Nem mondom, hogy teljesen rendben vagyok lelkileg.

Mondjuk szerintem a legtöbb emberből a legrosszabbat hozza ki ez az egész vírus mizéria.

Minden bizonytalan, és én szeretek tervezni. Nem hosszútávra, de fél – egy évre igen. Most nem lehet egy hónapra előre sem. Teljesen megfordult minden, és az ellenkezőjévé vált. Egyre mélyebben szippant be mindenkit ez, és ami ezzel jár.

A környezetemben mindenki teljesen kész van, vagy a munkája miatt, vagy a bezártság miatt, vagy az a feszültség miatt, ami a levegőben van.

A rengeteg információ, amit minden nap hallunk hosszú hónapok óta, a bizonytalanság, egy csomó olyan dolog, ami eddig nem került felszínre. Van sok pozitív oldala, és ha vége lett volna júniusban, akkor sokan, sokat tanulhattak belőle, de a távoli tavasz, olyan, mintha két éve lett volna. Biztos, hogy rengetegen fognak erről tanulmányokat írni, hogy mi játszódott le az emberek fejében az elején, két hónap múlva, nyáron, és most. Érdekes lenne látni akár fotókon az arcokat, hogyan változtak, még ha az csak egy pillanatnyi állapot is.

Én az első etapot kimondottan élveztem, persze, megtehettem, hogy élvezzem, mert volt annyi pénzem, hogy nem azon kellett aggódnom, hogy következő hónapban mit fogok enni. Sajnálom, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint én, akiknek összeomlott kvázi az élete.

Szerintem semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte, amiben sok előny is van, de rengeteg olyan dolog is, ami frusztráló. Sokaknak teljesen újra kell építeni az életét, és aki nem húszéves, annak nyilván bonyolultabb.

Tudom, másoknak még nehezebb, de az utazás hiánya elkezdődött bennem is. Általában előre tudom fél évre, hogy hova szeretnék menni, vagy összejön, vagy nem, de folyamatosan nézem, mert egyhelyben nem nagyon tudok maradni. Az optimális állapot, hogy mikor a tengerben vagyok, arra gondoljak, hogy van egy újabb jegyem maximum két hónap múlvára.

Az itthoni közeg, megspékelve a pánik okozta faktorral, teljesen letaglóz és elkeserít. Anélkül, hogy politizálnék, fel nem tudom fogni, hogy miért téma még mindig a másság, és miért kérdéses, hogy elfogadjuk e másikat vagy sem. Tudom, mindenhol vannak szélsőségek, akik hülyeségeket mondanak, uszítani próbálnak, de az, hogy a kormány is beleáll, szerintem nagyon veszélyes terep.

Egy nálam bölcsebb, sokkal idősebb ismerősöm mondta tíz éve, hogy figyeljük meg, lesznek még a melegek konkréten üldözöttek ebben az országban. Akkor nevettem, nem hittem el.

Most már nem nevetek.

Nem csak arról van szó, hogy egy kielégületlen nő, aki egy apró pártnak a vezetője könyveket darálgat, hanem arról is, hogy legitim lett a buzizás, a melegek kirekesztése. Ezt látjuk a politikában, a közéletben, és ha nekik lehet, nekem is, gondolhatják sokan. Nem kell már hatszemközti kocsmai beszélgetésekbe burkolni, közepesen ittasan, ki lehet engedni, szabadon.

Még mindig az a téma, hogy a pedofília összemosható a melegséggel, még mindig arról beszélnek olyan emberek, akik egyetlen felvonuláson sem vettek részt, hogy meztelen, Bibliával maszturbáló söpredék vonulgat templomi házasságot követelve a pride- on. Igen, volt olyan, ami miatt felháborodhatnak sokan, de egyetlen egy esetben történt, hogy egy külföldi felvonuló azt gondolta egy pillanatig, hogy nyugaton van. Azóta sincs nyugat, és a fiatalembert is elkergették, mindenki megnyugodhat. Szerintem azóta kimondottan figyelnek arra a felvonulók, hogy ne lépjék át azt a határt, ami az „érzékenyebbekből” negatív érzéseket válthat ki. Aki pedig azt a hét fürdőnadrágos, esetlen félmeztelen férfit sem tudja elviselni, annak igencsak szar lehet a nyári szezon.

Ha volt az elmúlt egy évben egy olasz nemzetiségű gyilkos Magyarországon, akkor onnantól kezdve gyűlölni fogom az olaszokat, és soha többet nem megyek Bibione-ba lábat áztatni? Nem hiszem.

Nem sok minden változott, vagyis visszafele haladunk. Elképzelhetetlen számomra, hogy most legyen egy olyan hely a belváros közepén, ahol minden pénteken és szombaton, buli idő előtt, egy hatalmas üvegfelületű bárban este nyolc órakor transzvesztiták lépjenek fel, sokszor integetve az arra sétálóknak, vagy kirohanjanak a buszmegállóba egy szoknyapörgetésre.

Ez 2010 környéke, Budapest belvárosa. Akkor ez elfért Budapesten, már nem. Jó hangulat volt, nem kellett pincében rejtőzködni, lehetett felszabadultan szórakozni. Most is biztos lehet, de akkor sokkal kevesebben foglalkoztak ezzel a témával, mint most.

A bűnös nyugaton sokkal több az olyan hely, ami nem kimondottan csak meleg, hanem melegbarát, vannak melegek és heterók is, olyanok, akiket nem érdekel mások élete, és kibírják, ha elcsattan mellettük egy leszbikus, vagy meleg csók. Ennél durvábbat nem fognak látni valószínűleg. Csomó hely van, ami heteró közönségre épít, mégis transzvesztita lép fel, mert jó hangulatot csinál, meg tudja mozgatni a közönséget. A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején a megboldogult E- klubban is volt ilyen show, mielőtt beütött volna az eki, és elkezdődött volna a szeletetlés.

Bencével Barcelonában voltunk ilyen helyen, voltak melegek, heteró lányok (ez itthon is jellemző), heteró párok, akik tök jól érezték magukat együtt. Énekeltek, táncoltak, és egyik heteró sem stresszelte magát azon, ha történetesen egy meleg fiú a vállat megfogva kéri, hogy engedje a pulthoz. Leírni is abszurd, hogy ilyeneken kell gondolkozni.

Kit érdekel? Kit érdekel más? Ki a faszt érdekel, hogy ki hogy él?

És persze, mondják sokan, hogy mit kell hirdetni, mit kell hangosan ránk erőszakolni, de mivel ez eddig nem volt nyílt, és sok ember rejtőzködve élt, ezért érthető a hárommal nagyobb hangerő, de erőszakolást nem látok, csak annyi van, hogy lett erre is fórum, mint ahogy mindenre a kommunikáció fénykorában.

Sokszor leírtam már, de én nem szeretnék homogén társadalomban élni, és azt az igényt sem értem, ha valaki efelé hajlik. Elfogadom (kivéve, ha ez nem mások kárára történik), de nem értem. Szerintem attól jó a világ, hogy sokszínű. Nem biztos, hogy tudnék hosszú távon Londonban élni, de azt imádom benne, a legelső utazásomtól, akár idén márciusig, amikor még a világjárvány bejelentésének napján sikerül hazajönnöm, hogy az egyik leginspirálóbb város a Világon. Imádom csak nézni is az embereket, hogy senki nem egyforma.

Korábban pride idején volt téma a melegség két hétig, és ennyi. Most, hónapok óta minden napra van egy új hír ezzel kapcsolatban, mintha nem lenne elég baj a járvány maga, és annak negatív gazdasági hozadéka.

Nem tudom, hova fog ez kifutni, de nem szeretném, ha igaza lenne annak a barátomnak.

Ma voltam vérvételen, vagyis elmentem, de vérvétel nem volt.

Bence, mikor múlt héten volt, mondta, hogy nem akartak tőle sem vért venni. Azzal magyarázták, hogy januárban már vettek. Szeptember van. Aztán végül levették a vért, de mondták, nem biztos, hogy megcsinálja a labor. Múltkor is a koronavírusra hivatkozva teljesen elpakolták a vérvételhez szükséges kellékeket.

Új rendszer van, sorszámot kell húzni, figyelni a kijelzőn a számot, majd mikor a vérvétel után még receptre van szüksége a betegnek, azt meg kell várni, elölről, ugyanazzal a számmal, miután senki nem vár már vérvételre. Időpontra megy mindenki, ki lehetne készíteni, mint eddig.

Bence múltkor három órát volt ott, én szerencsésebb voltam, csak másfelet.

Miután számot húztam, kiálltam az ajtóba, voltak vagy nyolcan a szűk váróban, kényelmesebb volt levegőn lennem. Maszkban. Legalább takar.

Onnan pont láttam a számom, elég volt akkor bemenni, amikor én következtem.

Így nem kellett senkivel sem szembe néznem, nem kellett zavartan magam elé bámulni, és a többi idegesítő dolog.

