Bár a köd még közel sem szállt fel, de vannak apró jelek, hogy megtörténhet.

A könyvelővel kialakult viszonyom odáig fajult, hogy a legjobban ez a momentum tette tönkre az idegeimet. Az, hogy nincs munkám, már szinte nem is volt topic, teljes tagadásban éltem, és rengeteg időm ment el azzal, hogy a cégem zárásának ügyeit intézzem a könyvelő helyett, vagy őt ellenőrizve.

Persze, folyamatosan látom, hogy fogy a pénzem, de annyira lefoglalt a céges stressz, hogy nem is foglalkoztam vele, hogy ezen változtassak.

Már nem is beszéltünk az utóbbi időben a könyvelővel, csak néztem, ahogy omlik össze minden körülöttem. Az egész folyamat és ezzel együtt az életem is. Amit megcsinált, vagy rosszul, vagy késve, amikor már szólnom kellett.

Voltak pontok, amikor szerettem volna tisztázni velük a helyzetet, de akkor mindig történt valami, ami ezt megakadályozta, leginkább az, hogy nem voltak nyitottak rá.  Már szinte örültem, hogy ezt elkerülhetem, de tudtam, az sem lenne megoldás. Kell lennie egy lezárásnak ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Rengeteg idő és energia ment el ezzel, és nem tudtam arra koncentrálni, ami a legfontosabb: újra felépíteni magam.

Az év egyik legkellemetlenebb találkozójába rángattak bele, volt ott minden, ami felgyülemlett az utóbbi időszakban, de a legrosszabb az emberi tényező volt. Nem tudom, miért muszáj mindenkivel „barátságot” kötnöm, sokkal könnyebb lett volna az érzelmi rész nélkül tárgyalnom. Előtte, miközben haladtam az irodájuk fele, többször meg kellett állnom, mert olyan ideges lettem a gondolattól is, hogy alig kaptam levegőt.

Ott már könnyebb volt, utána pedig sokkal könnyebb. Mindent elmondtam, amit akartam, vagyis szerettem volna elkerülni. Nem tudom, volt -e értelme ennek az egésznek, de annyi biztos, hogy kijött belőlem, és lett megoldás a kialakult helyzetre. Anyagi felelősséget kellett vállalniuk a rossz döntésekért, hamis információkért, így, hogy azokat rendezték, már lassan elkezdett látszani a vége. Ehhez teljesen tönkre kellett mennem idegileg, de olyan szinten, hogy megláttam, hogy jött egy e-mail tőlük, vagy a hivatalos szervektől, olyan gyomoridegem lett, hogy szinte már vártam, mikor őrülök meg teljesen.

Azóta állással kapcsolatban is lett fejlemény, ráadásul a sors iróniája, hogy tíz perccel az állásinterjú előtt kaptam egy levelet, amiben írják, hogy lezárult az a folyamat, amin nagyon sok múlt. Próbáltam koncentrálni a soron következő szereplésemre, ahol meg kell győznöm másokat, hogy én vagyok a legjobb. Nyomogattam a telefonom, és ott volt az üzenet, aminek a tárgyából is láttam, hogy ez sorsdöntő lesz.

Négy oldal, nem könnyű szöveg, tele jogszabályokkal, így csak arra volt időm, hogy átfussam, és nagyjából megállapítsam, hogy nem rossz hír. Aztán újra vissza a szerepembe, majd fel az elsőre, ahol megint egy kellemes randin vettem részt. Itt is volt szimpátia, meg minden, mint az összes többinél szerintem, bár már teljesen elbizonytalanodtam ebben is.

Ha lesz második kör, akkor az hamarosan kiderül. Most megint bízom a legjobbakban, talán mert nem sok kártyám maradt, és talán jelnek vehetem a céges ügyek lezárását, így tiszta lappal mehetek tovább.

Mehetnék.

Megyek?

A félelem olyan szinten hatalmasodott el rajtam, hogy már a mindennapjaimat is erősen befolyásolja.

Eddig is szorongtam, és amikor jött egy gondolat, nem kellett sok, hogy magam alá temessen. Sok olyan dolog is történt velem párhuzamosan, ami pedig szélsőséges boldogsággal töltött el, így, ha hullámzóan is, de volt egy folyása a dolgoknak. Amikor lent voltam, arra gondoltam, jön majd jobb. És jött is. Vagy elutaztam, vagy csak kitaláltam valamit, amiben örömöm leltem. Az, hogy van bevételem, valahol természetes volt. Kellett hozzá persze munka, meg sok olyan feladat, ami sok stresszel járt, de tudtam, bizonyos munkafolyamatok között ki tudok szakadni a valóságból.

Mostanra annyira állandósult a szorongás és a félelem, hogy alig vannak olyan órák, amikor nem vagyok befeszülve. Szívesen gondolnék a jóra, de olyan sűrű köd takarja el az esélyét is, hogy hiába nézek előre, semmit sem látok.

Pont, mint amikor régen egy atlanti-óceáni kisvárosban voltam februárban. Reggel fél tízkor érkezett be a buszom a 120 kilométerre lévő nagyvárosból. Olyan ködben szálltam le a nyitott állomáson, hogy az orromig sem láttam. A hotelt csak úgy találtam meg, hogy a parton volt, és mivel onnan fújt a szél, így sejtettem merre lehet. Sikerült bejelentkeznem, szerencsére előre leleveleztem, hogy ha lehet, szeretném előbb elfoglalni a szobámat, mert a buszom korán érkezik, és eleve csak egy éjszakát maradok.

Mivel tél volt, meg sokszobás hotel lévén ezeket a dolgokat rugalmasabban kezelik, sikerült gyorsan lepakolnom a cuccaimat. Mikor elindultam a parttal merőleges úton a város fele, a köd nem sokat csökkent, pedig már tizenegy óra is elmúlt. A sűrű fehér masszából sorra tűntek elő a szörfösök, neoprene ruháikban, színes deszkáikkal, teljesen valószínűtlennek hatottak. Nem is értettem, hogy lehet ilyen látási viszonyok között vízre szállni, miközben még gyalogosan is erősen kell koncentrálnom, hogy ne menjek neki semminek. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell negyedóra, és felszáll a köd, mintha soha nem lett volna ott. Helyét átveszi a napsütés, a hajnalból hirtelen délután lesz, minden átmenet nélkül. Amire a szörfösök elérték a kedvenc partjukat, már minden napfényben úszott.

