Nem tudom, miért kell eljutnunk minden alkalommal Bencével addig a pontig, amikor mindketten üvöltünk, tárgyak repülnek, és minden energiánkat felemészti a düh és a tehetetlenség.

Mikor már csak az elkeseredett zokogás marad, és nem megy tovább előre.

Mindig elmondom, és ennyi idő alatt már megtanulhatta volna, hogy nem kell sok, hogy lenyugodjak. Elég egy ölelés, vagy egy mondat, amitől talán még jobban sírok, de utána sokkal jobb lesz.

Igaz, én sem mindig vagyok képes ezt megtenni, de ha igen, akkor is sokszor haszontalan. Bence nem mindig tudja mikor kell abbahagyni, talán én sem.

Olyan mintha elvágták volna, és nem is emlékszem, mi okozta ezt az egészet.

Miért kell eljutni arra a pontra, amikor csak az marad, hogy én üvöltök, hogy elegem van az életemből, és örökre bánni fogja, hogy nem mentett meg, és ő a kerti széket a szomszéd ajtajáig rúgja. Mikor én elrohanok, azt tervezve, soha nem jövök vissza. Aztán elkezdek aggódni, és fél óra múlva már otthon vagyok.

Miért nem tanultuk meg egymást ennyi idő alatt, hogy mi kell ahhoz, hogy a másik abbahagyja, hogy lenyugodjon, ha más miatt nem, azért, hogy vége legyen ennek az egésznek.

Nem tudom, mi miatt nem tudjuk ezt megtenni, nem tudunk mély levegőt venni, és kicsit gondolkozni. Mindkettőnkre vonatkozik, mindketten tehetünk róla.

Én a zsarnoki viselkedésem miatt, amivel némi figyelmet próbálok kicsikarni, és pont az ellenkezőjét érem el vele, ő pedig azzal, hogy higgadtan reagáljon és valóban meghallja azt, amit mondani akarok.

Temperamentum? Így is lehet mondani, a szomszédok valószínű máshogy hívnák.

Olyan banálisnak tűnik minden utána, amikor kimondásra kerül az a szó, vagy csak egy simogatás vet véget annak az őrületnek, ami kialakult. Teljesen padlóra tudok kerülni napokra. Folyamatosan alszom, és az a legmegnyugtatóbb gondolat, hogy egyszer ennek vége lesz. Mármint az egésznek, úgy, ahogy van.

Várom azt a mondatot, azt a reakciót, amitől szinte azonnal megnyugszom, de egyre később jön el, vagy elmarad.

Mikor kiüvöltöttük magunkat, elmondtam, hogy nem szeretem, és elköltözöm holnap, akkor kicsit megkönnyebbülök, de még mélyebbre kerülök abban a mocsárban, amiben vagyok.

Mikor már nincs akkora düh bennünk, akkor igaz, emelt hangerővel, de közel sem üvöltve elmondjuk újra és újra a sérelmeinket, és a receptet, hogy mi kell ahhoz, hogy ez legyen az utolsó ilyen. Aztán ugyanaz van újra. Mintha elfelejtenénk, mintha fontosabb lenne megint a dac, és a fájó mondatok lehulló vízcseppként száradnak fel a padlón. Mi pedig állunk felette, és már nem is értjük, hogyan kezdődött. A cseppek már csak halvány foltok, már rájuk sem nézünk, hiszen nincsenek ott.

Nem értem, miért nem tartunk ott lassan tíz év után, hogy tudjuk, hogyan kell kezelni a másikat.

Akkor nem lennének nagy drámák, nagy kibékülések, de nem tudom, van e még erre energiám. Minden ilyenben egy kicsit meghalok. Csak arra tudok gondolni, nem akarok élni, és ha ezt túlélem, tuti el kell mennem szakemberhez. Aztán hirtelen elfelejtődik, felszárad, kipukkad, és minden rendben van, „minden rendben van” egy ideig.

