Mostanában sokszor eszembe jut Viki. Több, mint két év telt el azóta, hogy meghalt, és eddig igyekeztem magamban eltemetni az érzéseket. Az a pár hét, amikor kórházban volt, vagy már meghalt, a pörgés, hogy mindent elintézzek, kivett belőlem minden érzést, vagyis olyan mélyre temettem vele azokat, hogy sok energia lenne előásni, pedig kellene.

Az, hogy akkor a farmra való száműzetésemen megírtam a teljes sztorit („zuhanás” c. fejezetek), némiképp segített, de inkább csak abban, hogy a letegyem a terhet a vállamról. Sok emberrel beszéltem akkor, a legtöbb barát és ismerős velem tartotta a kapcsolatot, nekik is mindig elismételtem mindent, ez is segített, de egyben leírni, terápia volt.

Akkor is tudtam, hogy nem úsztam meg ennyivel, ettől függetlenül most is úgy élek, hogy próbálok nem gondolni rá, szinte úgy, mintha sose lett volna. Nem tudatos, egyszerűen így védekezik a szervezetem a hiánya ellen. Ha meglátok egyfotót, vagy feldob egy emléket a Facebook, nagyon ritkán nyitom meg, annyira idegen és húsbavágó az egész.

Nem tudok vele mit kezdeni, pedig kellene, de amiatt, hogy a család is így kezelte, hogy minden szállat elvágott, temetés sem volt, nekem is sokkal nehezebb.  A napokban jutott eszembe, hogy le kellene mennem vidékre, ahol Viki nevelkedett.

Ott is van eltemetve, de csak fotót láttam a sírról, azzal sem tudtam mit kezdeni. Nem a temető miatt kellene leutaznom, hanem a hely miatt, hátha még jobban megértek valamit belőle, így utólag.

Sokszor hívtak a szülei is, amíg még Viki élt, hogy gyerekükként tekintenek rám, és bármikor mehetek, menjünk le pár napra. Ez elmaradt, aztán Viki se nagyon járt le, nem volt sok ereje, meg kedve hozzá.

Ezt nem csodálom, ismerve a szüleit, és azok pszichés problémáit. Bánom, hogy amikor még Viki erősebb volt, nem mentünk, biztos sokat röhögtünk volna. Voltunk együtt már egy – két családi eseményen, többek között a tesója születésnapján egy vidéki városban, ahol a távoli rokonok is ott voltak. Elég sokat ittunk, és vinnyogtunk a röhögéstől, mert beadtuk a rokonoknak, akik épp szemben ültek a hatalmas asztalnál, hogy Viki férje vagyok. Nem kellett sok amire buzivá ittam magam, még a fiatal pincérrel is flörtöltem, ordítva meséltem valami közel sem szalonképes sztorit Vikinek, amiket persze mindenki végighallgatott, miközben elvileg Viki férje voltam.

Nagyon vicces volt, nem lesz több ilyen.

Amikor azon gondolkozom, hogy leutazom, nincs a fejemben, hogy Viki szüleit is meglátogassam, bár a tragédia után is mondták, hogy egyszer menjek le, és nővére Vali is hívott, hogy eljön velem a temetőbe. Azt hiszem nem tudnék egyikőjükkel sem mit kezdeni.

Viki anyukájának az összeesküvés elméleteit hallgatni kész öngyilkosság lenne, így is volt, hogy ezeket leírta Facebook chat-en, kérdés nélkül, három A/4 es oldalnyi szöveg, fotókkal, kommentelve, kit látunk a képen. Az első mondattól nem tudtam követni, hogy kik ezek, mi közöm hozzájuk, vagy közvetve Vikihez, de hagytam, hogy pittyegjen a telefonom percenként egy nyaralás kellős közepén, nem válaszoltam rá. Volt már részem hasonlóban régebben is, még Viki volt, de akkor telefonon. Nem akarom élőben is meghallgatni. Szomorú az egész így is, nem tenném magam ki ennek.

Titkos látogatásnak kell lennie.

Írtam Tóninak, ő egy közös barátunk régóta, sokat volt velünk, mikor az eset történt, kisebb, nagyobb megszakításokkal Viki élete része volt.

Egy ideje nem írogattunk egymásnak, egy év is eltelt szinte teljes csendben. Váltottunk pár levelet, említettem utazási szándékom, és azt is, ha van kedve, jöjjön velem.

Nem csapott le a lehetőségre, én pedig nem erőltettem, én magam sem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok e rá.

Jobb lesz -e tőle, ad -e valamit, megnyugszom -e, szintet lépek -e?

Ha eljön az ideje, biztos elindulok, de egyelőre félek a szembesüléstől.

Az viszont napról napra eszembe jut, hogy nincs olyan ember, akivel maximálisan őszinte lehetek. Viki volt az egyetlen, akinek mindent elmondtam gátlástalanul. Igaz, nem vettem észre, hogy az utolsó pár évben ő már nem volt annyira nyitott velem, csak azokat a dolgokat mondta el, amik nem gerjesztettek konfliktust, a saját világában élt.

Ennek ellenére a tudat, hogy ott vagyunk egymásnak, nagyon jó volt.

Most Bence az, akinek a legtöbb dolgot elmondom, de persze, vannak olyanok is, amit vele nem tudok megbeszélni. Vikivel meg tudtam volna.

Van, hogy elmegyek a régi lakása előtt, de már nem okoz akkora fájdalmat, mint korábban, de ha belegondolok, mi történt akkor, azért beleborzongok, hogy mekkora erő kellett akkor ahhoz, hogy ne menjek tönkre benne. A miérteken már nem gondolkozom annyit, aminek az is az oka, hogy ennyi idő távlatában talán kicsit tisztábban is látok. 

Ellenben dühös az vagyok, nem magamra, és nem is rá, hanem úgy általában. Nem tudnám megfogalmazni pontosan mire, de sokszor elfog vele kapcsolatban.

Az akkor sem volt máshogy, akkor amikor még élt, de nem tudtam akkor sem mit kezdeni a dühömmel. Sokszor kiabáltam vele, lebasztam, hogy végig nézi a saját leépülését, de tudat alatt valószínű akkor is tudtam, hogy nem tudok mindent megtenni.

Nem vagyok elég, én csak egy külső szemlélő vagyok, akinek ezt végig kell néznie.