Eltelt a három nap helyett egy hét, nem jelentkeztek. Persze, egyre idegesebb voltam, folyamatosan néztem a telefonomat, és azon gondolkoztam, hogy vajon kit hívnak először, akinek sikerült, vagy azt, akinek nem? A választ persze tudtam, de mindig volt egy magyarázatom, miért nem keresnek. Az is megfordult a fejemben, hogy azt intézik épp, hogy felvegyenek mindkettőnket. Ilyenkor beszélni kell az igazgató tanáccsal, a tulajdonosokkal, mindenkivel. Ki kell kalkulálni, hogyan valósítható meg, ilyen még sose volt, ezért sokáig tart mire kitalálják a megoldást. Nem tartott sokáig, mire beláttam, hogy erre semmi esély nincs, és ez a gondolat csak a fejemben létezett, nulla realitással.

Aztán jött a telefon, de akkor már nagyon meglepődtem volna, ha engem választanak. Már a hölgy hangjából is hallottam, hogy ebből egy utolsó utáni körös „nem” lesz.

Elmondta újra, hogy mennyire szimpatikus vagyok, és mennyire sajnálja, és a feladat is fantasztikus volt. Őszintének tűnt, sőt tudtam, hogy őszintén mondja. Ez volt bennük a legszimpatikusabb, hogy mindegyikük önazonos volt és őszinte. Ritka és fontos tulajdonságok.

Letettem, de utána kellett egy hét hogy magamhoz térjek. Beleszerettünk egymásba valakivel, már tényleg csak egy lépés választott el attól, hogy egymáséi legyünk, majd jött egy másik, és tönkretett mindent. Valahogy így éltem meg ezt az egészet. Mint egy hosszú udvarlás, ahol egy ponton világossá válik, felesleges erőfeszítés volt minden. Letargiába estem, és rettenetesen elfáradtam érzelmileg.

Egy teljes hónapom elment úgy, hogy úgy éreztem, már náluk dolgozom, hiszen minden napom velük kezdtem, és fejeztem be. Vagy az anyagot írtam, vagy további dolgokon gondolkoztam a céggel kapcsolatban, de tényleg olyan volt mintha teljes állásban ott lennék. Nehéz volt elengednem, de muszáj volt, és még itt nem is sejtettem, hogy a kezdeti lendület mekkora féknyomot hagy majd mindenen.

A csalódásból maradt egy kis EGO növelés azért, egy komoly pozitív visszajelzés, ami azt üzente, hogy lehet, jobban kell küzdenem, ekkora szerencsém nincs, de nem sokon múlt. Egy győzhet csak, és az, hogy kire esik a választás, nagyon sok körülményen múlik.

Sándorral is találkoztam még utána, neki is meséltem, és nagyon örült már annak is, hogy idáig eljutottam. Rájöttem, mennyire hiányzik, hiányzott a folyamatból, mikor egyszer fent, egyszer lent, de mindenesetre óriás változás következett be az életemben.

Kellett volna az indokolatlan optimizmusa, és az, hogy legalább hazudja azt, hogy bízik bennem, és képes vagyok rá.

Az idő múlásával rá kell jönnöm, hogy egy ponton csak magamra számíthatok, és az a felismerés nem csak anyagilag, de mentálisan is megterhelő időszakot indít el az életemben.