Szokásos időpont a Lászlóban. Két opció van, egyik csak recept, másik pedig vérvétel. Évente háromszor.
Most az utóbbi volt soron.
Nem megyek már korán, nem kínzom magam azzal, hogy hajnalban keljek, éppen elég az a feszültség, ami ilyenkor bennem van. Már teljesen kezelhető, nem akarok összeesni útközben, csak megyek előre, hogy minél hamarabb túllegyek rajta.
Tizenegyig van vérvétel, mostanában a végére megyek, gondolva, akkor kevesebben vannak. Ez most nem jött be, mert fél tizenegykor elég sokan voltak.
Ráadásul kiderült, hogy áttették egy másik épületbe az egészet, pont a szemben lévőbe, erről egy papír tájékoztatott. Az új hely sokkal nagyobb, világosabb, kulturáltabb.
Sorszámot húztam, és vártam. Fél órát kellett, és szólítottak.
Mikor végig mentem a hosszú folyosón, egy vizsgálóba, Klári nővér közölte, hogy nem tud vért venni, mert nincs cső.
„Ne már!” – tört ki belőlem. „Az egész napomat így intéztem, nem reggeliztem, nem kávéztam, alig élek.”-folytattam.
„De mibe vegyem le a vért, ha nincs cső?” – mondta Klári, csak úgy a semmibe.
Nem gondoltam, hogy erre nekem kellene válaszolnom.
Kiderült, hogy egy adag cső van, ketten vagyunk, és csak azért volt még egyáltalán, mert az egyik beteg nem hallotta a számát, és nem ment be időben. Neki jutott volna az egyetlen lehetőség, de én már bent voltam, nem engedtem magam olyan könnyen lerázni.
„Majd tavasszal veszünk...” – folytatta Klári, - „...úgyis tavasszal volt utoljára vérvétel, akkor megvan az egy év.”
„Akkor miért kell idejönnöm vérvételre, ha nem is kell ennyi?”- tettem fel a kérdést.
„A szabály szerint elég egy alkalom egy évben, a többi a recept.” – erősködött Klári, de nem vagyok hülye, tudom, hogy vérvételre kellett mennem, nyilván nem véletlen.
„És ha valami bajom van, és nem derül ki emiatt, ki vállalja a felelősséget?”- próbáltam nyugodt maradni.
„Mi baja lenne?” – csattant fel a nővér.
„Szedi a gyógyszert? Igen? Akkor mi baja lenne?” (nem tudtam, hogy a gyógyszer minden betegség ellen jó, és az örök élet titkát jelenti)
„Veszélyeztetett vagyok, szóval folyamatosan ellenőrizni kell...” – folytattam, de nem hagyta hogy befejezzem.
„Ön nem veszélyeztetett!” – közölte Klári. (kovid oltásnál az voltam)
„Folyamatos orvosi ellenőrzés alatt vagyok, tudnom kell, mi történik a szervezetemben, ezért van ennyi vérvétel.” – monologizáltam, de tudtam, senkit nem érdekel.
„És akinek nem nézik a vérképét, annak is lehet baja, úgy, hogy nem is tud róla, csak összeesik...” – folytatta a bullshit-et Klári.
Valamit még morogtam, hogy az teljesen más, van egy betegségem, ezért vagyok itt, ne hasonlítson össze olyannal, akinek nincs HIV betegsége.
Vettem egy mély levegőt, és igyekeztem nem kellemetlenkedni, pedig magamban feltettem a kérdést, hogy ha tudják, hogy a mai napon x számú beteg jön (hiszen mindenki be van írva), akkor miért nem készülnek elegendő csővel? Vagy nekem kellett volna hozni?
Zsóka sértődötten mondta, hogy akkor átmegy a raktárba, és próbál szerezni. Eddig miért nem ment át? Most derült ki, hogy elfogyott? Reggel óta ez nem volt nyilvánvaló?
Ezeket csak magamtól kérdeztem, vissza kellett magam fogni, hogy ne hangosan tegyem fel ezeket a kérdéseket, mert akkor tovább görgetem, és nem fognak szeretni.
Bár már láttak tőlem mindent ebben a tizenkét évben, valószínű lepereg róluk, de szeretnék jó fej lenni, ha lett volna nyitva valami a környéken, biztos viszek valamit ajándékba. Talán gyümölcsöt, ahogy általában szoktam.
Egy ponton, mikor nem tudtam, mi történik, Zsóka nővér elment a raktárba (nem sok kedve volt kimenni a hidegbe), Klári pedig valamit matatott, mondtam, hogy lemondok a lehetőségről, és átadom másnak.
El is kezdtem barátkozni a gondolattal: megúszom a mai napot, nem kell a vérképemen, és a T4 sejtszámomon aggódnom, nyerek négy hónapot, de addigra Klári közölte, üljek le, mindjárt leveszi a vért. Az utolsó csőbe.
Mintha én találtam volna ki, hogy ma oda kell mennem. Elnézést, hogy kellemetlenséget okozok, nem akartam, és még felszerelést sem hoztam magammal. Mégis mit képzelek magamról?
Szótlanul levette a vérem, mondta, hogy nyomjam, ne nézegessem, és üljek ki, várjam meg a receptet, ha odaér az orvos, akkor kitölti.
Ezt sem értem pontosan, ha tudják, hogy megyek, miért nincs kitöltve?
Szerencsére csak húsz percet kellett várnom, és meg is volt a recept. Közben hallottam, hogy a raktárban nem volt senki, onnan nem lett cső. Biztos, ebédeltek, vagy alapból nincs raktáros, úgyis üres.
Zsóka szólongatott a folyosó másik végéről, persze, nem hallottam, vagy nem tudtam, nekem beszél. Meg is jegyezte, hogy már kétszer szólt. Ha nem száz méterről teszi, lehet, hogy hallom. Aki nem tudta volna, most már tudta a nevemet is. Nagyon diszkrét a rendszer.
Kiváltottam a receptet, és alig vártam, hogy szabaduljak. Örültem, hogy konfliktus nélkül megúsztam, és túl is lettem rajta ma.
Meg is vannak az eredmények, a T4, T8 kivételével, az több idő. Minden normálisnak tekinthető, a szokásos elcsúszások vannak csak, amikre soha nem szól senki, gondolom, nem annyira fontos. Gondolom, mert senki nem beszél velem, az Internetről fejtem meg, mi lehet a vérképemben.
Lényeg, hogy elintéztem, de ehhez, mint oly sokszor, nem szabad hagynom lerázni magam.
Már csak az immunrendszerem állapot a kérdés, ami még pár hét, mire elkészül, gondolom, mert nem mondanak semmit. Futószalagként üzemel a rendszer, én pedig egy HIV pozitív termék vagyok csak, akit be kell csomagolni a rendszer végén.