Annyira büszke vagyok a családunkra, és arra, hogy a nehézségek ellenére nem volt olyan törés, mint például valakinek szeretője lesz, vagy elkalandozik hosszabb, rövidebb időre. Teljesen normális lenne az is, emberek vagyunk, meg nem élt vágyakkal, fantáziákkal, szükségletekkel. Nem tudom, hogy elfogadható lenne e, de nem extrém, az biztos, sőt, valószínű az a gyakoribb. Annyira büszke vagyok, hogy folyamatosan bemagyarázom magamnak, hogy ez az a hely, ahova mindig hazajöhetek, ahol mindent elmondhatok, ahol biztonságban vagyok. Aztán jön egy ilyen, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a rólunk szóló tetoválást vágjam ki a bőrömből, gyógyszerért kapkodjak, vagy csak leugorjak valahonnan.

Sose voltam normális, soha! Gyerekkoromban is szélsőségesen viselkedtem, de talán az a különbség köztem és Bence között, hogy én kifele tudok viselkedni a legextrémebb helyzetben is. Bence nem tudja annyira ezt tartani, nem tudja, kinek, mit lehet, mik a határok. 

Az orvosi rendelőkben, mikor Anyámmal várni kellett gyerekként, én voltam kb. az egyetlen, aki csendben ült és várt. Ha három órát kellett, akkor annyit. Anyám mindig elmondta, hogy egy jó gyerek így tesz. Nem rohangál, nem fetreng a földön, nem üvölt, mint a többiek. Csendben ül. Otthon persze, amikor nem pontosan úgy volt minden, ahogy én akartam, akkor földhöz vágtam magam, hogy mindenki sajnáljon, mindenki rám figyeljen. Senki nem hitte el, hogy az a már- már túlontúl fegyelmezett gyerek tud más is lenne.

Nem tudom, mennyire voltak gyakoriak ezek a hisztik, de biztos, hogy sokszorosa, mint amit a tesóm előadott. Öt évvel idősebb, és teljesen más karakter. Vele több gond volt olyan dolgokban, mint verekedés, csontok eltörése, leesés innen- onnan. Nekem az érzelmeimre kellett jobban figyelni. Egyszer löktek meg, amitól beleléptem egy pocsolyába, akkor is sírva mentem haza. Semmilyen erőszakot nem tudok elviselni, de sokszor engem is eláraszt a gyűlölet, és félek, hogy hirtelen indulatból olyat teszek, amit nem kellene. Én elvoltam magamban egy ceruzával és egy papírral, de érzékenységem miatt szélsőséges viselkedésért sem kellett a szomszédba mennem.

Nem sokat változtam azóta, csak most nem anyámékat boldogítom a hülyeségeimmel, hanem Bencét. Na, ő sem egyszerű, nálam talán hisztisebb. Én viszont drámai vagyok. Olyannyira, hogy simán megállná a helyét egy- egy monológom a színpadon is. Vastaps lenne. A közönség állva tapsolna, és az emberek azt súgnák a mellettük álló fülébe, hogy ebben aztán volt erő, és remélik a színművész otthon nem ilyen, mert akkor nehéz dolga lehet a párjának.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy velem nem nehéz, csak kell hozzá egy kulcs. Nem akarom elhinni, hogy Bence ezt nem birtokolja, vagyis nem mindig. Elhagyta? Otthon felejtette? Nem is másoltatott? Időközben lecseréltem volna a zárat? Teljesen egyértelműen kommunikálok, nem kell megfejteni semmit, hogy ez vagy az vajon mit jelenthetett, mert mindent kimondok, még azt is, amit nem kellene.

És persze túlzok, amitől kicsit jobb, mert ilyenkor koppanok az alján.

Hallom a tompa hangot, miközben kimondom a közepesen sikerült közös nyaralásról utólag, hogy rettenetesen szar volt, az egész egy csalódás, és soha többet.

Valószínű Bencéről már lepereg, túl sokszor üvöltött a bárány, hogy jön a farkas, már látja a fülét, hallja a szuszogását. Mivel eddig nem jött el, a bárány még él, biztos fantáziál, tök hülye állat alapból, nem kell vele foglalkozni. Aztán egyszer szembejön a farkas a bárány fejével a szájában. Eljött. Eddig is tervezte, hogy jön, jól mondta a hülye bárány, csak nem volt ideje, más dolga is van, nem csak a gyapjas idiótával foglalkozni.

