Aki kicsit is ismer, tudja, milyen a viszonyom az állatokhoz, különösen a saját macskámhoz.

Amióta eszemet tudom, folyamatosan szerettem volna állatot, de a szüleim azt mondták, túl nagy felelősség, meg lakásban nem lehet tartani, így nem kaptam.

Pedig mennyit sírtam, hogy semmit nem szeretnék, csak hogy legyen egy kutyám vagy tengerimalacom, görényem stb.

Papagájom volt kettő is, egyik pár hetet, másik pár évet élt. Imádtam, de mégsem „igazi” állat volt, túl sok dolgot nem tudtam vele kezdeni. Arra viszont emlékszem, mikor elpusztult. Rettenetes volt, örök nyomot hagyott bennem. Nagymamámnál nyaraltam, tizenkét éves lehettem, mikor a szüleim megérkeztek, hogy hazavigyenek. Ahogy beléptek, láttam rajtuk, valami nem kerek, majd közölték a hírt. Nagyon sírtam, ugyanakkor tudtam, jobb, hogy nem én találtam meg. Nagymamámnak vettünk hatéves korom körül egy kutyát, akit körülbelül tíz év múlva megmérgeztek az utcában, őt is nagyon szerettem, és emlékszem, mennyire nem értettem, mint ahogy most sem, hogy hogyan tehet valaki ilyesmit. Onnantól a mamám hirtelen öregedni kezdett, szinte belebetegedett, nem volt miért és kiért felkelnie.

Bundi, a macskám iránti rajongásom pedig teljesen abszurd, olyan szerelmes vagyok, hogy ha csak ránézek, vagy rágondolok, könnybe lábad a szemem.

Mindig visszük vizsgálatra Géza doktorhoz, akihez szinte a kezdetektől jár. Volt egy másik orvos, akit hirtelen, az örökbefogadása után találtam az előző lakástól legközelebb eső állatorvosi rendelőben, ő adta be az első oltásokat, de utána váltottunk, és szerintem a város egyik legmenőbb orvosi rendelőjébe jár azóta. Nem sűrűn, inkább csak kötelező oltásokra, de folyamatosan viszem, ha pedig bármi olyat észlelek, akkor is. Bundiról tudni kell, hogy nem túl együttműködő az orvosnál, rettenetesen vad lesz, alig lehet kiszedni a dobozából, többször megtámadta már a személyzetet. Az elején még magyarázkodtam, hogy amúgy otthon milyen kedves, csak a rendelőben vad, de rájöttem egy idő után, hogy ők is pontosan tudják, hogy egy macska akaratos állat, ha nem akar ott lenni (miért akarna?), akkor azt jelzi. Harapással, karmolással, fújással, vagy csak azzal, hogy lebetonozza magát a hordozójába, és nem lehet megközelíteni sem.

Olyan, mint apukája, nem véletlen én nevelem.

Volt pár olyan alkalom is, amikor iPad-en vittem csak, a macska nem jött, úgy mutogattam fotón a szőrét, álalános állapotát. Ezen Géza doktor meg sem hökkent, mikor lapozgattam, és mondtam, hogy „itt tévézik, itt alszik, itt eszik, mosolyog..”.Tudja, milyen vagyok, ismer már egy ideje, nem sok újat tudok mutatni.

Volt egyszer vérvétele egy feltételezett allergia miatt, amihez be kellett bódítani, és lógó nyelvvel, eszméletlenül hozta ki, na, akkor majdnem hozzám kellett mentőt hívni, mert kis híján elájultam.

Bence is szokott jönni, amikor van ideje, mostanában mindig.
Eljött az éves oltás ideje, különösebb panasz nem volt, gondoltam, nem lesz semmi, kicsit majd tiltakozik, de beszúrják az injekciót és jöhetünk is el. Ilyenkor jobban izgulok, mintha én mennék orvoshoz, remeg a gyomrom, kiszárad a szám, és nagyon szeretném, ha már itthon lennénk, magunk mögött hagyva ezt a kötelező menetet.

Mivel most messzebb költöztünk a rendelőtől, kicsit nagyobb szervezést igényelt a projekt, mint eddig. Korábban hét, nyolc perc alatt átsátáltunk, most biciklivel kellett tolnunk egy negyven perces úton. Bundi szereti az ilyen utakat, nézeget, élvezi a túrát, volt, hogy nyáron csak úgy is eltologattuk a környéken, imádta.

Persze, ilyenkor nem szabad előtte mondani, hogy orvos, meg Géza doktor, mert esküszöm érti, de ha nem mondunk semmit, akkor is érzi, hogy ez most olyan dolog lesz, amit ő nem szeret. Ha meglátja a hordozóját, akkor pedig menekülőre fogja, így alapos szervezést igényel, hogy ne az ágy alól kelljen egy óra alatt kiédesgetni.

