Sokat gondolkozom azon, hogy milyen lennék külföldön. Régóta bennem van a vágy, hogy elmegyek, az elején kalandvágyból, most pedig azért, mert úgy érzem megfulladok, és a fiatal, aktív éveim eltűnnek a süllyesztőben.

Mint amikor engedem le a vizet a kádban, és az utolsó csepp is elillan, gurgulázva, hangosan, és csak a nedvesség marad utána, ami bizonyítja, hogy valaha ott volt.

Gyerekkoromból az egyik legmeghatározóbb élmény, hogy apámmal könyveket nézegetünk. Történelem vagy földrajz. Mivel az előbbi engem nem (apámat annál inkább) érdekelt, ezért maradtak a távoli földrészek és a térképek. Óriás gyűjteménye van otthon, ahol felnőttem, és ő mai napig lakik, nem is kellett soha könyvtárba mennem, csak ha valami ponyvát akartam, minden megvolt otthon.

Nem volt még internet, így mindent meg kellett nézni. Ha pedig nem volt erre lehetőség, akkor tudatlanságban maradtunk. Még a kétezres évek elején is volt olyan amerikanisztika szakos barátnőm, aki apámtól kért könyvet egy beadandóhoz, mert a könyvtárban fele annyi választék nem volt, mint nálunk. Többsége angolul. Fura, mert nem csak nagy utazónak kellene lennem (ami talán vagyok is), hanem perfekt angolnak, ami nem sikerült.

Amikor hatodikos voltam, akkor szóba jött, hogy a apámat kiküldik Indonéziába. A szóba került túlzás, inkább az a pontos, hogy ha egyetlen mondatot mondott volna, hogy akar menni, vagy érdekelné ez az opció, akkor mehetett volna. Ő írta meg angolul annak a pályázatát, aki később kiment, sokkal kevesebb tapasztalattal és tudással, sokkal több önmenedzselési képességgel. Ezt is örököltem, mármint az önmenedzselés hiányát, de ha másról van szó, akkor elindítok egy egész gépezetet, ha kell.

Akkor voltam tizenkettő, apám negyvennyolc. Láttam fotókat, amiket postán küldött az ismerős, akkor már kint voltak egy ideje. Gyenge minőségű képeken, pára által elhomályosított pálmafák, színes virágok, buja növényzet. Körülbelül ennyi elég volt nekem ahhoz, hogy elképzeljem magam egy távoli országban, ahol minden más. Talán kiszakadhatok ebből a faluszerű képződményből, talán ott kevesebbet csúfolnának, és talán láthatnám a tengert, ami a top of the top vágyam volt mindig.

Persze, sose jutottunk el odáig, hogy ez szóba került volna, legalábbis előttünk nem. Szerintem a tesóm, aki akkor tizenhét volt, nem is akart volna jönni, neki ott voltak a haverjai, és ő amúgy sem gondolkozott (és azóta sem) a lakótelepen kívüli világban.

Anyám amúgy sem ment volna sehova, ennyi idősen pláne nem. Elindultak még fiatal korukban Bécsbe, ahol pár nap után anyámnak elment a kedve az egésztől, és haza akart jönni. Addigra nem volt hol lakniuk, mert a helyet, ahol meghúzták magukat, elfoglalták mások. Visszajöttek ebbe a szarba, ahol még annyi javuk sem volt, mint mikor elmentek. Pedig volt rokon Bécsben, volt összeköttetés Kanadában. Gyerekek nem voltak, tehát én sem, szóval ebben az esetben biztos más lennék, mert nem ugyanazok lennének a szüleim.

Indonéziában pár éven belül valami forradalomszerű zavargás tört ki, ezért a dolgozókat kimenekítették, többüket a Fülöp szigetekre. Milyen jól mutatott volna az önéletrajzomban (meg a lelkemben is), ha mondjuk két évet Jakartában, x évet pedig Fülöp szigeteken töltök. Aztán ki tudja. Ehhez kellett volna apám erőszakossága, vagy legalább önérdekérvényesítő képessége. Nekem sincs meg, de én azért nem idegenektől képes vagyok lehetőségeket kérni, ha úgy adódik, és azokat vissza is adni, ha van rá lehetőség. Apám semmi.

