Azt hiszem, erre mondják, hogy az ember le van taglózva.

Most le vagyok.

Olyan bénítóan, hogy mozogni is nehéz, és gondolkozni is.

Vera betegségét tudtam, hiszen az első kört Bencével, hárman csináltuk végig, mikor macskát etettem, jártam hozzá a kórházba, napi egyszer, vagy kétszer, mikor Bencével együtt kitakarítottuk a lakását, teljesen átrendeztük, dizájnos, tiszta lakás lett belőle a pár napos komoly munka alatt, mire Vera hazaért, ez fogadta.

Tudom, hogy hálás volt nekünk, és sokat segítettünk abban is, hogy kirángassuk a nehéz időszakból.

Pont ott voltam, mikor ez történt, és pont belekerültem a körbe.

A körbe, ahova hol be lehetett lépni, hol zárva volt, vagy csak minimál információk szivárogtak belőle.

Tudtam, hogy Vera ilyen, bár volt egy pont idén télen, mikor nagyon aggódtam érte, persze, tudtam, hogy a betegség kiújult, de mindketten reménykedtünk. Nekem még jobb okom volt rá, mert csak annyit tudtam, amennyit megosztott, bár háromnegyed évvel ezelőtt még töltögettem le a leleteit, és küldtem el neki e-mailben. Abból még lehetett reménykedni, sokszor kimondottan jók voltak az eredmények. Szóval azon a télen sokszor írtam neki, sőt, hívtam is, ami nem gyakran történt, telefonon alig beszéltünk.

Nem vett fel, aggódtam. Írtam, nem kapta meg, aggódtam. Eltelt három nap, hívtam vagy hatszor, írtam neki, hogy jelentkezzen. Már indultam volna át, hogy bemegyek a lakásába, amihez még akkor kaptam kulcsot, mikor folyamatosan jártam hozzá, mikor írt, hogy minden oké, pihent. Kicsit meg is sértődtem, és meg is írtam volna neki, hogy ezt ne csinálja velem, hogy beavat, tudom, mi van vele, joggal aggódhatok érte, és eltűnik teljesen. Ez nekem sok szenvedést okoz, mert féltem, és felelősséget érzek iránta (is). Végül nem írtam meg, hanem megint eltűntünk egy időre, majd újra felvettük a fonalat, valamit küldtünk egymásnak, amin vinnyoghattunk a röhögéstől.

Ő volt az, akinek a barátsága olyan magától értetődő volt, mint levegőt venni.

Mikor megismertem, Anyukám már beteg volt, akkoriban derült ki, teljesen padlón voltam, volt még remény, de egyre kevesebb, tudtuk, mi vár ránk. Vagyis tudni véltük. Vera anyukája is hosszan tartó betegségben szenvedett, teljesen leépült, Vera Budapesten dolgozott, anyukája vidéken élt, nem tudott folyton ott lenni vele. Folyamatos aggodalom, de a külvilág fele csak az életigenlés és a pozitív energia. Ilyen volt. Mindenki szeretett volna a közelében lenni, és valamennyit kapni belőle, ami belénk épül, és kicsit többek leszünk tőle.

Valahogy megéreztük egymásban a felszín alatt az összetartozást, amiben nagy szerepe volt annak a harcnak, ami mindkettőnkben dúlt, hogy édesanyánkat el kell kísérnünk ezen a borzalmas úton. Azonnal kiderült, hogy mi van a másik anyukájával, pedig tudom, nem sok embernek mondta el, mint ahogy én sem részleteztem idegeneknek. Megéreztük, hogy van dolgunk egymással. Ez olyan, mint amikor minden klappol, a gondolkodásmód, az, ami fontos a Világban, és ugyanazon nevetünk, pontosan ugyanúgy értünk mindent, ugyanaz a frekvencia, betalál minden mondat, nem kell semmit megmagyarázni.

És nem azért, mert állandóan együtt vagyunk, hanem mert egy perc alatt is megtörténik, és évek kihagyása után is ugyanott folytatódik. Akkoriban sokat éjszakáztunk együtt, volt pár hónap, mikor szinte minden nap bulizással tompítottuk az idő által generált egyre rosszabb kilátásokat.

