Eljutottam arra a szinte, hogy komoly esély van rá, hogy bekattanok. Olyan nyomás van az agyamban, hogy nagyon kell figyelnem, hogy ne boruljak ki valamin, mert abból összeomlás lehet. Mint az ikonikus filmben, meg egyre gyakrabban a való életben.

Attól félek, hogy ha belemegyek egy vitába mondjuk egy üzletben, akkor az összes feszültség szétrobban, és Karen-ként látom magam viszont a közösségi média felületein, mint a bolond, aki szétverte a hentespultot, miközben artikulálatlanul üvölt. Tartalékolnom kell az ideigeimet, már ami megmaradt, hogy ne menjek még ennél is jobban tönkre.

Nem tudom, hogy jutottam el idáig, de olyan, mintha egyre gyorsabb lenne a zuhanás, és az alattam lévő hálón akkora lukak vannak, hogy simán átférne az egész fejem.

Az egész tavaly év végén kezdődött, amikor találkoztam a most már csak ex üzlettársammal.

Ott talán még nem fogtam fel, mi vár rám, akkor még volt bennem egy csomó remény, és B, meg C opciók kavarogtak a fejemben. Akkor még ráértem, vagyis ezt gondoltam, de valahogy nem vettem számításba, hogy akkor is nagyon gyorsan teltek a napok, amikor volt bevételem, megélhetésem.

A sebesség mostanra megduplázódott.

Először csak erőt gyűjtött a gyorsuláshoz, aztán teljes sebességre kapcsolt...