viselni.

Bence elment a leleteiért a Lászlóba. Ő nem szokta őket hívogatni, hanem amikor eszébe jut, elmegy érte. Nem idegeskedik rajta, ha gond lenne, érezné, meg elvileg szólnának.

A T4 sejt számaival nem igen törődik, nem izgul rajta, a vírusszáma pedig úgyis nulla.

Ezzel ellentéteben én már egy nappal az eredmény előtt azon feszengek, hogy vajon, minden rendben lesz e, mik lesznek a számok, és úristen, telefonálnom kell. Idegesen ülök egy tollal és papírral az asztalon, és köröket rajzolgatok, amíg a kapcsolásra várok. Koncentrálok, hogy felfogjam azt, ami elhangzik, tudva, nem sok időm van csevegni.

Bence teljesen más ebből a szempontból, ami jó, mert ha még egymást is paráztatnánk, abból nem sülne ki sok jó.

Minden rendben, egy – két értékben van eltérés, de nem jelentős.  A CD4- e is rendben van, majdnem annyi, mint a múltkor az enyém, de hozzá tartozó darabszámot már nem közölnek. Sőt, bejött a CD8 is, amit régen csak mellékesen írtak oda. Az Bencének kicsit magas, mert ott 40-ig jó, és neki 44, nekem azt hiszem 36- 38 körül.

Ami nála is felmerült, az a koleszterin, nem annyira magas, mint az enyém, de nem sok különbség van, és ami rossz, hogy a múltkori eredményekhez képest viszont sokat emelkedett az érték. Valószínű a gyógyszer mellékhatása, mint ahogy a májenzimének az emelkedése is.

Az nekem is szokott magas lenni, mostanában nem, de volt, hogy nagyon eltért a maximum értéktől, majd a következőnél lement. Nem mondanak semmit, nem közlik a Lászlóba, hogy mi, miért lehet, csak a kezembe nyomnak egy vérképet, azzal, hogy minden rendben, miközben akár hat- hét sornál is csillag van. Ilyenkor van 45 másodpercem észnél lenni, kérdezni, de úgyis csak legyintenek rá.

Nem magyaráz senki semmit, már orvos sincsen.

Dr. Szabón kívül, aki nem nagyon foglalkozik a betegekkel, és a „nem nagyon” itt gyakorlatilag „nem”- et jelent, van az új orvos, aki a múltkor leugatott, úgy tudom, ő van már mindenkinek. Régen három orvos látta el azt a feladatot, amit most egy.

Ezt is onnan tudtam meg, hogy Bence mesélte, hogy van egy új, mikor láttam gondoltam, ő lehet az, meg onnan, hogy elkezdett velem kiabálni a múltkor. De nem derült ki hivatalosan, nem mutatkozott be, nem mondták a nővérek sem, hogy ő az új orvosom, hozzá tudok fordulni, ha baj van. (persze.)

Azt nyilatkozta egy ismert HIV aktivista egyszer, hogy a HIV fertőzöttek, nem hogy ugyanolyan esélyekkel indulnak (és jobbakkal, mint a cukorbetegek) -ha szedik a gyógyszert, járnak vizsgálatra-, hanem jobbakkal is, mint a „többiek”.

Arra hivatkozott, hogy rendszeres vizsgálatokra, kontrollra kell járniuk, mérik a vérnyomásukat, vércukorszintjüket, teljes vérkép, stb. Egyet is értenék ezzel, és szeretném is ezt gondolni, mert régen én is ezt mondogattam magamnak, hogy nem sok ember jár magától évente két- három vérvételre, plusz, ha valami gondom volt az ambulancia adott beutalót, amit sokszor a László Kórházban lehetett „beváltani”, úgy, hogy tisztában voltak a státuszommal, amitól általában abban a kórházban meg sem rezzentek.

