Nem mondom, hogy nem számítottam rá, hogy vége lesz hamarosan, sokszor ki is mondtam másoknak, de amikor nekem mondják ki szemtől szembe, az erősebb élmény.

Igazából el kellett telnie egy kis időnek, mire egyáltalán felfogtam. Hallottam a szavakat, tudtam is értelmezni őket, de ennek következményei csak később, nagyon lassan estek le.

A múltkori találkozónkon Sándorral megbeszéltük, hogy két ünnep között még találkozzunk, a szokásos havi megbeszélésre munka ügyben. Gondoltam, ez a mostani inkább egyfajta év lezárás lesz, elmondja, hogy nem tud semmi újat, vagy jó hírt közöl, miszerint semmi akadálya a megbeszélteknek, várható még munka, amit megbeszéltünk, az mindenképp.

Ez volt bennem, nem is tudom, mi volt ez a hurráoptimizmus. Biztos az ünnepek utáni időszakban megszaladt a remény faktor.

Szokott olyakor rossz előérzetem lenni bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de most nem volt.

Igaz, ittam előtte egy gin tonic-ot, nem is tudom, miért, talán az ünnep hatása, amúgy ritkán iszom, pláne egy ilyen találkozó előtt. Ebből is látszik, hogy valami laza beszélgetésre gondoltam. Elmondom, hogy épp ma vettem meg a jegyünket Spanyolországba január végére, lefoglaltuk a lakást is egy hétre, még olcsóbb is volt, mint amire számítottunk. Persze, a történtek fényében, minden nagyon drágának tűnik.

A gin tonic hatása már csak nyomokban volt meg, amikor elindultam gyalog a kávézó fele. Mindig korábban indulok, kerülővel megyek, mivel három perces út lenne, felkészülök lelkileg. Sándorral nem könnyű, valahogy minden idegszálamra szükségem van, mikor vele találkozom. Mikor odaértem, megnéztem a kirakaton keresztül, bent ül-e már. Nem szeretek előbb érkezni, mert ha leülök, akkor az valami miatt nem lesz neki jó. Vagy huzatos, vagy túl közel vannak az asztalok, vagy besüt a Nap, valami mindig van.

Jobb, ha ő választ. Láttam, bent ül, így magabiztosan bementem. Épp akkor tette le az asztalra a mobilját, egy sms után, amit pont nekem írt. Zörgött is a zsebembe a mobil. Csak azt írta le, hol ül pontosan. Bal egy.

Legutóbbi találkozásunkkor elhangzott, hogy csak ötven százalékot, vagy annál kevesebbet lát arra, hogy a céges együttműködésünk folytatódni tud. Tudtam, ez nála nem sok jót jelent. A hetven százalék is határeset, lévén folyamatosan bizakodó emberről beszélünk, de az ötven az semmi. Ez a bizakodás azt hiszem nem valós, csak valamiféle hárítás a részről, hogy ne kelljen véglegesen kimondani semmit. Ennek ellenére valami miatt reménykedtem.

Leültem vele szemben, megvártam, míg a pincér megkérdezi, mit kérek, mindig ugyanazt, nem kell gondolkoznom.

Közben zavartan fészkelődünk, felmerül, hogy vagyok, erre valamit mondok, de túl lennék már rajta.

Pincér elment, és amíg nem hozta vissza a narancslevem, csak a hogylétem iránti érdeklődést elégítettem ki, azt is csak pár szóban. Mivel éreztem rajta feszültséget, nem kezdtem azzal, mint mindig, hogy jövő hónapban elutazom. Mikor egyet kortyoltam az italomból, kicsit elhelyezkedtem, elkezdte.

Zavart beszéd volt arról, amit már eddig is tudtam, meg arról, hogy milyen változások vannak, és nem gondolta, hogy ilyen hamar, de az történt, hogy év végén alá kellett volna írnia a szerződést, és nem akarta.  Teljesen megértem, én sem írtam volna alá a helyében. Sok minden megváltozott, és olyan pozíciót kapott volna, olyan feladatokkal, amihez már se kedve, de energiája nem volt, így közel a nyugdíjhoz.

Hallgattam amit mond, közben bólogattam, hogy egyet értek, és ingattam a fejem, mikor a feltételeket említette, amiket támasztottak a további munkához. Akkor még nem esett le teljesen, hogy ennek a következménye az, hogy én is elvesztem ezt az egészet. Nyilván tudtam, de olyan valószerűtlen volt, hiszen elég nagy válságokat átéltünk együtt, és mindig volt megoldás.

Mondta, hogy sajnos a következő év eleji munka is áldozatául esett ennek. Eszembe jutott a fél órája még olcsó szállás.

Mondtam, számítottam rá, tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de tovább kell menni, valami más úton. Zavaromban a lehető legegyenesebbre kihúzva magam formáltam a mondatokat, a lehető legnagyobb magabiztosságat sugallva.

Azonban belül az első sokkot követően elkezdett szétáradni bennem a kétségbeesés, és legszívesebben hagytam volna, hogy előtörjenek az érzelmeim. Akkor biztos sírtam volna, és ezt nem tehettem meg.

Valahogy még vártam valamit, amit mond, valamit, ami arra utal, hogy ennek vége, de az egésznek nincs.

Hazafele valóban sírtam, de csak az út felén, másfél percig. Egyszer még találkoztunk, amikor kimondtam, hogy megszüntetem a cégem, és ő is kimondta, hogy nem tud olyan dolgot mondani az ő részéről ami miatt ne. A többi részt én átfutottam, ott is falakba ütköztem.

Akkor azt mondta, keres két hét múlva, mert addig még egy dolgot megkérdez, és úgyis belefér még az időbe. Indítsam el a megszűnést, úgyis sokáig tart, de hív majd. Nem hívott, és ilyen még sose volt.

Valószínű nem tudott mit mondani már, olyan volt, mintha elfogyott volna minden lelkesedése, de akkor még nem gondoltam, hogy úgy tűnik valóban kilép az életemből, és ki tudja előkerül- e valaha.