Alig egy óra múltán sorra kerültem, Zsóka nővér nyitotta ki az ajtót, vidáman köszöntem, bent ült nem túl jó kedvűen Klári nővér is, meg az új orvos, dr. Balogh, akiről már Bence mesélt, gyakorlatilag egy punk, de nem is a külsejével volt a gond. Most tudatosult bennem, hogy Szabó mellett már csak ő van ott, Bence női orvosa, és az én orvosom, Lőrincz doktor is elment, bár ezt senki nem közölte, nem adtak át a másiknak, csak rájöttem szép lassan.

„Nincs ma vérvétel.” – mondta Zsóka.

Számítottam erre, de arra is fel voltam készülve, hogy nem lehet lerázni, eljöttem, nem ettem, nem ittam kávét, vegyenek csak vért.

„Mivel márciusban volt, most nincs.” – hiába ellenkeztem, és mondtam volna, hogy „de...”, Zsóka nem hagyta magát, és Klári is beszállt, idegesen közölte, hogy nincs.

A nemértésemnek adtam hangot, mire Klári közölte, hogy egy vérvétel jár mindenkinek egy évben.

Annyira felidegesített ez a mondata, hogy mondtam, hogy ha előveszem a telefonom, felveszem, elismételné, hogy egy darab vérvétel jár évente a befizetett pénzemért, egy olyan betegséggel, aminél igen fontos a folyamatos monitoring.

„Nem.”- hangzott az egyértelmű válasz, rögzítve nem vállalja.

Zsóka mentette a helyzetet, Klári segítségére sietve mondta, hogy nem úgy jár, hanem egy van. Tehát nem egyet kapok azért a sok TB befizetésemért, hanem ennyi van és kész. Nem tudom, mi a különbség.

Felvetettem, hogy ha bármi változás van a szervezetemben, azt nem tudják meg, mert nem vesznek vért.

„Szedje a gyógyszer, akkor nulla a vírusa, és kész.”- egyszerűsítette le Zsóka.

Nem csak a vírus a fontos, hanem az immunrendszerem állapotát jelző T- sejt szám is, meg ha nem vesznek vért, akkor honnan tudják, hogy nulla? Gondolják? Így szokott lenni, ha pedig nem így van, akkor így jártam?

Az egész stílus, meg lekezelő modor teljesen kihozott a sodromból, kérdeztem, hogy mi van azokkal, akiket most diagnosztizáltak, és nagyon fontos a számok figyelése. Nekik is egy van, mivel azonnal gyógyszert adnak, nem úgy, mint amikor én kezdtem, akkor kivártak, ameddig csak lehet. Változott a protokoll, értem én, de az évi egy vérvételt, és azt is ad- hoc módon felháborítónak tartom. 

„Ha nem tetszik, menjen az igazgatóhoz.” – most legalább nem azt mondták, mint a múltkor Bencének, hogy hívja fel Müller Cecíliát.

Persze, elhangzott, hogy mindez a koronavírus miatt van, nincs kapacitás, minden tesztet ott végeznek.

Elképesztő, hogy nem fér bele egy- kétezer HIV beteg (amiből nem mindenki Budapestre jár), és azt sem értem, hogy a szokásos vérvételeket miért nem más elemzi, mint azokat, amiket a világjárvány generált.

„Jöjjön decemberben, készüljön vérvételre (mint most), vagy lesz, vagy nem. Lehet, hogy be is zárunk, és nem lesz semmi.”

„Akkor mindenki hazamehet meghalni.” – mondtam, és kimentem, várni a recept sorszámom.

Ittam egy kávét, és még húsz perc várakozás után bemehettem.

Beszélni akart velem dr. Balogh. Nála ez azt jelentette, hogy köszönés, bemutatkozás, bármi nélkül odavetette a gép előtt ülve, maszk nélkül, hogy:

„Szed valami zsírgátló szert?

Nem tudtam, hirtelen mire gondol, de egyértelműsítette, hogy a koleszterinem 7 körül van, és kellene.

„Múltkor azt mondták, hogy magas, de nem annyira vészes még, nézzük meg a mostani vérvételen, mit mutat, és akkor eldöntik, hogyan tovább.”
dr. Balogh megfordult, ledobott egy papírt az asztalra, melynek másik végén álltam, és elkezdett hangját nagy mértékben felemelve beszélni.

„A vérvétel nem csökkenti a koleszterint..”

„De legalább tudnánk, hogy alakul...” – vágtam közbe.

„Tavalyelőtt 3 volt, tavaly 5, most 7, mi a FASZTÓL menne le?” – ezt már kiabálva mondta.

„Miért beszél velem így?” – tettem fel a kérdést, köpni, nyelni nem tudtam.
„Nem beszélek így”- folytatta.

„Csak röpködnek a faszok a szájából, amihez nem vagyok hozzászokva egy egészségügyi intézményben, és továbbra sem kívánok hozzászokni.”- reagáltam.

Erre megfordult a székével, valamit puffogott, de nem szólt már hozzám.

Klári menteni próbálta a helyzetet, valamit mondott, de nem hallottam már, csak annyit tettem hozzá, hogy „10 éve járok ide, és olyan színvonalbeli mélyrepülés következett be az intézményben, hogy nehéz lenne szavakba önteni.”

Átvettem a recepteket, elköszöntem, és elmentem.

Nem láttam a dühtől, elképesztő, amit megengednek magunknak, az egészségügy is, meg ez a stílus, amit többen képviselnek.

Elmentem a gyógyszertárba, közben a recepteket nézegetve láttam, hogy az egyik adagot most tudom kiváltani, a másikat egy hónap múlva, a harmadikat novemberben.

Összekevertem, hátha a patikus nem veszi észre, és kiadja, mint eddig mindig.

Észrevette.

Mondtam, hogy eddig soha nem így írták fel, nem is értem.

Javasolták, hogy menjek vissza az orvoshoz, és irassam ki újra.

„Ahhoz az elmebeteg idiótához biztos, nem megyek vissza, nem vagyunk egy szellemi szinten, így nem tárgyalok vele.” – mondtam, majd hozzátettem, ha már ott voltam.

„Tudom, nem az önök hibája, de mennyire logikátlan, hogy járványhelyzetben nem arra törekednek, hogy minimalizálják a kontaktust, hanem járjak havonta a Covid kórház gyógyszertárjába, tömegközlekedjek, csak mert nem gondolkozik senki.”

Átvettem amit kell, a koleszterin szert nem váltottam ki, mert sok helyen azt olvastam, hogy 10 alatt nem kezelik gyógyszerrel, többet árt mint használ.

Illetve azt is, hogy a pontos méréshez előtte koleszterin diétát kellene tartani, mert a vérkép adott pillanat értékeit tartalmazzák, senki nem kérdezte meg tőlem, hogy vérvétel előtti napon ettem e zsírdisznót.

Azt megkérdezték, diétázom e. Nem.

Nagyon ideges voltam már, azért sem akartam visszamenni, mert akkor tuti belepörgetem magam valamibe, és biztonsági őrökkel kell kidobatni.

A tendencia megijeszt. Csökken a vérvétel, már papírt sem kell aláírnom, hogy ott voltam, adnak egy olyan papírt, amin rajta van, hogy „nincs duzzanat, nyelvem nedves, tüdöm tiszta” és még öt ilyen megállapítás úgy, hogy először és utoljára négy éve vizsgáltak meg, azt is csak azért, mert balhéztam, hogy itt még senki nem ért hozzám, mármint orvosilag.

Aggódom, hogy mikor fogják azt mondani, hogy kit érdekel ez a kétezer beteg, kinek kell ez, feláldozhatók.

Nagyon el vagyok keseredve. Decemberig kuss van, és próbálok nem dühöngeni, de egyszerűen nem tudom elviselni ezt az eljárást, és azt sem, hogy mindenért balhézni kell, mert másképp nem megy,

És mi van azzal, aki friss beteg, fiatal, fél, nem mer szólni, úgy hogy engem, aki láttam már pár dolgot, is eléggé megviselt.

Arccal előre, december.

Lassan kifutunk a pride-ból, és persze, mint minden évben ilyenkor, sokan kötelességüknek érzik, hogy megszólaljanak a témában.

Ez nem is lenne baj, de az az alpári stílus, és az a tudatlanság, amit képviselnek, az egészen elképesztő, és folyamatosan olyan érzésem van, mintha visszafele haladnánk.

Hallgattam ma a rádiót, és annyira elkeseredtem, hogy kedvem lett volna azonnal elmenni máshova élni. Tudom, mindenhol vannak hülyék, de ami itthon, a közbeszédben (nem a kocsmában, hanem a médiában) zajlik ezzel kapcsolatban, az elszomorító, és annyira felidegesített, hogy azon kaptam magam, hogy a Margit- szigeten csomóban tépem magam alatt a füvet.

Ugyanazok a dolgok pörögnek, amik mindig, meg is próbálom összeszedni őket, és leírni az ezekkel kapcsolatos véleményemet.