Ebben bízom, hogy egyszer felszáll a köd, és elkezdek újra látni. Egyelőre a következő lépés is olyan távoli és átláthatatlan.

Olyan pattanásig feszültek az idegeim, hogy komolyan félek, hogy mi lesz az a pont, ami majd az egész folyamatot berobbantja. Arra is gondolok, hogy vajon, mi az a pont, amitől még visszafordítható a folyamat, mielőtt teljesen megőrülnék.

Pont úgy érzem magam, mint akit egymás után többször is elutasítottak, úgy, hogy a valódi szerelem esélyével indultam el minden alkalommal otthonról, és úgy jöttem haza minden alkalommal, hogy azt mondtam magamban, „ez jól sikerült!”

Minden simán ment, nem voltak zavart csendek, vagy ha igen, azoknak ott volt a helyük.

Nem volt zavart nevetgélés, vagy ha mégis, akkor az ott indokolt volt.

Lehet, hogy én nézek valami más filmet, és nem is jöttem be? Tudom, hogy ez nem igaz, mert az első próbálkozásomnál ezerszer visszaigazolták, hogy tetszem nekik, és pont ez az őszinte szókimondás fogott meg bennük a legjobban, mert én is ilyen vagyok.

A második több összetevős volt, és igazából nem is akartam annyira. És lehet, hogy amit megpróbálok kifele mutatni, nem mindig sikerül pontosan közvetítenem. El is szoktam az emberektől, magányosak voltak az elmúlt évek. Ha dolgoztam is valakivel, akkor is csak időlegesen, és zömmel e-mail-ben. Az elmúlt öt-hat évben nagyjából online léteztem, amibe belegondolni is szörnyű. A nyelvórám is online lett, ott kényszerből, és bármennyire is hiányzott a valódi emberi kontakt, egyszerűen így alakult az életem.

Voltak még apróbb próbálkozásaim, ott semeddig nem jutottam el. Volt olyan is, ahol megmondták, hogy nem is értik, miért jelentkeztem a pozícióra, túlképzett vagyok.

„Mert nem volt más meghirdetve” – válaszoltam.

Az igazság az, hogy rettegek a végzettségemhez, és tapasztalatomhoz illő munkáktól. Nem beszélve arról, hogy tapasztalatom a cégvezetésben van, a többi olyan rég volt, hogy azon kívül, hogy érdekes hallgatni, nem sok gyakorlati haszna van. Nem látom magam vezetőként, nem látom magam egy ilyen közegben sem, és meggyőződésem, hogy tudásom sincs hozzá. Legalábbis mai, használható tudásom.

Sokat gondolkoztam, hogy ha nullára lemegyek az agyamban, akkor mi lennék legszívesebben. Konkrét dologra nem igazán jöttem rá, de a második menő állás elgyászolásában segített, hogy utána elutaztam.

Úgy terveztem, hogy akkor megyek el, ha meglesz a munka, mondtam is interjún, hogy ha oké a dolog, akkor kérnék tíz napot még. Semmi akadályát nem látták. Persze, ahogy telt az idő, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak az időt húzzák (ami szerintem nem annyira korrekt), le is mondtam az utazásról. Volt még pénzem, be is volt kalkulálva, de úgy éreztem, hogy ez most felelőtlenség.

Aztán mikor kiderült, hogy ez a randi sem sikerült annyira, hogy felhívjon magához egy másik alkalommal, teljesen kétségbeestem attól az érzéstől, hogy nem látom már a tengert. Télen, tavasszal és ősszel mindig utaztam, meg közben is bejött egy- egy valami, de ezek fixek voltak. Az őszi útra már akkor azt gondoltam, kevesebb az esély, mert dolgozni fogok akkor már nyilván.

Annyira elkeseredtem, hogy Bence arra bíztatott, menjek el, ezen már semmi nem fog múlni, annyira régen terveztem, igaz, nem így, hanem munkával a zsebemben, „utolsó vakációnak” felfogva a helyzetet.  Azt hittem, hogy az eddigieknél is erősebben fog rám törni kint az érzés, főleg a vége fele, hogy nem tudok elszakadni, és előre szorongok, mikor jöhetek legközelebb.  Akkor is sírtam különböző padokon, mikor vége lett az utazásomnak, amikor pontosan tudtam, hogy pár hónap, és jövök. Az őszi utak véget érései a legrosszabbak, mert akkor tudom, hogy tavaszig nagyon sok idő van.

Ezért féltem, hogy ez most duplán fog ütni. Nem így lett, és ezen én is meglepődtem. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, hogy vége, tudva, hogy nem sok esély van rá, hogy újra jöhetek még idén, bár akkor még optimistább voltam. Amennyire lehetett, ott felfogtam a kint lét alatt, ahol rengeteget gondolkoztam, miközben haladtam városról, városra, hogy az az élet, ami volt, annak vége. Lehet, nem lesz rosszabb, de más lesz. Ennek előnyeire próbáltam felhívni saját magam figyelmét, miközben sétálgattam a parton, vagy ültem egy padon egy kis tér szélén.

Amikor arra gondoltam, hogy ha hazamegyek, be kell ülnöm egy irodába harmincöt ember közé, és komolyan venni azt a dolgot, ami már szinte semmit nem jelent nekem, megborzongtam. Attól is, hogy úgy költöm a pénzem, hogy nem tudom, mikor lesz legközelebb bevételem. Akkor az első érzés volt erősebb, mert még valamennyi pénz érkezett a számlámra.

Sétáltam a tengerparton, leültem egy padra, hogy megigyam a harmadik kávémat. Azon gondolkoztam épp, hogy tulajdonképpen sajnálom- e, hogy nem sikerült az utolsó dobás állásom, miközben láttam, hogy egy idősebb hölgyet, aki két bottal közlekedett, egy fiatal neon színű pólós, aki a strand alkalmazásában van, kísér a vízhez. Realizáltam, hogy egy mozgássérült strand előtt ültem le, ahol biztonságos pallókon lehet bejutni a speciális zuhanyzókhoz és öltözőkhöz. Körülbelül öt kerekesszékes fiatal nevetése simult bele a hullámok békés, ütemes morgásába.