Mit tanulok ezekből? Semmit. Csak azt, hogy semmi nem biztos az életben, és hogy egyre kevésbé áll jól a dráma. Át kellene váltanom csendes prózára. Egy hintaszékben ülve mély hangon magam elé beszélni. Mindig így indul, de Bence reakciója minden esetben a visszatámadás. Ráadásul oda nem illő dolgokkal. Többször mondtam neki már, hogy kiváló politikus lenne belőle, mert sose a kérdésre válaszol, és legtöbbször mellébeszél.

Elgondolkozik ő rajta, de kell neki pár nap, addig pedig én mindig meghalok egy kicsit.

Az, hogy sajnálom, nem így akartam, igazad van- részben, nem akarlak elveszíteni, egyre nehezebben kerül kimondásra.

Nem tudom, mi a megoldás, nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy hogyan kellene elfogadnom, hogy lehetséges, hogy egy hosszú kapcsolat ilyen, és el kellene hessegetnem a kibaszott rózsaszín ködöt az agyamból, és elfogadnom, csak a fejemben létezik, de onnan is ki kellene űzni.

Bence valószínű sokkal jobban fél az igazságtól, mint én, vagyis azt gondolom, ha kimondom a legszélsőségesebb dolgot, azzal legyőztem a félelmemet. Nyilván nincs így, de nem tudok leszokni az őrült drámáról.

Minden kapcsolatom megkapta ezt, igaz, én pedig más dolgokat másoktól.

A napokban gondolkoztam, hogy mely embereket tekintek valódi kapcsolatnak, függetlenül attól, hogy mennyi ideig voltunk együtt. Persze, az egyhónapos dolgokat akkor sem soroltam ide, ha volt jelentőségük, és többségével azóta jóban vagyok.

Az első Matyi volt. Nevezzük drámapedagógusnak, valami hasonlóval foglalkozott, de akkor, mikor együtt voltunk épp mást csinált. Nyugodt, higgadt fiú volt, az első kapcsolatom, amiben volt ugyan egy kisebb törés, de közel fél évig tartott. Akkor ez óriás szó volt nekem. Szegény mindent frusztrációt megkapott, amit addig magamra szedtem, a saját magam elfogadása fele vezető úton. Mindent!

Közben volt, hogy egy hónapra eltűntem külföldre, és őt otthon hagytam a teljes bizonytalanságban. Játszottam vele folyamatosan, nem törődve az érzéseivel.

Nem szándékosan tettem, egyszerűen ilyen időszakban voltam. Előtte néhány hónappal mondtam ki magamnak is, ha suttogva is, hogy meleg vagyok. Nem fantázia már, nem „esetleg benne lennék, ha úgy adódna”, vagy természetes kíváncsiság, hanem a valóság. Azt hiszem nem volt ennyire egyszerű, mert nem mondtam ki egy ideig, de azt hiszem, az tudatosult bennem, hogy ha férfiakkal fekszem le folyamatosan, akkor ez több, mint egyszerű kalandozás. Matyi akkor már túl volt sok dolgon, és ha úgy adódott volna, lett volna igénye a lenyugvásra mellettem. Nem én voltam az embere, mert akkoriban megvadult egérként rohangáltam a világban.

Aztán jött Bálint, persze, köztük volt pár kaland, próbálkozás, amiből sok barát és ismerős lett. Ott visszakaptam mindent. Sokszor én futottam utána, bár ő is lelkesedett, de nála valahogy hamarabb elmúlt. Egy szenvedélyes kapcsolat volt, nem volt fél év sem, de mintha két év lett volna. Intenzív, tele drámával, a másik hiányával. Két művész összejött, amiből igazából csak ő volt a valódi művész, én csak annak hittem magam. A tizedik voltam a sorban, az első kilenc önmaga és a művészet volt. Utána következtem én sokkal, pont akkor, amikor én állapodtam volna meg mellette.

Mivel külföldön tanult és élt, a leggyakrabban ott találkoztunk, folyamatosan egy vonaton ültem, hatórás út elé nézve, tele izgalommal, a másik folyamatos hiányával. Teljesen felőrölt.