Kicsit olyan, mint a mi kapcsolatunk Bencével. Ő az anyám, aki röghöz kötöttebb, fél a nyelvektől, az ismeretlentől, én pedig apám, aki menne. Őt visszatartotta anyám, engem kicsit visszatart Bence.

Apám idővel egyre zártabb és radikálisabb lett, elfogadta, hogy nem megy sehova, és elhitte, hogy a legjobb Magyarországon élni. A legeslegjobb! Elhitte, hogy a nyugat gonosz, hogy máshol sem jobb, sőt, hogy itt biztonság van, ott bűnözés, és különben is, itt élned, halnod kell.

Milyen lennék, ha 2007 körül kimentem volna Portugáliába, ahogy terveztem?

Nem valószínű, hogy még mindig ott élnék, de valószínű nem itthon. Három évvel később megbetegedem. Vajon ott is ez történt volna? Ugyanaz aforgatókönyv, vagy tök más sztori futna?

És mi lenne, ha most mennék ki? Mi lenne, ha végre, tíz éve nem csak mondanám, hanem valóban?

Visszatart Bence? Igen, nem tagadhatom le, hogy vissza. Nem tehet róla, de nyilván ha olyan ember lenne mellettem, aki előre húz, akkor könnyebb lenne.

Így olyan, mintha választanom kéne a két szerelmem, Spanyolország és Bence között. Ugyanakkor meg Bencével képzelem el az egészet. Azt képzelem, hogy boldogok vagyunk egy közepesen nagy spanyol városban, ahol mindketten dolgozunk, de egy pár itthoni üzletemet megtarthattam. Arra elég, hogy ne szenvedjünk semmibe hiányt, tudjuk élvezni az életet, és pár havonta akár országon belül utazgassunk. Nem arról szól az életünk, hogy reggeltől estig robotolunk, hanem van egy dinamikája az életünknek. Biciklizem, ami nagy szó, mert városban nem szoktam, de mivel kiváló bicikliutak vannak, ezért én is erre adom a fejem. Minden nap lemegyek a tengerhez. Minden nap! Amikor lehet, fürdök is.

Sokat ücsörgök padokon, rámosolygok nénikre, ők vissza, kutyáknak köszönök, élvezem, hogy minden tiszta és kulturált, hallgatom, ahogy csevegnek a kávézókban, madarak civakodnak, süt a Nap, kizárom a környezetem, és csak akkor vagyok a része, ha én is akarom. Ellazulok attól, hogy nem tudom, mi a pénzügyminiszter veje, aki sokat lopott a közösből, és azt sem pontosan értem, hogy melyik párt mit mond. Azt viszont tudom, hogy vannak fékek és egyensúlyok, amik talán nem engedik, hogy olyan törvények szülessenek, amik alapvető jogaimat korlátoznák. A felfedezés öröme minden napra tartogat egy apróságot. Amikor először találom meg magamtól azt a parkot, ami mellett múltkor elmentünk, de egyszerűen sose jött többet szembe, vagy mikor kimondok egy olyan szlenget, amit csak a helyiek használnak, vagy amikor el tudom újságolni Bencének, hogy a szembe lévő teltkarcsú asszony szőkére (szőkére!) festette a haját.

Bence idővel rájön, hogy amitől félt, az csak a fejében létezik, egyre több sikerélménye van a nyelven, és lassan elengedi minden gátlását. Látom magunk boldognak ott, még akkor is, ha ez igazán giccses és idilli kép.

Látom magam kint melegként ötvenévesen, és itt is. Teljesen más mind a kettő. Olyan típus vagyok, aki majd annyi idősen is letagadhat pár évet, és nem engedem meg magamnak, hogy ne nézzek ki a legelfogadhatóbban a körülményekhez képest, de mik a körülmények?

Mi a verseny? Mármint az egészséges verseny, a közeg, ami motivál. Mégse nézhetsz ki te a legszarabbul, ha mindenki más odafigyel magára.

Egy régi barátom, aki jó ideje kint él mondta, hogy ötveniksz évesen kint harmincasnak érzi magát. Teljesen más a hozzáállás kint, nem csak a fiatalokról szók minden, sőt, folyamatosan szembejönnek olyan tartalmak, amik például időseket zárkóztatnak fel digitális dolgok használatával kapcsolatban, vagy időseknek szóló termékekkel és szolgáltatásokkal is tele minden.