Közben nagyon lassan, kis lépésenként a hölgy is elért a vízhez, segítőjébe és két botjába kapaszkodva. Amikor már térd felett ért a víz, a srác finoman elengedte, botjaitól megszabadítva átadta őt a súlytalan víznek. Azt az örömöt, ahogy teljes testét átfonta a tenger, soha nem fogom elfelejteni. A segítő lassan visszaindult a bázisra, ami csupán néhány méter volt. Neki néhány, a hölgynek egy hosszú út, aminek végén átadhatta magát a simogató hullámoknak. Gondoltam, ha megunta, majd szól, és segítenek neki visszamenni a hosszú úton. Nem sérülteket láttam, vagy kiszolgáltatott embereket, hanem örömet, vidámságot, odafigyelést, életet. Arra gondoltam, miközben néztem ezt a jelenetet, hogy ha valaminek van értelme, akkor az ez.  Ehhez képest annak nem sok, hogy felesleges termékeket próbálok eladni egy irodában, egy fogaskerék apró alkatrészeként, miközben egész nap eljátszom, hogy mennyire fontos az, amit csinálok, figyelem az ügyfél minden rezdülését, aki nagyon komolyan veszi magát.

Munkafolyamatokat végzek, elemzek, jelentéseket írok, unalmas, semmitmondó tárgyalásokon ülök, és akkor is úgy teszek, mintha dolgoznék, ha éppen semmi munka nincs.

Ehhez képest a strand alkalmazottja tett valamit. Ha „csak” annyit, hogy néhány embernek segített abban, hogy pár percre habkönnyű legyen, és a vízben ugyanolyannak érezze magát, mint azok a szerencsések, akiknek ez alapból megadatott, akkor volt értelme aznap felkelni. Százszor több haszna van, mint megállapodni arról egy másfél órás tárgyalás végén, hogy a fontos lenne további online platformok alkalmazásának is az ismertség növelése érdekében. Ezer kényszeres, üres mosolynál is többet ér az, ami attól érkezik, akiért tettél valamit. Mennyivel másabb minőség ez, mint amiben eddig gondolkoztam.

Persze, az agyam tudja, hogy sajnos a legtöbb helyen (Magyarországon bizonyosan) az olyan munkákból, aminek értelme is van, nem lehet megélni. Az önkéntesnek hirdetett munkák mindig a legjobbak, de ahhoz, hogy emberségből, vagy hobbiból dolgozz, ahhoz kell valami fix munka, meg szabadidő mellette, vagy egy gazdag férj.

Egyik sincs.

Miután elgyászoltam a munkámat, elkezdtem mást keresni. Nem mondom, hogy akkor már teljes pánikban, mert volt még időm, kis bevételem is, de az csak a megélhetésem felét fedezte, de legalább érkezett valamennyi a számlámra. Az álláshirdetések pozícióinak a felét nem is értettem, a másik fele meg nem érdekelt.Magamnak és barátaimnak is azt hangoztattam, mindent meg fogok tenni, hogy olyan munkát találjak, ami nekem való, nem szívesen mennék olyan helyre, ahol bedarálják a személyiségem. A többség megértette, de volt, aki a fejét ingatta, mintha tudná, hogy a vége úgyis az lesz, csak közben felélem az összes megtakarításom.  

Beadtam pár helyre, nem nagy lelkesedéssel, még mindig keseregve az első miatt.

Mennyire jót tett volna mentálisan, ha egyből lesz egy másik munkám. Bebizonyosodott volna, hogy a szerencse gyermeke vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy a cégem bezárása nem lesz olyan sima menet, mint gondoltam, és valószínű komoly akadályokba ütközött volna az elhelyezkedésem.

Beszéltem fejvadásszal is, részt vettem egy kétórás online interjún. Mindenkinek, akikkel beszéltem tetszettek a nagyon régi munkáim, de nem tudtak mit kezdeni velem. Nem tudták értelmezni, hogy ilyen sok idő önállóság után mit akarok alkalmazottként. Én magam sem értettem, de győzködtem magam, hogy a kényszerűség mellett ez egy jó irány, egy olyan vonal, ami felrázhat.

Egyre hitelesebben válaszoltam az interjúkon, amikor felmerült ez a kérdés, márpedig mindig felmerült.

Volt egy kis nyári lassításom, de találtam egy helyet, ami érdekelt. A régi munkakörömhöz lett volna köze, igaz, azóta felnőtt egy nemzedék. Egy olyan cég volt, amivel akkor úgy éreztem, tudok azonosulni, és illene hozzám. Vagyis a tizenöt évvel ezelőtti énemhez, de ekkor ez még nem fogalmazódott meg bennem. Egy barátnőm mondta, hogy miért nem írok olyan cégeknek, amik érdekelnek, mint anno. Akkor bejött, miért ne jönne be most is?

Erre már gondoltam én is korábban, de mindig arra jutottam, hogy nem tudok most három céget felsorolni, ahol szívesen dolgoznék. Akkor, amikor ezt sikeresen elsütöttem, pont hármat tudtam, az egyik jolly joker is lett, de most egyet sem tudnék magamtól. Mindegyikhez tapad valami vélt, vagy valós előítélet, valami folt, amit nem tudok letörölni. Teljesen megváltozott a világ, teljesen más minden, mint akkor. Gondoltam, azért megpróbálom.

Szinte ábécé sorrendben elkezdtem a cégeket megnézni, mik vannak, mivel foglalkoznak. Találtam egyet, ami menő volt, hírből ismertem őket. Írtam is egy emailt, hogy itt vagyok, küldök egy CV-t, referenciákat, és nagyon szívesen bemutatkoznék személyesen is.

Eltelt két hét, már csalódottan konstatáltam, hogy ez tényleg nem az a világ már, és ami húsz éve aranyos volt, az most levélszemét.  Aztán jött egy e-mail, melyben megköszönték a jelentkezésem, ami illene egy pont szabad senior pozícióhoz. Személyes találkozót ajánlottak másfél héttel később.

Az egomat rendesen izgatta a helyzet, hogy kellek valakinek, valószínű ismernek, hiszen egy szakmában dolgozunk, behívtak, és ajánlottak egy pozíciót.  Újra elkezdtem érezni, hogy élek. Magasabbnak tűntem attól, hogy jobban kihúztam magam az utcán, nyugodtabb is voltam, hisz már magaménak éreztem, hogy újra a magam ura vagyok, amit saját erőből építettem fel.