Bulik elmaradoztak, lehiggadtunk, a feladatra kellett koncentrálni. Vera anyukája előbb halt meg, utána az enyém is.

Utána volt, hogy találkoztunk, de sokkal inkább írtunk egymásnak, megszámlálhatatlan chat üzenet van a telefonomban. Milliónyi mémet gyártottam róla, amin visított a nevetéstől, tisztán hallottam a fülemben, és most is hallom, ahogy vonyítva röhög. Persze ettől én is rákezdek, és ott mindennek vége van.

Annyiszor terveztük, hogy találkozunk, de valahogy elment mellettünk minden.

A social media olyan érzetet ad, mintha mindenki körülötted lenne, miközben évek telnek el úgy, hogy nem találkoztatok. Láttad, hogy mit evett, hol nyaralt, mit hallgatott, de nem tudsz róla semmit. Borzalmas.

Mikor előkerült, akkor pár napig folyamatosan leveleztünk. Betegségét nem kérdeztem, de mindig elmondta, mi van éppen, és az utolsó infóm az volt, hogy kezelhető a baj.

Október ötödikén írt utoljára, hogy mit csinálok délután. Írtam neki, hogy aznap dolgoznom kell kora délutántól. Nem írt semmit, de ezen sem lepődtem meg, hiszen volt olyan is, hogy megkért, hogy menjek el vele kezelésre, mondtam, hogy persze, írja meg, hánykor, és eltűnt, miközben az első körben én voltam vele sokszor orvosnál. Ott is annyira röhögtünk, még a legszarabb helyzetben is, hogy már fájt.

Nem tudtam, hogy nem lesz lehetőségem többet beszélni vele, mert akkor erősködtem volna, bár nem biztos, hogy lett volna értelme. Vera irányított, még akkor is, ha néha bekerült valaki a körbe, az irányítás nála volt.

Azt tudtam, hogy lesz egy kisebbnek mondott műtétje, ami már sajnos egy áttét volt, de elvileg olyan helyzetben és méretben, ami kezelhető. Persze, addigra a sokadik kezelését kapta, különböző fajtát.

Ez a műtét október elején volt, szóval, mikor írt, lehet, hogy azért, hogy menjek vele, vagy valami ilyesmi. Nem tudtam, nem mondta, csak megint elszalasztottuk.

Örökre elszalasztottuk.

Hazaértünk Bencével egy rövid utazás után, másnap elég sokáig aludtam, neteztem a kávém mellett, és rámírt egy Verával közös ismerősünk, akivel tavaly már aggódtunk egy sort közösen Veráért, mert akkor ő nem érte el, bár ő, mint később kiderült nem tudott semmit a betegségéről.

Azt kérdezte az üzenetben, hogy „mi történik?”, vagy valami ilyesmit, és azonnal tudtam, Verára kell gondolnom. Meg is találtam a hírt, és lefagytam.

Miért nem tudtam? Hogy történhetett? Bement a műtétre és meghalt? Most akkor mi lesz? Egyedül volt? Volt vele valaki? Kinek adják ki a papírokat? Él még rokona vidéken? Ki értesíti őket?

Kavarogtak a kérdések benne, és feszített a felelősség. Megismétlődik Viki esete?

Van egy lakáskulcsom, ha a macskát esetleg csak egy napra tervezte otthagyni, amiből tíz lett, akkor most mi van az állattal?

Elkezdtem praktikus dolgokat pörgetni az agyamban. Ilyenkor ez történik, nem tudja befogadni az agyam az információt, és elkezdek feladatot keresni. Pár ember felhívott, hogy most mi lesz, összekapcsolódott hamar néhány barát, akik szintén nem találkoztak évek óta, meg olyan is, aki csak látásból volt meg, meg tudtam róla, hogy ki.

Miközben mentem a lakásba, ahova a három lány jött, pörgött az agyam, hogy most akkor mi lesz? Tényleg mi lesz? Nem tudtam még semmit, teljes káosz volt az egész. Ha még egy halott macskát is találok a lakásban, akkor végem van.

Összeomlott minden, és talán az eddigi veszteségek is most jöttek ki egyszerre.

Andi, anyukám, Viki, és most ő is.

