Megint sikerült lemennem a mélyére a napokban. Alapból elegem volt mindenből, nyomasztott, hogy nem tudok elutazni, olyan árak vannak, hogy esélytelen, hogy kifizessem, vagyis óriás felelőtlenség lenne. Meg persze a többi minden, ami rám rakodott az utóbbi időben. Hozzászoktam, hogy azért mindig vannak olcsó jegyek s mivel mindegy, mikor utazom, tudok rugalmas lenni, és akkorra venni, amikor a legkedvezőbb. Akik családdal, konkrét szabadság időponttal akarnak utazni, elég korlátott lehetőséggel bírnak. Ugyan nyáron ritkán utazom, bár kovid alatt volt rá példa párszor, és tudom, hogy elszállnak az árak, de ami most van, az megdöbbentő.

Elhatároztam, hogy itthon töltöm a nyarat, kiélvezem a kertet, mert úgy tűnik augusztusban kezdődik a felújítás, de nem bírok magammal, mennem kell valahova. Szinte minden nap megnézem, hátha normalizálódtak a viszonyok, de eddig semmi komoly változás.

Olcsó szállásokat a legtöbben előre lefoglalták, alig maradtak, vagy olyan áron lehet most tíz négyzetméteres szállodai szobát találni, amiért kovid előtt teraszos lakást lehetett.

Bence is teljesen padlón, most tudatosul benne az anyukája elvesztése, ami magával rántott mindent. Elhozta azt a fájó felismerést is, hogy ezzel kvázi az egész családját elveszítette.

Ugyanezt éreztem én is, hogy semmi nem lesz olyan már, mint régen.

Eltűnt belőle az anyai gondoskodás, és emiatt hideg és automatikus lett.

Most sem beszél az érzéseiről, csak a feszültséget kapom, és a folyamatos konfliktust.

Megérteném, ha azt mondaná, hogy most ez van, legyél türelemmel, vagy szeretném kibeszélni, bármilyen megoldás érdekelne, de az, hogy úgy élek valakivel együtt, hogy semmi kontaktunk nincs, és ha igen, az is türelmetlen, ideges és feszült, azt nehezen viselem.

A sok szar mellett nekem kellene lenni a támasznak, a biztonságnak, aki az otthon ajtaja mögött vár, és segít, ha kell. Ezzel szemben ellenség vagyok sokszor, és persze, az én reakcióm is hasonló, amikor ezt érzem, így egy ördögi kör.

El kellett megint jutni odáig, hogy pár napos eltávolodás után, nem jött haza még fél tizenkettőkör, és felhívtam, hogy mégis hol van. Vannak olyan extrém helyzetek, hogy éjfélkor, vagy utána jön haza, azokat sem értem teljesen, de eddig megbíztam benne.

Nem vette fel, igaz, csak háromszor csengettem ki, majd azonnal újra hívtam.

Ezúttal felvette, és mondta, hogy még bent van. Meg sem vártam, mit mond utána, közöltem, hogy akkor aludjon ahol akar, vagy inkább én nem leszek már itthon, mire hazaér, majd letettem a telefont.

Talán először jutott eszembe, hogy nem is dolgozik. Lefeküdtem, gondoltam, minél hamarabb elalszom, ne is gondolkozzak tovább. Olyan ideges voltam, hogy persze, nem tudtam aludni, így kipattantam az ágyból, felöltöztem, és mint egy őrült elindultam Bence munkahelye felé. Nem volt messze, tizenkét perc, amit hét alatt teljesítettem.

Út közben azon gondolkoztam, hogy ha találok nála vendéget, akkor berontok, és jelenetet rendezek. Legbelül tudtam, nem vagyok ez a típus, úgy sem tenném meg, de a stressz pár pillanatig elhitette velem, hogy ez a legjobb megoldás.

Bárki van nála, megkérdezem, van -e családja, mert nekem lenne, és most azonnal húzzon innen, ameddig elegáns vagyok.

Pont abban a fázisban voltam, hogy mégis ezt kéne, ez lesz a legjobb, a jelenet!

