Sokszor arra eszmélek, hogy még mindig ugyanazokat a vágyálmokat kergetem.

Azok a mondatok, amik elhagyták a számat gyerekként, inkább meglepőek voltak, különösen a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. „Lesz egy medencés házam.”

Azt hiszem, akkor a medencében mértem mindent, ez nem sokat változott azóta.

Akkor, ott a lakótelepen nem vetődtek fel ilyen vágyak, azok létezéséről maximum a Dallas sorozatból lehetett tudni.  

Lehet, másokban is felmerültek, de nem kerültek kimondásra. Megmaradtak a fotótapétánál a nappaliban. Én egész gyerekkoromban egy erdőt néztem, de volt, aki hegyet, kis patakkal, de a legmerészebbek pálmafás strandot. Anyámat kirázta tőle a hideg. Giccsesnek és prolinak tartotta, szinte lenézte azokat, akik türkizkék tengerbe nyúló pálmák között élték a mindennapjaikat. Az erdő az más! Abban vannak célok, nem csak a henyélés és álmodozás. Persze, nem kellett sok idő, hogy a valószínűtlen színű víz hipószínűvé kopjon, a napszítta pálmák alatt. A szüleim, mint mindenben körültekintőek voltak, olyan helyre tették, ahol nem tűzött be a nap, valamint úgy gondolták az erdő kellően konzervatív, kissé komor, de fegyelmezett választás. Apám büszke volt a felrakásra is, vendégségek után gyakran emlegette, hogy nem elég, hogy gicccsparádé van Horvátéknál, még az illesztés is szar.

Ebben a miliőben ismételgettem, hogy lesz egy medencés házam. Vagy csak egy medencém.

Olyan verzió is volt, hogy autogramot osztogattam az osztálytársaimnak, hogy majd ebből fognak medencés házat venni. Gondoltam, ha az aláírásom medencés házat ér, akkor minimum, hogy nekem is van egy.

Anyám sokszor mondta, hogy nem is érti, honnan szedem ezeket, mintha elcseréltek volna a szülőszobán. Olyan dolgokat találtam ki, amik a többieknek eszükbe sem jutott, vagy nem úgy. A családom szelíden élt, sokat adott arra, hogy ki, mit gondol, így fura voltam ebben a közegben. Persze, a legtöbb megmozdulásom a lakótelep közösség berkein belül maradt, de amikor kikerültem onnan, némileg folytatódott az a nem tudatos koncepció, hogy „valami történjen.”

Akkor semmi nem volt, ami terelgetett volna, most talán túl sok minden van. Örülök, hogy úgy élhettem meg, ahogy, és nem ebben a nyomásban, ami most nehezedik mindenkire. Túl sok információ, túl hamar, túl sok hazugság. Bukdácsolás volt, és sok idő elment egy- egy szakasszal, de valahogy őszintébb volt. Vagy ez ilyen általános, hogy minden jobb volt régen és kész?

Ugyanazokra a dolgokra vágyom, mint gyerekként, csak most már ennyi idősen az, hogy medencés házat szeretnék (most már inkább spanyol tetőteraszos lakást - majd oda rakok medencét), már nekem is furán hangzik. Haladok ebbe az irányba, hogy ingatlanom legyen?

Dehogy haladok!

Lépésenként haladok csak, és abban ilyen óriás dolgok csak a fantáziámban léteznek. Ami nem változott, hogy gyermeki naivitással tudom magam belepörgetni abba, hogy nekem márpedig valahogy lesz egy spanyolországi lakásom, és elmegyek Francia Polinéziába meg Ausztráliába. Nyílván az utazásnak több a realitása, mint egy ingatlannak, de nem vagyok hajlandó lemondani az álmodozásról. Nem kerül semmibe, jól esik, és előre visz, ha csak egy millimétert, akkor is történt valami.

Mindig arra gondolok, hogy simán lehet, hogy valahogy mégis összejönnek ezek a dolgok, egyszer csak adódik egy olyan helyzet, ami az én nagy lehetőségem.

Valószínű, még az öregek otthonában is ezzel fogom sokkolni a kollegáimat, hogy nekem lesz egy medencés házam. Senkit nem fog ott sem érdekelni.

Ha lemondanék ezekről, akkor valószínűleg feladnám, bár azzal is tisztában vagyok, hogy még ennyi idősen talán lehet(ne) némi létjogosultsága a vágyamnak, de hetvenévesen már nem biztos. Ott már az öreg fog beszélni belőlem, amire mindenki csak legyint majd, hogy ez hülye.

Anyám mindig azt mondta, hogy visszafele fejlődöm, ami inkább azt jelentette, hogy nem rakom le folyamatosan azokat a gyermeki dolgaimat, amiket szokás. Bátyámnál ez úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Plüssok szekrénybe, önfeledség szintén.

Nálam maradt minden. Mai napig gyermeki öröm tölt el olyan hülyeségeken, amin már „nem szokás” pörögni. Az, hogy plüssel alszom, az alap azóta is. Csak akkor törik meg, ha nem vagyok otthon.

