Sokat gondolkozom azon mostanában, hogy mitől félek a legjobban.

Persze, mint mindenki, a betegségtől, a kiszolgáltatottságtól, de az alap, ezen kívül.

Azt hiszem a legjobban attól, hogy elhagy a szerencsém.

A munkában, hogy mindig azt csinálhassam, amit szeretek, és ha nem dolgozom egy ideig, akkor se legyenek anyagi gondjaim, mert megtanultam mindig úgy alakítani, hogy maradjon.

Az otthonaimban, ami igazából összesen ezzel együtt kettő eddig. Az első olyan simán ment, hogy nem is hiszem el azóta sem. Első megnézett lakás, azonnal igen, tizenhárom év.

Mostaninál egy hetes keresés, harmadik megnézett lakás, tulajokkal egymásba szeretés, igazi otthon. Aztán ez is, mint minden elkezd megremegni azzal, hogy lesz -e felújítás, vagy nem? Élhető lesz -e a lakás közben, vagy nem? Mi lesz utána? Iszonyú gáz az egész, nem lehet tudni semmit, se arról, hogy pontosan mi, mikor, hogyan. Meddig kell lefóliázott ablakkal élni, és hajnalban munkásokra ébredni? Lapítottunk, hogy bár beszedték a pénzt a tulajdonosoktól, de most mindennel gáz van, az építőiparban nincs szabad időpont, hátha megússzuk.

Vagy hátha ezek már leléptek a pénzekkel Belize-be, úgyis megüresedett Bróker Marcsi ingatlanja.

Az összes ház begyűjtött pénzét előző este bankból ki, másnap indul a repülő európai átszállással, ami nem is baj, mert még egy kis shopping belefér. Aztán irány a napsütötte új otthon, lengedező pálmák, napolaj illat a levegőben, kivillanó bikinivonalak.

Kívánhat ennél többet az ember?

Mi sem. Akik eközben a romos, de érzelmileg stabil otthonunkban ejtőzünk, és röhögünk a tulajdonosokon, akik mind befizették a pénzt. Remélem egy képeslap azért érkezik, hogy dísze legyen a faliújságnak.

De ma ott volt a kibaszott faliújságon a közgyűlés meghívó, nem pálmafás üdvözlet, csak egy gépelt lap. Mindig néztem, ott van -e, és mikor láttam, semmi, lassan fújtam ki a levegőt. Most van. Másfél hét múlva.

Ha el kell innen menni, lesz -e harmadszorra is szerencsém? Nem gondolom, hogy ez folyamatában működik. Rettegek a bizonytalanságtól, és attól, hogy valami megváltozik. Hogy nem lesz nyáron hátul kert, vagy nem lesz óriás belmagasság, vagy sokkal rosszabb lesz minden.

Lehet, hogy ezek apróságoknak, és nem valós problémának tűnnek, de nekem nagyon fontos az a környezet, amiben vagyok, különösen, hogy sokat vagyok otthon. Nagyon sokat.

Megőrülök a zajtól, a szomszédok túl közelségétől, a seggfej emberektől, a visító gyerekektől. Mindentől, ami egy társasházban van. Ugyanakkor ez a lakás és a másik is akkora szerencse volt, hogy el nem tudom mondani, és ehhez szoktam hozzá, mit csináljak?

Itt is a felújítás körül zajló hatalmi harcoktól eltekintve nyugodt volt az élet. Szinte senkit nem hallunk a házban, közvetlen szomszédunk nincs, kertünk viszont van. A legfontosabb.

Ez forog most kockán. Meg a nyugalom, az idill, ami nélkül nehezen tudok létezni.

Bármi lehet, az is, hogy ősszel lesz, de mindenesetre lebeg a levegőben, és kiborít, hogy nincs nyugtunk.

Elhagy -e a szerencsém, hogy mindig meg tudtam teremteni azt a pénzt, ami arra kell, hogy éljek, és utazzak. Gyerekkoromban is megoldottam. Akkor mindig árultam valamit.

Tudom, nem kellene ezen gondolkoznom, és mindig a lehető legszarabb forgatókönyvet vetíteni elő, de nem tehetek róla, gyomoridegem lesz, ha arra gondolok, hogy vagy el kell költözni, tudva, hogy nulla olyan lakás van most a piacon, ami megfelelne, ha már egy vagyonba kerül. Újrakezdeni mindent, semmi kedvem hozzá.

Megpróbálom azt bevonzani, hogy minden a lehető legjobban alakuljon, legyen az bármi.

Ahogy haladnak előre az évek, egyre több olyan dologra kell koncentrálni, ami a puszta létezéshez kell.

Ezek küzdelmek, amik ahhoz kellenek, hogy előre mozduljanak a dolgok, de nem lehetne az, hogy ebben az évben senki nem csinálna már semmit, és kussban ülne a sarokban?