Eljött a találkozó ideje, amire a legjobb formámmal készültem, legalábbis magamhoz képest biztos. Segített az interjú előtti néhány hét, ahol abban a tudatban léteztem, hogy lesz munkám.  Szerintem nyugodt voltam, laza, pont amennyire kellett. Ketten voltak, kedélyesen elbeszélgettünk, szakmáról, ismerősökről, olyan projektekről, ahol közvetve kereszteztük egymást. Ott is bizonygattam, és talán ott ment a legjobban, hogy mennyire szeretnék csapatban dolgozni, de közben kiderült a beszélgetés több pontján is, hogy azért mekkora szabadságom volt nem csak vállalkozóként, hanem anno alkalmazottként is.  Összegezve azt éreztem, ez jól sikerült, itt magamat tudtam adni, olyan volt kicsit, mint húsz éve.

Jókedvűen sétáltam haza a nyári melegben, és azt éreztem, hogy az univerzum csupán egy kis nyári szünetet akart még adni nekem, mielőtt munkába állok.  Közben persze, aggódtam, hogy tudom-e teljesíteni azt a szintet, amit elvárnak, vagyok-e olyan, amit talán belém képzelnek.

Kértek egy hét gondolkodási időt, amiből két és fél lett. Nem gondoltam, mert rég voltam ebben a helyzetben, hogy az álláskeresésben ilyen nagyvonalúan mérik a hosszú heteket, hogy az ember amire észbe kap, már lapoznia kell a naptáron.  Ahogy telt az idő egyre biztosabb voltam abban, hogy ez valami miatt leállt. Aztán jött az e-mail, hogy sajnos jutottam tovább. Arra minimum számítottam, hogy legalább az interjún is belengetett második körig eljutok.  

Sok oka lehet, de valószínű az egyik az, amit az interjún nem vettem észre, csak utána gondolkoztam rajta, hogy valószínű nem látták egy olyan munkakörben, ahol ekkora dara van, mint ott. Kérdezték is, hogy bírnám- e ezt a megfeszített, sokszor monoton munkát ezzel a sok ügyféllel. Soha nem dolgoztam ekkora cégnél, és mindenhol szerencsés voltam, mert olyan dolgokat csinálhattam, amik örömet nyújtottak. Ezt most nem várom el, bár jó lenne, de valószínű nem voltam elég meggyőző azzal kapcsolatban, hogy én ezt valóban akarom, és jó lennék benne.

Csalódtam, de meg is könnyebbültem kicsit. Volt bennem egy nyomás ezzel kapcsolatban, hogy tudok-e lelkesedni eziránt a munka iránt, vagy csak az egomról szól az egész, és arról, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy helyem van, ott, ahol régen.

Fura érzés volt, mert akkor mikor ide beadtam a jelentkezésem, elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó dobásom a klasszikus szakmámmal kapcsolatban.

Nem jött be.

Eltelt a három nap helyett egy hét, nem jelentkeztek. Persze, egyre idegesebb voltam, folyamatosan néztem a telefonomat, és azon gondolkoztam, hogy vajon kit hívnak először, akinek sikerült, vagy azt, akinek nem? A választ persze tudtam, de mindig volt egy magyarázatom, miért nem keresnek. Az is megfordult a fejemben, hogy azt intézik épp, hogy felvegyenek mindkettőnket. Ilyenkor beszélni kell az igazgató tanáccsal, a tulajdonosokkal, mindenkivel. Ki kell kalkulálni, hogyan valósítható meg, ilyen még sose volt, ezért sokáig tart mire kitalálják a megoldást. Nem tartott sokáig, mire beláttam, hogy erre semmi esély nincs, és ez a gondolat csak a fejemben létezett, nulla realitással.

Aztán jött a telefon, de akkor már nagyon meglepődtem volna, ha engem választanak. Már a hölgy hangjából is hallottam, hogy ebből egy utolsó utáni körös „nem” lesz.

Elmondta újra, hogy mennyire szimpatikus vagyok, és mennyire sajnálja, és a feladat is fantasztikus volt. Őszintének tűnt, sőt tudtam, hogy őszintén mondja. Ez volt bennük a legszimpatikusabb, hogy mindegyikük önazonos volt és őszinte. Ritka és fontos tulajdonságok.

Letettem, de utána kellett egy hét hogy magamhoz térjek. Beleszerettünk egymásba valakivel, már tényleg csak egy lépés választott el attól, hogy egymáséi legyünk, majd jött egy másik, és tönkretett mindent. Valahogy így éltem meg ezt az egészet. Mint egy hosszú udvarlás, ahol egy ponton világossá válik, felesleges erőfeszítés volt minden. Letargiába estem, és rettenetesen elfáradtam érzelmileg.

Egy teljes hónapom elment úgy, hogy úgy éreztem, már náluk dolgozom, hiszen minden napom velük kezdtem, és fejeztem be. Vagy az anyagot írtam, vagy további dolgokon gondolkoztam a céggel kapcsolatban, de tényleg olyan volt mintha teljes állásban ott lennék. Nehéz volt elengednem, de muszáj volt, és még itt nem is sejtettem, hogy a kezdeti lendület mekkora féknyomot hagy majd mindenen.

A csalódásból maradt egy kis EGO növelés azért, egy komoly pozitív visszajelzés, ami azt üzente, hogy lehet, jobban kell küzdenem, ekkora szerencsém nincs, de nem sokon múlt. Egy győzhet csak, és az, hogy kire esik a választás, nagyon sok körülményen múlik.

Sándorral is találkoztam még utána, neki is meséltem, és nagyon örült már annak is, hogy idáig eljutottam. Rájöttem, mennyire hiányzik, hiányzott a folyamatból, mikor egyszer fent, egyszer lent, de mindenesetre óriás változás következett be az életemben.

Kellett volna az indokolatlan optimizmusa, és az, hogy legalább hazudja azt, hogy bízik bennem, és képes vagyok rá.

Az idő múlásával rá kell jönnöm, hogy egy ponton csak magamra számíthatok, és az a felismerés nem csak anyagilag, de mentálisan is megterhelő időszakot indít el az életemben.

Sokszor gondolkoztam azon, hogy túl kényelmes életem van. Van, amikor sokat kell dolgoznom, de utána tudom, hogy pihenhetek.