Befordultam a sarkon, pörgött az agyam, de mikor megláttam sötét helyet, ami jelezte, nincs itt senki, teljesen kikészültem. Felhívtam Bencét, és nem túl kedvesen kérdeztem, mégis hol a faszban van, mert itt tuti nincs. Igaz, eltelt az előző beszélgetésünk óta több, mint fél óra, de az agyam mást mondott.

Hazudott. Nem dolgozik. Lehet, hogy soha nem is dolgozott, amikor későn jött, és azt mondta, bent kell maradnia.

Most voltam először féltékeny a szó klasszikus értelmében, és teljesen elveszítettem a józan ítélőképességem. Mondta, már amikor hagytam szóhoz jutni, hogy egy barátnőjével beszélt hosszan telefonon, nem dolgozott, csak nem hagytam szóhoz jutni.

Most sem nagyon, mert közöltem, hogy kamuzzon akinek akar, de engem hagyjon békén.

Letettem megint, és repülőgép üzemmódra állítottam a telefonom.

Mikor később megnéztem, hogy keresett -e, csak egyszer, és írt üzenetet, amiben elküldte a híváslistát, hogy kivel beszélt az utóbbi majdnem két órában. Nem érdekelt, nem válaszoltam, miközben tudtam, csak az agyam produkálta ezt a jelenetet, elhiszem, hogy nem mással volt, és különben is, mióta vagyok én ilyen?

Teljesen megőrültem. Egy óra bolyongás után hazamentem, és közöltem, hogy nem érdekel, hány óra van, most beszélgetni fogunk.

Csak akkor megy valamennyire, ha ez a mélység eljön, amit szívesen kihagynék, mert nyilván nem tesz jót egyikünknek sem.

A hangos szóváltás egy is idő után beszélgetéssé enyhült, és sok minden kimondásra került.

Megértettem, hogy Bence milyen mély és súlyos terheket cipel magával úgy, hogy nem képes semmilyen formában kifejezésre juttatni ezeket. Nekem sem, másnak sem, saját magának sem.

Annak ellenére, hogy jó beszélgető partner vagyok számára, és talán segíteni is tudnék, ha mással nem is, támasszal és biztonsággal, mégis bezárkózik, munkába menekül, és észre sem veszi, hogy én is itt vagyok, aki ugyanúgy elszenvedője a helyzetnek. Ha idegbetegen ébred, akkor az rám is hatással van.

Az egész napomat tönkretesz egy ilyen jelenet, aminek semmi értelme, és csak számolni kellene háromig, vagy akármeddig, mert van, amikor tényleg kussba kell lenni.

Kibékültünk, és megint ijesztően hatott rám az érzés, hogy a gyűlölöm és a szerelmes vagyok között megint pár óra telt el.

Ilyenkor mindig elhiszem, hogy ez tartós lesz, csak oda kell figyelnünk, most már sínen vagyunk.

Rajtam is múlik, ezért jött tegnap egy felismerés, vagyis inkább egy ötlet.

El kellene utaznunk, az megoldás lenne, kiszakadni, pihenni, együtt lenni.

Naiv voltam megint kicsit. Elkezdtem olyan helyeket is keresni, ahova egyedül nem mennék feltétlen, de lehet pihenni, van tenger.

Görögországba találtam egy helyet, ahova nem irreálisan drága a jegy, néztem hozzá egy közel eső várost, ahol találtam teljesen egyszerű, de jó helyen lévő szállást, meglepően olcsón, azokhoz képest, amiket magamnak néztem.

Kiszámoltam, hogy a kettőnk jegye, szállása, költőpénz annyi lenne körülbelül, mint amit egyedül elköltenék tíz nap alatt, így miért nem osztom meg ezt az élményt, és megyünk együtt?

El is szégyelltem magam kicsit, hogy nem is gondolkoztam közös nyaralásban idén.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legutóbbi útunk nem sikerült teljesen jól, rendben volt, de sok feszültség is előjött. Akkor elhatároztam, nem nyaralunk többet külföldön, túl macerás, nem kell ez nekem. Persze, elfelejtettem már, és újra ebben gondolkoztam.