Bár régebben évekig hordtam magammal egy plüssállatot külföldre. Most már tudatosabb vagyok, és a légitársaságok még több pénzt akarnak, így minden apró kis rés sokat számít a pakolásnál, lévén, hogy zömmel kézipoggyásszal utazom. Így állatka marad itthon, de nem panaszkodhat egy percig sem, mert volt Közép- Amerikában, Észak- Afrikában, Maldívon és Európa számos részén.

Gyerekként folyamatosan álmodoztam, most már azért meg kell felelnem bizonyos szinteken, és nincs időm egész nap révedni, de azért folyamatosan megy a fejemben egy film.

Majdnem minden kis és nagyobb vágyamra emlékszem, és ha nem is tudatosan, de ezeket próbálom megvalósítani. Egészen a fülbevaló, tetoválás kérdéskörétől a matricákig, amiket gyerekként imádtam, de nem volt ekkora választék, mint most, így lépten nyomon matricákat veszek.

Szüleim nem engedték a fülbevalót, pedig nagyon szerettem volna, úgy tizenhárom évesen.

Szó se lehetett róla, az orr piercingről pláne. Azért teljesen megbolondultam, de sajnos esélyem sem volt.

A Bravo magazinban volt egy kivehetős orrkarika, amit csak be kellett pattintani, és olyan volt, mintha igazi lenne. Ahogy kiléptem a kapun, már löktem is be, de olyan erősen, ráadásul hónapokig, hogy szinte luk lett az orromban. Azzal menőztem a lakótelepen és azt képzeltem, én vagyok a Kris Kross egyik tagja.

Pár éve arra eszméltem, hogy most már akár lehetne fülbevalóm is. Nem tiltja senki, el is felejtettem, milyen jó, hogy eszembe jutott, azt csinálok, amit akarok. Elgondolkoztam azért néhány percre, hogy nem vagyok -e öreg hozzá, de aztán rájöttem, hogy nem érdekel. Tetoválással ugyanez volt a helyzet, bár az elsőt anyukám még látta, bár pár hónappal a halála előtt készült, és akkor már nem tiltakozott semmi ellen. A második pedig pont az ő emlékére készült el a temetés előtt két nappal.

Pótlom, ami akkor nem volt, vagy korlátozott számban. Lehet, hogy felnőttként teljesen más dolgokra kellene koncentrálni, és akkor nagyobb eséllyel lenne medencés házam, de egyszerűen nem tudok a szó klasszikus értelmében felnőni. Nem vagyok gyerekes, de bizonyos dolgokat meghagytam a gyerekkoromból.

Azt is tudom, hogy melegként könnyebben élem meg ezeket a dolgokat, mert nincs akkora elvárás velem szemben, mint a hetero férfiaknál. Egy melegtől szerintem több mindent elfogadnak az emberek, mármint akkor, ha magán a szexuális beállítottságán túl tudnak lendülni.

Valahogy egy meleg fiú sokak szemében se nem férfi, se nem nő, valahol a kettő között. Szerintem ez erős túlzás, de az tény, hogy színesebb skálán mozoghat az ember személyisége. Nem kell magyarázkodnom, hogy mindenen elérzékenyülök (és ennek semmi köze a nőiességhez), mint egy hetero férfinak, hanem betudható annak, hogy meleg vagyok.

Persze, tudom, ez nagyon leegyszerűsített, és egy idő után árnyalódik a kép a másik emberben, ha van ideje mélyebben belelátni a dolgokba. Ha elfogadja valaki azt a csomagot, hogy meleg vagyok, akkor onnantól kezdve saját magam lehetek, és egy percig sem vagyok hajlandó megjátszani magam.

Meg különben is kit érdekel, hogy kivel vagyok együtt, hogy a barátaimnak Andiról vagy Laciról mesélek, vagy hogy érzékeny vagyok -e, vagy szélsőséges? Ha kedvel, akkor kedvel és kész. Szerencsés vagyok, mert nagyon ritka esetben fordult csak elő, hogy emiatt kiközösítette volna, vagy másként bántak volna velem. Gyerekkorban más volt, felnőttként már ki tudok, és ki is állok magamért, és másokért is. Azt is tudom, hogy buborékban élek, mint az országban legtöbben, csak mindenki egy másikban.

Amikor még úgymond heteróként éltem, akkor folyamatosan érzékeltette valaki, hogy így nem ül egy fiú (pedig csak keresztbe tettem a lábam), meg nem érzékenyül el, meg így kell állni, meg úgy kell viselkedni. Kerültem ezeket a közegeket gyerekkoromban is, ezért is voltam inkább a lányokkal jóban. Kivéve a két legjobb barátomat, ők fiúk voltak, de a társaság az mindig lány.

Amikor fiú közegben voltam később, önkéntelenül is meg kellett játszanom magam, alkalmazkodva az elvárásokhoz. Aztán mikor elkezdtem saját magamként élni, akkor elkezdtem lelazulni, és kialakítani a saját rendszerem. Ehhez sok idő kellett, de legalább sok mindent megtapasztaltam közben.

Nagyon hosszú folyamat volt, de nem lehetett megúszni.

Soha semmit nem lehet, mert később úgyis szembejön, de akkor már többszörösen fájdalmas.