Ez hat év alatt, és ebből kettő, Viki és most Vera, akik azon kevesek közé tartoztak, akikkel olyan dolgokat is meg tudtam beszélni, amit mással nem. Vikivel komolyabban, Verával pedig iszonyatosan röhögve, de olyan kendőzetlenül tudtunk beszélgetni, amit mással nem tudok. Kettőből kettő. Maradtak a milliónyi üzenetek, chatek, képek, mémek, komoly kiborulásos üzenetek, mennyire szeretlek mondatok, és nincs már válasz. Elvágták, nincsenek többet. Elveszett az önfeledt énem, nincs kivel megosszam.

A gyerekkorom anyukámmal, a fiatalságom pedig a barátaim elvesztésével következtek be.

Ketten mentünk fel a harmadikra, másik két lány még időt nyerve egymást vigasztalta a lépcső alján. Odaértünk az ajtóhoz, kint cigizett egy lány a szomszédban, köszöntünk, majd kérdeztük, mit tud Veráról. Semmit, nemrég lakik csak itt. Mi közöltük vele, hogy sajnos meghalt. Ledöbbent, még egy cigi, mi pedig benyitottunk a szellőzetlen lakásba. Felidéztem azt a reggelt, amikor Viki lakásába kellett bejutnom, ahol a félhalott barátomat és sok vért találtam, miközben a macskával viaskodtam. Itt tudtuk, ha itt van a macska, akkor valószínű már nem él, mert nem jött elő többszöri matatásra, figyelemfelkeltésre sem.

A nyomokból esélyesebb volt, hogy elvitte valaki.

Közben előkerült egy szomszéd, becsengettünk valakihez, akit az új lány ajánlott, mert úgy tudja, jóban vannak. A legjobb emberrel beszéltünk, mert mindent tudott. Nagyon régen itt laknak ők is, a betegségével kapcsolatban is bizalmas viszonyt ápoltak. Én nem tudtam róla, de ő rólam igen, hogy mi segítettünk pár éve. Három embert ismer névről Vera sztorijai alapján. Ebből az egyik vagyok. Még jobban szorított a mellkasom.

Elmesélte, mi történt, hogy jött haza a kórházból (talán akkor írt nekem?), és hogy került vissza, majd megint be, de akkor már óriás volt a baj. Olyan ez, mint egy időzített bomba, bármikor bármi történhet.

Történt is. Ami megnyugtató, hogy volt mellette egy barátja, aki bevitte a kórházba, és az utolsó két hetében vele volt. Nem kért mástól segítséget, figyelmet, akkor ő volt ott, aki közeli barátja volt, és fogta a kezét az utolsó percekben, amikor nem volt már magánál.

Nem volt egyedül, pedig a szomszéd elmondása szerint többször mondta, hogy nem akar egyedül meghalni. Kimondta, pedig nem volt opció, hogy meghal. Lehet, hogy az utolsó pár hétben felmerült, de addig nem. Bár nem tudhatom, mi járt a fejében pontosan, mert ebből nem sokat engedett látni senkinek, de hogy élni akart, az biztos. Nem volt egyedül, de mennyien lettek volna mellette. Ha hagyja. Persze, érthető, hogy az ember nem szeretné, ha mindig, mindenki aggódna érte, de akkor is, annyira megrázó ez az egész. Hogy annyian voltak körülötte, de igazából senki nem volt igazából. Ő hibája is volt, mert nem hagyta. Mint kiderült, a kovid miatt is nehéz helyzetbe került, de nem szólt senkinek, nem kért segítséget, pedig kérdeztem, és tudta, mindig ott voltam mellette, mint ahogy sokan mások is. De ez már mindegy, így akarta.

A szomszéd mondta, hogy a macska a szomszédban van egy ideje, azóta, mióta bevitték a kórházba, szóval pár napja, mert aki segített neki, az gondoskodott erről is. Az, hogy nem volt egyedül, és hagyta, hogy valaki ott legyen, az megnyugtató.