Aztán Ádám, aki már a betegségemben is benne volt sajnos. Az a kapcsolat sem volt hosszú, de intenzív, vad, hektikus, teljesen szélsőséges. Közben ő utazott el folyamatosan, egyszer külföldre is költözött, de hazajött hamar egy konfliktus miatt. Gyerek volt még akkor, és én élveztem, hogy terelgethetem. Azzal nem számoltam, hogy pincsikutya leszek mellette, mert beleszeretek. Ott is volt minden, aztán mintha mindenképp szükség lett volna még egy cseresznyére a torta tetején, jött a betegségem. Vagyis a betegégünk, mert ez kapcsolt minket össze, és szakított mégis el.

Mostanában nem beszélünk, csak annyit tudok róla, amit a Facebookon látok, de úgy érzem az a dolog mindig össze fog kapcsolni minket. Úgy érzem, nem haragszik rám, és talán neki is egy olyan pont vagyok az életében, amit nem lehet kiradírozni. Mondjuk jobb lenne, ha nem ezzel, hanem extrém kedvességemmel véstem volna bele magam a tudatába, de ha így alakult, akkor ezzel már nem tudok mit kezdeni. Tíz éve nem gondoltam volna, hogy eljutok erre a szintre, hogy ezt kimondjam, és így is gondoljam. Mennyit aggódtam miatta, Úristen! Gyakorlatilag betegre stresszeltem magam, hogy mi lesz vele, és a felelőségtől majdnem összeroppantam. Valami miatt így kellett történnie, hiszen annyiszor elváltunk abban a néhány hónapban, mikor együtt voltunk, és mégis újra és újra visszamentünk a másikhoz.

„Addig jár a korsó a kútra....”

Egy ilyen törés teljesen más irányba viheti az életünket. Neki talán az a félelem, hogy itthon kiderül e betegsége, és pletykálni fognak róla, kellett ahhoz, hogy külföldre menjen, és látszólag boldogabb legyen, kiteljesedjen, önmaga lehessen.

Nem tudom, mi lett volna, ha ez nincs, de biztos, hogy valamennyit lökött rajta a „minden mindegy, minden el van veszve” érzés, ami akkor kavargott benne, és bennem is.

Kristóf volt a sorban a következő, akinek egy ponton el kellett mondanom a betegségem, és ez olyan összetartozást hozott létre a bennünk, hogy kitartson majdnem egy évig. Akkor azt gondoltuk, kitart sokkal tovább is, de valahogy ott is, mint Bálint esetében olyan elsöprő volt a szenvedély a kezdetben, hogy hamar el ki is égett. Volt ott is minden, drámák, hatalmas összeborulások, tele volt energiával. Alapból egyéjszakásnak indult, és ő egy nyitott kapcsolatban volt, azzal a tudattal, hogy ez csak egy kaland, és nem több.

Aztán miattam otthagyta az akkori barátját, aki értelemszerűen nem örült ennek, és még egy ideig a nyakamra járt emiatt. Nem magyarázkodtam, mert nyilván ő is tudta belül, hogy ez nem csak rajtam múlt. Nem akartam belemászni senki kapcsolatába, de ha kinyitsz egy kaput, akkor megeshet, hogy lesz valaki, aki nem csak bejön és kimegy rajta, hanem ott is marad.

Óriás szakítás, nagyon sokáig tartó szenvedés, és ő is külföldre költözött.

Utána jött Bence, aki sorsszerű volt, a legkapkodóbb időszakomban, amikor mindenre vágytam, csak klasszikus kapcsolatra nem. Ez nem igaz teljesen, mert legbelül az alkalmiknak is az volt a céljuk, hogy lesz valaki, de mindig olyanok kellettek, akik teljesen másban voltak.

Ez a nehéz ebben, hogy egy életszakaszban legyen a két ember, legalább abban a tekintetben, hogy kapcsolati szinten mire vágynak, vagy elég kitartó legyen az egyik fél, mint Bence esetében.

Ott kellett az a tény is, hogy ő is ugyanabban van, mint én, pedig sose gondoltam volna, hogy ez valaha szempont lesz.

Le kellene nyugodnom, de az is lehet, hogy sohasem fogok, és még mindig összevissza rohangálok a Világban, azt gondolva, hogy ha mozgásban vagyok, semmi rossz nem történhet.