Közben is tudtam, milyen luxus ez, hiszen sok embert láttam magam körül, akik a hétköznapi darában vannak, és előre meg kell tervezni egy öt napos nyaralást is. Ezzel szemben én mindig tudtam úgy ütemezni a dolgaimat, hogy akár random elutazzak, ha úgy alakul. Mivel a hétköznapokban semmire nem költök szinte, nem járok szórakozni, étterembe, így minden megtakarított pénzem utazásra ment. Mivel gyerekem sincs, így minden pénzt magamra, és a környezetemre költök, de mégsem kell egy valakit folyamatosan anyagilag támogatnom.

Sok pénzből bárki tud utazni, mint ahogy vásárolni is, ezért nekem mindig fontos volt, hogy kevés pénzből megússzam. Az ár – érték arányra mindig figyeltem, és mindegy, hogy hogy álltam anyagilag, a lelkemnek volt jobb, hogy viszonylag olcsó opciókat választottam. Bár mostanában, hogy nincs bevételem, minden nagyon drágának tűnik. Azok a barátaim, akiknek szabadságot kell kivenni egy nyaralásra, jó előre betervezve, azok többsége elereszti magát abban az egy hétben, amikor el tud szakadni. Ezt teljesen értem, hogy ilyenkor lazítanak, és sok minden belefér, ami máskor nem. Én külföldön ugyanúgy takarékoskodom, és igyekszem minél kevesebb pénzből sok élményt kihozni. Így tudtam évente négyszer, de volt, hogy hétszer is külföldre menni. Szinte sportot űztem abból, hogy olcsó utakat vadásszak.

Megtehettem, mert szabad voltam, és tudtam előre tudtam a munkáimat tervezni.

Akkor, mikor Sándor kimondta a végét, még nem voltam annyira kétségbeesve.

Persze, volt egy pár nap, amikor sokk alatt voltam, mert éreztem, hogy mind emberileg, mind szakmailag elvesztettem egy fontos embert, bár ez csak sokkal később esett le teljesen. Örültem, hogy megvárta az ünnepeket, és a sokk nem karácsonykor tört rám, és nem akkor aggódtam azon, hogy biztos jó ötlet volt- e tenger gyümölcsei tematikájú vacsorát tervezni.

Utána egyből elkezdtem állást keresni, pörgettam az oldalakat, de sok motivációm nem volt, még mindig reménykedtem. Egy állás tetszett, ami egy alapítvány volt, és a munkakör is illett hozzám. Nem volt sok kedvem beülni egy irodába, de gondoltam, ide beadom, majd kiderül. Megírtam a motivációs levelet, frissítettem az önéletrajzomon, csatoltam referenciákat, és elküldtem. Volt még egy hónap a határidőig, túl sokat nem is foglalkoztam vele. Úgy voltam vele, hogy ez pipa, állást keresek, mindenki láthatja. A pénz is fontos volt, de akkor volt még bevételem meg megtakarításom is, gondoltam pár hónapon nem fog múlni semmi, de olyat szeretnék csinálni, amit szerencsére mindig is: ami érdekel.

Elutaztunk Bencével, és mikor hazajöttünk, hívott egy hölgy, aki mint kiderült a cég vezetője volt. Nagyon tetszett az önéletrajzom, szeretne megismerni.

Találkoztunk is egy héttel később, addigra alaposan felkészültem belőlük. Rajta kívül még egy másik hölgy volt ott, mint kiderült csak nők vannak. Kérdezték is, nem zavarna-e.

„Ha csak férfiak lennének, akkor biztos nem ülnék itt.” – válaszoltam, majd elmeséltem, hogy minden évben 8- 10 ötven pluszos nővel szoktam nyaralni, szóval azt hiszem ez az én közegem. Sose bírtam nagy mennyiségben a férfi energiát, valahogy nem érzem komfortosnak magam benne. Gyerekként a legjobb barátaim, amiből volt kettő, fiúk voltak, de a többiek mind lányok. Mindig velük voltam, sokkal otthonosabb volt a közeg, sokkal kevesebb olyan dolog volt benne, ami idegesített. Azt hiszem ez tipikus azoknál, akik később rájönnek, melegek, de biztos van ellenpélda is, ami talán a társadalmi elvásárokból is fakadhat.  Nekem is mondták, hogy fociznom kell, mert a fiúk fociznak, meg rohangálnak üvöltve, de én semennyire sem tudtam ezzel azonosulni. Sokkal szívesebben rajzoltam, beszélgettem, színészkedtem, táncoltam. Az évek alatt ez nem sokat változott.

Nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak a két nővel, akik szemben ültek velem, egy kis asztal másik oldalán, ahol pogácsát és forró teát helyeztek el. Értelemszerűen nem kezdtem el falatozni, vagy egyensúlyozni a forró itallal, próbáltam megfelelni a nekem eddig szokatlan szituációban. Ez volt a második vagy harmadik klasszikus állásinterjúm, de olyan, ahol nem ismertem előtte senkit, az első. Sok mindenről beszélgettünk, nyilván magamról, a tapasztalataimról, róluk, a küldetésükről.

Teljesen tudtam azonosulni mindennel, amit képviseltek, szinte egymás mondatait fejeztük be. Olyan volt köztünk a kémia, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Szerelem volt első látásra, bár voltak kétségeim, hogy mennyire lesz nehéz keretben dolgozni, és nem szabadon, mint eddig.

Pár nap múlva visszahívtak, hogy nagyon szimpatikus voltam, szeretnének továbbmenni, aminek a következő lépése egy komplex próbafeladat megoldása.

Erre volt tíz napom, három kérdés, mindegyik kifejtős, és nagyon összetett.

Legalábbis a maximalizmusom azt mondatta velem, hogy ezt most a lehető legprofibban kell megcsinálnom. Minden nap több órát foglalkoztam vele, anyagot gyűjtöttem, külföldi forrásokat vizsgáltam, sőt, még vidékre is lementem, hogy a félkész anyagot megvitassam egy olyan barátommal, aki az egyetemen tanított, és nagyon adok a véleményére. Rengeteg munka volt benne, de elkészült, bár akkorra már háromszor átírtam, húztam belőle, vizuális elemekkel tűzdeltem, így is majdnem húsz oldal lett.

