Most már felnőttként pontosan látom, hogy az egész életemet szorongással töltöttem, és ez nem sokat változott. Akkor, gyerekként nem nagyon volt kimondva, hogy miért vagyok ilyen, de most már tudom. A szorongás mindig elkísért, és azokra a pillanatokra gondolok itt leginkább, amikor olyan dolog miatt szorongok, aminek nem sok alapja van.

A stressz nekem teljesen más, azt jobban ki tudja adni magából az ember, én magam nem is folytom magamba, kiadom, ott, ahol épp vagyok, annak, aki épp ott van. A szorongás sokkal mélyebb, bénult állapot, amivel, legalábbis nekem, nehezebb mit kezdenem.

Jönnek a gondolatok, és tudom, hogy egyre messzebb kerülök a valóságtól, mégis nagyon nehéz elhessegetni a sötét felhőket. Leginkább este, mikor lefekszem, törnek rám az ilyen gondolatok

Mi lesz a macskámmal, ha öreg és beteg lesz? Vajon ki fogom -e bírni azt a veszteséget, amit az okoz, hogy nem lesz már? Bele fogok -e halni ebbe az egészbe?

Mikor befogadtam, és nagyon hamar olyan szerelmes lettem belé, hogy már attól könnybe lábad a szemem, hogy rá gondolok, azt számolgattam, hogy a legjobb esetben ötven éves leszek amikor bekövetkezik, és gyerekkoromban is azt mondogattam, hogy addig szeretnék élni, pont jó lesz, mert a macska nélkül nem tudom elképzelni a létet.

Bence többször rám szólt, hogy ne mondogassak ilyeneket, hogy meddig szeretnék élni, mert lásd, Vikinek is bejött, ő negyvenet mondott mindig, és a negyvenegyedik előtt egy hónappal ment el. Már nem mondom közel sem olyan gyakran, sőt kezdek leszokni róla, mert tizenkét évesen az ötven meghatározhatatlanul messze volt, most meg ijesztően közel.

Arra gondolok, hogy a mérleg mit mutat, amikor azt veszem számításba, hogy hogy aránylik a macskámmal eltöltött sok év boldogság, és olyan szeretet, aminek eddig a létezéséről sem tudtam (de sejtettem, mert amióta az eszemet tudom, abnormális szinten rajongok az állatokért, és mindig szerettem volna), ahhoz, amit az elvesztése jelent.

Optimista számításaim szerint még a felénél sem tartunk, de ilyenkor megrázom magam, és szidom magam, hogy tényleg kell ezen gondolkoznom most?

Kell -e szoronganom egy olyan dolgon, amire nem vagyok hatással, és nem is tudom, mikor következik be.

Tudom a választ, de sokszor nem tudom megállítani a gondolataim, teljesen lebénítanak.

Mi lesz az apámmal, ha kórházba kerül? Mi lesz, ha nem lesz már? A családom utolsó pillérje, milyen lesz nélküle? Mi lesz a lakással, a cuccokkal, mindennel? Az apám nem fiatal, de nincs komoly baja, igaz, attól, hogy nem tudunk róla, még lehet. Valószínű ezzel a gondolattal sem kell több időt töltenem a kelleténél, mert majd megoldom, mikor ott leszek.

Anyám betegsége derült égből a villámcsapásként érte a családot, még akkor is, ha a diagnózist megelőző fél évben gyenge volt, fáradékonyabb, de gondoltuk, valami vitaminnal ez kezelhető. Nem volt olyan korban sem, ami feltétlen indokolná az aggodalmat. Apám három évvel idősebb, és azóta eltelt öt év.

Mi lesz, ha beteg leszek? Ha kiderül, hogy a gyógyszer nem hat már úgy? Kitalálják, hogy nem támogatják a beszerzését, mindenki oldja meg maga? Ha olyan betegségeim lesznek, amelyek kórházi ápolást tesznek indokolttá?

Tellik az idő, nem vagyok húszéves, csomó olyan dolog nehezemre esik, ami korábban könnyű volt. Ez az élet rendje, az idő halad, de egy alap betegséggel felszerelve sokkal rosszabb esélyekkel indulok.

Mi van, ha műteni kell, és a státuszom miatt megtagadják? Rettenetesen félek a kórháztól, műtétbe is csak akkor egyeznék bele, ha elkerülhetetlen és az életem múlik rajta.

Az országban fennálló körülmények sem nyugtatnak meg ezen a téren, bár Svájcban sem szívesen feküdnék kórházban.

A fenti gondolatokat azzal próbálom elhessegetni, hogy talán azzal, hogy HIV pozitív lettem, elkerültem más betegségeket. Ezt kaptam a „nagyok közül”, más nem lesz. Ez baromság, de ez a megnyugtató mondatom saját magam számára. A koronavírus esetében is az az elméletem, mely minden szakmai alapot nélkülöz, hogy a szedett gyógyszer megvéd a betegségtől. Hogy a „mesterséges immunrendszerem” segít abban, hogy ne kapjam be a vírust. Ennek lehet kicsi alapja, de az én eredményeim sem mindig jók, főleg, ha nem tudom, mert nincs vérvétel.

Mi lesz, ha nem lesz melóm, nem lesz pénzem, és a saját szintemen értelmezett jólétem összeomlik? Engedményeket kell tennem lakhatás, és egyéb kiadások terén, nem tudok elutazni sehova, nem látom, milyen csodás a Világ körülöttem.

Most vagyok abban a korban, hogy lassan már látnom kellene, miből fogok élni idősebb koromban. Ennek ellenére évről -évre bizonytalanabb minden, és lehet, hogy akkor omlik össze, amikor már a korom és tapasztalatom miatt nem fogok munkát találni, vagy nem olyan kalibert, mint amiből most élek.

Mi lesz velem, ha (márpedig esélyes) hatvanévesen is albérletben élek, és küzdök, hogy a lakbért kigazdálkodjam. Nincs megörökölt lakásom, nincs esélyem se arra, hogy lakást vegyek, mondjuk nem is vágyom annyira rá, csak arra, hogy mindig jó körülmények között éljek.

Ezek a fő témák, amik mindig eszembe jutnak, meg még jó néhány, amiket az akkori helyzet hoz. Teljesen lebénítanak, mikor eszembe jutnak, és végig kell pörgetnem magamban időről időre, mielőtt meg tudom magam nyugtatni. Megint szakemberhez kellene fordulnom, hogy leküzdjem ezeket a dolgokat, mert tudom, hogy mennyire károsak.

Amikor fertőzött lettem, sokat olvastam arról, hogy a stressz mennyire gyilkolja az immunrendszert, és kerülni kellene. A mai világban azt nagyon nehéz megtenni, eggyel könnyebb egy spanyol tengerparti faluban, és kettővel nehezebb ebben az országban, de tudom, ez az egyénen múlik elsősorban.

Meg kellene tanulnom, hogyan éljem meg a pillanatot, és örüljek annak, ami van, ne azon szorongjak, hogy mi lesz, ha ez, vagy az lesz.

Óriás tanulás ez, és olyan, mintha széllel szemben gyalogolnék.