Megszólalt a tévében buzizó katolikus egyház egyik képviselője is, de még rosszabb lett, inkább maradt volna kussban. És persze, betelefonálók is. Ezekből és a politikusok, közéleti személyek kirohanásaiból merítettem ihletet.

1. A klasszikus, „nekem nincs bajom a melegekkel, de csinálják a négy fal között.” Még mindig pörög, mintha beakadt volna sok évvel ezelőtt. Ezzel csak az a baj, hogy van a mondatban egy „de”, és a mondat második része is annyira felháborító, hogy a világból ki lehet kergetni vele.

Lehet, az a cél, de nem megyek, köszönöm a lehetőséget. Ha azonos jogokkal rendelkező állampolgár vagyok (se), akkor ugyanolyan jogom van mindent ugyanúgy csinálni, mint mások. Az egyéni intelligencia kérdése, hogy nyalom, falom e a másikat a nyílt utcán, ezen lehet vitatkozni.

Nekem sem kellemes padon ülő heterókat nézni, egymást nyalva, miközben a férfi a nő mellbimbóját tekergeti a póló alatt, készülve hogy a másik kéz hamarosan a szoknya alá csusszanjon. Nem mondom, hogy nem zavar, de nem nézek oda, és megértem, hogy szerelmesek, most jöttek össze, fel vannak pörögve egymásra. Nem érdekel, kibírom abban a fél percben, ameddig elmegyek mellettük, nincsnek komolyabb hatással az életemre. Soha nem bántanám őket, soha nem ítélném el őket, maximum magamban mondhatom, hogy jaj, hát ez lehet hogy sok a Deákra. De nagyjából ennyi. Ha a be kell zárkóznom az életemmel, mert nem rendelkezem azonos jogokkal, akkor az adóm sem kell, ugye?

 2.„Beteg, torz, normálistól eltérő életvitel.” Ez ma is elhangzott a katolikus szerencsétlen szájából. Mindig meglepődöm, hogy még mindig itt tartunk. A fickó meggyőzhetetlen volt azzal kapcsolatban, hogy réges régen kimondták, hogy ez nem betegség, és nem felvett viselkedés. Ennek ellenére ez a faszság is minden alkalommal felmerül.

Mi a normális, és ki mondja meg, hogy mi az? Arra, hogy ez már ősidők óta létező dolog, az volt a válasz hogy a római birodalom is megbukott. Ezért. Ennyire ostoba emberekkel teljesen felesleges beszélgetni is, mert úgyis ugyanazt hajtogatják, meg sem hallják, mit mondasz nekik. Kikérem magamnak, hogy torz lennék, ugyanolyan életet élek, mint mindenki más, és az hogy kit szeretek, legyen az én dolgom, de a társadalom részeként néha előjönnék, hogy közöljem, létezem.

3.„Ez egy zsákutca, nem erre hivatott az ember, egy meleg kapcsolatból nem születhetnek gyerekek.” Ez igaz, azonban, miért kellene mindenkinek gyereket nevelnie, nagyon sok embernek egyáltalán nem is kellene a heterók közül sem. De ez a társadalmi elvárás, így valahogy felnevelődik az a gyerek, hogy szeretetben vagy nem, az senkit nem érdekel. Darab, darab.

4. „A meleg párok gyerekei torzak lesznek, mert egy család férfiból és nőből áll.” Ez kényesebb téma, lehet ezen vitatkozni, valaki egyetért, valaki nem, de abban biztos vagyok, hogy semmi köze nincs a két dolognak egymáshoz, miszerint, hogy más lenne az a gyerek, aki azonos neműek között nevelkedik. Nincsen sok példa erre, ehhez még időnek kell eltelnie, biztos lesznek erre is kutatások. Azonban biztos, hogy jobb egy gyereknek, ha szeretetben nő fel, mintha egy nevelőintézetben vagy egy olyan családban, ahol mindennapos a gyűlölet és a megalázás.

A gyereknek nincsenek előítéletei, és az hogy az egészséges felnőtté váláshoz férfi és női szerepeket is látnia kell, azért baromság, mert nem csak otthon láthat ilyen mintákat, hanem maga körül mindenhol egész életében. Ezzel válaszoltam arra is, hogy miért nincs heteró pride. Mert egész évben az van.

És mi van azokkal, akik csonka családban nőnek fel?

Azokkal, akik bántalmazó családban élnek?

Azokkal, akik szülők nélkül nőnek fel?

Azokkal, akiket bár egy férfi és egy nő nevel, de a példa nem a szeretet, hanem annak ellenkezője?

Ezek szerint a felnővő gyerekek jó nagy százaléka torz, mert a klasszikus, szeretetben élő család sajnos ritka. És az, hogy én nem lehetek család, a barátommal és a macskámmal, akit olyan szeretettel nevelünk, hogy minden nap elérzékenyülök, hogy milyen okos, kedves állat lett belőle, nyilván a mi hatásunkra is, teljesen abszurd. Ha én családnak hívom magam, attól a „normális” családnak kevésbé lesznek jogai?

5. „Ha van szivárvány zászló, miért nincs hetetó zászló?” Nem hiszem el, hogy valakit bánt, hogy egy pár napig kint van egy olyan zászló, ami azt jelzi, hogy vannak a társadalomban más emberek is. Nem baszó férfiak vagy nemi szervek vannak a zászlón, hanem egy szivárvány. Gondolom azok is rajzoltak már gyerekkorukban ilyen sátáni jelképet, akik most legszívesebben letépnék. És meg is teszik. Engem nem zavarna, ha a november a mozgássérültek hónapja lenne, és akkor egy olyan zászló lenne kint, január az egyedülálló anyáké, stb.

Értsük már meg 2020-ban, hogy attól, ha másnak is adunk jogokat, nekünk nem lesz kevesebb. Nem tőlük veszünk el valamennyit, és dobjuk be a melegek zsákjába. Ha csak gesztusként értékeljük a zászló kitűzést, akkor is túl lehetne ezen lépni, és lehetne mindenki ennyire nagyvonalú, ha ennek örül a lakosság 10- 15%, akkor ennyit tettünk értük. Kurva nagy dolog. Amúgy meg leggyakrabban fel sem nézek középületek homlokzatára, szóval azt sem venném észre, ha egy szerb zászló lenne kint. Most persze mindenki keresi a szemével, de ha fordítva lenne kint Budapest város zászlaja, fel sem tűnne senkinek.

6. „Miért kell bőrtangában rázni a seggüket a városban, meg Bibliával maszturbálni apácának/ papnak öltözve?” Mindenhol vannak szélsőségek, mindenki máshogy értelmezi az önkifejezést, és abban egyetértek, hogy a kb. 8 évvel ezelőtti eset, amikor egy olasz felvonuló a magyar pride-on ezt tette, az túl lett tolva. Még abban az évben kvázi elüldözték, megfenyegették, elhagyta Magyarországot, szóval mindenki megnyugodhat, többet nem lesz. Ő akkor rosszul mérte fel az itteni helyzetet, hogy erre itt ezzel nem kellene viccelni. Annak ellenére, hogy ez rég volt, és egy – két ilyen eset történt, mindenki ezt hozza fel példának. A médiának kell a hírverés, a szélsőséges eseteket mutatják be, nem a piros pozsgás, jó arcú felvonulót, aki az anyukájával megy kézen fogva. Pedig a felvonulók 97% -a teljesen semleges ember, kevés azok száma, akik beöltöznek, és ha ezt tennék, akkor sem lenne sokkal másabb, mint egy farsang vagy egy karnevál.

Álmomban reggeltől készülök a felvonulásra, hogy szabadon kifejezhessem magam. Amikor egy vidéki városban, a belváros közepén, közönség előtt a szökőkútban dugtak, akkor sem azt mondták, hogy jaj, ezek a heterók mennyire romlott egy banda, akkor sem, amikor a város tele van szombat este kapualjakban baszó heteró emberekkel, lépcsőházakban eldobott óvszerek. (ilyet láttam már, melegeket nem.)

Az normális, mert „fú, én is de megbasztam volna azt a nőt, ott helyben, jó vagy öcsém, jól csináltad!” Mindig és mindenhol van olyan, hogy valaki túltolja az outfitet, az utcán is, a strandon is, a diszkóban, bárhol. Nem tetszik, nem nézek oda, vagy magamban megjegyzem, hogy ezt nem kellene. Több kilógó csöcsöt láttam közterületen, mint farkat, pedig nem szándékosan kutattam a vizuális „élmény” után, elhihetitek.

A riói karnevál is nyilván maga a fertő és a sátán műve, mert ott is hiányos öltözetben, szexuálisan túlfűtve teszik közszemlére magukat az emberek. Ne menjünk fesztiválra, strandra, vagy diszkóba sem, mert ott is borzasztó dolgok történnek. Annak alapvető szabadságnak kellene legyen, hogy mindenki azt vesz fel, amit akar, és reggelente ne kelljen azon gondolkoznom, hogy bár felvennék egy adott ruhát, de félek, hogy megszólnak miatta. Ha már ez sem alapjog, akkor semmi sem.

