Sokat gondolkozom azon, hogy vajon az életem miért olyan, mint egy andalúz fekete komédia. Hogy minden aprónak tűnő dologba belefurakszik valami, ami olyan szinten csavar meg mindent, hogy ha nem velem történne, akkor még röhögnék is.

Néha azért röhögök.

Tudatos pénzügyi emberként egy ideje azon gondolkozom, nem forintban tartom azt a megtakarított pénzem, ami semmire nem elég, talán egy fél kiköltözésre. Amit használok azt nem, de ami úgy tűnik nem fog kelleni, azt igen.

Bár elég bizonytalan minden, meg az, hogy mikor mi fog kelleni, az nehezen meghatározható ebben a környezetben. Napról- napra változik minden.

Tartok máshol valamennyi euro-t, ott is állandóan kattogok, hogy éppen mennyi, mennyit buktam, mennyit nyertem. Ez nem az én műfajom amúgy sem, mert ehhez stabil idegrendszer kell. Edit mindig mondja, hogy ezt hosszú távon kell nézni, ne nézegessem, ne számolgassak. Ezért sem vagyok gazdag, mert nem tudok kockáztatni, nem tudok döntéseket hozni, és ezek kellenek a sikerhez. Ezek kellenek a legjobban.

Ahogy egy barátom javasolta, gondoltam nyitok egy euro számlát abban a bankban, ahol van már számlám. Ügyfél vagyok kb. 97 óta, még más volt a neve. 

Bejelentkeztem a pultnál egy hölgynél, elmondtam, miért jöttem, majd leültem, ahogy javasolta. Fél órát vártam, már kérdezte a mellettem többször konyhába igyekvő recepciós, hogy nem mentem meg be? Sajnos nem...valószínű azt hitte sírok mert a lencsémbe belement valami és könnyeztem.

Megsajnált. Szegény ember, amíg itt várakozik percenként zuhan be a forint, érthető, hogy lecsordult pár könnycsepp.

Szólt valakinek, aki percekkel később fogadott.

Abban a fél órában, amit hol állva, hol ülve, vagy támaszkodva vártam, figyeltem az alkalmazottakat, akik elvitték a váróban ülőket.

„Tóth Jánosné? Jónapot, Jakab Anita vagyok, jelzáloghitel, igaz? Kérem, kövessen.” Majd eltűntek az épület egy zugában. Mivel nem volt sorszám, a recepciós mutatta a szemével, hogy ki a hiteles, ki a babaváró, meg a nyugdíj megtakarítás.

Amikor a folyosó végén megpillantottam a hátsó üvegfalú irodában ülő nénit, tudtam, hogy ő az, akit már figyeltem, és ha valakit, őt nem akartam. Bár aranyos volt, de éreztem, hogy kicsit zavart szegény. Valamit motyogott magában, amikor elment mellettem, és magával vitte Kovácsékat. Már akkor sajnáltam a családot, pedig nem is tudtam, hogy Józsefné milyen meglepetéseket tartogat számomra.

Sokkal inkább progresszív fiatal csávókat és energikus nőket néztem ki magamnak, és reménykedtem, ők lesznek az embereim. Irigyeltem azokat, akik ezekkel az emberekkel az oldalukon hagyták el a várót, hogy utána felnőtt beszélgetéseket folytassanak pénzügyekről.

Nyilván nem. Hanem Józsefné. Sem a nevével, sem a korával, még csak a furaságával sem volt semmi bajom. De mivel nem egy sms szolgáltatást szerettem volna beállíttatni, fontos volt, hogy megfelelő információt kapjak. Ezen a ponton még teljesen bíztam benne a jelek ellenére is.

Ahogy közeledtem az üvegkalitkához, ahol Józsefné ült, egyre hevesebben integetett, és mosolygott. Gondoltam milyen kedves, remélem nem megy a szakmaiság rovására.

Szorongattam a kis pénzem a táskámban, hogy ha úgy alakul, hogy érkezik egy jó ajánlat, átbeszéljük, megtaláljuk a legjobb választást, akkor ne ezen múljon.

