Sokan azt mondják, hogy a sírás a depresszió jele is lehet. Ebben lehet igazság, de én akkor is gyakran sírok, amikor nincs semmi bajom

Sőt, legtöbbször örömömben sírok, meghatódásból. Amikor baj van, legalábbis eddig így volt, bekapcsol bennem valami, amitől elkezdek pörögni, keresem a megoldást, addig nem nyugszom, ameddig nem oldom meg. Mikor becsukok például egy excel -t, hogy jó, nem érdekel, most akkor ezt hagyom, egy perc sem telik el, és már újra felette ülök.

Aztán addig bonyolítom, ameddig már semmit nem értek. Akkor újrakezdem, de az is túlkomplikált lesz nagyon hamar. Minden lehetőséget mérlegelek, elemzek, kiszámolom, a számokat ellenőrzöm, és az ellenőrzést is újra. Mindig utáltam a matekot, és soha nem mertem ellenőrizni, mert soha, de tényleg soha nem az jött ki, mint aminek kellett volna.

Akkor egy felesleges hülyeség volt, most a pénzemről van szó, mert ha egy pillanatra nem figyel az ember, sokat bukhat. Most például aktuálisan nem hagy nyugodni valami cégügyileg, el is mentem a könyvelőmhöz a negyvenkét fokban, 13 kilométert sikerült (tegnap 16-ot) lenyomnom úgy, hogy mindenemről ömlött a víz. Választhattam volna a tömegközlekedést is, de az is a poklok pokla, legalább addig is barnulok, ha nem kapok agyérgörcsöt, persze, vastagon bekenve, mert rettegek a bőrgyógyásztól.

Meg is nyugodtam, de csak egy pillanatra, hazafele már egy kapualjban nézegettem egy szerződést, mert nem hagyott nyugodni a 2.3.2 -es pont. Ömlött rólam a víz, majd meghaltam, de azonnal kellett. Mint minden. Vagy azonnal, vagy semmikor.

Tanulom, hogy ezen lazítanom kell, el kell engednem hétfőig. Valószínű rajtam kívül senki nem pörög ezen, de én nem tudok ebben másmilyen lenni, vagy csinálok valamit, vagy nem.

Azt is nehezen viselem, ha mondjuk elindulok vásárolni, és útközben kiveszem a villanyszámlát a postaládából. Húsz méter után már megbánom, miért nem mentem vissza azonnal iktatni, beírni a táblázatba, elutalni, azonnal! Alig várom, hogy hazaérjek, és megtegyem, mert addig csak arra tudok gondolni. Tudom, ez nem normális, de talán jobb, mintha mindent leszarnék. Ez a másik véglet, de ez van, ilyen vagyok.

Mindent, de mindent túlpörgök’. Van, amiben ez jó, mert alapos vagyok, de sokszor már idegesít engem is, hogy nem tudok leállni. Azért sem szeretem annyira jóval előre tudni egy utazásom, mert akkor tuti, hogy túlgondolom. Sok esetben jó ez, mikor feszített a tempó, mert felkészülök előre, és az is az utazás egy tök izgalmas része, de van egy határ, amikor már idegesítem magam is. Bence ugyanilyen, de nem mindenben. Ő inkább abban, hogy az egyetlen kb, aki végig olvassa a betegtájékoztatót, minden termék mikromilis feliratát, mi van benne, mennyi. Én egy szállásról vagyok képes száz kommentet végigolvasni, és térképen lépegetni, hogy mi van a közelben.

Visszatérve a síráshoz. Szoktam mondani a szemészeten, hogy mikor nagyon kiszárad a lencsém, elég csak megnéznem egy állatos videót, és azonnal potyognak a könnyeim. Sokszor rágondolni is elég. De akkor is, ha egy filmben születik egy gyerek, esküvő van, vagy csak megölel valaki valakit. Pedig se gyerekre, se esküvőre nem vágyom, mégis.

Az emberi kedvességtől is azonnal párás lesz a tekintetem, amikor azt érzem, odafigyelnek az emberek egymásra.

Az van, hogy túl intenzíven élek meg mindent, a jót is, a rosszat is. Kevés dolog hagy hidegen, és a rossz dolgokon inkább ideges leszek, mint szomorú, de annyira, hogy törni- zúzni tudnék, de igyekszem visszafogni magam. Gyerekkoromban is ilyen voltam, nem sok minden változott. Felnőttként az ember sok dolgot próbál elnyomni magában, olyan dolgokat, amit „nem illik ennyi idősen”, de én nagyon kevés dolgot engedtem el a gyerekkori személyiségemből.

Persze, fejlődtem sok mindenben, meg is keményedtem, de az érzelmi oldal maradt.

Mai napig nem tudok olyan filmet nézni, amiben meghal egy állat, még akkor sem, ha tudom, hogy nem halt meg igazából, az csak egy bábú. Emberek nem zavarnak annyira, csak ha kínozzák őket, azon kiborulok. Az állatok teljesen kikészítenek. Mikor van egy filmben egy állat, és tudom, hogy lesz benne izgalom, gyilkosság, akkor folyamatosan, a film végéig azon stresszelek, hogy ne essen bántódása a kutyának, ne ölje meg őt is a gyilkos. Fizikai fájdalmat okoz a tudat, hogy valami történik vele, még akkor is, ha tudom, az egész fikció.

Nem tudom, ez honnan ered, és miért vagyok ilyen érzékeny, de sokszor elég terhes tud lenni.

Nem aggódhatok mindenkiért, de mégis megteszem. Vadidegenekért is. Mindennek a hatása alá tudok kerülni.

Sokszor mondom, hogy nagyon jó világ lenne, ha nyernék a lottón egy nagyobb összeget.

Rengeteg helyre jutna, az biztos. Világsztár is csak azért lennék, hogy ezen eszközzel örömet okozhassak másoknak. Üvöltve zokogok, amikor xy világsztár bemegy egy gyerekkorházba, és együtt van a betegekkel, és látom, mennyit jelent ez nekik. A sztárnak meg fél óra az idejéből, ami lehet sorsfordító ebben a helyzetben.

Unalomig ismétlem mindig, hogy annyire kis dolgokon múlik minden. Egy mosoly, egy gesztus, egy mondat.

És ugyanez fordítva is, mennyi fájdalmat okoz a rosszindulat, egy szó rosszkor, rossz helyen.

Ha az emberek tudnák, mennyire bizsergető valakinek jót tenni, mennyire felemeli az embert, akkor mindenki rászokna, és mennyivel kevesebb energia, mint a gyűlölet.

Tudom, bullshit, de így van. Nem kéne sok, tényleg nem, csak minimális odafigyelés az emberekre, azokra, akik megérdemlik.