Ma voltam vérvételen, vagyis elmentem, de vérvétel nem volt.

Bence, mikor múlt héten volt, mondta, hogy nem akartak tőle sem vért venni. Azzal magyarázták, hogy januárban már vettek. Szeptember van. Aztán végül levették a vért, de mondták, nem biztos, hogy megcsinálja a labor. Múltkor is a koronavírusra hivatkozva teljesen elpakolták a vérvételhez szükséges kellékeket.

Új rendszer van, sorszámot kell húzni, figyelni a kijelzőn a számot, majd mikor a vérvétel után még receptre van szüksége a betegnek, azt meg kell várni, elölről, ugyanazzal a számmal, miután senki nem vár már vérvételre. Időpontra megy mindenki, ki lehetne készíteni, mint eddig.

Bence múltkor három órát volt ott, én szerencsésebb voltam, csak másfelet.

Miután számot húztam, kiálltam az ajtóba, voltak vagy nyolcan a szűk váróban, kényelmesebb volt levegőn lennem. Maszkban. Legalább takar.

Onnan pont láttam a számom, elég volt akkor bemenni, amikor én következtem.

Így nem kellett senkivel sem szembe néznem, nem kellett zavartan magam elé bámulni, és a többi idegesítő dolog.

Alig egy óra múltán sorra kerültem, Zsóka nővér nyitotta ki az ajtót, vidáman köszöntem, bent ült nem túl jó kedvűen Klári nővér is, meg az új orvos, dr. Balogh, akiről már Bence mesélt, gyakorlatilag egy punk, de nem is a külsejével volt a gond. Most tudatosult bennem, hogy Szabó mellett már csak ő van ott, Bence női orvosa, és az én orvosom, Lőrincz doktor is elment, bár ezt senki nem közölte, nem adtak át a másiknak, csak rájöttem szép lassan.

„Nincs ma vérvétel.” – mondta Zsóka.

Számítottam erre, de arra is fel voltam készülve, hogy nem lehet lerázni, eljöttem, nem ettem, nem ittam kávét, vegyenek csak vért.

„Mivel márciusban volt, most nincs.” – hiába ellenkeztem, és mondtam volna, hogy „de...”, Zsóka nem hagyta magát, és Klári is beszállt, idegesen közölte, hogy nincs.

A nemértésemnek adtam hangot, mire Klári közölte, hogy egy vérvétel jár mindenkinek egy évben.

Annyira felidegesített ez a mondata, hogy mondtam, hogy ha előveszem a telefonom, felveszem, elismételné, hogy egy darab vérvétel jár évente a befizetett pénzemért, egy olyan betegséggel, aminél igen fontos a folyamatos monitoring.

„Nem.”- hangzott az egyértelmű válasz, rögzítve nem vállalja.

Zsóka mentette a helyzetet, Klári segítségére sietve mondta, hogy nem úgy jár, hanem egy van. Tehát nem egyet kapok azért a sok TB befizetésemért, hanem ennyi van és kész. Nem tudom, mi a különbség.

Felvetettem, hogy ha bármi változás van a szervezetemben, azt nem tudják meg, mert nem vesznek vért.

„Szedje a gyógyszer, akkor nulla a vírusa, és kész.”- egyszerűsítette le Zsóka.

Nem csak a vírus a fontos, hanem az immunrendszerem állapotát jelző T- sejt szám is, meg ha nem vesznek vért, akkor honnan tudják, hogy nulla? Gondolják? Így szokott lenni, ha pedig nem így van, akkor így jártam?

Az egész stílus, meg lekezelő modor teljesen kihozott a sodromból, kérdeztem, hogy mi van azokkal, akiket most diagnosztizáltak, és nagyon fontos a számok figyelése. Nekik is egy van, mivel azonnal gyógyszert adnak, nem úgy, mint amikor én kezdtem, akkor kivártak, ameddig csak lehet. Változott a protokoll, értem én, de az évi egy vérvételt, és azt is ad- hoc módon felháborítónak tartom. 

„Ha nem tetszik, menjen az igazgatóhoz.” – most legalább nem azt mondták, mint a múltkor Bencének, hogy hívja fel Müller Cecíliát.

Persze, elhangzott, hogy mindez a koronavírus miatt van, nincs kapacitás, minden tesztet ott végeznek.

Elképesztő, hogy nem fér bele egy- kétezer HIV beteg (amiből nem mindenki Budapestre jár), és azt sem értem, hogy a szokásos vérvételeket miért nem más elemzi, mint azokat, amiket a világjárvány generált.

„Jöjjön decemberben, készüljön vérvételre (mint most), vagy lesz, vagy nem. Lehet, hogy be is zárunk, és nem lesz semmi.”