Úgy indult, hogy a kérdést sem értette, pedig egyértelmű voltam, és azt tudni kell, hogy én mindig felkészülten megyek ilyen helyekre. Próbálok hozzáértőkkel beszélni, tájékozódni, nem terhelem azzal az ügyintézőt, hogy izének, meg hogyishívjáknak hívom a deviza átvezetést. Próbáltam feltenni pár kérdést, példának okáért azt, hogy a rendelkezésemre álló forintot milyen árfolyamon tennék át forintról euróba. Lett volna még sok kérdésem, mondjuk, hogy nekem mi a legjobb megoldás.

Lenéztem Józsefné előtt álló ezüst kis táblára. „Józsefné - Tanácsadó”. Megnyugodtam, szóval a megfelelő embert bombáznám a kérdéseimmel.

Ha hagyta volna.

Arra a kérdésemre, hogy mennyi lenne euróban az a bizonyos összeg, Józsefné zavartan rám nézett, mintha azt kérdeztem volna, mekkora dioptriájú szemüveget visel. Mondta lépjek be az applikációba, ott minden fent van, nem tudja, mennyi. „Nem tudom, nem szoktam nézegetni.” – fakadt ki Józsefné.

Nem vesztettem el a türelmem, tanulom, hogy csak a legvégső esetben váljak kellemetlenné, de magamban gondoltam, itt az idő, hogy megnézze, mennyi ebben a formában az euró. Délután egy óra volt. Én, mint állampolgár aznap már minimum négyszer megnéztem mennyi, azért is vagyok itt, mert épp jó árban van. Jeleztem, hogy azért ülök itt több, mint félóra várakozás után, hogy ne kelljen az app-ban kutakodnom, meg gondoltam, egyedi ajánlat, megmondja, mi a jó nekem, ilyesmi.

Újra megkértem, legyen kedves megnézni, mert nem szeretnék belépni sehova, ő is mindent lát, előtte ül, segítsen nekem, mégis mennyi.

Józsefné szemüvege felett a klaviatúrára dőlve gépelni kezdett.

„Nemakarbelépniazapplikációba”- mormogta csak úgy maga elé.

„Valóban”- én a plexi másik oldalán.

Már itt éreztem, hogy fel kellene állnom, de gondoltam, adok neki még egy esélyt, biztos meg van kicsit zavarodva Kovácsék összetett ügyétől.

Ezután jött nettó öt perc csend, amikor Józsefné akkurátus tekintete a monitort vizslatta. Én hol őt, hol a szegényes irodát fürkésztem. A kis kabalát a billentyűzeten, az ezüst táblácskát. Józsefné. Jó-zsef-né. -tagoltam magamban a nevét miközben vártam.

Egy ponton, amikor az ötödik perc a hatodik felé száguldott, feltettem a kérdést.

„Mi a baj?”

Józsefné csak úgy maga elé elkezdte mondani, hogy jaj, ez egy nagyon régi számla, ilyen már nincs is, nem is tudja, hogy ez most melyik csomag.

Elkezdhettem volna szarul érezni magam, hogy annyira régi ügyfél vagyok, hogy olyan csomaggal rendelkezem (és fizetem), ami már nem is létezik, és csak azok a munkatársak emlékeznek rá, akik itt kezdték, és fejezték be pályafutásomat.

Egy ideig mormogott még a monitornak, majd gondoltam, megkérdezem újra, mennyiért váltanak. Végül mondott egy összeget, amiért a bank vált, ami ugye a reptér után a legrosszabb. Pontosítottam, hogy euro számla, egyikről másikra, hogy mi a legjobb, eurot vigyek be, vagy forintot, és azt vezetik át euróba, mik a számok.

Józsefné mondott egy nagyon alacsony számot, ami a középárfolyam volt.

Gyanúsan jó volt az ajánlat, rákérdeztem, hogy biztos?

„Vannak valami díjai is a számlának, meg a váltásnak is.” – formálta a szavakat Józsefné, majd figyelme visszazuhant a csomagomhoz.

Mondom neki, nekem az is jó, ha átmegyek egy másik csomagba, még ha többe is kerül, ha ezzel jobb konstrukcióval tudom zárni a műveletet. Mivel láttam, hogy egyetlen kérdésemre sem kapok egyértelmű válaszokat, közöltem, hogy nem személyes, de szeretnék egy másik ügyintézőt.