Mindenkinek joga van előnytelen ruhában, szarul kinézni, és a társadalom ingerküszöbének is nagyobbnak kellene lennie annál, hogy kiakadjon azon, ha valaki az általánostól eltérően néz ki, vagy viselkedik. Meg egy kibaszott nap, összesen pár óra az egész egy nagyvárosban, ahol sokféle ember él, és ez lehetne akár előny is, ráadásul sokkal kevesebb energiával jár elfogadni, mint gyűlölni. Ha megismersz másokat, azzal lehet, hogy több leszel, ha zsigerből elitéled őket, akkor beleragadsz a saját világodba.

7. „Melegpropaganda és a melegség, mint alternatíva.” Nem tudom elképzelni, hogy valaki teljesen komolyan gondolja, hogy ha sokat mondogatjuk valakinek, hogy legyen meleg, akkor divatból az lesz. Lehet, hogy kipróbálja, „propagandától” függetlenül, de ez megmarad a próbálkozás szintjén, ilyet is láttunk már. Azt azonban ne gondolja senki, hogy ez egy kampány, melynek célja a Világ bomlasztása, a többségre erőltetve a kisebbség szokásait. Heteró családban nőttem fel, láttam a példát, mégis meleg lettem. Az hogy alternatíva a melegség, az csak annyiban igaz, hogy azt üzeni, hogy ha meleg vagy, van másik út. Nem várja el tőled senki, hogy megtagadd magad és úgy tegyél mintha ez az érzés nem lenne benned. Nem kell tönkre tenned az egyetlen életed azzal, hogy annak ellenére, hogy mások a vágyaid, megnősülj, gyereket nevelj, és elfojtsd magadban mindazt ami valójában vagy. Mert lehet, hogy teljesíted a tőled elvártakat, de boldogtalan leszel, nem csak te, hanem a családod és a gyereked is, mert érzi, hogy valami nem kerek, és hiába volt ott egy férfi és egy nő, az egész egy hazug élet lesz.

Attól hogy azt mondom, hogy ha a te utad más, lehetsz teljes értékű tagja a társadalomnak, attól nem fognak sorban állni olyan emberek a melegbárok előtt, akiket egyáltalán nem mozgat ez a dolog. Egy, a saját szexualitásában biztos heterót győzködhetek, hogy mekkora buli (nem az) melegnek lenni, nem fog sikerülni.

8. „Hogy fogom elmagyarázni a gyerekemnek ezt?”

A gyerekek elfogadók, még nem rontotta őket meg a Világ, nyilván előbb utóbb ki kell engedni az utcára, használ Internetet, beszélget másokkal, szóval nem lehet (szerencsére) bezárni a szülő személyes véleményének csapdájába. Szülőként ezer dolgot kell megmagyarázni a gyereknek, sokkal durvábbakat, mint azt hogy az egyik ember miért szereti a másikat. Sokkal nehezebb lehet arra válaszolni, hogy a bácsi miért fekszik a saját hányadékában az utcán, miért ölte meg a feleségét/ férjét, miért kínozta meg azt az aranyos kutyát, és alapból, miért önző gecik az emberek?  Na, ez feladat. És ezekre is kell választ adni. Ha pedig véletlenül tangás férfit lát, szerintem azon is viszonylag hamar túlteszi magát.

A hanyatló és bűnös nyugaton, a tengerparton a gyerekek láthatnak meztelen embereket is, mert nem feltétlen van külön nudista strand. Mi történik? Lát egy meztelen embert, aki így érzi magát jól, akkor és ott? Ettől nem fog torzulni a személyisége. És ha ne adj Isten lát egy csókolózó egynemű párt? Az nem baj, ha azt látja, hogy apu veri anyut, hogy apu elmegy mert megcsalta anyut, vagy fordítva. A társadalom 10-15%-ának a „szokásostól eltérő” szeretete vagy vonzalma ezekhez képest nem olyan nagy sztori.

Nyílván ezer dolgot kihagytam, de azt hiszem az évi egy alkalomra, amikor ezzel a témával mélyebben foglalkozom, pont elég ennyi.

Nem hiszem, hogy a hangosan üvöltő tömeg lenne a többség, mert mindig az ordít magából kikelve, aki saját magában sem biztos. Szerencsére kevés negatív tapasztalatom van, de tudom, hogy ez nem mindig van így, és ma, amikor a rádiót hallgattam, arra gondoltam, hogy ha nem jártam volna meg a saját magam útját, és nem lennék erős személyiség, akkor most nagyon kétségbe lennék esve, hogy nem érek annyit, mint más, pedig csak éni próbálnék.

Nem jut kevesebb levegő másnak attól, hogy én is lélegzem, és a legjobb a Világban, hogy sokszínű. Nem akarok homogén társadalomban élni, és akik akarnak, azoknak pedig az a rossz hírem van, hogy ez nem megvalósítható.

Szerencsére.

tervek

Megint teljes készültségben vagyok, vagyunk, mert utaznánk még szeptemberben, de nem tudom, mi lesz.

Ettől az üzengetéstől még fenyegetéstől megőrülök, teljesen kikészít.

Júliusban vettünk jegyet Dél– Európába, mert Bence egyik barátnője kölcsönadta a lakásukat, a férje helyi.  

Gondoltuk, mivel nagyon olcsó a jegy, vegyük meg, maximum ingyenesen átfoglaljuk.

Ez szeptember vége, és fogadni mertem volna, hogy októbertől lesz nagyobb para, akkortól nem, vagy csak korlátozottan lehet utazni.

Előbb mentünk volna, de vagy a macskavigyázás nem volt megoldott, vagy Bencének volt munkája. Az is baj volt, hogy a tulajdonosok augusztus közepéig ott voltak, így csak az utána következő dátumok jöhettek szóba.

Az, hogy augusztus 19-én kezdenek célozgatni, és 27.-én jelentik be hivatalosan, hogy szeptember egytől ne utazz sehova, az egészen abszurd.

Nyílván, ha nem áll rendelkezésemre egy magángép, akkor augusztus végén már egy ideje megvannak a szeptemberi terveim utazás terén.

Könnyű azt mondani, mint ahogy tették is, hogy mondják le, ami lemondható (van rá pár napod, mint ahogy arra is, hogy lásd a tengert, ha nagyon akarod), ha nem akkor pedig vis major. Hajtsd már be a vis major-t egy repülőgép társaságon, vagy egy szálláson.

Most intézem az egyik barátnőm Portugál útjának lemondását, ahol ráadásul egyértelműen fogalmaz a lemondási szabály, hogy 14 nappal utazás előtt ingyenesen lemondható. Az esküvő elmaradt, de ez kiderült már június környékén, le is mondta a szeptemberi szállást, előleg befizetve, nem kis összeg, és most levelezés folyik portugálul, hogy ne vouchert adjanak, hanem utalják vissza a befizetett összeget. Nem akarják, sírnak, hogy nem várt esemény, meg fizetniük kell az alkalmazottakat. Írtam nekik, a barátnőm nevében, hogy Önöknek van egy (jelenleg) kevés foglalással működő hotelük (ráadásául nem is egy, hanem sok, mert ez egy lánc), nekem pedig egy lakáshitelem, és egy elvesztett munkám, szóval panaszkodni én is tudok.

És akkor majd Kovácsék be tudják hajtani, hogy vis major. Persze, ez mind életszerű.

Szeptember még bőven szezon Dél- Európában, így gondolom nem mi vagyunk az egyetlenek, akik utazást terveztek.

Értek mindent, komolyan is veszek minden, ezzel kapcsolatos intézkedést, de utálom, hogy az utolsó pillanatban üzengetnek, és tartanak sakkban.

Nem tudom, mi lesz az újítás, de olyan, mintha az, aki külföldre megy nyaralni, valami sátáni dolgot tenne, pedig csak nyaralni akar, új helyeket felfedezni, kint él a családja, egy éve nem látták egymást, nyelvet tanul, párkapcsolat, bármi, de nem is hiszem, hogy meg kellene magyarázni. Ha Balatonon vagy a tömegben, vagy strandon, esetleg buliban a rakparton, az nem számít. Én biztos vagyok abban, hogy a magyarok egy nagy része jobban elengedi magát itthon, mint külföldön. Hazai pálinkát, ősapaink földjére kilökni magunkból szívmelengető érzés.

Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam Spanyolországban, úgy, hogy repültem és  sokat buszoztam, mint itt egy strandon.

Voltam háromszor strandon, pedig nem nagyon szoktam, de most igényeltem, és ott ami volt, az minden, de nem óvatosság. Folyamatosan mozgásban voltam, mert amíg elmentem a medencébe, addig egy centire mellém költöztek. Nagyon nehéz volt a távolságot tartani, de én akkor is igyekeztem, inkább átköltöztem máshova. Amikor pedig vihar volt, és ezer ember bezsúfolódott a bejáratnál a tető alá, na az komoly para volt. Én akkor is elvonulva, álldogáltam tíz percet, majd elindultam, eleve vizes voltam, kábé mindegy.