Miközben hallgattam a szomszédot, kezdett el leesni, hogy nincs többet, hogy a lényem egyik legjobb darabja veszett el vele. Az, amit ő adott hozzám, amitől most érezhetően kevesebb lettem. Mert nem elég az emlék, hogy ott volt, ha most nincs itt, és a jövőben sem, akkor az egész majd elhalványodik, nem halad velem párhuzamosan, megszűnik a mindennapokból, és vele a remény is.

A remény, hogy a jók és az erősek elnyerik jutalmukat, semmivé vált. Ha ő nem tudta leküzdeni a betegséget, ha ő nem kapott ennyi erővel és élni akarással lehetőséget arra, hogy tovább ragyogjon a Földön, akkor senki. Akkor senkinek nincs esélye és minden reményem elveszett.

Lassan odaát nagyobb lesz a buli, mint itt.

Elvágták megint, megszűnt, elhallgatott, csak snittek vannak, idősíkok, gondolatok, mi, mikor volt, mikor írt, mikor hívott, hirtelen nagy jelentősége lett az időnek. Utólag. Még ha nem is voltunk napi kapcsolatban, a tudat, hogy van valaki a közelemben, akivel egyre jár minden gondolatunk, ugyanazokon a dolgokon nevetünk, és tudjuk, fél perc alatt átcsap a legnagyobb depresszió is vad röhögésbe, nem létezik.

Kiszakadt belőlem egy újabb darab, rettenetesen fáj. Vikinél folyamatos pörgés volt utána, folyamatos szervezkedés, majd olyan fáradtság, hogy alig álltam a lábamon, na meg titok, nem lehetett gyászolni, nem volt temetés, megszűnt aznap minden. Itt pedig mindenhol látom, sokan írnak, folyamatosan szembe találkozom vele, meg hallom a hangját.

Rokonok felkutatása következik, és kitalálni, hogy lesz a temetés, de ebben nyilván a rokonok döntenek. Ha kell segítség, anyagi, lelki, bármi, akkor a barátok ott vannak, de szeretnénk egy megemlékezést valamikor, hogy méltó legyen a búcsú. Harmadik napja tör rám a sírás, és sokkal összetettebb, mint hogy elvesztettem egy lelki társamat. Az egész egyszerre, az életbe vetett hit, az igazság, a vége hangulat. Lehet, ez lett volna Viki után is, ha hagynak gyászolni, ha nem temetem el magamban, ha meg tudok állni egy fotójánál, és nem pörgetek tovább.

Viki az utolsó években sokkal inkább volt feladat, mint támasz. Még ha nem is akartam észrevenni, szép lassan távozott belőle az életkedv, és egy folyamat része voltam. Csukott szemmel, vakon, elfogadva a kimondatlan döntést, de egy folyamat része. Vera hol volt, hol nem, de mikor előkerült, olyan löketet adott, hogy abból táplálkoztam sokáig. Annak ellenére, hogy neki kézzel fogható betegsége volt, mindig erőt adott. Ő nekem. Meg nyilván én is neki, talán azzal, hogy nem kellett róla beszélni, de tudnia kellett, hogy bármikor számíthat rám. Remélem tudta, és sajnálom, hogy nem tett rám még több terhet, mert a mostanit még nehezebb elviselni.

Az is érthető, hogy a környezetéből keveseknek mondta meg, mi van vele. Tudta, hogy milyen vagyok, azon túl, hogy megbízható, erős támasz, egy szuper érzékeny ember, aki kicsit maga is mindig belehal mások fájdalmába. Nagy felelősség, kinek, mit mondunk el, kire mekkora terhet teszünk. Illúzió, hogy tudunk a másikról mindent, aztán kiderül, hogy óriás foltok vannak. Vera esetében, ezzel a legelején tisztában voltam, vagyis nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem egy klasszikus barátság lesz, de nem kellettek múltbeli történetek, kérdések, hogy érezzük egymást. Olyan hamar egy szintre kerültünk, hogy minden szóhasználat, mondat, jelző pontosan célba ért, nem kellett semmit magyarázni. Híhettem először, hogy a buli közegnek, az alkoholnak köszönhető mindez, hiszen akkoriban elég gyakran buliztunk együtt, de utána, mikor ez az időszak lecsengett, majd jött a betegség, és kiderült, hogy ez nem egy múló szenvedély. Részemről semmiképp.

