Sokszor gondolkoztam azon, hogy túl kényelmes életem van. Van, amikor sokat kell dolgoznom, de utána tudom, hogy pihenhetek.

Közben is tudtam, milyen luxus ez, hiszen sok embert láttam magam körül, akik a hétköznapi darában vannak, és előre meg kell tervezni egy öt napos nyaralást is. Ezzel szemben én mindig tudtam úgy ütemezni a dolgaimat, hogy akár random elutazzak, ha úgy alakul. Mivel a hétköznapokban semmire nem költök szinte, nem járok szórakozni, étterembe, így minden megtakarított pénzem utazásra ment. Mivel gyerekem sincs, így minden pénzt magamra, és a környezetemre költök, de mégsem kell egy valakit folyamatosan anyagilag támogatnom.

Sok pénzből bárki tud utazni, mint ahogy vásárolni is, ezért nekem mindig fontos volt, hogy kevés pénzből megússzam. Az ár – érték arányra mindig figyeltem, és mindegy, hogy hogy álltam anyagilag, a lelkemnek volt jobb, hogy viszonylag olcsó opciókat választottam. Bár mostanában, hogy nincs bevételem, minden nagyon drágának tűnik. Azok a barátaim, akiknek szabadságot kell kivenni egy nyaralásra, jó előre betervezve, azok többsége elereszti magát abban az egy hétben, amikor el tud szakadni. Ezt teljesen értem, hogy ilyenkor lazítanak, és sok minden belefér, ami máskor nem. Én külföldön ugyanúgy takarékoskodom, és igyekszem minél kevesebb pénzből sok élményt kihozni. Így tudtam évente négyszer, de volt, hogy hétszer is külföldre menni. Szinte sportot űztem abból, hogy olcsó utakat vadásszak.

Megtehettem, mert szabad voltam, és tudtam előre tudtam a munkáimat tervezni.

Akkor, mikor Sándor kimondta a végét, még nem voltam annyira kétségbeesve.

Persze, volt egy pár nap, amikor sokk alatt voltam, mert éreztem, hogy mind emberileg, mind szakmailag elvesztettem egy fontos embert, bár ez csak sokkal később esett le teljesen. Örültem, hogy megvárta az ünnepeket, és a sokk nem karácsonykor tört rám, és nem akkor aggódtam azon, hogy biztos jó ötlet volt- e tenger gyümölcsei tematikájú vacsorát tervezni.

Utána egyből elkezdtem állást keresni, pörgettam az oldalakat, de sok motivációm nem volt, még mindig reménykedtem. Egy állás tetszett, ami egy alapítvány volt, és a munkakör is illett hozzám. Nem volt sok kedvem beülni egy irodába, de gondoltam, ide beadom, majd kiderül. Megírtam a motivációs levelet, frissítettem az önéletrajzomon, csatoltam referenciákat, és elküldtem. Volt még egy hónap a határidőig, túl sokat nem is foglalkoztam vele. Úgy voltam vele, hogy ez pipa, állást keresek, mindenki láthatja. A pénz is fontos volt, de akkor volt még bevételem meg megtakarításom is, gondoltam pár hónapon nem fog múlni semmi, de olyat szeretnék csinálni, amit szerencsére mindig is: ami érdekel.

Elutaztunk Bencével, és mikor hazajöttünk, hívott egy hölgy, aki mint kiderült a cég vezetője volt. Nagyon tetszett az önéletrajzom, szeretne megismerni.

Találkoztunk is egy héttel később, addigra alaposan felkészültem belőlük. Rajta kívül még egy másik hölgy volt ott, mint kiderült csak nők vannak. Kérdezték is, nem zavarna-e.

„Ha csak férfiak lennének, akkor biztos nem ülnék itt.” – válaszoltam, majd elmeséltem, hogy minden évben 8- 10 ötven pluszos nővel szoktam nyaralni, szóval azt hiszem ez az én közegem. Sose bírtam nagy mennyiségben a férfi energiát, valahogy nem érzem komfortosnak magam benne. Gyerekként a legjobb barátaim, amiből volt kettő, fiúk voltak, de a többiek mind lányok. Mindig velük voltam, sokkal otthonosabb volt a közeg, sokkal kevesebb olyan dolog volt benne, ami idegesített. Azt hiszem ez tipikus azoknál, akik később rájönnek, melegek, de biztos van ellenpélda is, ami talán a társadalmi elvásárokból is fakadhat.  Nekem is mondták, hogy fociznom kell, mert a fiúk fociznak, meg rohangálnak üvöltve, de én semennyire sem tudtam ezzel azonosulni. Sokkal szívesebben rajzoltam, beszélgettem, színészkedtem, táncoltam. Az évek alatt ez nem sokat változott.

Nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak a két nővel, akik szemben ültek velem, egy kis asztal másik oldalán, ahol pogácsát és forró teát helyeztek el. Értelemszerűen nem kezdtem el falatozni, vagy egyensúlyozni a forró itallal, próbáltam megfelelni a nekem eddig szokatlan szituációban. Ez volt a második vagy harmadik klasszikus állásinterjúm, de olyan, ahol nem ismertem előtte senkit, az első. Sok mindenről beszélgettünk, nyilván magamról, a tapasztalataimról, róluk, a küldetésükről.

Teljesen tudtam azonosulni mindennel, amit képviseltek, szinte egymás mondatait fejeztük be. Olyan volt köztünk a kémia, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Szerelem volt első látásra, bár voltak kétségeim, hogy mennyire lesz nehéz keretben dolgozni, és nem szabadon, mint eddig.

Pár nap múlva visszahívtak, hogy nagyon szimpatikus voltam, szeretnének továbbmenni, aminek a következő lépése egy komplex próbafeladat megoldása.

Erre volt tíz napom, három kérdés, mindegyik kifejtős, és nagyon összetett.

Legalábbis a maximalizmusom azt mondatta velem, hogy ezt most a lehető legprofibban kell megcsinálnom. Minden nap több órát foglalkoztam vele, anyagot gyűjtöttem, külföldi forrásokat vizsgáltam, sőt, még vidékre is lementem, hogy a félkész anyagot megvitassam egy olyan barátommal, aki az egyetemen tanított, és nagyon adok a véleményére. Rengeteg munka volt benne, de elkészült, bár akkorra már háromszor átírtam, húztam belőle, vizuális elemekkel tűzdeltem, így is majdnem húsz oldal lett.

Egy hetet kértek, hogy megnézzék a beküldött anyagokat, majd hívtak, hogy fantasztikus amit küldtem, nem is láttak még ilyen profi anyagot, várnak az utolsó körre, ahol nekem nem kell már az anyagomat bemutatnom, mert annyira teljes és kerek, hogy ettől eltekintenek. Ezek szerint tényleg a sokszor indokolatlan maximalizmusomból eredt, hogy nem tőmondatokban válaszoltam, hanem alaposan kidolgoztam az anyagot.

Már a zsebemben éreztem az első fizetésem, és közben azzal győzködtem magam, hogy nem is baj, ha kimozdulok a megszokott közegemből, nagy inspiráció lesz ismeretlenek között lenni, és innen simán fejlődhetek tovább, lehetek még akár vállalkozó is, előttem az élet.

Dagadt a mellem a dicsérettől, így is indultam neki a harmadik körnek, hogy ez meglesz.

Már csak négyen voltunk, ketten aznap, másnap szintén. Az első napra kerültem egy szintén esélyes lánnyal. Akivel párhuzamosan prezentáltuk magunkat a többieknek, akikkel még nem találkoztunk, egy bemutatkozás formájában, ahova egy igen kreatív anyagot vittem. Ezután kérdésekre kellett válaszolni a beadott feladattal kapcsolatban, valamint általános kérdésekkel is bombáztak egyszerre hárman. Utána másik három embernél kellett ugyanazt, más kérdésekkel, szóval cseréltünk. Kis szünet volt a kettő között, és utána egy új szoba, új emberek, új kérdések. Olyan volt, mint amikor a színészeket sorra viszik bizonyos televíziók és újságok képviselőihez, hogy azok kérdésekkel tüzeljék őket. Nem győztem kapkodni a fejem, és a lehető legjobb válaszokat adni. Mivel majdnem mindenki nagyon szimpatikus volt, nem esett nehezemre, mert egy kötetlen beszélgetésnek fogtam fel.

Fárasztó volt, de fel is töltött, mert jól sikerült. Boldogan mentem hazafele, gondoltam, nem lehet, hogy ez ne az én munkám legyen. Mosolyogtam, hogy kár volt aggódnom, hogy elhagy a szerencsém, hiszen még be sem fejeződött az előző, már itt a másik, és nem is akármilyen munka, hanem olyan, aminek értelme van, és ugyanolyan kedvem van hozzá, mint az eddigi munkáim mindegyikéhez. A szerencse gyermeke vagyok! - gondoltam.

Pár napot kértek, amiből lett egy hét, majd tíz nap. Közben egyszer felhívtak, hogy nem tudnak dönteni, mert akivel együtt voltam, ő is nagyon jó, bárcsak felvehetnének mindkettőnket. Kértek még egy kis időt, hogy gondolkozhassanak, de annyira jók voltunk mind a ketten, hogy egyszerűen nem tudják, mit csináljanak. Ilyen még sose fordult elő, mindig tudtak dönteni, de most nem.

„Szerelem volt első látásra, és mindenki így gondolja.” – mondta a vezető.

Itt még nagyon reménykedtem, és vártam a három nappal későbbi időpontot, amikor felszáll a fehér füst.