Most, hogy évente jó, ha egy vérvétel van (ami persze, változhat, ha lecseng a koronavírus, de ki tudja, ez mikor lesz, és lesz -e utána újra kapacitás, vagy összeomlik addigra minden), nincs orvos, aki van, ahhoz az első benyomásom után nem fűzök sok reményt, nulla a kommunikáció, vérnyomást egyszer sem mértek (én szoktam apámnál), hozzám sem értek soha, se egy „nyissa ki a száját..ÁÁÁÁ”, sem egy „meghallgatom a tüdejét”.

Az tény, hogy az évi egy vérvétel is több, mint az átlag, de az a biztonság, ami régen volt, az a védőháló, amit magam alatt éreztem az ambulanciának köszönhetően, az eltűnt.

Az előző orvosom mondta kábé másfél - két éve, amikor még ott dolgozott (akkor láttam utoljára), hogy mennyivel jobban működik a HIV ellátás Magyarországon, mint nyugaton, ahol futószalagon mennek a betegek, az orvosok folyamatosan váltják egymást, nincs személyes kontakt, nincs „saját” orvos, mindenki oda kerül, aki épp bent van.

Mostanra nincs orvos, ő is elment, nincs személyes kontakt, és futószalag van: vérvétel, ha épp van rá mód, aztán folyosóra ki, újra várni a receptre (bár tudják, hogy aznap megyek, hiszen időpontom van), amit korábban előre kiállítottak, és benne volt a kartonomban, új időpont, telefonáljak egy hét múlva, a vírus lehet, hogy egy hónapig is eltart, telefon, eredmény, viszlát.

Mária nővér távozásával szinte érezhetően csökkent a színvonal, ami lehet a betegek számának növekedése miatt is. Az ambulancia várója kulturált lett, megcsinálták szépen, de a rendszer kezd repedezni, és a vírus is nagyon nehezíti a munkát.

Örülök, hogy ha már így kellett alakulni, akkor nem most lettem beteg, és még „élvezhettem” a normálisabb rendszert. Mint ahogy az élet más területein is.

Akik most húszévesek, azoknak nem sok normálisnak tekinthető dolog marad a Világból.

Most már felnőttként pontosan látom, hogy az egész életemet szorongással töltöttem, és ez nem sokat változott. Akkor, gyerekként nem nagyon volt kimondva, hogy miért vagyok ilyen, de most már tudom. A szorongás mindig elkísért, és azokra a pillanatokra gondolok itt leginkább, amikor olyan dolog miatt szorongok, aminek nem sok alapja van.

A stressz nekem teljesen más, azt jobban ki tudja adni magából az ember, én magam nem is folytom magamba, kiadom, ott, ahol épp vagyok, annak, aki épp ott van. A szorongás sokkal mélyebb, bénult állapot, amivel, legalábbis nekem, nehezebb mit kezdenem.

Jönnek a gondolatok, és tudom, hogy egyre messzebb kerülök a valóságtól, mégis nagyon nehéz elhessegetni a sötét felhőket. Leginkább este, mikor lefekszem, törnek rám az ilyen gondolatok

Mi lesz a macskámmal, ha öreg és beteg lesz? Vajon ki fogom -e bírni azt a veszteséget, amit az okoz, hogy nem lesz már? Bele fogok -e halni ebbe az egészbe?

Mikor befogadtam, és nagyon hamar olyan szerelmes lettem belé, hogy már attól könnybe lábad a szemem, hogy rá gondolok, azt számolgattam, hogy a legjobb esetben ötven éves leszek amikor bekövetkezik, és gyerekkoromban is azt mondogattam, hogy addig szeretnék élni, pont jó lesz, mert a macska nélkül nem tudom elképzelni a létet.

Bence többször rám szólt, hogy ne mondogassak ilyeneket, hogy meddig szeretnék élni, mert lásd, Vikinek is bejött, ő negyvenet mondott mindig, és a negyvenegyedik előtt egy hónappal ment el. Már nem mondom közel sem olyan gyakran, sőt kezdek leszokni róla, mert tizenkét évesen az ötven meghatározhatatlanul messze volt, most meg ijesztően közel.

