Nem tudom, hogy jutottam el idáig a könyvelőmmel, de Ivett-el régen jóban vagyok, még Bence ajánlotta több, mint tíz éve. Ő a könyvelő iroda vezetője és tulajdonosa. Jó volt a kapcsolat, olyannyira, hogy segítettünk egymásnak, amiben tudtunk, ajándékot hoztam nekik a külföldi útjaimról, magán emberként is volt közös témánk, mindig jól megértettül egymást a munka mellett is.

Edit még röhögött is, hogy kicsit túlzásnak érzi, hogy Londonban ajándékot válogatok a könyvelőnek. Ezek nem nagy dolgok voltak, de a lényeg, hogy közel voltak hozzám, és gondoltam rájuk. Azt éreztem, biztonságban vagyok, ha eldőlök, ők mindig ott vannak mögöttem. Egyrészt mert fizetek a szolgáltatásért, másrészt van egy viszony köztünk. Ez egy pontig így is volt, vagyis a tudatomban biztos.

Eljutottunk oda, hogy legszívesebben már csak ügyvédet küldenék hozzájuk, hogy beszélgessenek ők.

Év eleje óta szemmel is jól látható számú ember került ki az életemből. A legtöbb azért, mert már nem fűződik anyagi érdekük ahhoz, hogy hozzám csapódjanak.

Ivett és a kolleganője Rita, akivel technikailag kapcsolatban voltam érthetetlen okból fordultak el tőlem. Nem is értem, és folyamatosan magamban keresem a hibát. Talán én rontottam el valamit. Talán neki lehet igaza, csak én valami másban vagyok.

Persze, tudom, hogy a kialakult helyzetért nem vagyok felelős, de akkor is rossz, hogy pont az ellenkezőjét látja bennem Ivett, mint amilyen vagyok.

Az egész onnan indult, hogy Sándorral találkoztam december végén. Húsz éve dolgozunk együtt különböző formában, annak idején azzal kezdődött a kapcsolat, hogy írtam egy emailt annak a cégnek, aminek ő volt a tulajdonosa, hogy főiskola után szívesen dolgoznék náluk. Három cég volt a fejemben, akikkel el tudtam volna képzelni magam, így először azokat próbáltam meg. Egyik volt Sándor cége, őket szerettem volna a legjobban a háromból. Közben végig néztem a volt osztálytársaimat, akik majd mindegyikének meg kellett alkudnia. Nem csak a fizetésben, hanem a feladatokban is, melyek rájuk vártak. Sándor volt az egyetlen, aki válaszolt, és javasolta, találkozzunk.

Valamit láthatott bennem, mert próbafeladatot adott, ami másfél hónapig tartott. Ott látta milyen eszelősen lelkes vagyok, mint aki mindig erre vágyott. Mert mindig erre vágytam. Küzdelmes volt, mire bejutottam, és az is, hogy elfogadtassam magam a többiekkel, bebizonyítsam, helyem van ott. Öt – hat évig tartott, és fantasztikus időszak volt. Egy részét akkor is felfogtam, de csak most érzem, mennyire.

Sándor a cégben a főnököm volt, a mentorom, a második apám. Ő csinált belőlem szakmailag embert. Elhitette velem, hogy képes vagyok rá, és addig mondta, hogy egy ponton én is elhittem. Elkényeztetett, de ha kellett, kegyetlen is volt.

Az egész életemet végig kísérte a jelenléte, és a tudat, hogy mindig ott lesz.

Már nem vagyok biztos benne, hogy ezt kimondta, de egy időben meg mertem volna rá esküdni. Bár lehet, hogy csak akartam hallani.

„Én mindig ott leszek, bármi lesz.” – tök jól hangzik, de vajon tényleg elhangzott?

Akkor év végén is ugyanoda ültünk be, mint mindig, amikor találkoztunk, minimum havi egyszer, de volt, hogy többször is. Ilyenkor munkával kezdtünk, hogy állnak a projektek, lesznek-e újak, aztán mindenki elmondta, hogy alakul az élete. Én általában azt, hogy hova utazom, ő pedig, hogy kiég a munkától.

Volt már annak előjele, hogy a közös együttműködésünk megszűnhet, mert megváltoznak a cégnél a viszonyok, új emberek jönnek.

Azt gondoltam, hogy lesz ennek egy bevezető szakasza, egy felkészülési rész, amikor kitalálunk valamit, hogy ha ennek vége, akkor mi a következő, hiszen mi mindig együtt maradunk, megbeszéltük. Vagy nem?

A szokásosnál idegesebb voltam, ami mindig abból is adódott, hogy felmerül-e az elkerülhetetlen vég, vagy valami nem várt gond, szóval csak akkor nyugszom meg, amikor Sándor befejezi az optimista monológját.

Most, mikor beléptem a belvárosi kávéház ajtaján, és megláttam, hogy integet, mint mindig, hogy hova menjek, láttam, hogy valami más lesz, mint eddig.

Persze, év vége, simán bennem volt, hogy most nagyobb esély van arra, hogy valaki nyomjon egy off gombot, de valahogy mégis meg tudtam magam nyugtatni azzal, hogy még simán van benne egy év, amikor dolgozhatok, voltak ígéretek is, elégedettek a munkámmal, nem lehet gond. Folytatódnia kell a kényelmes életnek.

Ezt gondoltam akkor. Hogy folytatódnia kell.

Nem tudom, mit gondoltam, és mire fel volt ekkora arcom?