Ma reggel újra elindultam, immáron tizenkét éve a László Kórház fele.

Mindig eszembe jutnak azok a reggelek az első pár évben, amikor nagyon sok energia kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam, ne gondolkozzak, csak menjek, minél hamarabb túl legyek rajta. Akkor, ha megláttam azt a bizonyos három betűt egymás mellett, ne adj Isten a négyet, azonnal remegni kezdett a gyomrom s pánikszerű köhögés tört rám.

Mennyit sakkoztam, hogy mikor menjek, hogy ne találkozzak senkivel, mennyit álltam a sarkon, hogy lássam, kijön e valaki, mikor mehetnék be. Persze, minél többet várakoztam, annál idegesebb lettem, egyre jobban belepörgettem magam abba, hogy „lebukhatok”.

De ki előtt? Azok előtt, akik szintén ott vannak?

Tudom, nem volt feltétlen racionális a parám, de akkor is, nagyon erősen bennem volt.  Most is, de már össze sem lehet hasonlítani a kettőt.

Ma „B hét” volt, szóval csak receptért kellett mennem, nem volt vérvétel. Ennek az az előnye, hogy kevés esély van, hogy találkozzam bárkivel, mert akkor megyek, mikor már lement minden vérvétel, de az ebédszünet még nem kezdődött el. Nem kell hajnalban, kávé nélkül, émelyegve erőt vennem magamon, hogy elinduljak egyáltalán.

Elég csak csengetnem, és nem sokkal később már a kezemben is vannak a receptek, amiket gyorsan kiváltok, és eltűnök onnan, mintha ott se lettem volna.

Soha nem fog szerintem megszűnni az idegesség, de a mértéke sokkal kisebb, már nem kerülök az ájulás szélére, ha be kell nyitnom a váróba s egy másodpercem van felmérni, kik vannak, kiknek kell a szemébe néznem. Igazán elengedhetném már ezt a dolgot, sokkal könnyebb lenne. Amikor még nem volt Bence, akkor sokkal jobban féltem, nem volt, aki megvédjen, még ha csak úgy is, hogy otthon van, vár rám, és elmondhatom neki, milyen rosszul voltam, mikor újra szembesülnöm kellett ezzel az egésszel.

Már nem akasztanak ki a prospektusok a váróban, rajtuk a három, vagy a négy betű, hatalmasban szedve, ordítva, belemászva az arcomba és a lelkembe. Nem veszek tudomást róluk, szóval nem is léteznek.

Fél tizenkettőkor értem oda, csengettem, vártam, majd egy új hölgy kinyitotta, átadtam neki a kis kártyámat, amire mindig az időpontot írják, majd várakoztam. Klári nővér jelent meg tíz perc múlva, behívott, majd átadta a múltkori leletemet, amit már akkor kinyomtattam, de mindegy, most nem adtam vissza, elfér nálam.

Akkor két napig pörögtem rajta, hogy az eredmények mit jelezhetnek, az értékeim elegendőek e, vagy milyen összefüggések vannak, változások az előzőkhez képest. Rá sem néztem, csak betettem a táskámba, az új időpontommal, és a receptekkel együtt.

Előtte még elmentem, vettem egy kiló sárgabarackot, amit átadtam Klárinak. Nagyon örült most is, mondta, hogy ennek nagyon örülünk. Jóval kevesebb vitamint eszem, mint amit kellene, de nekik mindig igyekszem vinni valamit, elsősorban gyümölcsöt. Nem tart semmiből, és olyan jó érzés, hogy örülnek. Mindegy, hogy azért, mert nem tudnák esetleg megvenni, vagy amiatt, hogy gondoltam rájuk, lényeg, hogy borzongatóan jó érzés adni, tenni, kedvesnek lenni másokhoz.

Tizenkét éve az életem részei, szerencsére nem gyakran találkozunk, de az nem kétséges, hogy benne vannak a sztorimban mindannyian. Volt már ott minden, kedves beszélgetés, kiabálás, tényleg minden. Megnyertek maguknak, így alap, hogy kedves vagyok velük.

Tudom, hogy örülnek, jól esik nekik, így én is boldog vagyok ettől, mindenki jól jár.

Novemberben megyek újra, akkor már vérvétel is lesz, addig pedig nem szeretnék gondolni sem a dologra. Eleget gondolkoztam már rajta, és addig, ameddig nincs helyzet, nem is vagyok hajlandó, annyi idegeskedésre okot adó dolog van így is, nem kell még ez is.

Amennyire lehetett elfogadtam, annyit foglalkozom vele, amennyit kell, és kész. Nem akarom, hogy ez határozzon meg, hogy erről szóljon az életem.

Kiváltottam a gyógyszereket, egy nagy rakást, ami ilyenkor sokkoló, de hamar a táskám mélyére kerül, majd otthon a szekrénybe, és csak a napi két szem emlékeztet rá, hogy gyógyszerszedő HIV pozitív vagyok.

Ameddig van gyógyszer, ameddig hozzá lehet jutni. Ha már nem, akkor majd gondolkozom azon, hogy mivel töltsem az életem megmaradt részét, amíg fel nem zabálják az újra elszabadult vírusok a szervezetem. Addig nem érdekel. Idáig eljutni nem volt könnyű, talán soha nem bíztam benne igazán, hogy sikerül.

Ennek örülök, mert ez van, ennek kellett történnie, ebből kell kihozni a maximumot, sőt, még olyan gondolatok is vannak sokszor a fejemben, hogy ezzel megúsztam valami mást. Ezt húztam, ezzel kell élnem, lehet, ha más lenne, akkor már nem lennék.

Nem tudom, mi lett volna, ha, de egyre kevésbé érdekel, csak azokra a szakaszokra koncentrálok, amik előttem állnak, a többi a múlt része.