Foci húszezer emberrel mehet, mi egy kis faluba nem mehetünk el, mert DÉL.

Értem, magasak a számok, tényleg vigyázni kell, de az sem mellékes, hogy sokat tesztelnek. Rengeteget.

Nem tudom, hogy lesz, de én még a karantént is bevállalnám, Bence nem nagyon tudja.

És az a baj, hogy most, hogy végig olvastam az ingyenes módosítási lehetőséget, kiderült, hogy december 31.-ig lehet áttenni, és csak egyszer ingyenes. Nincs módosítási díj (ami nem tudom amúgy mennyi), csak akkor kell ráfizetni, ha a második jegy többe kerül, mint az első.

Mivel ez a nyaralás nem volt betervezve, és sokat tanultunk a tavaszi stop-ból anyagilag is, ezért nem fizetnénk sokkal többet, mint amit gondoltunk. Nem mellesleg a szállás ingyen van. A jegyet is nagyon olcsón vettük, és tartok tőle, a bejelentés után megemelik az árakat, hogy a módosítás mégse legyen ingyen. Illetve hova menjünk ennyi pénzből, ami nem dél?

Ha nem lehet utazni szeptemberben, akkor valószínű novemberben sem, betippelünk egy dátumot, hogy november 21, és ha akkor sem nyert, akkor így jártunk. Ha törölnék a járatot, az nekünk jobb, de az is rettenetesen idegesítene.

A tengert akarom újra, és még így is mázlim, van, hogy a júliusit meg tudtam csinálni, mert eredetileg szeptemberben szerettem volna menni, de féltem, hogy még bizonytalanabb lesz a helyzet.

Mivel kínosan ügyelek arra, hogy védjem magam (és azt gondolom, ugyanannyi esélyem van itthon is elkapni, ráadásul kint jobban figyelnek a védekezésre az ember szintjén), attól nem félek, hogy pont ott, pont akkor betegszem meg, inkább attól, hogy elkezdődik egy macera.

Semmi kedvem rendőröknek integetni az ablakból, akár reggel hétkor.

Magamtól itthon maradnék amúgy is két hétig, eddig is ezt tettem, és maximum a közértbe mennék le, azt is maszkban.

Bence is, de mindenki találkozik nap, mint nap olyan emberekkel, akik külföldön voltak, vagy valakivel szoros kapcsolatban volt, aki ott volt, vagy egymás mellett ültek a strandon egy külföldivel.

Meg hagyjuk már ezt a külföldet, de tényleg.

Nagyon szomorú vagyok, és feszült, hogy megint ez van.

Tudom, nem kellene utaznom, de nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá, nekem ez adja a levegőt, el sem tudom képzelni máshogy az életem. Gyerek- kamaszként kábé 12 éves koromtól 19-ig gyűjtöttem az utazási katalógusokat, teljesen megvadultam tőlük, kívülről tudtam, melyik görög szigeten milyen városok és hotelek vannak. (azóta sem jutottam el) Embermagasságban állnak azóta Apám pincéjében.

Tengert vagy pálmát láttam képen, teljesen elvarázsolódtam. Apámmal láttam először a tengert Bibione- ban, Észak- Olaszországban egy egynapos velencei buszos út keretében. Két órát töltöttünk ott, amíg kiraktuk azokat a szerencséseket, akik egy hétre maradtak. Mi mentünk haza. 14 éves voltam. Gyerekként voltam a bolgár tengerparton, de kábé hét éves voltam, semmi emlékem nincs, csak amit meséltek, hogy elvesztem, mert sétálgatni támadt kedvem a parton, és túl messzire mentem. Anyám sokkot kapott.

Akkor ott, a kétórás nyaralásomon öt fotó is készült, hogy állok az egyetlen nem túl nagy pálmafa előtt, ami el is volt kerítve. Ölelgettem, mint egy hülye, annyira vágytam rá.

Akkor, gyerekként azt mondtam mindig, és utána is folyamatosan, hogy én semmi mást nem akarok, csak utazni. Nem volt nehéz, mert Apámnál is ezt láttam, csak ő fejben, a könyvek lapjain utazott. Nem akartam elszalasztott lehetőségeken, be nem járt tájakon keseregni, így azt mondtam, hogy minél több helyre szeretnék eljutni.

Huszonöt évesen ültem először repülőn, azóta még 146 fel-/ leszállásom volt.

Akkor is jó nagy falattal kezdtem, mert Közép- Amerika volt az úticél, Karib térség. Olyan volt, mint egy álom, amire 13 éve vágyom minden nap.

Jó volna Bencével is időt tölteni, kiszakadni, és felkészülni a következő nehéz időszakra.

ma újabb kirándulást nyomtam le. ezúttal nem autópályán mentem, hanem erdőben, sokkal kényelmesebb volt. 

papucs helyett a cipőt választottam, ez is jó döntés volt, mert olyan emelkedők voltak, hogy majdnem kiköptem a tüdőm.

fantasztikus parton voltam megint, bár az idő felhős volt megint egész nap, volt egy óra összesen, részletekben, amikor a Nap is sütött. 

a csávó a recepción, akivel első éjjel összevesztem, ma bocsánatot kért. 

azt hittem már mindenki megbocsájtott mindenkinek, mert mosolyogtunk egymásra, bár a maszk alatt nem látszik, de a szemünk ráncai ezt mutatták. 

többször ki- és bementem (le kell adni a kulcsot, utálom), de kábé a harmadik alkalommal azt mondta, hogy nyugtalanítja, ami történt.

preocupar- nyugtalanít, aggaszt, bánt. 

hosszan ecsetelte, de a maszktól és a minket elválasztó plexifaltól nem mindent értettem. 

mondtam, hogy semmi gond, minden rendben. 

nem tudom, megnyugtattam e, vagy ma éjjel is álmatlanul fog hánykolódni, de ennyit tudtam tenni. 

átfutott az agyamon, hogy veszek neki egy csokit, de kicsit túlzásnak éreztem. 

én sem aludtam túl jól. rohadt hideg volt, és nem volt erőm becsukni az erkély ajtót. 

azt álmodtam, hogy Madonna nálunk ebédelt.

folyamatosan hozzá akartam érni, és hozzá is értem a kezemmel az övéhez. 

mostanában rengeteget álmodom Anyukámmal. állítólag akkor történik ez, ha ez ember túl van a másik ember elvesztésén, vagy üzenni akar valamit. 

nem tudom, de fura volt. 

sokszor felébredtem, hogy fázom.

a spanyolok nem használnak paplant, egyik évszakban sem. 

itt az a szokás, hogy takaró, ágynemű huzat üresen, és esetleg egy lepedő. 

ezek egymáson. 

itt csak pokróc van, meg két darab szintén az országra jellemző hosszú párna.

az egyiket magamhoz szorítottam, hogy ne fázzak. 

nincs strandidő, de így is lett színem. 

tiszta utószezon minden értelemben. 

holnap vagy elmegyek Lloret de Mar-ba, vagy Palamós-ba. két teljes napom van, és ez a két város. 

dormir, vagyis alvás. 

na, azt nem lehet itt. 

Ebben az országban amúgy is csak akkor, ha valami nagyon eldugott helyen vagy, vagy nincs ablaka a lakásnak. 

amúgy sem alszanak a spanyolok soha. 

bár itt utószezon hangulat van, és a bulikának is hamar vége lett az utcán, de a szomszédok nem fogták vissza magukat. 

a mellettem lévő két szobában újabb vendégek érkeztek. (úgy tűnik, legalábbis remélem, mára távoztak is)

viszonylag későn csekkoltak be, és fél egyig vinnyogtak, énekeltek, tologatták a bútorokat, de olyan hangosan, hogy a papír falak mellett nem tudtam sem aludni, sem pihenni. 

többször elkiáltottam magam, hogy "shut up", de nem érdekelte őket. 

iszonyatosan idegesítő volt, hogy ötször aludtam be félig, és ugyanennyiszer vertek fel.

nem az volt a baj, hogy beszélgettek, mert nyílvan nem tehetnek róla, hogy vékonyak a falak, (olyan, mintha nem is lenne fal, először azt hittem, az én szobámban vannak, mikor felriadtam) hanem az, hogy kurva hangosan virnyákoltak. elékeltem minimum öt dalt, rap-et, telefonon ment az eredeti.

egy srác és egy lány. 

un chico y una chica. 

szerencsére a nőt háromnegyed egy körül megdugták, így elhallgatott. 

azt is hallottam végig, körülbelül húsz percig döngették, nyögött, mint az állat, de legalább nem énekelt. 

reggel korán keltek szerencsére, és akkor is úgy gondolták, baszakodnak egyet a redőnnyel, és átrendezik a szobát. 

várom már a kényelmes ágyamat és az ehhez képest nyugis belvárosi lakást. 

ma lett igazán jó idő.

első nap is az volt, másodikban félig, utána nem volt napos, és most, az utolsó napon olyan volt, mint amilyennek kellett volna végig.

de nem panaszkodom, mert maszkban 33 fokban nehezebben mászkáltam volna annyit, mint a felhősbe.

voltam ma egy másik városban, egész nap a parton voltam, nem volt szar, na. 

miközben buszoztam, rájöttem, hogy én ezt szeretem, mint az el camino-nál, hogy folyamatosan menni, mindenhol csak 2-3 napot tölteni. 

el is érzékenyültem, mikor különböző városokban megállt a busz.

most ez volt a gazdaságos megoldás, hogy egy helyben vagyok, egy olcsó szálláson, meg a járvány miatt is.