Arra gondolok, hogy a mérleg mit mutat, amikor azt veszem számításba, hogy hogy aránylik a macskámmal eltöltött sok év boldogság, és olyan szeretet, aminek eddig a létezéséről sem tudtam (de sejtettem, mert amióta az eszemet tudom, abnormális szinten rajongok az állatokért, és mindig szerettem volna), ahhoz, amit az elvesztése jelent.

Optimista számításaim szerint még a felénél sem tartunk, de ilyenkor megrázom magam, és szidom magam, hogy tényleg kell ezen gondolkoznom most?

Kell -e szoronganom egy olyan dolgon, amire nem vagyok hatással, és nem is tudom, mikor következik be.

Tudom a választ, de sokszor nem tudom megállítani a gondolataim, teljesen lebénítanak.

Mi lesz az apámmal, ha kórházba kerül? Mi lesz, ha nem lesz már? A családom utolsó pillérje, milyen lesz nélküle? Mi lesz a lakással, a cuccokkal, mindennel? Az apám nem fiatal, de nincs komoly baja, igaz, attól, hogy nem tudunk róla, még lehet. Valószínű ezzel a gondolattal sem kell több időt töltenem a kelleténél, mert majd megoldom, mikor ott leszek.

Anyám betegsége derült égből a villámcsapásként érte a családot, még akkor is, ha a diagnózist megelőző fél évben gyenge volt, fáradékonyabb, de gondoltuk, valami vitaminnal ez kezelhető. Nem volt olyan korban sem, ami feltétlen indokolná az aggodalmat. Apám három évvel idősebb, és azóta eltelt öt év.

Mi lesz, ha beteg leszek? Ha kiderül, hogy a gyógyszer nem hat már úgy? Kitalálják, hogy nem támogatják a beszerzését, mindenki oldja meg maga? Ha olyan betegségeim lesznek, amelyek kórházi ápolást tesznek indokolttá?

Tellik az idő, nem vagyok húszéves, csomó olyan dolog nehezemre esik, ami korábban könnyű volt. Ez az élet rendje, az idő halad, de egy alap betegséggel felszerelve sokkal rosszabb esélyekkel indulok.

Mi van, ha műteni kell, és a státuszom miatt megtagadják? Rettenetesen félek a kórháztól, műtétbe is csak akkor egyeznék bele, ha elkerülhetetlen és az életem múlik rajta.

Az országban fennálló körülmények sem nyugtatnak meg ezen a téren, bár Svájcban sem szívesen feküdnék kórházban.

A fenti gondolatokat azzal próbálom elhessegetni, hogy talán azzal, hogy HIV pozitív lettem, elkerültem más betegségeket. Ezt kaptam a „nagyok közül”, más nem lesz. Ez baromság, de ez a megnyugtató mondatom saját magam számára. A koronavírus esetében is az az elméletem, mely minden szakmai alapot nélkülöz, hogy a szedett gyógyszer megvéd a betegségtől. Hogy a „mesterséges immunrendszerem” segít abban, hogy ne kapjam be a vírust. Ennek lehet kicsi alapja, de az én eredményeim sem mindig jók, főleg, ha nem tudom, mert nincs vérvétel.

Mi lesz, ha nem lesz melóm, nem lesz pénzem, és a saját szintemen értelmezett jólétem összeomlik? Engedményeket kell tennem lakhatás, és egyéb kiadások terén, nem tudok elutazni sehova, nem látom, milyen csodás a Világ körülöttem.

Most vagyok abban a korban, hogy lassan már látnom kellene, miből fogok élni idősebb koromban. Ennek ellenére évről -évre bizonytalanabb minden, és lehet, hogy akkor omlik össze, amikor már a korom és tapasztalatom miatt nem fogok munkát találni, vagy nem olyan kalibert, mint amiből most élek.

