Pont úgy érzem magam, mint akit egymás után többször is elutasítottak, úgy, hogy a valódi szerelem esélyével indultam el minden alkalommal otthonról, és úgy jöttem haza minden alkalommal, hogy azt mondtam magamban, „ez jól sikerült!”

Minden simán ment, nem voltak zavart csendek, vagy ha igen, azoknak ott volt a helyük.

Nem volt zavart nevetgélés, vagy ha mégis, akkor az ott indokolt volt.

Lehet, hogy én nézek valami más filmet, és nem is jöttem be? Tudom, hogy ez nem igaz, mert az első próbálkozásomnál ezerszer visszaigazolták, hogy tetszem nekik, és pont ez az őszinte szókimondás fogott meg bennük a legjobban, mert én is ilyen vagyok.

A második több összetevős volt, és igazából nem is akartam annyira. És lehet, hogy amit megpróbálok kifele mutatni, nem mindig sikerül pontosan közvetítenem. El is szoktam az emberektől, magányosak voltak az elmúlt évek. Ha dolgoztam is valakivel, akkor is csak időlegesen, és zömmel e-mail-ben. Az elmúlt öt-hat évben nagyjából online léteztem, amibe belegondolni is szörnyű. A nyelvórám is online lett, ott kényszerből, és bármennyire is hiányzott a valódi emberi kontakt, egyszerűen így alakult az életem.

Voltak még apróbb próbálkozásaim, ott semeddig nem jutottam el. Volt olyan is, ahol megmondták, hogy nem is értik, miért jelentkeztem a pozícióra, túlképzett vagyok.

„Mert nem volt más meghirdetve” – válaszoltam.

Az igazság az, hogy rettegek a végzettségemhez, és tapasztalatomhoz illő munkáktól. Nem beszélve arról, hogy tapasztalatom a cégvezetésben van, a többi olyan rég volt, hogy azon kívül, hogy érdekes hallgatni, nem sok gyakorlati haszna van. Nem látom magam vezetőként, nem látom magam egy ilyen közegben sem, és meggyőződésem, hogy tudásom sincs hozzá. Legalábbis mai, használható tudásom.

Sokat gondolkoztam, hogy ha nullára lemegyek az agyamban, akkor mi lennék legszívesebben. Konkrét dologra nem igazán jöttem rá, de a második menő állás elgyászolásában segített, hogy utána elutaztam.

Úgy terveztem, hogy akkor megyek el, ha meglesz a munka, mondtam is interjún, hogy ha oké a dolog, akkor kérnék tíz napot még. Semmi akadályát nem látták. Persze, ahogy telt az idő, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak az időt húzzák (ami szerintem nem annyira korrekt), le is mondtam az utazásról. Volt még pénzem, be is volt kalkulálva, de úgy éreztem, hogy ez most felelőtlenség.

Aztán mikor kiderült, hogy ez a randi sem sikerült annyira, hogy felhívjon magához egy másik alkalommal, teljesen kétségbeestem attól az érzéstől, hogy nem látom már a tengert. Télen, tavasszal és ősszel mindig utaztam, meg közben is bejött egy- egy valami, de ezek fixek voltak. Az őszi útra már akkor azt gondoltam, kevesebb az esély, mert dolgozni fogok akkor már nyilván.

Annyira elkeseredtem, hogy Bence arra bíztatott, menjek el, ezen már semmi nem fog múlni, annyira régen terveztem, igaz, nem így, hanem munkával a zsebemben, „utolsó vakációnak” felfogva a helyzetet.  Azt hittem, hogy az eddigieknél is erősebben fog rám törni kint az érzés, főleg a vége fele, hogy nem tudok elszakadni, és előre szorongok, mikor jöhetek legközelebb.  Akkor is sírtam különböző padokon, mikor vége lett az utazásomnak, amikor pontosan tudtam, hogy pár hónap, és jövök. Az őszi utak véget érései a legrosszabbak, mert akkor tudom, hogy tavaszig nagyon sok idő van.