Barcelonában megint áll a bál, rengeteg az új fertőzött, csak indokolt esetben ajánlják, hogy (maszkban) elhagyd a lakásod. 

a tengerparton, ahol voltam egy nő telibe köhögte a teret, fújt a szél is, bepáráztam, és odább mentem.

persze, így is hogy minden óvintézkedést megtettem, benne van a pakliban, hogy ha nem is a nőtől, de bárhonnan elkaphattam.

most jön két hét para.

asszem ez az utolsó tengerparti móka idén. 

el is köszöntem a tengertől, de olyan nehéz volt, hogy sírni tudtam volna. 

pláne, hogy tudom, valószínű idén nincs több.

le is égtem, mint a szar, mert persze be akartam pótolni a lemaradásomat, és baszódtam a Napon.

ilyenkor olyan kibaszott gyorsan megy az idő.

szerencsére megérkeztek az új lakók, akik szintén bútort tologatnak, és gyereket is hoztak. 

remélem elkussol és alszik, mert egyetlenegy éjszaka sem aludtam jól, amióta itt vagyok. 

vagy órára keltem, vagy valami seggfejre. 

nyávog a gyerek. 

nyugtatólövedéket neki azonnal. 

vagy legalább egy kibaszott nagy sallert. 

holnap 11. 40- kor megy a buszom.

mivel kimarad az óránkéntiből a déli (úgy tapasztaltam, az ebben az országban ritkán van), így vagy egy órával, vagy hárommal előbb érek ki. 

nem kockázatatok.

holnap bepakolok, és taka haza. 

azért már várom. 

család.

mondjuk magyarországot biztos hamar megunom. 

főleg bezárva a saját nyomorunkba.

kaparja a falat a kis köcsög.

átdobok neki egy száraz kenyeret. 

persze, ilyenkor, utolsó napon, utolsó órákban olyan gyorsan szalad az idő.

még lementem a tengerhez reggel, beleálltam, elköszöntem.

irígykedve néztem azokat,akik csak tegnap jöttek. szörnyen idegesítenek azok is, akik épp akkor érkeznek a városba, tele izgalommal, amikor én elmegyek, és sajnálom azokat, akik ronggyá égve, dög fáradtan, bőröndöt hűzva menetelnek a reptérre, mikor én épp pacskerban klaffogok egyik és a másik part között.

art hittem, kibírom, de nem sikerült sírás nélkül megúsznom. 

ültem egy padon és sírtam. 

tök szánalmas az egész, de olyan nehéz belátni, hogy lehet, idén nincs ebből több. 

gyerekes dolognak tűnik, de ez sosem érdekelt, de nekem ez a szerves részem, és nagyon szomorúan hagyom hátra.

aztán haza. busz, repülő, busz, végig maszkban. de ha ez az ára, akkor ez az ára. 

ma elmentem a Cala Bona-hoz, nincs oylan messze, kicsit több, mint fél óra. 

persze papucsban. mondjuk vettem az út előtt egy kényelmes cipőt, ahol nem volt szempont, hogy uv rózsaszín legyen pötyökkel, hanem csak az, hogy tudjak benne menni. kivételesen nem is kicsi. 

ennek ellenére flip- flopban indultam el, gondoltam, mi bajom lehet. 

egy ideig volt út, aztán már nem, és kilukadtam ugyanarra az autópályára, ahol tegnap délután indultam el, de visszafordultam, mert életveszélyesnek ítéltem. 

most is az volt. 

a szalagkorláton belül mentem, de voltak olyan részek, ahol elfogyott az út, egy hatalmas mélyedés volt, ott átléptem a korláton, és egy szakaszon az aszfalton mentem, a kanyargós úton reménykedve, hogy nem jön egy autó százhússzal. 

kurva sok légy volt, hadonásztam rendesen, a kocsival elhaladók néztek, mi a bajom, de gondoltam, ha beledöglök, akkor is eljutok erre a strandra, már otthon kinéztem. 

egy idő után lett normális út a gyalogosoknak, majd megint elfogyott. 

láttam másokat az alattam vezető ösvényen, gondoltam, ők máshova tartanak. 

kiderült, hogy nem. 

visszafele ugyanis már a normális helyen mentem, igaz, ott is volt rendesen kapaszkodó, ami papucsban nem volt egyszerű művelet. a legtöbb ember cipőben indult el. kiderült, hogy ha az elején nem az autópálya mellett, hanem a kijelölt úton haladtam volna, növekedtek volna a túlélési esélyeim.

többször eszembe jutott, hogy a biztosításom mennyit fizethet lábtörésre, mert többször rosszul léptem, és a papucsom ott maradt egy ponton.  

ennek ellenére megérte, mert tényleg gyönyörű a hely, de tanulság, hogy ne higyjek a google maps-nek, és cipőben kiránduljak. 

úgysem fogadom meg.

egész péntekig szar időt mondtak, Napot nem. így is indult, felhős volt az ég, de mostanra már helyenként süt is.

el ruido, vagyis zaj. 

hát, hiába halott a szezon (bár sokan vannak, nem tudom, hogy ha nincs vírus, akkor mennyien lehetnek, de valószínű sokkal többen, ezért nem szoktam nagyon főszezonban sehova menni), elég hangos minden. 

nem nagyon pörgök éjjel, hulla fáradt vagyok, mire lefekszem, mégsem alszom túl jól.

valami meccs ment, mert egy csávó folyamatosan üvöltötte tizenegy után, hogy "vaaaaamosssss". szerintem, ha nem üvölt a tv-nek, akkor is halad a meccs. 

a mellettem lévők éjfél után jöttek haza és beszélgetni kezdtek, de olyan kibaszott hangosan, hogy minden szót hallottam. lehet, hogy nem voltak olyan hangosak, de a falak tényleg papírból vannak. 

onnan tudom, hogy mikor fél egykor már negyedszerre próbáltam elaludni, újra hallottam hogy megy a dumi, meg a bútortologatás. megemelni és odébb rakni nem, húzni a padlón SÍÍÍÍ.

kétszer is, mikor felriadtam, hangosan mondtam, hogy "kussoljatok már el, bazmeg." remélem nincsnek magyarok a hotelben.

egy ponton annyira felbasztam magam, hogy gondoltam, belerugok egy kicsit a falba, ami az ágyam mellett van és elválaszt tőlük.

nem gondoltam volna, hogy a kellemesnek, csupán figyelmeztető jellegű rúgásomnak az lesz a következménye, hogy beleremeg az egész hotel.

konkrétan éreztem, ahogy remeg a fal. kurva hangos volt, szerintem a recepción is hallották. 

ha bekopogtak volna, azt mondom, hogy nekimentem a falnak. 

nem tudom, hogy van spanyolul, de eljátszottam volna. 

az is eszembe jutott, hogy mi van, ha betörik a fal, vagy leomlik. 

múltkor a wc deszka miatt kellett lemennem, most pedig azzal kellett volna, hogy upsz, betört a fal. 

óvatosan kell viselkednem a továbbiakban, mert itt akármihez nyúlok, összetörik.

nem lehet dühöngeni, csak reménykedni, hogy ma éjjel nem törnek üvegeket, nem rendezik át a szobát és nem üvöltve beszélgetnek éjjel. 

ámen.

második napja vagyok itt, de olyan mintha itt lennék két hete. 

nem volt ma kimondottan kánikula, vagyis nem egész nap, de így is sikerült kicsit leégnem. 

kicserélték a wc deszkát, ami tegnap eltört, ki is takarítottak, de szappant nem hoztak.

vettem.

el jabón. 

meg tusfürdőt is. 

el gel de ducha.

azért majd megemlítem az értékelésnék, hogy ez alap lenne. 

vírushelyzetben pedig kötelező jellegű. 

nem aludtam valami jól, reggel arra keltem, hogy az alattam lévő étterem hátsó részénél üvegeket dobálnak a kukába. 

visszaaludtam. 

majd újra felébredtem, mert felettem bútorokat tologattak. 

legjobb idő a lakberendezésre. 

7 óra. 

amúgy papírból vannak a falak, de nem kartonból, hanem nyomtató papírból. 

minden szót hallok. 

most költöztek be mellém, és hallottam, hogy kérdezi a nő a faszitól, hogy nincs szappan? 

no hay jabón? 

no hay. Lamentablemente no. 

felfoghatatlan. 