Itt leírnak, ennyi idősen már ne pattogjál, nem igaz, hogy nem bírsz a seggeden ülni, másnak már rég családja van, ok buzi vagy, de akkor is vegyél vissza, mert ezt már nem illik, tizenöt éve még esetleg, de azok az idők már elmúltak. Rég elmúltak.

Sok évvel ezelőtt pont egy spanyol kisváros Pride felvonulásán láttam olyan kamiont, ami kimondottan az idős melegekkel foglalkozott, egészen a szórakozástól, a párkeresésen át az egészségügyig. Teljesen normális lenne, a melegek is lesznek idősek. Ott van piaca ennek, és mindenki boldog, hogy meg van szólítva, mások még pénzt is keresnek vele.

Tudom, hogy nem ilyen tökéletes csoda minden, mint ahogy elképzelem, és igazából nem is így képzelem, szeretek így gondolni rá, de ennél racionálisabb vagyok. A napi gondokkal ugyanúgy meg kell küzdeni, mint ahogy a beilleszkedéssel és sokszor a magánnyal is, de a legtöbb alapvető dolgot már nem kell elmagyarázni, nem kell elölről kezdeni, nem kell mínuszról kezdeni, hogy nem, nem vagyok pedofil, és nem is leszek az.  Alapvető jóindulat, és sokkal nagyon tolerancia. Mindennel kapcsolatban. Miért látok kevés kerekesszékest vagy valamilyen sérültet az utcán, és miért látok többet Nyugat- Európában? Itt kevesebben lennének? Ott többen?

Nem hinném. Sokkal inkább arról van szó, hogy ott nem rejtegetik őket, és ők maguk is jobban megmutatkoznak. Nincsenek örökös szobafogságra ítélve. Persze, ez sem fekete -fehér, de az alapgondolat az, hogy sokszínűek vagyunk, és mindenkinek joga és lehetősége kell, hogy legyen a társadalom (többé- kevésbé) egyenlő és aktív része lenni.

Fel nem tudom fogni, hogy ki akar egyforma emberek között élni? Ki az, akit nem inspirálna, ha olyan embereket lát, vagy ismer, akik mások, mint ő? Nem ez a lényeg? Nem értem.

Első londoni utam alkalmával tátott szájjal néztem, hogy indiaiak, travik, apácák, punkok, és üzletemberek sétáltak ugyanazon a járdán, azonos vagy ellenkező irányba. Jó volt látni a különböző ruhákat, amik az önkifejezés eszközei is voltak, nem csak funkcióval rendelkező textilek. Minden sarkon lett egy ötletem, folyamatosan járt az agyam.

Az sem normális, hogy egész évben azt a jó esetben azt a három -négy alkalmat várom, amikor újra kint lehetek. Vagy akkor elveszne a varázsa, ha mindig ott lennék? Nem hiszem, de biztosan nem tudhatom.

Kint olyan magától értetődő, hogy ott vagyok, úgy érzem, simán kint tudnék maradni, a család utánam jönne.

Simán lenyomnék most egy ingatlan megtekintést kávé után. Esetleg egy rövidke állásinterjút. Menne szerintem. Teljesen működne, érzem, simán el tudnám itt igazgatni a kis életünket. Nyelv is pikkpakk folyékony lenne. Csak úgy ömlene. Mindenki nézne, nem hinné el, hogy nem helyi vagyok.

Majd hazajövök, és akkora leszek, mint egy porszem.

Áh, mit akarok én ott kint? Hol vagyok én azokhoz a dél- amerikaiakhoz, akik beszélik a spanyolt? Eleve. Nem egyeztetnek igeidőket, egyszerűen csak beszélnek. Most komolyan innen mit akarsz, kimész égetni a pénzt? Szerinted be tudsz majd illeszkedni? Ugyanmár!

A másik énem még próbálkozik, de hamar elfárad.

Jó, de lehet, hogy mást tudok, amit a dél- amerikai nem, vagy csak szerencsém lesz, egyszerűen összejön. Sokaknak összejön, nekem miért ne jönne? Jó mindegy, majd meglátjuk.

MEGLÁTJUK.

MAJD!