Kikerekedett szemmel nézett rám, és mondta, hogy mindenki ezt fogja csinálni.

„Remélem nem.” – mondtam csak úgy magam elé. Akkor már felálltam, ezzel őt is arra kényszerítve, hogy felemelkedjen a székből. Nyúltam a személyimért, de ő kiment vele, előttem lépdelve egészen a pénztárig.

Ott álltak vagy hárman, éreztem, hogy ezúttal nem tudom négy fal között tartani a műsorom.

„Mennyi a közép euro, Ibolya? Azon megy az euro számla?”

Ibolya meghökkenve Józsefné felütés nélküli kérdésén, megvonta a vállát, és közölte az egyértelműt, ő pénztáros, ő annyiért vált, ami ki van írva, de megerősítette amit eddig is tudtam, jobb, ha nem itt váltok. Bárhol kaphatok kedvezményt, itt nem.
Ha már belekeveredett az ügybe, a három várakozóval együtt, megkérdeztem, mennyi pénztől van egyedi árfolyam, mert van bank, ahol tudom, hogy ennyitől már igen. Kiderült, hogy itt annál sokkal több pénz kell, meg nagyobb összegű utalások is szükségesek, hogy prémium ügyfél legyek.

A lojalitásért semmi nem jár.

Józsefné újra megindult, de akkor már elvettem tőle a személyimet, amit folyamatosan maga elé tartott. Egy óvatlan pillanatban kivettem az ujjai közül, de előtte jeleztem neki, hogy ezt akkor elveszem. 

Józsefnét a recepciós pultnál értem utol. Valószínű várakozás közben is ezt a zavart futkározást láthattam. Mire odaértem, már arról beszélt a recepciósnak, hogy prémium ügyfél akarok lenni.

Vettem egy mély levegőt, nyugodtak kellett maradnom, hatan álltak sorban, Zsuzsa a recepciós szimpatikus is volt, nem csinálhattam botrányt.

„Csak azt szeretném, ha valaki megmondaná, hogy mi lenne nekem a legjobb.” – tört ki belőlem.

Zsuzsa egyből értette, mondta, semmi baj, ha új ügyintézőt szeretnék, kapok. Nem én voltam az első ilyen eset, lehet, hogy Józsefnénél sem. Fél füllel hallottam, hogy Józsefné gyakornok. Nem akarom tudni, miből képezték át tanácsadóvá.

Leültem, még húsz perc várakozás után láttam Zsuzsát, ahogy felém jön.

Már sejtettem, mit akar, már láttam ezt az arcot, amikor betett Józsefné ügyfelei közé. Inkább vártam volna még fél órát akkor, mint most újra.

„Gondolom, menjek haza, mert ma már nem lesz senki.” – mondtam. Zsuzsa bólintott. Péntek, rövid munkanap, sokan vannak.

Kértem tőle időpontot, sajnos nem volt a következő munkanapra, így még egy napot várnom kell. Zsuzsa sopánkodott, hogy „amire jön kedden, addigra megint nagyon sok lesz az euro, ma még jó nagyon. Már a hétfő is késő, de a kedd!”

„Tudom, azért jöttem (volna)ma”- jeleztem, és láttam, Zsuzsa megért.

Kiderült, hogy két jó ügyintéző van, akit Zsuzsa ajánl, és azok tele vannak. Csak magamnak tettem fel a kérdést, hogy a tizenkettőből kettő jó, az milyen arány, és vajon a maradék tíz is megoszlik rosszakra, nagyon rosszakra, és alkalmatlanokra? Vajon Józsefnét hova sorolná?

Vagy nála rosszabbak is vannak?

Sopánkodtunk együtt, hogy hétfőre nagyon szar lesz megint (így is lett), bár azt is kilátásba helyeztem, hogy ha a forint szárnyalni fog, és még jobbak lesznek az árfolyamok, akkor egy hatalmas ajándék kosarat viszek neki. Mutattam is a kezemmel mekkorát. Hatalmasat.

Úgy tűnik Zsuzsa kosár nélkül marad, én pedig euro és megoldás nélkül, várok az újabb csodára, és közben azon gondolkozom, hogy csak én vonzom ezeket be, vagy tényleg ez van mindenhol?