3 közeli strandon is voltam ma, az egyiknél, ami a kedvencem, sziklát másztam. 

flip-flopban. 

van egy nagy hegy, ki is van írva, hogy zúdulhatnak kövek, de mentek páran arra (igaz zömmel cipőben), gondoltam, megnézem, mi van ott. 

semmi nem volt, de papucsban, hátamon táskával másztam a mozgó köveken. 

kezemre tekertem az atlétám, hogy ne csúszzon a kezem, azzal kapaszkodtam. 

egy idő után gondoltam, kurva élet, hogy nem megyek tovább, ezért vissza fordultam. 

igen, csak felfele kapaszkodni könnyebb, mint lefele. 

volt egy pont, amikor azt gondoltam, ott élem le a további életem, és csak reménykedhetek hogy elkaptam a vírust, ami hamar végez velem, és nem a sasok esznek meg. 

vagy eszembe jutott, hogy egy idő után megkérem a 16 éveseket, akik tovább merészkedtek, hogy segítsenek már a bácsinak továbbhaladni. 

aztán erőt vettem magamon, és mint egy rák lemasztam a szikláról. alattam a tenger, akkor jutott eszembe, hogy tériszonyom van. 

nem is tudom, ezt miért nem vettem figyelembe. 

délután szar idő lett (az lesz péntekig) be volt borulva, esett is kicsit. 

lementem búvárkodni egyet, ha már elcipeltem a szemüvegem. 

tök jó halakat láttam a sziklák közelében. 

este gondoltam, elindulok egy másik városba gyalog. autópálya mellett, kanyargós, beláthatatlan úton. 

500 méter után, mikor már a második autós nézett ki a kocsiból megdöbbenve, mi a faszt keresek itt. biztos lerobbant a kocsim, és benzinért megyek, kanna nélkül, visszafordultam. annyira, hogy becsúsztam a szalagkorlát alá.

ez még jobban aláhúzta azt az elhatározásom hogy nem jó úton járok. 

még élek, de nem sokon múlt. 

folyamatosan fertőtlenítek, maszkot hordok, nem halhatok bele egy ilyen hülyeségbe.(se)

ja, kibékültem a recepciósokkal. 

a főnöknő már imád, nagyion mosolyog a maszk alatt, akivel összevesztem éjjel, az is nagyon kedves. 

gondolom, mondta neki a főnök, hogy vendéget nem hagyunk idegesen. 

sohasem. 

adunk neki egy italt, kupont, bármit, de nem hagyhatja el idegesen a recepciót. 

ez alapszabály.

előre integetnek, mosolyognak, látom a szemükön, még akkotr is ha mosolyra hajló szájukat eltakarja a sebészmaszk. 

a másik, aki közölte, hogy nem mondok igazat, mikor említettem, hogy fél óra volt a check in (ezzel megsértett eléggé) nem túl kedves. 

nem bunkó, de nem kedves, biztos nem tudja, hogy a többiekkel már kibékültem, annyira hogy a főnök ugye imádkozott is hogy azt akarja, legyek boldog. 

azt mondja nekem ma aki nem szeret még, hogy volt itt egy barátom, kérte a kulcsot. 

nehezen mondta el angolul, én pedig nehezen értettem. maszk- maszk, plexifal. 

odébb is mentem, hogy a plexifalat elkerüljem, jobban halljam, de ott is volt egy plexi, amit eddig nem vettem észre. 

mondtam, hogy nem. 

nem tudok róla. 

akkor bocs, hangzott el. 

örülök, hogy nem adta oda a kulcsom egy "haveromnak."

reggel korán keltem, bár nem sokat aludtam. 

lementem reggelizni, de nem szólt senki semmit, mikor leadtam a kulcsot. 

mikor visszajöttem, közölték, szobát kell cserélnem. nem volt erőm már vitázni, pofákat vágtam, ami a maszk alatt is nyílván látszik. (mint ahogy a hajnali idegességem is, sőt, talán nagyobb hangsúlyt kap, ha csak a szemem látszik)

kértem, hogy adják oda az új kulcsot is, hogy ne kelljen lemennem újra. 

nem adták,így szemetes zsákban vittem le a már kipakolt cuccaim egy részét. 

negyed órát vártam, semmi nem történt, megkérdeztem, mi van már megint. 

nincs kitakarítva.- jött a válasz, 

akkor mi a faszért most költöztetnek át, miért nem akkor, amikor már lehet. 

nem értem az egészet. 

lényegesen feszültebb vagyok már csak attól is hogy az öröm helyett, hogy utazom, folyamatos idegeskedés volt.

említettem, hogy éjjel fél órát baszakodtak. azt mondta, ez nem igaz (pedig nem is ő volt itt). ha meg tudtam volna fogalmazni, elmondtam volna, hogy ez az a mondat (hogy a vendég hazudik), ami soha, de SOHA nem hagyhatja el senki száját senkinek, aki kereskedelemben, vendéglátóiparban, idegenforgalomban dolgozik. 

soha. akkor pedig főleg nem, ha még igaz is. 

ott volt egy idősebb hölgy is, mondta, hogy ő a főnök, őt hívták éjjel, és megijedt, hogy baj van, ideges vagyok, pedig azt szeretné, ha boldog lennék.

megnyugtattam, hogy boldog vagyok, pár mondatban elmondtam az én verziómat is, de nem érdekelt már.

kicsit szépített, mert maga előtt kezét összetéve, ezzel imádkozást jelezve, elnézést kér.

bepakoltam az új szobába. 

az erkély egy belső udvarra néz, a "kukákra". de csak az enyém. 

mikor bekentem a lábam napolajjal, feltettem a wc deszkára, ami összetört ettől. 

mehettem újra le, hogy összetört a deszka. egyik nyelven sem tudom,megnéztem és lefotóztam. 

holnap kicserélik. 

ha már ott voltam, kértem szappant is, mert itt sincs. 

kaptam zacskós sampont, tusfürdőt. legalább a szappan szót begyakoroltam.

el jabón. 

Elvesztettem a maszkom a parton.

Az a hely, ahol elvileg nem kell, bár hivatalosan úszás közben nem kell csak viselni.

Itt mindenki hordja, mindenhol, kötelező is. Alig látni egy – egy embert, aki nem.

Nem tudom, hogyan történhetett, de lementem a partra, akkor még megvolt.

Elmentem úszni, és nem tudom, hova tehettem.

Teljesen kétségbe estem, hogyan fogok így bárhova menni.

Maszk nélkül elindultam. Rágyújtottam, legalább van indokom.

Folyamatosan úgy éreztem, mindenki engem néz, engem hibáztat mindenkiért, aki megfertőződött, pedig valószínű nem, de fura érzés volt.

Az is, hogy itt tartunk.

Láttam egy üzletet, ahol árultak anyagból öt euróért, de ahhoz be kellett mennem.

De nem volt nálam maszk.

Két papírzsebkendőt egymásra tettem, a szára szorítottam, korábban azt gondolhatták volna, hoigy kiesett két fogam, gyorsan választottam, átverekedtem magam az embereken, akik maszkban voltak, és maszkot vettek.

Egy kézzel egyensúlyozva kivettem a pénzt, megszereztem a maszkot.

Meg sem lepődött az eladó, gondolom ennél extrémebbel is találkozott már.

Most van új maszkom.

Ma amúgy is vissza kellett jönnöm, mert maszk nélkül indultam reggelizni.

Teljes őrület.

meglepődnék, ha minden simán menne. 

kicsit előbb is leszállt a gép, kikavarodtam, kérték a QR kódos papírt, de annak az offline változatát nem. 

még jó hogy csak az utóbbit küldi el a légitársaság, hogy kötelező kitölteni és leadni belépéskor. nem kérték. 

kijöttem valahol, kerestem, hátha meglátom a busztársaság logóját vagy a sárga pólós embert, ahogy írták. 

sehol senki. 

körbe- körbe mászkáltam, mindenkitől megkérdeztem, még csak nem is hallottak róla, de mondták, majd holnap megy busz, addig várjak. 

mondtam, ki van fizetve a jegyem, visszaigazolták, tehát elvileg van. 

elvileg. 

rohangáltam össze-vissza, teljesen leizzadtam, azt hittem, elment már a busz nélkülem, és mehetek be Barcelonába, szállás, és reggel újra. nagyon nem akartam.

eltelt több, mint fél óra, felhívtam a foglalásomon szereplő számot, hogy épp a B jelű parkolónál állok, nem látok semmit. 

jó fej volt a nő,  mert mondta, hogy addig ne tegyük le, ameddig nem ér oda a kollega. sárga pólóban lesz. 

nem is gondoltam, mennyien viselnek sárgát idén nyáron. 

sokan. 

pár perc múlva meg is láttam egy sárga pólós hölgyet, elkezdtem neki integetni messziről, gondoltam, ha nem ő, akkor csak azt hiszi bolond vagyok. 