Mindegy, most jó lesz, jót fog tenni.

Hazajött tegnap este, mondtam neki, hogy kapcsolatunk megmentése érdekében, meghívnám Görögországba egy hétre. Két olyan dologgal számoltam, amin múlhat a dolog, sajnos azzal nem, amin valóban múlott.

Az egyik a macska kérdése. Az tudtam, hogy Bea nem tud augusztusig szabadságot kivenni, mondta is korábban, hogy ha tervezünk valamit, és itt kell lennie, akkor azt addig iktassuk be.

Ennek ellenére, nem mertem megkérdezni, mert sokszor volt valami olyan, ami miatt nem tudta vállani, és mindig félek amúgy is, hogy meddig feszíthetem a húrt, ami a szívességeket illeti. Ugyanakkor abban is bíztam, hogy szeret itt lenni, és ő is profitál belőle, kiszakad a megszokottból, plusz a barátja itt lakik húsz méterre tőlem, többet tudnak olyankor találkozni, mikor itt alszik nálunk.

Másik Bence melója. Azt még esélytelenebbnek gondoltam, kizárt, hogy meg tudja oldani. Mikor elővezettem a terveim, mondta, hogy nem nagyon van munkája, ezt a részét meg tudná oldani.

Úgy tűnt sínen vagyok, bár nem sok lelkesedést láttam rajta, de elzárkózást sem. Amikor megmutattam a helyet, videókat róla, akkor előkerült a „meleg lesz, napallergiám van, nem bírom a hőséget, ezért sem utazunk nyáron szinte soha, tudod” lemez. Épp a „látom, semmi árnyék nincs a parton” című dal ment, amikor kicsit nyomtam egy pause-t, emésztgesse. Nem sok időnk van, tudtam, ha másnap nem foglalunk, tuti drágább lesz.

Azonban hiányoltam, hogy kifejezésre juttassa, jól esik neki, hogy gondoltam rá, és tudva, nem áll jól anyagilag, állom a nyaralás összegét, és lemondok a saját utamról a kapcsolatunkért.

Reggel írt Bea más ügyben, így az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem, hogy lát -e arre esélyt, hogy tud nálunk lenni ebben az időszakban. Írta, hogy oké, ráér, szívesen. Bence épp fürdött, én kint kávéztam a teraszon. Alig vártam, hogy kijöjjön, és elmondhassam, hogy ha ő munkában meg tudja oldani, akkor a macska része is oké.

Felcsendültek újra az előző napi dallamok, miszerint magas az UV, meleg lesz, nem bír melegben semmit csinálni.

Mennie kellett, így abba is maradt a dal, én pedig csalódott voltam.

Ha nekem valaki azzal jön, hogy figyelj, elviszlek nyaralni, neked nem kell semmit tenned, csak ráérni, akkor valószínű szinte bárki nyakába ugrok.

Mikor hazajött, elmondtam neki, hogy milyen csalódás ez most nekem, teljesen más reakcióra számítottam, feltette ugyanazt a lemezt, hogy a pár évvel ezelőtti nyári utazáson is leégett, napallergiája volt, és egyedül strandoltam, mert ő nem tudott kimenni a negyven fokban.

És különben is Görögországban ebben az időszakban kánikula van.

Itt is, csak hűsítő tenger nélkül. Nincs árnyék, látszik a videón is (egyet láttunk), és az is baja, hogy kész tények elé állítottam, hogy ide kell menni, ekkor és kész.

Ez igaz, de mivel én fizetem, és szerettem volna egy bizonyos összegből megúszni, ennyi van rá, és kész, így nem sok válogatásra van lehetőség. Végignéztem minden opciót, és ez van, ami ráadásul szuper hely, tele élmények lehetőségével.  És igen, meleg lesz, hiszen nyár van, ennek kell örülni, és száz emberből valószínű kilencvenen azt mondanák, tengerhez mennének legszívesebben ebben az időszakban.