Egy hetet kértek, hogy megnézzék a beküldött anyagokat, majd hívtak, hogy fantasztikus amit küldtem, nem is láttak még ilyen profi anyagot, várnak az utolsó körre, ahol nekem nem kell már az anyagomat bemutatnom, mert annyira teljes és kerek, hogy ettől eltekintenek. Ezek szerint tényleg a sokszor indokolatlan maximalizmusomból eredt, hogy nem tőmondatokban válaszoltam, hanem alaposan kidolgoztam az anyagot.

Már a zsebemben éreztem az első fizetésem, és közben azzal győzködtem magam, hogy nem is baj, ha kimozdulok a megszokott közegemből, nagy inspiráció lesz ismeretlenek között lenni, és innen simán fejlődhetek tovább, lehetek még akár vállalkozó is, előttem az élet.

Dagadt a mellem a dicsérettől, így is indultam neki a harmadik körnek, hogy ez meglesz.

Már csak négyen voltunk, ketten aznap, másnap szintén. Az első napra kerültem egy szintén esélyes lánnyal. Akivel párhuzamosan prezentáltuk magunkat a többieknek, akikkel még nem találkoztunk, egy bemutatkozás formájában, ahova egy igen kreatív anyagot vittem. Ezután kérdésekre kellett válaszolni a beadott feladattal kapcsolatban, valamint általános kérdésekkel is bombáztak egyszerre hárman. Utána másik három embernél kellett ugyanazt, más kérdésekkel, szóval cseréltünk. Kis szünet volt a kettő között, és utána egy új szoba, új emberek, új kérdések. Olyan volt, mint amikor a színészeket sorra viszik bizonyos televíziók és újságok képviselőihez, hogy azok kérdésekkel tüzeljék őket. Nem győztem kapkodni a fejem, és a lehető legjobb válaszokat adni. Mivel majdnem mindenki nagyon szimpatikus volt, nem esett nehezemre, mert egy kötetlen beszélgetésnek fogtam fel.

Fárasztó volt, de fel is töltött, mert jól sikerült. Boldogan mentem hazafele, gondoltam, nem lehet, hogy ez ne az én munkám legyen. Mosolyogtam, hogy kár volt aggódnom, hogy elhagy a szerencsém, hiszen még be sem fejeződött az előző, már itt a másik, és nem is akármilyen munka, hanem olyan, aminek értelme van, és ugyanolyan kedvem van hozzá, mint az eddigi munkáim mindegyikéhez. A szerencse gyermeke vagyok! - gondoltam.

Pár napot kértek, amiből lett egy hét, majd tíz nap. Közben egyszer felhívtak, hogy nem tudnak dönteni, mert akivel együtt voltam, ő is nagyon jó, bárcsak felvehetnének mindkettőnket. Kértek még egy kis időt, hogy gondolkozhassanak, de annyira jók voltunk mind a ketten, hogy egyszerűen nem tudják, mit csináljanak. Ilyen még sose fordult elő, mindig tudtak dönteni, de most nem.

„Szerelem volt első látásra, és mindenki így gondolja.” – mondta a vezető.

Itt még nagyon reménykedtem, és vártam a három nappal későbbi időpontot, amikor felszáll a fehér füst.

Nem mondom, hogy nem számítottam rá, hogy vége lesz hamarosan, sokszor ki is mondtam másoknak, de amikor nekem mondják ki szemtől szembe, az erősebb élmény.

Igazából el kellett telnie egy kis időnek, mire egyáltalán felfogtam. Hallottam a szavakat, tudtam is értelmezni őket, de ennek következményei csak később, nagyon lassan estek le.

A múltkori találkozónkon Sándorral megbeszéltük, hogy két ünnep között még találkozzunk, a szokásos havi megbeszélésre munka ügyben. Gondoltam, ez a mostani inkább egyfajta év lezárás lesz, elmondja, hogy nem tud semmi újat, vagy jó hírt közöl, miszerint semmi akadálya a megbeszélteknek, várható még munka, amit megbeszéltünk, az mindenképp.

Ez volt bennem, nem is tudom, mi volt ez a hurráoptimizmus. Biztos az ünnepek utáni időszakban megszaladt a remény faktor.

Szokott olyakor rossz előérzetem lenni bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de most nem volt.

Igaz, ittam előtte egy gin tonic-ot, nem is tudom, miért, talán az ünnep hatása, amúgy ritkán iszom, pláne egy ilyen találkozó előtt. Ebből is látszik, hogy valami laza beszélgetésre gondoltam. Elmondom, hogy épp ma vettem meg a jegyünket Spanyolországba január végére, lefoglaltuk a lakást is egy hétre, még olcsóbb is volt, mint amire számítottunk. Persze, a történtek fényében, minden nagyon drágának tűnik.

A gin tonic hatása már csak nyomokban volt meg, amikor elindultam gyalog a kávézó fele. Mindig korábban indulok, kerülővel megyek, mivel három perces út lenne, felkészülök lelkileg. Sándorral nem könnyű, valahogy minden idegszálamra szükségem van, mikor vele találkozom. Mikor odaértem, megnéztem a kirakaton keresztül, bent ül-e már. Nem szeretek előbb érkezni, mert ha leülök, akkor az valami miatt nem lesz neki jó. Vagy huzatos, vagy túl közel vannak az asztalok, vagy besüt a Nap, valami mindig van.

Jobb, ha ő választ. Láttam, bent ül, így magabiztosan bementem. Épp akkor tette le az asztalra a mobilját, egy sms után, amit pont nekem írt. Zörgött is a zsebembe a mobil. Csak azt írta le, hol ül pontosan. Bal egy.

Legutóbbi találkozásunkkor elhangzott, hogy csak ötven százalékot, vagy annál kevesebbet lát arra, hogy a céges együttműködésünk folytatódni tud. Tudtam, ez nála nem sok jót jelent. A hetven százalék is határeset, lévén folyamatosan bizakodó emberről beszélünk, de az ötven az semmi. Ez a bizakodás azt hiszem nem valós, csak valamiféle hárítás a részről, hogy ne kelljen véglegesen kimondani semmit. Ennek ellenére valami miatt reménykedtem.

Leültem vele szemben, megvártam, míg a pincér megkérdezi, mit kérek, mindig ugyanazt, nem kell gondolkoznom.

Közben zavartan fészkelődünk, felmerül, hogy vagyok, erre valamit mondok, de túl lennék már rajta.