Nagyon hiányzott a fizikai közelsége, de vele találkozni nem volt egyszerű, pláne amióta újra kezdődött minden az orvosokkal és ezzel a szarral. Megbeszéltük, majd elmaradt. Nem erőszakoskodtam, meghagytam a szabadságot kettőnk között, nem is volt más választásom, de a távolból is jól eső érzés volt tudni, hogy létezik az a felem, akivel a legönfeledtebb lehetek.

Valaki, aki minden, együtt átélt hülyeségünkre pontosan emlékszik, és elég egy szót mondani ahhoz, hogy műtét után vonyítva röhögve könyörögjön, hogy hagyjam abba, mert belehal a nevetésbe. Akkor, ott a kórteremben, akikkel együtt volt, mindenki folyamatosan nevetett. Az egész lénye olyan volt, hogy jó volt a közelében lenni, és tényleg, érezhetően kevesebb lettem attól, hogy nincs már, és a Világ is.

Minden nap ír valaki az ismerősei közül, hogy ha tudok valamit a temetéssel kapcsolatban, értesítsem. Bevallom, jól esik, hogy azzal keresnek, hogy tudják, jóban voltunk, meg, hogy közel voltunk egymáshoz. Elkezdődött a szervezés, sokszor párhuzamosan, de jó szándékkal. Ebből is látszik, mennyien szerették, és mindenkiben van egy rossz szájíz, hogy mennyire kellett volna erőszakosabbnak lenni vele, hogy hagyja, hogy segítsünk. Ez a legnehezebb, mert ezt mindenki maga dönti el.

Azt gondolom, pontosan tudta, kire számíthat, de ő irányított mindent, ettől még van az emberben egy hang, ami azt üvölti, hogy miért nem mentem oda, miért nem nyomtam le mindent a torkán erőszakosan, amik az ő felépülését szolgálják. Tehetetlen az ember egy ilyen esetben, többször megtapasztaltam. Annyit tud tenni, hogy biztosítja a másikat, hogy mellette áll, és csak bízik benne, hogy a másik ezt elhiszi és érzi.

Persze, utólag mindenki okosabb, de egy betegség olyan, hogy annyit mesél el belőle az érintett, amennyit jónak lát, nem veheti más a kezébe a dolgokat.

Talán nem is tudta, hogy ezek az emberek, akiket havernak tekintett talán, valóban segítettek volna? Majdnem biztos vagyok benne, hogy ott lettek volna, bármiben, de talán ez nem derült ki számára egyértelműen. Tudom, felesleges ezen gondolkozni, de ilyenkor az ember megpróbálja összerakni magában azt az idővonalat, ami az utolsó szakaszban történt. Mikor beszéltünk utoljára? Mit mondott, milyen szavakat használt? Lehet, hogy ha akkor ráérek, akkor most más lenne a helyzet? Tudom, hogy hülyeség, az agyam tudja, de nehezen jut el a lelkemig a racionális válasz.

Ma reggel is sírtam, ahogy eszembe jutott, meg tegnap is, többször. Gyakorlatilag negyedik napja folyamatosan. Nem akarom elhinni, hogy vége és hogy így lett vége. Nem akarom elfogadni, nem is lehet. Nem tudom, mi lesz ezután, nem tudom, hogy ugyanaz maradok e, mint előtte voltam. Annyira hasonló dolgot érez minden barátja, akikkel beszélek, ugyanaz van a fejükben, és ők is azt érzik, nem mehet tovább az élet ezután ugyanúgy.

Talán a temetés segíteni fog az elengedésben, hogy fizikailag ott van, hogy ott vagyunk, hogy olyanokkal vagyok, akik ugyanazt érezték, és közben dühös vagyok, hogy megint egy ilyen dolognak kell történnie ahhoz, hogy érezze az ember, hogy sokan vannak körülötte. Remélem, érzi, remélem érezte.

Megállt az idő, egy spirálban vagyok, és ez a dimenzió nem tetszik. Elveszett belőle a kacaj, az önfeledtség. Azon gondolkoztam tegnap, hogy talán Vera volt az az ember, aki a legtöbbet mondta, hogy „szeretlek”.