Nyaralna velem, de menjünk belföldre. Ezen újra felbasztam magam, hogy ha van lehetőségem tengerhez menni, új helyeket megismerni, akkor nem akarok belföldön nyaralni.

Előhozta, hogy nem igaz, hogy nem tudok kompromisszumot kötni.

Itt szakadt el a cérna. Kompromisszum? Az lenne az, ha azt mondja, hogy nézzünk a közelben olyan várost, ahol több a fa, vagy ne várjam el tőle, hogy a strandon aszalódjon (nem is vártam), vagy vegyünk kalapot, napernyőt, bármit, amivel elviselhetőbb a hőség.

Különben is, szenvedünk majd eleget a hidegtől télen, most van nyár, most kell olyan dolgokat csinálni, amit csak akkor lehet, legalábbis a közelben, amihez nem kell tizenkét órát utazni, többszázezres jeggyel.

Elengedtem, mert annak sincs értelme, hogy konfliktus legyen belőle, és nyavajgás.

Teljesen mások vagyunk, én teljesen el tudok lazulni külföldön, pörgök, mint egy hülye, reggel nyolckor már szikláról ugrálok, vagy rohangálok a városban, addig, amíg össze nem esek. Ő alszik tizenegyig, nincs benne az élet habzsolásának igénye. Pedig ráférne, hogy legalább nyaraláskor ellazuljon, és elengedje a sok feszültséget. Elfogadom, hogy nem ilyen, de ezzel csomó közös élményből kimaradunk együtt.

Tavaly pont voltam valahol tengernél, és ott kitaláltam, hogy utazzunk el együtt is.

Van egy ismerősünk, akinek van egy háza Dél – Olaszországban, akit még ott felhívtam, hogy tudnánk -e menni. Mondta igen, volt olcsó jegy is. Izgatott lettem, hogy most hazamegyek, de pár nap és mehetnénk együtt is nyaralni, megveszem neki a jegyet.

Én persze teljesen másban voltam, mint ő otthon a sok szarban, de ott is elvártam volna, hogy örül. Ennek ellenére jöttek a kifogások, hogy mit, miért nem lehet.

Ettől megőrülök, ha nem a megoldást keressük, hanem azt, hogy mi lehet egy adott dolog buktatója. Ez a legkönnyebb, és tényleg ki lehet vele kergetni a Világból.

Végül is megállapodtunk, megyünk, amit elmosott a kovid, át kellett tenni, de végül elmentünk, és bár voltak olyan dolgok, amik nem úgy sikerültek, mint terveztük, de alapvetően jó nyaralás volt.

De mi lenne, ha ezt a részt kihagynánk, és higgadtan megbeszélnénk, hogy kinek, mi lenne a jó. Én is hibás vagyok, valamit kitalálok a válasszal együtt, amit a kérdésemre várok.

Várok, mert szerintem az lenne a normális reakció.

Bori barátnőm azt mondta, és lehet, hogy igaza van, hogy a kalandokat egyedül, vagy barátokkal kell átélnem, Bence meg az otthon, a nyugalom, és nem szabad azt gondolnom, hogy ami nekem bejön, majd neki is.

Lehet benne igazság, csak akkor mi lesz a közös élményekkel?

Még fél napig ez téma volt, de aztán elengedtem azzal, hogy akkor, ha lesz lehetőség, azonnal lecsapok rá, és elutazom egyedül. Megint.

Az a legjobb, mikor nem kell senkivel egyeztetni, és magam vagyok, de pont azért választottam olyan úticélt, ahol nem kell rohangálni, mindent megnézni, mert egy helyen van az ember, így lenne idő lenyugodni, sokat aludni, sétálni, beszélgetni, újra összecsiszolódni.

Megpróbáltam, nem sikerült. Igyekszem elfogadni, és nem magamra venni a dolgot.

Keresett közben egy szakembert is, aki talán segít neki a rengeteg elnyomott trauma feldolgozásában.

Sokkal lazábbnak és nyitottabbnak kellene lennie, mert másképp nem lesz változás.