Mostanában egyre többször van olyan érzésem, mintha egy vadidegennel élnék együtt.

Korábban azzal vigasztaltam magam, mikor Bencével kicsit távolabb kerültünk egymástól, hogy ő a bástya, oda mindig hazamehetek, ott megvédenek, meghallgatnak, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

Mostanra kezdek rájönni, hogy ezt a képet én alakítottam ki magamnak, vagy lehet, hogy régen működött, de mostanra már nem.

Számtalan szakításunk volt, de mindig én hoztam fel, mi a gondom, ő szinte meg sem hallgatott, nem vette komolyan, lepattintott. Igaz, eljátszottam sokszor a drámai színjátékot, csoda, hogy nem vesz komolyan?

Mindig azt hittem, velem van a baj, én vagyok elégedetlen, én nem szeretem már eléggé, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyire egyszerű. Korábban, mikor szakítottam mással, legtöbbször helyettük mondtam ki, hogy legyen vége, mert ők nem voltak rá képesek, pedig éreztem, ezt akarták. Még akkor is megtettem, amikor egyszerűbb lett volna kibékülni, de kellett a drámai vonal. Tényleg lételemem a dráma? Nélküle nem érzem eléggé, hogy létezem? Lehet, nem tudom, de mindent ki akarok mondani, amit gondolok, ami nettó hisztiként csapódik le.

Ebben az esetben azt érzem, hogy nem szeret és foglalkozik velem, még akkor se, ha megtanulhatta volna, hogy mire van szükségem, mi kell ahhoz, hogy a kétségeim elillanjanak. Nem érdekli, nem fontos neki, nyugalmat akar, de ha én nem érzem magam jól, akkor hol van a nyugalom?

Azt feltételezné az ember, hogy tíz év alatt az ember megtanulja kezelni a másikat, és megtesz olyan dolgokat is, amik bár apróságok, de a másik visszazökkentéséhez pont ennyi kell.

Egy gesztus, egy mondat, amit a másik hallani akar, egyszerű odafigyelés, vagy lehet, hogy csak a konfliktus elkerülése. Nem kapom meg ezt szinte soha. Már nem.

Már nem fontos, hogy szarul érzem magam napokig, még akkor se, ha esetleg magamnak generálom ezeket a konfliktusokat. Nyílván ott vannak mélyen, de teszek rá még egy lapáttal, hogy még jobban fájjon. Ezt szerintem lehetne kezelni, hiszen eltelt sok idő, de mégsem megy.

Nem tudom, képes vagyok e vele élni többet, képes vagyok e elfogadni, hogy ez ennyi?

Soha nem voltam még ennyire hosszú kapcsolatban, nem tudom, milyen, mikor az elemi tűz kialszik, vagy csak minimálon ég. Nem tudom, kell e ez nekem, még akkor sem, ha belegondolni is szörnyű, hogy elment tíz év az életemből, amiből bár sokat tanultam, mégis elölről kell kezdenem mindent.

Nem akarok egy olyan kapcsolatban lenni, amit az tart össze, hogy ez így egyszerűbb. Külön nem engedhetnénk meg magunknak ilyen színvonalat, mehetne mindenki egy egyszobás lakásba, és akkor is túlköltekeznénk. Nem a szinglikre van kitalálva a városi élet, legalábbis nem a kevés pénzzel rendelkezőkre.

Nem tudom, mi a megoldás, de nagyon el vagyok keseredve, mert tudom, talán soha nem térek vissza arra a bázisra, amiről azt hittem szent és sérthetetlen. Egy helyre, ahol otthon vagyok.

Nem érzem az otthont, nem érzem a családot, csak azt, hogy egyre többet gondolok arra, hogy semmi értelme az egésznek.

A kapcsolatnak, és az életemnek sem.

Nem haladok sehova, csak megy az idő, én pedig élek bele a saját magamnak felépített álomvilágban.