„Akkor mindenki hazamehet meghalni.” – mondtam, és kimentem, várni a recept sorszámom.

Ittam egy kávét, és még húsz perc várakozás után bemehettem.

Beszélni akart velem dr. Balogh. Nála ez azt jelentette, hogy köszönés, bemutatkozás, bármi nélkül odavetette a gép előtt ülve, maszk nélkül, hogy:

„Szed valami zsírgátló szert?

Nem tudtam, hirtelen mire gondol, de egyértelműsítette, hogy a koleszterinem 7 körül van, és kellene.

„Múltkor azt mondták, hogy magas, de nem annyira vészes még, nézzük meg a mostani vérvételen, mit mutat, és akkor eldöntik, hogyan tovább.”
dr. Balogh megfordult, ledobott egy papírt az asztalra, melynek másik végén álltam, és elkezdett hangját nagy mértékben felemelve beszélni.

„A vérvétel nem csökkenti a koleszterint..”

„De legalább tudnánk, hogy alakul...” – vágtam közbe.

„Tavalyelőtt 3 volt, tavaly 5, most 7, mi a FASZTÓL menne le?” – ezt már kiabálva mondta.

„Miért beszél velem így?” – tettem fel a kérdést, köpni, nyelni nem tudtam.
„Nem beszélek így”- folytatta.

„Csak röpködnek a faszok a szájából, amihez nem vagyok hozzászokva egy egészségügyi intézményben, és továbbra sem kívánok hozzászokni.”- reagáltam.

Erre megfordult a székével, valamit puffogott, de nem szólt már hozzám.

Klári menteni próbálta a helyzetet, valamit mondott, de nem hallottam már, csak annyit tettem hozzá, hogy „10 éve járok ide, és olyan színvonalbeli mélyrepülés következett be az intézményben, hogy nehéz lenne szavakba önteni.”

Átvettem a recepteket, elköszöntem, és elmentem.

Nem láttam a dühtől, elképesztő, amit megengednek magunknak, az egészségügy is, meg ez a stílus, amit többen képviselnek.

Elmentem a gyógyszertárba, közben a recepteket nézegetve láttam, hogy az egyik adagot most tudom kiváltani, a másikat egy hónap múlva, a harmadikat novemberben.

Összekevertem, hátha a patikus nem veszi észre, és kiadja, mint eddig mindig.

Észrevette.

Mondtam, hogy eddig soha nem így írták fel, nem is értem.

Javasolták, hogy menjek vissza az orvoshoz, és irassam ki újra.

„Ahhoz az elmebeteg idiótához biztos, nem megyek vissza, nem vagyunk egy szellemi szinten, így nem tárgyalok vele.” – mondtam, majd hozzátettem, ha már ott voltam.

„Tudom, nem az önök hibája, de mennyire logikátlan, hogy járványhelyzetben nem arra törekednek, hogy minimalizálják a kontaktust, hanem járjak havonta a Covid kórház gyógyszertárjába, tömegközlekedjek, csak mert nem gondolkozik senki.”

Átvettem amit kell, a koleszterin szert nem váltottam ki, mert sok helyen azt olvastam, hogy 10 alatt nem kezelik gyógyszerrel, többet árt mint használ.

Illetve azt is, hogy a pontos méréshez előtte koleszterin diétát kellene tartani, mert a vérkép adott pillanat értékeit tartalmazzák, senki nem kérdezte meg tőlem, hogy vérvétel előtti napon ettem e zsírdisznót.

Azt megkérdezték, diétázom e. Nem.

Nagyon ideges voltam már, azért sem akartam visszamenni, mert akkor tuti belepörgetem magam valamibe, és biztonsági őrökkel kell kidobatni.

A tendencia megijeszt. Csökken a vérvétel, már papírt sem kell aláírnom, hogy ott voltam, adnak egy olyan papírt, amin rajta van, hogy „nincs duzzanat, nyelvem nedves, tüdöm tiszta” és még öt ilyen megállapítás úgy, hogy először és utoljára négy éve vizsgáltak meg, azt is csak azért, mert balhéztam, hogy itt még senki nem ért hozzám, mármint orvosilag.

Aggódom, hogy mikor fogják azt mondani, hogy kit érdekel ez a kétezer beteg, kinek kell ez, feláldozhatók.

Nagyon el vagyok keseredve. Decemberig kuss van, és próbálok nem dühöngeni, de egyszerűen nem tudom elviselni ezt az eljárást, és azt sem, hogy mindenért balhézni kell, mert másképp nem megy,

És mi van azzal, aki friss beteg, fiatal, fél, nem mer szólni, úgy hogy engem, aki láttam már pár dolgot, is eléggé megviselt.

Arccal előre, december.