Mi lesz velem, ha (márpedig esélyes) hatvanévesen is albérletben élek, és küzdök, hogy a lakbért kigazdálkodjam. Nincs megörökölt lakásom, nincs esélyem se arra, hogy lakást vegyek, mondjuk nem is vágyom annyira rá, csak arra, hogy mindig jó körülmények között éljek.

Ezek a fő témák, amik mindig eszembe jutnak, meg még jó néhány, amiket az akkori helyzet hoz. Teljesen lebénítanak, mikor eszembe jutnak, és végig kell pörgetnem magamban időről időre, mielőtt meg tudom magam nyugtatni. Megint szakemberhez kellene fordulnom, hogy leküzdjem ezeket a dolgokat, mert tudom, hogy mennyire károsak.

Amikor fertőzött lettem, sokat olvastam arról, hogy a stressz mennyire gyilkolja az immunrendszert, és kerülni kellene. A mai világban azt nagyon nehéz megtenni, eggyel könnyebb egy spanyol tengerparti faluban, és kettővel nehezebb ebben az országban, de tudom, ez az egyénen múlik elsősorban.

Meg kellene tanulnom, hogyan éljem meg a pillanatot, és örüljek annak, ami van, ne azon szorongjak, hogy mi lesz, ha ez, vagy az lesz.

Óriás tanulás ez, és olyan, mintha széllel szemben gyalogolnék.

Mostanában sokszor eszembe jut Viki. Több, mint két év telt el azóta, hogy meghalt, és eddig igyekeztem magamban eltemetni az érzéseket. Az a pár hét, amikor kórházban volt, vagy már meghalt, a pörgés, hogy mindent elintézzek, kivett belőlem minden érzést, vagyis olyan mélyre temettem vele azokat, hogy sok energia lenne előásni, pedig kellene.

Az, hogy akkor a farmra való száműzetésemen megírtam a teljes sztorit („zuhanás” c. fejezetek), némiképp segített, de inkább csak abban, hogy a letegyem a terhet a vállamról. Sok emberrel beszéltem akkor, a legtöbb barát és ismerős velem tartotta a kapcsolatot, nekik is mindig elismételtem mindent, ez is segített, de egyben leírni, terápia volt.

Akkor is tudtam, hogy nem úsztam meg ennyivel, ettől függetlenül most is úgy élek, hogy próbálok nem gondolni rá, szinte úgy, mintha sose lett volna. Nem tudatos, egyszerűen így védekezik a szervezetem a hiánya ellen. Ha meglátok egyfotót, vagy feldob egy emléket a Facebook, nagyon ritkán nyitom meg, annyira idegen és húsbavágó az egész.

Nem tudok vele mit kezdeni, pedig kellene, de amiatt, hogy a család is így kezelte, hogy minden szállat elvágott, temetés sem volt, nekem is sokkal nehezebb.  A napokban jutott eszembe, hogy le kellene mennem vidékre, ahol Viki nevelkedett.

Ott is van eltemetve, de csak fotót láttam a sírról, azzal sem tudtam mit kezdeni. Nem a temető miatt kellene leutaznom, hanem a hely miatt, hátha még jobban megértek valamit belőle, így utólag.

Sokszor hívtak a szülei is, amíg még Viki élt, hogy gyerekükként tekintenek rám, és bármikor mehetek, menjünk le pár napra. Ez elmaradt, aztán Viki se nagyon járt le, nem volt sok ereje, meg kedve hozzá.

Ezt nem csodálom, ismerve a szüleit, és azok pszichés problémáit. Bánom, hogy amikor még Viki erősebb volt, nem mentünk, biztos sokat röhögtünk volna. Voltunk együtt már egy – két családi eseményen, többek között a tesója születésnapján egy vidéki városban, ahol a távoli rokonok is ott voltak. Elég sokat ittunk, és vinnyogtunk a röhögéstől, mert beadtuk a rokonoknak, akik épp szemben ültek a hatalmas asztalnál, hogy Viki férje vagyok. Nem kellett sok amire buzivá ittam magam, még a fiatal pincérrel is flörtöltem, ordítva meséltem valami közel sem szalonképes sztorit Vikinek, amiket persze mindenki végighallgatott, miközben elvileg Viki férje voltam.

