Miután elgyászoltam a munkámat, elkezdtem mást keresni. Nem mondom, hogy akkor már teljes pánikban, mert volt még időm, kis bevételem is, de az csak a megélhetésem felét fedezte, de legalább érkezett valamennyi a számlámra. Az álláshirdetések pozícióinak a felét nem is értettem, a másik fele meg nem érdekelt.Magamnak és barátaimnak is azt hangoztattam, mindent meg fogok tenni, hogy olyan munkát találjak, ami nekem való, nem szívesen mennék olyan helyre, ahol bedarálják a személyiségem. A többség megértette, de volt, aki a fejét ingatta, mintha tudná, hogy a vége úgyis az lesz, csak közben felélem az összes megtakarításom.  

Beadtam pár helyre, nem nagy lelkesedéssel, még mindig keseregve az első miatt.

Mennyire jót tett volna mentálisan, ha egyből lesz egy másik munkám. Bebizonyosodott volna, hogy a szerencse gyermeke vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy a cégem bezárása nem lesz olyan sima menet, mint gondoltam, és valószínű komoly akadályokba ütközött volna az elhelyezkedésem.

Beszéltem fejvadásszal is, részt vettem egy kétórás online interjún. Mindenkinek, akikkel beszéltem tetszettek a nagyon régi munkáim, de nem tudtak mit kezdeni velem. Nem tudták értelmezni, hogy ilyen sok idő önállóság után mit akarok alkalmazottként. Én magam sem értettem, de győzködtem magam, hogy a kényszerűség mellett ez egy jó irány, egy olyan vonal, ami felrázhat.

Egyre hitelesebben válaszoltam az interjúkon, amikor felmerült ez a kérdés, márpedig mindig felmerült.

Volt egy kis nyári lassításom, de találtam egy helyet, ami érdekelt. A régi munkakörömhöz lett volna köze, igaz, azóta felnőtt egy nemzedék. Egy olyan cég volt, amivel akkor úgy éreztem, tudok azonosulni, és illene hozzám. Vagyis a tizenöt évvel ezelőtti énemhez, de ekkor ez még nem fogalmazódott meg bennem. Egy barátnőm mondta, hogy miért nem írok olyan cégeknek, amik érdekelnek, mint anno. Akkor bejött, miért ne jönne be most is?

Erre már gondoltam én is korábban, de mindig arra jutottam, hogy nem tudok most három céget felsorolni, ahol szívesen dolgoznék. Akkor, amikor ezt sikeresen elsütöttem, pont hármat tudtam, az egyik jolly joker is lett, de most egyet sem tudnék magamtól. Mindegyikhez tapad valami vélt, vagy valós előítélet, valami folt, amit nem tudok letörölni. Teljesen megváltozott a világ, teljesen más minden, mint akkor. Gondoltam, azért megpróbálom.

Szinte ábécé sorrendben elkezdtem a cégeket megnézni, mik vannak, mivel foglalkoznak. Találtam egyet, ami menő volt, hírből ismertem őket. Írtam is egy emailt, hogy itt vagyok, küldök egy CV-t, referenciákat, és nagyon szívesen bemutatkoznék személyesen is.

Eltelt két hét, már csalódottan konstatáltam, hogy ez tényleg nem az a világ már, és ami húsz éve aranyos volt, az most levélszemét.  Aztán jött egy e-mail, melyben megköszönték a jelentkezésem, ami illene egy pont szabad senior pozícióhoz. Személyes találkozót ajánlottak másfél héttel később.

Az egomat rendesen izgatta a helyzet, hogy kellek valakinek, valószínű ismernek, hiszen egy szakmában dolgozunk, behívtak, és ajánlottak egy pozíciót.  Újra elkezdtem érezni, hogy élek. Magasabbnak tűntem attól, hogy jobban kihúztam magam az utcán, nyugodtabb is voltam, hisz már magaménak éreztem, hogy újra a magam ura vagyok, amit saját erőből építettem fel.

Eljött a találkozó ideje, amire a legjobb formámmal készültem, legalábbis magamhoz képest biztos. Segített az interjú előtti néhány hét, ahol abban a tudatban léteztem, hogy lesz munkám.  Szerintem nyugodt voltam, laza, pont amennyire kellett. Ketten voltak, kedélyesen elbeszélgettünk, szakmáról, ismerősökről, olyan projektekről, ahol közvetve kereszteztük egymást. Ott is bizonygattam, és talán ott ment a legjobban, hogy mennyire szeretnék csapatban dolgozni, de közben kiderült a beszélgetés több pontján is, hogy azért mekkora szabadságom volt nem csak vállalkozóként, hanem anno alkalmazottként is.  Összegezve azt éreztem, ez jól sikerült, itt magamat tudtam adni, olyan volt kicsit, mint húsz éve.

Jókedvűen sétáltam haza a nyári melegben, és azt éreztem, hogy az univerzum csupán egy kis nyári szünetet akart még adni nekem, mielőtt munkába állok.  Közben persze, aggódtam, hogy tudom-e teljesíteni azt a szintet, amit elvárnak, vagyok-e olyan, amit talán belém képzelnek.

Kértek egy hét gondolkodási időt, amiből két és fél lett. Nem gondoltam, mert rég voltam ebben a helyzetben, hogy az álláskeresésben ilyen nagyvonalúan mérik a hosszú heteket, hogy az ember amire észbe kap, már lapoznia kell a naptáron.  Ahogy telt az idő egyre biztosabb voltam abban, hogy ez valami miatt leállt. Aztán jött az e-mail, hogy sajnos jutottam tovább. Arra minimum számítottam, hogy legalább az interjún is belengetett második körig eljutok.  

Sok oka lehet, de valószínű az egyik az, amit az interjún nem vettem észre, csak utána gondolkoztam rajta, hogy valószínű nem látták egy olyan munkakörben, ahol ekkora dara van, mint ott. Kérdezték is, hogy bírnám- e ezt a megfeszített, sokszor monoton munkát ezzel a sok ügyféllel. Soha nem dolgoztam ekkora cégnél, és mindenhol szerencsés voltam, mert olyan dolgokat csinálhattam, amik örömet nyújtottak. Ezt most nem várom el, bár jó lenne, de valószínű nem voltam elég meggyőző azzal kapcsolatban, hogy én ezt valóban akarom, és jó lennék benne.

Csalódtam, de meg is könnyebbültem kicsit. Volt bennem egy nyomás ezzel kapcsolatban, hogy tudok-e lelkesedni eziránt a munka iránt, vagy csak az egomról szól az egész, és arról, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy helyem van, ott, ahol régen.

Fura érzés volt, mert akkor mikor ide beadtam a jelentkezésem, elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó dobásom a klasszikus szakmámmal kapcsolatban.

Nem jött be.