Volt időpontunk, gondoltuk, nem lesz hosszú menet. Jól is indult, tök jól elvolt a macska a bicikli kosarában, ahol toltuk a rakparton.

Sajnos nem sikerült időben bejutnunk, mert zavar volt a rendszerben, várnunk kellett fél órát kint. Bundi valószínű már itt teljesen felidegesítette magát, nem csoda, hogy mire beértünk, közel sem volt együttműködő.

Mondta Géza, várjunk, hátha megnyugszik, de tudtuk, erre nem sok esély van. Az asszisztenssel manővereztek, hogyan tudnák egyáltalán kiszedni a dobozból. Felmerült, hogy rendben, valahogy beadja az oltást, de fizikális vizsgálata rég volt, vagyis nem engedi magát megtapogatni, és az ugye nem ártana bizonyos időközönként. Korábban is beszéltünk róla, hogy nem ártana egy vérvétel újra, mi lenne, ha most bebódítaná, levenné a vért, labor, és egy röntgen is készülne.

Nem muszáj most, jövőre is jöhet, de ha már itt van, célszerű lenne. Nagy nehezen mondtam, rendben, essünk túl rajta, de rettegtem, hogy megint kilógó nyelvvel látom a macskát. Bence mondta, jobb most, mint ugyanezt a menetet újra lenyomni, így beleegyeztem.

Kapott a hátába egy bódítót, amitól néhány pillanat múlva kezdett bágyadni, majd hátra vitték.

Én onnantól nagyon rosszul viseltem, potyogtak a könnyeim, Bence mellettem, rá sem mertem nézni, csak bambultam magam elé, és számoltam a perceket.

Hatalmas nyávogó üvöltést hallottunk a zárt vizsgáló melletti helyiségből, ahol a vérvétel zajlott. Felpattantunk, és a másik, nyitott ajtójú szobában álló orvostól kétségbeesve kérdeztük, mi történik. Nem volt megnyugtató válasza, mi pedig már azon gondolkoztunk, rátörjük az ajtót. Mitől üvölt, ha be van bódítva, mi történhet bent? Teljesen kétségbeestünk, de tudtuk, uralkodni kell magunkon, a hisztivel nem segítünk se a macskának, sem az orvosoknak.

Körülbelül tíz perc telt el, de olyan volt, mintha négy óra lett volna, felváltva remegtem, és folyt a könnyem a maszk alatt, teljesen leizzadtam, elvesztettem a józanságom, annyira aggódtam.

Az agyam tudta volna, ha nagyon mélyre ások, hogy nem történhet baj, ez csak egy vérvétel, meg egy röntgen, de annyira elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy nem sok kellett hozzá, hogy komolyan rosszul legyek. Bence mondta, menjek addig ki, de nem tudtam ott hagyni a macskámat, ott akartam lenni a közelében, még akkor is, ha a tudat is fizikai fájdalmat okozott. Kijött Géza, mindkét hüvelykújját magasba tartva, jelezve, minden rendben van, megvan a vér.

Elmondta, hogy semmi nem történt, csak annyira erős a macska, hogy a bódítás ellenére is védte magát. Büszke voltam rá, hogy mennyire nem hagyja magát, igazi kis vadállat, aki védi az életét.

A röntgen is elkészült, behívott az orvos, megmutatta, mi van a felvételen. A máj kicsit jobban látszik, mint kellene, nem nagyobb, de valami van vele, de a vérkép majd magyarázatot ad rá.

Elkezdtem aggódni, mi lehet a baja, de addigra a sokktól már csak arra vágytam, hogy visszakapjam Bundit. Megnyugtatott, szerdára meglesz minden, addig ne pörgessem magam, ez most fontos volt, hogy tudjuk, a jövőben mire kell figyelni, de tapintásra nem talált semmi elváltozást. Cukra rendben, az ott elkészült, de a többi csak két nap múlva.

Olyan állapotba mentünk ki mind a ketten a rendelőből, elindulva haza, mintha agyonvertek volna. A stressztől széthasadt a fejem, teljesen készre raktam magam.

Hulla fáradt vagyok, de nem tudok aludni, mert Bundi még nem tökéletes. Bár kapott a bódítás után egy szert, ami lebontja a drogot, de furán viselkedik. Nem alszik, de bágyadt, nem tudja, mit kezdjen magával, én pedig nagyon aggódom.

Tudom, tudom, túlzásba viszem, de nem tehetek róla, rettenetesen aggódom miatta, és hiába mondogatom magamnak, hogy semmi baja (remélem), nem jut el az agyamig az információ. Felváltva figyeljük Bencével, mit csinál, aggódunk mind a ketten.

Bízom benne, hogy holnapra kialussza, és szerdán nem kapok rossz híreket. 

Ő a családom része, bármit megtennék érte, bármit!