Mára beszéltünk meg a lakás tulajdonosával, Sanyival találkozót, mert lejár az egy év, találkoznunk kellett, hogyan tovább, bár már pedzegettük a témát, és folyamatában is láthatta, szeretünk itt lakni, és hanem muszáj nem költöznénk.  Egy órája volt, így egy kis csevej után rátértem a témára. Bence mondta előtte, hogy én mondjam, hogy szeretnénk egy jelképes, de lélektanilag nagy jelentőséggel bíró bértelti díj csökkenést.

Persze, ilyenkor minimum háromszor nagyobb az arcom, mint szemtől szemben, így mondtam, hogy persze, elintézem, nem gond, mégiscsak én vagyok az „üzletember.”

Gondoltam, hogy ki fog száradni a szám, amikor elkezdtem a monológom arról, hogy mennyire szeretünk itt lakni, és mennyire nagyra értékeljük a sok segítséget, jó kommunikációt, emberi kapcsolatot, és továbbra is minden apró dolog megcsinálásában proaktívak vagyunk, önállók, ilyenek, de... Ki is száradt, ugyanis utálok pénzről beszélni, alkudozni meg különösen. Nem tudtam soha menedzselni magam, anyagi értelemben pedig különösen nem.

Sokkal inkább szeretem a „majd én kifizetem”, „meghívtalak”, és ehhez hasonló mondatokat kerekíteni. Azért is szeretném, hogy egyszer sok pénzem lenne, mert akkor nagyon gyakran tudnám ezeket használni.

Sanyi meghallgatott, közben bólogatott, de befejeztem, amit akartam, még akkor is, ha közben láttam, nyitott a dologra. Mondta, hogy ő is maximum ekkora csökkentésre gondolt, amikor eszébe jutott, hátha alkudni szeretnénk.

Nagyon örültünk, sikerült kicsit kevesebbért folytatni közös életünket a menő lakásban.

Beszámolt arról is, hogy nekik sajnos el kell költözniük tavasszal abból a lakásból, amit akkor vettek ki, amikor ezt kiadták. Szarul hangzik, sajnálom, hogy így alakult, de olyan bizonytalanság van, hogy minden bennne van mostantól a pakliban. Mondta, hogy ide nem szeretnének visszaköltözni, kell a külön szoba a gyereknek, ezért is költöztek egy évvel ezelőtt nagyobba.  Az benne van, hogy ha nagyon nem találnak, vagy nagyon megszorulnak, akkor eladják, de ez a legvégső megoldás, mert hitelt kellene felvenni, illetve úgy tervezték, ez majd a gyerek lakása lesz tizenhat év múlva. Erre a fordulatra nem számítottam, és remélem, nem is fog bekövetkezni a legrosszabb forgatókönyv, és addig maradhatunk, ameddig jól érezzük magunkat is.

Mikor Sanyi belépett az ajtón, az első kérdése az volt, hogy hogyan viseljük, ami van most itthon, és tervezzük -e elhagyni az országot. Ijesztő, hogy egy olyan ember, akinek közvetlenül semmi köze nincs a melegséghez is ezzel jön, mert őt is meghökkentették a felgyorsuló események, és felismerte, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz.

Kitértünk arra is, hogy persze, hosszútávra tervezünk, de lehet olyan vis major, ami miatt a kényszer arra visz, hogy felmondjuk a lakást, akár van szerződés, akár nincs.

Ilyen nyilván, bár erről nem beszéltünk, egy szakítás, egy olyan esemény, ami miatt el kell mennünk Magyarországról, vagy ha az udvar helyett egyik reggel egy hatalmas lukat találunk, mert úgy döntöttek, szétverik az egészet.

Vagyunk már olyan viszonyban, és bízunk annyira egymásban, hogy nem várható bíróságközeli szituáció. Annyit kért, hogy bár egy havi kauciónk van nála, szóljunk lehetőleg két, három hónappal előbb.

Jól sikerült, örülök, ittam is egy sört, megünnepelve, hogy lesz még otthonunk a jövőben is.

Mostanában ez is nagy szó.