Pincér elment, és amíg nem hozta vissza a narancslevem, csak a hogylétem iránti érdeklődést elégítettem ki, azt is csak pár szóban. Mivel éreztem rajta feszültséget, nem kezdtem azzal, mint mindig, hogy jövő hónapban elutazom. Mikor egyet kortyoltam az italomból, kicsit elhelyezkedtem, elkezdte.

Zavart beszéd volt arról, amit már eddig is tudtam, meg arról, hogy milyen változások vannak, és nem gondolta, hogy ilyen hamar, de az történt, hogy év végén alá kellett volna írnia a szerződést, és nem akarta.  Teljesen megértem, én sem írtam volna alá a helyében. Sok minden megváltozott, és olyan pozíciót kapott volna, olyan feladatokkal, amihez már se kedve, de energiája nem volt, így közel a nyugdíjhoz.

Hallgattam amit mond, közben bólogattam, hogy egyet értek, és ingattam a fejem, mikor a feltételeket említette, amiket támasztottak a további munkához. Akkor még nem esett le teljesen, hogy ennek a következménye az, hogy én is elvesztem ezt az egészet. Nyilván tudtam, de olyan valószerűtlen volt, hiszen elég nagy válságokat átéltünk együtt, és mindig volt megoldás.

Mondta, hogy sajnos a következő év eleji munka is áldozatául esett ennek. Eszembe jutott a fél órája még olcsó szállás.

Mondtam, számítottam rá, tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de tovább kell menni, valami más úton. Zavaromban a lehető legegyenesebbre kihúzva magam formáltam a mondatokat, a lehető legnagyobb magabiztosságat sugallva.

Azonban belül az első sokkot követően elkezdett szétáradni bennem a kétségbeesés, és legszívesebben hagytam volna, hogy előtörjenek az érzelmeim. Akkor biztos sírtam volna, és ezt nem tehettem meg.

Valahogy még vártam valamit, amit mond, valamit, ami arra utal, hogy ennek vége, de az egésznek nincs.

Hazafele valóban sírtam, de csak az út felén, másfél percig. Egyszer még találkoztunk, amikor kimondtam, hogy megszüntetem a cégem, és ő is kimondta, hogy nem tud olyan dolgot mondani az ő részéről ami miatt ne. A többi részt én átfutottam, ott is falakba ütköztem.

Akkor azt mondta, keres két hét múlva, mert addig még egy dolgot megkérdez, és úgyis belefér még az időbe. Indítsam el a megszűnést, úgyis sokáig tart, de hív majd. Nem hívott, és ilyen még sose volt.

Valószínű nem tudott mit mondani már, olyan volt, mintha elfogyott volna minden lelkesedése, de akkor még nem gondoltam, hogy úgy tűnik valóban kilép az életemből, és ki tudja előkerül- e valaha.

Nem tudom, hogy jutottam el idáig a könyvelőmmel, de Ivett-el régen jóban vagyok, még Bence ajánlotta több, mint tíz éve. Ő a könyvelő iroda vezetője és tulajdonosa. Jó volt a kapcsolat, olyannyira, hogy segítettünk egymásnak, amiben tudtunk, ajándékot hoztam nekik a külföldi útjaimról, magán emberként is volt közös témánk, mindig jól megértettül egymást a munka mellett is.

Edit még röhögött is, hogy kicsit túlzásnak érzi, hogy Londonban ajándékot válogatok a könyvelőnek. Ezek nem nagy dolgok voltak, de a lényeg, hogy közel voltak hozzám, és gondoltam rájuk. Azt éreztem, biztonságban vagyok, ha eldőlök, ők mindig ott vannak mögöttem. Egyrészt mert fizetek a szolgáltatásért, másrészt van egy viszony köztünk. Ez egy pontig így is volt, vagyis a tudatomban biztos.

Eljutottunk oda, hogy legszívesebben már csak ügyvédet küldenék hozzájuk, hogy beszélgessenek ők.

Év eleje óta szemmel is jól látható számú ember került ki az életemből. A legtöbb azért, mert már nem fűződik anyagi érdekük ahhoz, hogy hozzám csapódjanak.

Ivett és a kolleganője Rita, akivel technikailag kapcsolatban voltam érthetetlen okból fordultak el tőlem. Nem is értem, és folyamatosan magamban keresem a hibát. Talán én rontottam el valamit. Talán neki lehet igaza, csak én valami másban vagyok.

Persze, tudom, hogy a kialakult helyzetért nem vagyok felelős, de akkor is rossz, hogy pont az ellenkezőjét látja bennem Ivett, mint amilyen vagyok.

Az egész onnan indult, hogy Sándorral találkoztam december végén. Húsz éve dolgozunk együtt különböző formában, annak idején azzal kezdődött a kapcsolat, hogy írtam egy emailt annak a cégnek, aminek ő volt a tulajdonosa, hogy főiskola után szívesen dolgoznék náluk. Három cég volt a fejemben, akikkel el tudtam volna képzelni magam, így először azokat próbáltam meg. Egyik volt Sándor cége, őket szerettem volna a legjobban a háromból. Közben végig néztem a volt osztálytársaimat, akik majd mindegyikének meg kellett alkudnia. Nem csak a fizetésben, hanem a feladatokban is, melyek rájuk vártak. Sándor volt az egyetlen, aki válaszolt, és javasolta, találkozzunk.

Valamit láthatott bennem, mert próbafeladatot adott, ami másfél hónapig tartott. Ott látta milyen eszelősen lelkes vagyok, mint aki mindig erre vágyott. Mert mindig erre vágytam. Küzdelmes volt, mire bejutottam, és az is, hogy elfogadtassam magam a többiekkel, bebizonyítsam, helyem van ott. Öt – hat évig tartott, és fantasztikus időszak volt. Egy részét akkor is felfogtam, de csak most érzem, mennyire.

Sándor a cégben a főnököm volt, a mentorom, a második apám. Ő csinált belőlem szakmailag embert. Elhitette velem, hogy képes vagyok rá, és addig mondta, hogy egy ponton én is elhittem. Elkényeztetett, de ha kellett, kegyetlen is volt.

Az egész életemet végig kísérte a jelenléte, és a tudat, hogy mindig ott lesz.

Már nem vagyok biztos benne, hogy ezt kimondta, de egy időben meg mertem volna rá esküdni. Bár lehet, hogy csak akartam hallani.

„Én mindig ott leszek, bármi lesz.” – tök jól hangzik, de vajon tényleg elhangzott?

