A félelem olyan szinten hatalmasodott el rajtam, hogy már a mindennapjaimat is erősen befolyásolja.

Eddig is szorongtam, és amikor jött egy gondolat, nem kellett sok, hogy magam alá temessen. Sok olyan dolog is történt velem párhuzamosan, ami pedig szélsőséges boldogsággal töltött el, így, ha hullámzóan is, de volt egy folyása a dolgoknak. Amikor lent voltam, arra gondoltam, jön majd jobb. És jött is. Vagy elutaztam, vagy csak kitaláltam valamit, amiben örömöm leltem. Az, hogy van bevételem, valahol természetes volt. Kellett hozzá persze munka, meg sok olyan feladat, ami sok stresszel járt, de tudtam, bizonyos munkafolyamatok között ki tudok szakadni a valóságból.

Mostanra annyira állandósult a szorongás és a félelem, hogy alig vannak olyan órák, amikor nem vagyok befeszülve. Szívesen gondolnék a jóra, de olyan sűrű köd takarja el az esélyét is, hogy hiába nézek előre, semmit sem látok.

Pont, mint amikor régen egy atlanti-óceáni kisvárosban voltam februárban. Reggel fél tízkor érkezett be a buszom a 120 kilométerre lévő nagyvárosból. Olyan ködben szálltam le a nyitott állomáson, hogy az orromig sem láttam. A hotelt csak úgy találtam meg, hogy a parton volt, és mivel onnan fújt a szél, így sejtettem merre lehet. Sikerült bejelentkeznem, szerencsére előre leleveleztem, hogy ha lehet, szeretném előbb elfoglalni a szobámat, mert a buszom korán érkezik, és eleve csak egy éjszakát maradok.

Mivel tél volt, meg sokszobás hotel lévén ezeket a dolgokat rugalmasabban kezelik, sikerült gyorsan lepakolnom a cuccaimat. Mikor elindultam a parttal merőleges úton a város fele, a köd nem sokat csökkent, pedig már tizenegy óra is elmúlt. A sűrű fehér masszából sorra tűntek elő a szörfösök, neoprene ruháikban, színes deszkáikkal, teljesen valószínűtlennek hatottak. Nem is értettem, hogy lehet ilyen látási viszonyok között vízre szállni, miközben még gyalogosan is erősen kell koncentrálnom, hogy ne menjek neki semminek. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell negyedóra, és felszáll a köd, mintha soha nem lett volna ott. Helyét átveszi a napsütés, a hajnalból hirtelen délután lesz, minden átmenet nélkül. Amire a szörfösök elérték a kedvenc partjukat, már minden napfényben úszott.

Ebben bízom, hogy egyszer felszáll a köd, és elkezdek újra látni. Egyelőre a következő lépés is olyan távoli és átláthatatlan.

Olyan pattanásig feszültek az idegeim, hogy komolyan félek, hogy mi lesz az a pont, ami majd az egész folyamatot berobbantja. Arra is gondolok, hogy vajon, mi az a pont, amitől még visszafordítható a folyamat, mielőtt teljesen megőrülnék.