Ezért féltem, hogy ez most duplán fog ütni. Nem így lett, és ezen én is meglepődtem. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, hogy vége, tudva, hogy nem sok esély van rá, hogy újra jöhetek még idén, bár akkor még optimistább voltam. Amennyire lehetett, ott felfogtam a kint lét alatt, ahol rengeteget gondolkoztam, miközben haladtam városról, városra, hogy az az élet, ami volt, annak vége. Lehet, nem lesz rosszabb, de más lesz. Ennek előnyeire próbáltam felhívni saját magam figyelmét, miközben sétálgattam a parton, vagy ültem egy padon egy kis tér szélén.

Amikor arra gondoltam, hogy ha hazamegyek, be kell ülnöm egy irodába harmincöt ember közé, és komolyan venni azt a dolgot, ami már szinte semmit nem jelent nekem, megborzongtam. Attól is, hogy úgy költöm a pénzem, hogy nem tudom, mikor lesz legközelebb bevételem. Akkor az első érzés volt erősebb, mert még valamennyi pénz érkezett a számlámra.

Sétáltam a tengerparton, leültem egy padra, hogy megigyam a harmadik kávémat. Azon gondolkoztam épp, hogy tulajdonképpen sajnálom- e, hogy nem sikerült az utolsó dobás állásom, miközben láttam, hogy egy idősebb hölgyet, aki két bottal közlekedett, egy fiatal neon színű pólós, aki a strand alkalmazásában van, kísér a vízhez. Realizáltam, hogy egy mozgássérült strand előtt ültem le, ahol biztonságos pallókon lehet bejutni a speciális zuhanyzókhoz és öltözőkhöz. Körülbelül öt kerekesszékes fiatal nevetése simult bele a hullámok békés, ütemes morgásába.

Közben nagyon lassan, kis lépésenként a hölgy is elért a vízhez, segítőjébe és két botjába kapaszkodva. Amikor már térd felett ért a víz, a srác finoman elengedte, botjaitól megszabadítva átadta őt a súlytalan víznek. Azt az örömöt, ahogy teljes testét átfonta a tenger, soha nem fogom elfelejteni. A segítő lassan visszaindult a bázisra, ami csupán néhány méter volt. Neki néhány, a hölgynek egy hosszú út, aminek végén átadhatta magát a simogató hullámoknak. Gondoltam, ha megunta, majd szól, és segítenek neki visszamenni a hosszú úton. Nem sérülteket láttam, vagy kiszolgáltatott embereket, hanem örömet, vidámságot, odafigyelést, életet. Arra gondoltam, miközben néztem ezt a jelenetet, hogy ha valaminek van értelme, akkor az ez.  Ehhez képest annak nem sok, hogy felesleges termékeket próbálok eladni egy irodában, egy fogaskerék apró alkatrészeként, miközben egész nap eljátszom, hogy mennyire fontos az, amit csinálok, figyelem az ügyfél minden rezdülését, aki nagyon komolyan veszi magát.

Munkafolyamatokat végzek, elemzek, jelentéseket írok, unalmas, semmitmondó tárgyalásokon ülök, és akkor is úgy teszek, mintha dolgoznék, ha éppen semmi munka nincs.

Ehhez képest a strand alkalmazottja tett valamit. Ha „csak” annyit, hogy néhány embernek segített abban, hogy pár percre habkönnyű legyen, és a vízben ugyanolyannak érezze magát, mint azok a szerencsések, akiknek ez alapból megadatott, akkor volt értelme aznap felkelni. Százszor több haszna van, mint megállapodni arról egy másfél órás tárgyalás végén, hogy a fontos lenne további online platformok alkalmazásának is az ismertség növelése érdekében. Ezer kényszeres, üres mosolynál is többet ér az, ami attól érkezik, akiért tettél valamit. Mennyivel másabb minőség ez, mint amiben eddig gondolkoztam.

Persze, az agyam tudja, hogy sajnos a legtöbb helyen (Magyarországon bizonyosan) az olyan munkákból, aminek értelme is van, nem lehet megélni. Az önkéntesnek hirdetett munkák mindig a legjobbak, de ahhoz, hogy emberségből, vagy hobbiból dolgozz, ahhoz kell valami fix munka, meg szabadidő mellette, vagy egy gazdag férj.

Egyik sincs.