Egyre több hátrányát látom az érzékenységemnek és a drámaiságomnak.

Érzékenységnek azért, mert bár örömtelinek is mondható, hogy nem vagyok érzéketlen, megérint a mások nyomora és boldogsága is, talán az átlagnál jobban bele tudok helyezkedni mások érzéseibe, de van egy határ.

Gyerekként is kicsit zavart, pláne, hogy mondogatták is, mikor kiskamasz lettem, hogy a lányok nem kíváncsiak arra, ha valaki kimutatja az érzéseit. Mondhatjuk, hogy nem érzékeny voltam, hanem meleg, vagyis a kettő együtt, de akkor az egyik létezéséről én magam sem tudtam.

Közben amilyen érzékeny vagyok a külvilággal szemben, a párkapcsolatomban inkább sokszor érzéketlen. Ami ott van, azt megszoktam, kevésbé zökkent ki valami, csak amikor már összeveszés lesz belőle, és túl sok minden halmozódott fel.

Az előnyei, amit a munkám során sokszor alkalmaztam, hasznosak, de a mindennapi életben rohadt terhes, hogy minden megérint. Sokszor gondolok arra, hogy rengeteg mindenben megragadtam egy szinten, valahol tizenkettő körül. Biztos bizonyos értelemben edzett az élet, amitől keményebb lettem, de ettől még nem lettem kevésbé érzékeny.

Nem is a kemény szót használnám, hanem talán mélyebb lettem. A barátok elvesztésétől, a kapcsolataimtól, a betegségemtől, az anyám haláláig, és sorolhatnám.

Valakivel beszélgettem erről nyáron, aki teljesen racionális, tudatában van annak, hogy nem veheti mindenki sorsát a vállára, teljesen két lábon áll a földön. Ő kérdezte, hogy milyen ennyire érzékenynek lenni, amire azt feleltem, hogy nagyon fárasztó.

Az egyik gyereke olyan típus, mint én voltam, ezért merült fel. Valószínű nem vár rá könnyű élet. Persze, teljesen más közegből jön, eltelt több évtized, de akkor sem.

A drámaisággal kapcsolatban, pedig az a tanulság, hogy ha mindent iszonyú mélyen élsz meg, és ennek hangot is adsz, nem fogja senki észrevenni, ha valóban baj van. Tipikus bárány- farkas mese eset, amikor annyit üvöltött a szerencsétlen, hogy amikor baj volt, már senkit nem érdekelt.

Ha hónapok óta köhögnék, majd megfulladnék, semmilyen gyógyszer nem hatna, csak elrángatna valaki orvoshoz, ha magamtól nem mennék.

Ha ugyanez abban ölt testet, hogy rengeteget alszom, még magamhoz képest is durva hullámokban vergődőm, és ennek olykor hangot is adok (ami persze elsikkad, nem megoldódik, csak megunódik), akkor az csak a szokásos dráma, amire nincs megoldás, hagyni kell.

Amúgy valószínű lenne. Nem várhatom mástól, de lökéseket talán igen.

Persze mindenki tök jól van a közösségi médián, finomakat eszik, utazik, mosolyog, kurva jó minden.

Sose volt még ilyen jó.