Nagyon vicces volt, nem lesz több ilyen.

Amikor azon gondolkozom, hogy leutazom, nincs a fejemben, hogy Viki szüleit is meglátogassam, bár a tragédia után is mondták, hogy egyszer menjek le, és nővére Vali is hívott, hogy eljön velem a temetőbe. Azt hiszem nem tudnék egyikőjükkel sem mit kezdeni.

Viki anyukájának az összeesküvés elméleteit hallgatni kész öngyilkosság lenne, így is volt, hogy ezeket leírta Facebook chat-en, kérdés nélkül, három A/4 es oldalnyi szöveg, fotókkal, kommentelve, kit látunk a képen. Az első mondattól nem tudtam követni, hogy kik ezek, mi közöm hozzájuk, vagy közvetve Vikihez, de hagytam, hogy pittyegjen a telefonom percenként egy nyaralás kellős közepén, nem válaszoltam rá. Volt már részem hasonlóban régebben is, még Viki volt, de akkor telefonon. Nem akarom élőben is meghallgatni. Szomorú az egész így is, nem tenném magam ki ennek.

Titkos látogatásnak kell lennie.

Írtam Tóninak, ő egy közös barátunk régóta, sokat volt velünk, mikor az eset történt, kisebb, nagyobb megszakításokkal Viki élete része volt.

Egy ideje nem írogattunk egymásnak, egy év is eltelt szinte teljes csendben. Váltottunk pár levelet, említettem utazási szándékom, és azt is, ha van kedve, jöjjön velem.

Nem csapott le a lehetőségre, én pedig nem erőltettem, én magam sem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok e rá.

Jobb lesz -e tőle, ad -e valamit, megnyugszom -e, szintet lépek -e?

Ha eljön az ideje, biztos elindulok, de egyelőre félek a szembesüléstől.

Az viszont napról napra eszembe jut, hogy nincs olyan ember, akivel maximálisan őszinte lehetek. Viki volt az egyetlen, akinek mindent elmondtam gátlástalanul. Igaz, nem vettem észre, hogy az utolsó pár évben ő már nem volt annyira nyitott velem, csak azokat a dolgokat mondta el, amik nem gerjesztettek konfliktust, a saját világában élt.

Ennek ellenére a tudat, hogy ott vagyunk egymásnak, nagyon jó volt.

Most Bence az, akinek a legtöbb dolgot elmondom, de persze, vannak olyanok is, amit vele nem tudok megbeszélni. Vikivel meg tudtam volna.

Van, hogy elmegyek a régi lakása előtt, de már nem okoz akkora fájdalmat, mint korábban, de ha belegondolok, mi történt akkor, azért beleborzongok, hogy mekkora erő kellett akkor ahhoz, hogy ne menjek tönkre benne. A miérteken már nem gondolkozom annyit, aminek az is az oka, hogy ennyi idő távlatában talán kicsit tisztábban is látok. 

Ellenben dühös az vagyok, nem magamra, és nem is rá, hanem úgy általában. Nem tudnám megfogalmazni pontosan mire, de sokszor elfog vele kapcsolatban.

Az akkor sem volt máshogy, akkor amikor még élt, de nem tudtam akkor sem mit kezdeni a dühömmel. Sokszor kiabáltam vele, lebasztam, hogy végig nézi a saját leépülését, de tudat alatt valószínű akkor is tudtam, hogy nem tudok mindent megtenni.

Nem vagyok elég, én csak egy külső szemlélő vagyok, akinek ezt végig kell néznie.