Most lesz egy éve, hogy Bencével elköltöztünk. Elképesztő, mennyire megy az idő, és egyszerre tűnik tegnapnak a nagy váltás, és néha pedig olyan, mintha mindig is ez lett volna.

Milyen fura, hogy egy változás előtt az ember mennyi mindent belegondol egy szituációba, úgy, hogy azok sokkal egyszerűbbek lesznek, mint elméletben.

Emlékszem, mennyire megviselt a tudat is, hogy ott kell hagynom azt a helyet, ahol gyakorlatilag a mostani énem értelmezésében felnőttem, ahol annyi minden történt velem. Tudtam, hogy ezzel a rossz dolgokat is hátra hagyom, nem csak a jókat, és mennyire szükségem van rá. Kellett hozzá a kényszer, mert túl kedvező pozícióban voltam ahhoz, hogy magamtól döntsek. Alapból nagyon nehezen hozok meg egy – egy döntést, nehezen kerülök ki szabad akaratból a komfortzónámból, de érzem, hogy sokszor szükséges lenne.

Rengeteg munka volt ezzel a lakással, amit főleg Bence végzett el, kezdve a festéstől, a szigetelésen át, az apró, de annál fontosabb műveletekig. Úgyis nagy meló volt, hogy jó állapotú a lakás, fel van szerelve mindennel, amire szükségünk van, és a tulajdonosok vigyáztak rá.

Ezért sem volt nekik sem mindegy, kiknek adják át, és nekünk sem, kiktől kapjuk.

A kezdeti szimpátiából szinte baráti viszony lett a tulajdonosokkal, mindenben segítenek, eddig mindenre nyitottak voltak. Van, hogy a havi kötelező fizetéses találkozón túl áthívjuk őket iszogatni, szerintem kimondottan bírjuk egymást. Akkor, egy évvel ezelőtt határozott, egy évre szóló szerződést írtunk alá, azzal, hogy majd meglátjuk, mi lesz, ha eljön az ideje.

Eljött.

Sanyi már célozgatott, hogy mik a terveink, amikor itt volt csapot cserélni, Bence azt mondta neki, hogy mi is sokat gondolkoztunk, és elvileg maradnánk. Az, hogy éves szerződés lesz, vagy nem, azt nem tudom, Sanyi elvileg nyitott mindenre.

A héten beszélünk vele „hivatalosan” a folytatásról, remélem arra is hajlik, hogy kicsit engedjen az árból. Tíz százalékkal szeretnénk körülbelül kevesebbet fizetni, figyelembe véve, hogy a lakások árai némileg csökkentek a vírushelyzet miatt. Amikor kivettük is kicsit soknak tartottuk, bár akkor, hasonló árak voltak mindenhol. Gyorsan kellett dönteni, örültünk, hogy ilyen hamar találtunk, és nem akartunk alkudozni. Most sem ez a cél, inkább gesztus értéke van számunkra, és ezzel a csökkentéssel közelebb kerülünk a lélektani határhoz.

Persze, tudjuk, hogy lehet, hogy kicsit magasabb a bérleti díj, mint a szokásos (bár ezt nehéz meghatározni, mert a környéken hasonló adottságú lakás van negyvenezerrel többért, és kevesebbért is), de cserébe rugalmasak a tulajdonosok. Egy percig nem volt abból gond, hogy van macska, pedig alap, hogy állattal (és gyerekkel) nehéz jó lakást kapni, ha valami elromlik kicserélik, jó a kommunikáció és még jó fejek is.

Múltkor például Sanyi kicserélte a zuhanyzóban és a mosdóban is a csapot, előbbit két hónapja vette az elromlott másik helyett, de mivel nagyon hangos volt, vett egyet, ami sokkal drágább, de jobb minőségű. A sima csap pedig elég vízköves volt, választottunk egy másikat. Ez sokat számít, nekünk nagyon.

Az egy másik kérdés, hogy mi lesz az udvarral, mert szó van róla évek óta, hogy fel kell újítani, és mivel a konyha teljesen odaesik, nagyon is érint minket, különösen zaj szempontjából. Idén is felmerült, sőt, állítólag meg is szavazták, hogy kezdjék el. Az, hogy mikor, az udvar melyik részét érinti, nem derült ki, megkértem Sanyiékat, derítsék ki, mert ha elkezdenek egy fél éves szétverést az ablak alatt, akkor elgondolkozunk, hogy mi legyen.

Nyílván nem szeretnénk elköltözni, de akkor még jobban veszít az értékéből a lakás, már csak a kosz és zaj miatt is, hiába lesz esetleg szebb az eredmény.

Extrém szinten nem bírom a zajt, és itt, ezen a környéken kijut belőle bőven.

Hol az előttünk lévő utcát bontják fel, hol a szomszéd utcában köveznek, csatorna, minden, ami lehetséges. Mivel a másik lakásban belső kertre nézett minden ablak, így nem hallatszott szinte semmi, pedig az a belváros mértani közepe volt. Itt minden hallatszik, alacsonyabban is lakunk, tehát a szemetesek, autók, emberek, minden hallatszik.

Nagyon nehezen viselem, de valamit valamiért, és ez még egy viszonylag csendes utcának számít, és az, hogy a korábbi lakásnál ez nem volt gond, az külön szerencse volt, most ez nincs. Azt szoktam képzelni, hogy Spanyolországban vagyok, ahol általában ennek a zajnak a háromszorosa a megszokott, nem véletlenül nem alszanak soha a spanyolok.

Cserébe az egyik legmenőbb részén lakunk a városnak, kétszer akkora a konyha, van plusz egy szoba, a terasznak használt terület pedig négyszer akkora, mint korábban, nem beszélve arról, hogy a belmagasság is hatalmas, ellentétben a másikkal, ahol zavaróanalacsony volt, bár ez akkor tudatosult bennem, amikor átköltöztünk. Egy nagy hiba van, legalábbis számomra, hogy nincs kád. Vagy nincs kád is. Bár átlagosan tíz percet vagyok képes habok között fetrengeni, mégis nagyon hiányzik, főleg téli napokon. Ez volt a kompromisszum, amit muszáj volt elfogadnunk.

Szeretünk itt lakni, bár ezt is lassan kicsinek tartjuk, pedig egy szobával több van, ami a karantén alatt hasznos volt, mert a másik egy szobásban egészen biztos megöltük volna egymást. Itt működik a teljes elvonulás, a lakás két pontján, nem kell állandóan egymást nézni, amire képtelen is vagyok, és nem is tartom egészségesnek.

Kíváncsi leszek, mit sikerül intéznünk ezzel kapcsolatban a héten, de hálás vagyok, hogy sikerült azt ez egy évet itt töltenünk.

Nem gondoltuk még akkor, mennyit fog változni a Világ, és ehhez egy újrakezdés is kellett, hogy valamennyire el tudjuk viselni.