ő volt. 

mondta, hogy még 15 perc, maradjak a 21-es kocsiállásnál. 

maradtam. másfél óráig, mert vártunk valakiket, akik úgy tűnt, soha nem érkeznek meg. 

fél egykor el is indultunk, negyed háromra "már" a hotelben voltam. 

azt hittem, soha nem lesz vége ennek az útnak, és örültem, hogy nem a mostanitól még egyszer annyi, további másfél órás útra található helyre mentem. otthon lazának tűnt az a három óra. 

két család volt rajtam kívűl, mindkettő leszállt előbb, csak engem vittek még negyven percet, a legtávolabbi pontra. 

teljesen kész voltam, mire megérkeztem.

nagy nehezen megérkeztem a szállásra éjjel kettő körül.

gondoltam, innentől már simán fog menni minden. 

gondoltam. 

egy hölgy ült a recepción, elmondtam spanyolul, hogy van egy foglalásom, kihangsúlyozva, hogy erkélyes szobát kértem. volt más is, de ezért fizettem, mert erkély kell. 

teljesen le volt döbbenve, hogy mit keresek ott ilyen késői órán, pedig jeleztem, hogy kettő körül érkezem. 

nem gond, gondoltam, hiszen 0-24 recepció van. 

az asszony keresett a papíron, nem talált, felvetette, hogy talán nem is akkorra szól, hanem másnapra, vagyis aznapra, és nem előzőre. 

mondtam, hogy nem. 

megmutattam neki a foglalási kódomat is, azt sem értette. nézegette a gépben is, semmi. 

aztán nagy nehezen megtalálta a papíron, és elkezdte a becsekkolási folyamatot. 

folyamatnak nevezem, mert sokáig tartott. 

elnézést kért, hogy bénázik, de csak valakit helyettesít. mondtam, hogy semmi gond, ekkor még jó kedvem volt. 

mondta, hogy holnap reggel le kellene jönnöm, mert most csak egy papírra írja fel a nevemet, adataimat. 

ez már nem tetszett annyira, egyszer szeretek be-, és egyszer kicsekkolni, de gondoltam, mindegy, meg tudom csinálni, legalább gyakorlom a spanyolt. 

amikor már végzett a 20 perces folyamattal, megérkezett egy srác, a kolléga. 

elmondta neki is, hogy eddig jutott, majd holnap. 

mondta a srác, hogy most megcsinálja, de akkor már kezemben volt a kulcs és a TV távirányító. 

neki is elmondtam újra, erkélyes szoba, egy hét. 

valamit szöszölt pár percig és mondta, hogy rendben van. 

felmentem a másodikra a szobámba. 

mikor beléptem, már láttam, hogy ennek a szobának nincs erkélye, csak ablaka a patio-ra. ilyen szoba is volt, mikor néztem, de ezt nem akartam. 

lementem, akkor már idegesen, visszaadtam a kulcsot, és közöltem, hogy én erkélyes szobát foglaltam. 

mondták, hogy igen. 

"de ennek nincs."

"de van."

"de nincs."

aztán feladta, hogy teljesen hülyének nézzen, és mondta, hogy igen, mert valami hiba van, és most amit nekem szántak, az foglalt. 

ekkor átváltottam angolra, de olyan ideges voltam, hogy abból sem kaptam volna óvodai nyelvvizsgát sem.

közölte, hogy majd holnap átköltözöm a másikba. 

mondtam, hogy nem szeretnék költözgetni, egy hetet ugyanott töltenék, kipakolok, nem akarok újra. 

teljesen megsértődött, hogy akadékoskodok és problémázok. 

hívta a főnököt, gondolom azzal, hogy itt van egy hülye, aki elégedetlenkedik és követeli, amiért fizetett. 

kaptam egy újabb kulcsot, de akkor már nagyon ideges voltam. negyedi emelet. 

de ki kell költöznöm. 

mondtam, hogy nem. 

nem érdekel, hogy ez egy magasabb szintű szoba, ők baszták el (elkezdte mondani éjjel fél 3kor, hogy a rendszer, meg ez történt, meg az, mondtam, hogy ez engem nem érdekel, ne terheljen ezzel), így ez egy kompenzáció és essünk már túl rajta, mert 30 perce itt állok, kurva fáradt vagyok, megérkeznék már. 

felmentem a negyedikre, ott hagytam őket, nyugodtan hülyézhetnek, de akkor is igazam van. 

egy valóban menő szobát kaptam, háromszor nagyobb terasszal, várra néző kilátással. 

viszont nem volt se egy szappan, se tusfürdő. a koronavírus idején még kezet sem tudok mosni, úgy, hogy mindenhol, a hotel lobbyjában, a buszon, MINDENHOL van kézfertőtlenítés, és kötelező. fel sem szállhatsz a buszra anélkül.

itt meg még kezet sem tudok mosni, a zuhanyzásról nem is beszélve.

lementem újra, mondtam, hogy semmi nincs a szobában, ami a tisztálkodás témakörébe tartozik. 

adtak.

nem értem, miért nem alap. 

akkor már elég ideges voltam, hogy ezzel kellett elbasznom 40 percet. 

most kiváncsi vagyok, hogy mi lesz reggel, elveszik e tölem a szobát.

és ha nem jövök le, nem nyitok ajtót, akkor mi lesz? 

vagy ha be vagyok fizetve egy két napos kirándulásra, akkor kipakolják ők? 

döbbenet. 

jól kezdődött, jól folytatódik.

rengetegszer utaztam eddig, és mindig volt egy egészséges izgalom, de ez már több.

Az operatív törzs péntek délig kapott határidőt, hogy letegye javaslatát a vírus behurcolása elleni védekezésről, döntés pedig pénteken vagy szombaton születhet. 

ma van péntek, eltelt dél bőven, holnap utazom. 

?

én nem stresszelnék alapból, ha nem paráztatnának, és nyílván tudnom kéne minél hamarabb, hogy azzal hogy elmegyek, mit vállalok be, haza tudok e jutni vagy karanténba kerülök, és a július további részét itthon töltöm. 

meg jó hogy van udvarka.

kell lennie átmenetnek, nem mondhatják hogy aki ma megy, az ne menjen, vagy két hétig baszódjon otthon. 

miért kell belémverni az ideget? olyan mintha egy covid osztályra mennék önkéntesnek, vagy Iránba egy szexbuliba. 

itthon nincs vírus. 

csak a behurcolt.

vigyázni kell, és sokkal inkább Balaton, mint Adria. 

Földközi tengerrel mi a helyzet? 

Sikerült elindulnom, ez jó hír, mert kétséges volt egészen ameddig el nem hagytam a lakást.

Útközben már nem is néztem híreket, csak mentem, nem is akartam tudni, mi a változás. 

El akartam utazni. Idén kiskanállal mérik a nyaralgatást, nem kockáztathatok. ha nem lenne ez, már sokkal több helyre mentem volna. múltkor, márciusban épp hogy hazaértem, átcsúsztam a határon, és most a második (?) hullám előtt még haza kellene csúsznom.

Persze, nagyon nehezen mondtam volna azt, hogy nem megyek sehova, ahhoz nagyon nagy dolog kellett volna.

Tényleg úgy érzem magam, mint aki életében először utazik, rendesen izgultam.

Nem is tudom, pontosan miért, talán amiatt mert paráztatnak.

Tudom, nem kellene néznem, de muszáj tájékozódnom.

Azzal is tisztában vagyok, hogy teljesen más itthonról híreket nézni, mint ott lenni, és adott esetben rájönni, túl van pörgetve az egész. Vágóképek, drámai zene, sátáni fényelés.

Nem tudom, milyen lesz, de örülök, hogy eljöttem, mondjuk kihagytam volna az elmúlt pár nap bizonytalanságát.

Amikor vettem a jegyet, egy hónappal ezelőtt, azt gondoltam, hogy a határnyitások után három héttel minden rendben lesz, nyilván lesznek új fertőzések, de ezt mindenki sejthette, de meg voltam győződve arról, hogy a maradék szezont nem hagyják elúszni, maximum szeptembertől jöhetnek a szigorítások. én meg alapból elővigyázatos vagyok, már csak a magam megnyugtatása miatt is.

Bár még nem tudom, mi lesz, mit jelentenek be jövő héten.

Itt ülök maszkban, nem mondom, hogy túl komfortos, de szerintem ki fogom bírni, bár még csak 20 perce van rajtam.

Egy tizenkét órás utat nem tudom, hogy tudnék megoldani korlátozott levegővel.

Végül foglaltam helyet, fizettem érte, mert ablaknál akartam ülni, mint mindig, és most nem kockáztattam, hogy levegőt sem kapok, és be vagyok szorítva két ember közé. ugyanis középsőt kaptam, mikor még azt gondoltam, bizoshogynemfizetekezeknekaparasztoknak.

Végül is kiderült, hogy bár a gépen nincsenek kevesen, az én soromban senki nem ül. A környező sorokban ilyet nem is látok, szóval ennek örülök.

Ezért kellett fizetnem érte, hogy ott ülhessek, ahol egyedül lehetek. megérte.