Ugyanúgy vagyok mindennel, mint az írással, vagyis jól mutatja, mennyire bénult vagyok mindenben az, hogy nem írok. Tele van gondolatokkal a fejem, de képtelen vagyok elmerülni benne, még akkor sem, ha folyamatosan jár az agyam. Az agyam igen, de a testem nem engedelmeskedik.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül most az országban, sőt a világban sem, aki a kelleténél sokkal jobban szorong mindentől. Nekem az alap szorongásomra jött ez, ami sokszor már túl sok, és tényleg lebénít.

Semmi jövőképem, semmi olyan dolog nincs, amiből azt látnám, hogy előre haladok. Elvagyok, még elvagyok, még majdnem minden rendben, de ezek csak pillanatnyi dolgok, nem látok előre mi fog történni, egyáltalán mit szeretnék.

Nemrég jöttem nyaralásból, ami nem pont úgy sikerült, ahogy terveztem, de lehetett volna rosszabb is, mindenesetre elég extrém dolgok történtek, főleg előtte. Ilyenkor persze óriási arccal nyomom, hogy most már nem bírom tovább, ki kell menni, nincs mese, ott boldog tudnék lenni, itt nem.

Abból kinőtem már, hogy minden pálmafás, tengeres turistahelyre azt mondjam, hogy ott akarok élni, mert süt a nap, és szép a tenger.

Egy ország érdekel komolyan, ahol rengetegszer voltam, kis időkre is, hosszabbakra, jó, és kevésbé jó helyeken is. Mostanra kialakult, hol élnék, és hol nem, de ehhez el kellett annyi pénzt költeni, hogy ez kiderüljön, amire most lenne szükségem, hogy új életet kezdjünk. De el kellett mennem a lehető legtöbb helyre, hogy utána tudjam, szerintem hol lennék önmagam. Persze, mindig voltak fellángolások, de egy szerelem maradt. Általában a végén mindig egy marad.

Sok olyan hely van, ahova négyszer, ötször, akár hatszor is visszamentem, mert érdekelt, és szeretek „hazamenni” valahova, és egy látogatás nem elég, hogy érezzem a helyet teljes egészében.

Mindig változik, mindig van aktuális spanyol város, ahol laknék, ahol el tudnám magam, magunkat képzelni. Mellettük vannak állandó befutók, ahova visszatérek.

Akkora arcom van kint és itthon is, a hazaérkezésem után pár napig, és annyira pici pont leszek egy hét múlva, hogy abban sem vagyok biztos, hogy itt lesz hol laknom, nemhogy országot váltani. Nagyon hamar visszahúz a valóságba az itthoni légkör, nagyon hamar leszek ugyanaz az önbizalomhiányos, üldözési mániás, miután kimegy belőlem a mediterrán infúzió.

Nekem tényleg sokkal természetesebb ott lenni, ott működni, mint itt. Csak közben egy magányos érzés is, mert egyedül vagyok. Voltunk együtt is párszor, de többségben egyedül vagyok. Sokszor eszembe jut, hogy milyen kár, hogy ő ezt nem látja, de ugyanakkor jól esik egyedül lenni ott, ahol a legjobban lélegzem.

Bencét ilyenkor mindig kicsit felspanolom, neki is több kedve lesz, mint eddig, bár számára távolabbi a dolog sokkal, aztán beleülünk ugyanabba, amiből egy pillanatra kirángattam magam.

Aztán elkezdek tervezni, várni a következőt. Mint egy távkapcsolat, amikor minden percnek komoly értéke van.

Mikor kint vagyok, az elején még a napokat számolom, hogy még több van, mint ami eltelt, utolsó nap pedig már az órákat. Egy utolsó tenger, utolsó padon ülés, még egy kávé. Általában sírás a vége mindig, bár talán most az egyszer nem sírtam. Biztos elérzékenyültem, de nem sírtam. Nem nagyon volt eddig ilyen, bár ez az utazás azért több szempontból is rendhagyó volt.

Nem tudom, mi a megoldás, de az biztos, hogy ha Bence is ugyanabban lenne, akkor már rég azon dolgoznánk, hogy hogyan kezdjük újra. Nem hibáztatom, mert mitől lenne ugyanabba?

Én egyre jobban értem a nyelvet, ezzel egyre komfortosabb minden utazásom, egyre lazább vagyok, egyre jobban belehelyezkedem a kinti létbe, ha csak pár hétre is. Gondolatban pedig folyamatosan ott vagyok. Ez is távolabb visz minket egymástól, és nem tudom, mi lenne az a pont, amikor ő is azt mondja, hogy próbáljuk meg. Félek, az az a pont lesz már, amikor késő, legalábbis sokkal nehezebb. Ennél is nehezebb. Pedig most is rettenet nehéz.

Közben meg arra is gondolok, hogy ok, nem vagyunk jó helyzetben, de lehetnénk sokkal rosszabba is. Elméletben lenne esélyünk az alaptőkét megteremteni, de van, akinek ez teljesen megugorhatatlan feladat. Erre kéne koncentrálnunk.

Többes számban, mert nem akarok választani a két kapcsolatom között.

Ha a távkapcsolatból igazi lesz, akkor az majd mindkettőnkbe beépül, erősítve ezt a köteléket.

A gondolat teremtő ereje igen jól jönne most.