Akkor év végén is ugyanoda ültünk be, mint mindig, amikor találkoztunk, minimum havi egyszer, de volt, hogy többször is. Ilyenkor munkával kezdtünk, hogy állnak a projektek, lesznek-e újak, aztán mindenki elmondta, hogy alakul az élete. Én általában azt, hogy hova utazom, ő pedig, hogy kiég a munkától.

Volt már annak előjele, hogy a közös együttműködésünk megszűnhet, mert megváltoznak a cégnél a viszonyok, új emberek jönnek.

Azt gondoltam, hogy lesz ennek egy bevezető szakasza, egy felkészülési rész, amikor kitalálunk valamit, hogy ha ennek vége, akkor mi a következő, hiszen mi mindig együtt maradunk, megbeszéltük. Vagy nem?

A szokásosnál idegesebb voltam, ami mindig abból is adódott, hogy felmerül-e az elkerülhetetlen vég, vagy valami nem várt gond, szóval csak akkor nyugszom meg, amikor Sándor befejezi az optimista monológját.

Most, mikor beléptem a belvárosi kávéház ajtaján, és megláttam, hogy integet, mint mindig, hogy hova menjek, láttam, hogy valami más lesz, mint eddig.

Persze, év vége, simán bennem volt, hogy most nagyobb esély van arra, hogy valaki nyomjon egy off gombot, de valahogy mégis meg tudtam magam nyugtatni azzal, hogy még simán van benne egy év, amikor dolgozhatok, voltak ígéretek is, elégedettek a munkámmal, nem lehet gond. Folytatódnia kell a kényelmes életnek.

Ezt gondoltam akkor. Hogy folytatódnia kell.

Nem tudom, mit gondoltam, és mire fel volt ekkora arcom?

Eljutottam arra a szinte, hogy komoly esély van rá, hogy bekattanok. Olyan nyomás van az agyamban, hogy nagyon kell figyelnem, hogy ne boruljak ki valamin, mert abból összeomlás lehet. Mint az ikonikus filmben, meg egyre gyakrabban a való életben.

Attól félek, hogy ha belemegyek egy vitába mondjuk egy üzletben, akkor az összes feszültség szétrobban, és Karen-ként látom magam viszont a közösségi média felületein, mint a bolond, aki szétverte a hentespultot, miközben artikulálatlanul üvölt. Tartalékolnom kell az ideigeimet, már ami megmaradt, hogy ne menjek még ennél is jobban tönkre.

Nem tudom, hogy jutottam el idáig, de olyan, mintha egyre gyorsabb lenne a zuhanás, és az alattam lévő hálón akkora lukak vannak, hogy simán átférne az egész fejem.

Az egész tavaly év végén kezdődött, amikor találkoztam a most már csak ex üzlettársammal.

Ott talán még nem fogtam fel, mi vár rám, akkor még volt bennem egy csomó remény, és B, meg C opciók kavarogtak a fejemben. Akkor még ráértem, vagyis ezt gondoltam, de valahogy nem vettem számításba, hogy akkor is nagyon gyorsan teltek a napok, amikor volt bevételem, megélhetésem.

A sebesség mostanra megduplázódott.

Először csak erőt gyűjtött a gyorsuláshoz, aztán teljes sebességre kapcsolt...

Egyre több hátrányát látom az érzékenységemnek és a drámaiságomnak.

Érzékenységnek azért, mert bár örömtelinek is mondható, hogy nem vagyok érzéketlen, megérint a mások nyomora és boldogsága is, talán az átlagnál jobban bele tudok helyezkedni mások érzéseibe, de van egy határ.

Gyerekként is kicsit zavart, pláne, hogy mondogatták is, mikor kiskamasz lettem, hogy a lányok nem kíváncsiak arra, ha valaki kimutatja az érzéseit. Mondhatjuk, hogy nem érzékeny voltam, hanem meleg, vagyis a kettő együtt, de akkor az egyik létezéséről én magam sem tudtam.

Közben amilyen érzékeny vagyok a külvilággal szemben, a párkapcsolatomban inkább sokszor érzéketlen. Ami ott van, azt megszoktam, kevésbé zökkent ki valami, csak amikor már összeveszés lesz belőle, és túl sok minden halmozódott fel.

Az előnyei, amit a munkám során sokszor alkalmaztam, hasznosak, de a mindennapi életben rohadt terhes, hogy minden megérint. Sokszor gondolok arra, hogy rengeteg mindenben megragadtam egy szinten, valahol tizenkettő körül. Biztos bizonyos értelemben edzett az élet, amitől keményebb lettem, de ettől még nem lettem kevésbé érzékeny.

Nem is a kemény szót használnám, hanem talán mélyebb lettem. A barátok elvesztésétől, a kapcsolataimtól, a betegségemtől, az anyám haláláig, és sorolhatnám.

Valakivel beszélgettem erről nyáron, aki teljesen racionális, tudatában van annak, hogy nem veheti mindenki sorsát a vállára, teljesen két lábon áll a földön. Ő kérdezte, hogy milyen ennyire érzékenynek lenni, amire azt feleltem, hogy nagyon fárasztó.

Az egyik gyereke olyan típus, mint én voltam, ezért merült fel. Valószínű nem vár rá könnyű élet. Persze, teljesen más közegből jön, eltelt több évtized, de akkor sem.

A drámaisággal kapcsolatban, pedig az a tanulság, hogy ha mindent iszonyú mélyen élsz meg, és ennek hangot is adsz, nem fogja senki észrevenni, ha valóban baj van. Tipikus bárány- farkas mese eset, amikor annyit üvöltött a szerencsétlen, hogy amikor baj volt, már senkit nem érdekelt.

Ha hónapok óta köhögnék, majd megfulladnék, semmilyen gyógyszer nem hatna, csak elrángatna valaki orvoshoz, ha magamtól nem mennék.

Ha ugyanez abban ölt testet, hogy rengeteget alszom, még magamhoz képest is durva hullámokban vergődőm, és ennek olykor hangot is adok (ami persze elsikkad, nem megoldódik, csak megunódik), akkor az csak a szokásos dráma, amire nincs megoldás, hagyni kell.

Amúgy valószínű lenne. Nem várhatom mástól, de lökéseket talán igen.

Persze mindenki tök jól van a közösségi médián, finomakat eszik, utazik, mosolyog, kurva jó minden.

Sose volt még ilyen jó.