Nem tudom, mikor sírtam ennyit utoljára. Ennyit és ennyire kétségbeesetten. Elvesztettem minden hitem a Világban. Mivel folyamatosan szembesülök a hírrel, sok emberrel beszélek, olyan elemi erővel tör elő belőlem a sírás, hogy alig tudom abbahagyni. Anyukám mindig mondta, mennyire keservesen tudok sírni egy hülyeség miatt is. Számára az volt biztos, de nekem akkor, fontos lehetett. Ez a keservesség jön elő most is, ráz, mint egy áram, és nem tudom, mi vigasztalhatna.

Annyira durva, hogy minden nap előkerül valaki, akivel ugyanazt érezzük, van, akiről hallottam, van, akiről nem, de ugyanolyan emlékek vannak bennünk, ugyanazok a kétségek. Vera mindenkibe tett magából, és most, halála után közösséget teremt ezekből az emberekből.

Szimbolikusnak érzem, és megrendítőnek.

Most már mindennapos, hogy valaki rámír, hogy ha tudok valamit, szóljak, sőt egy barátnőjével rendszeresen beszélünk. Mindenkinek adott magából egy darabot, de gondosan figyelve, hogy ne legyen túl nagy a darab, mindenkinek jusson, aki fontos volt neki.

Ezek a darabok most összeálltak egy egésszé, ami ő volt. Mindenki ugyanazt éli át, szó szerint, nincs különbség, létrejött egy lelki közösség általa. Egy támogató közeg, amit, ha lát, most nagyon örül.

Ma is sírtam, ötödik napja minden nap, túl sok az emlék, túl kevés a feladat. Folyamatosan felszakad, kiszakad, felemészt, tét nélküli lett minden. Próbálok nem gondolkozni a miérteken, mert az ő esetében, aki akkora játékos volt, felesleges. Tudom, hogy sose adta fel, lehet, hogy a végén kicsit, de akkor nem voltam mellette.

Olvasom a milliónyi üzenetet, nézem a képeket, videókat, és még mindig nem hiszem el, hogy ez már csak archívum, az életem része, amit egyszer be kell dobozolnom, el kell neveznem egy mappát, amibe ezek kerülnek. Elfelejteném valaha, ha ezek nem lennének? Soha! Nem tudnám, még ha akarnám sem, mert olyan mély, olyan lentről felszakadó, élénk emlékek ezek, melyeket nem érdekel az idő, nem fontos, mi volt előbb, majd utoljára, egyszerűen csak van, mert létezik.

Nagyon szeretlek, és ez mindig így marad. Örökre.

Sokszor szembesülök vele, és egyre többet, hogy mennyire máshogy képzelem el a Világot, mint sokan körülöttem. Gyerekkoromban is volt egy ilyen érzésem, de ahogy telik az idő, és kezdek átlátni dolgokat, még erősebben érzem, hogy nem találom a helyem. Akkor, gyerekként azt gondoltam, a Világban, lehet, hogy csak ebben az országban nem.

Tudom, sehol nem tökéletes minden, pláne újrakezdőként, de már az is segítene, ha az alap motívum nem a gyűlölet lenne. Azzal is tisztában vagyok, hogy a többség nem ül fel ennek, és a hangos kisebbséget látom lépten-nyomon, de sajnos mindenkire hatással vannak ezek a folyamatok.

Mindenki ingerült, türelmetlen, kettő perc sorban állás miatt olyan alpári stílust engednek maguknak emberek, hogy az teljességgel sokkol. És persze, bele is megyek ezekbe, védve az ártatlant, az igazságért harcolva, mert nem bírom ki. Képtelen lennék lesütni a szemem.

Alapból a stílus, ahogy a másik emberrel beszélünk. Senki nem beszélhet úgy senkivel, ahogy nap, mint nap megteszi. Engem is sokszor elkap a hév, de egy ideje erre külön figyelek, de elég nehéz agresszióra nem ugyanazzal válaszolni.

Rám is hat a közeg, és rettenetesen feszült vagyok, és magam körül is ezt látom folyamatosan.

Nem olyan régen Bencén is teljesen kiakadtam, mert egy autós az ablakunk alatt telefonált járó motorral, kihangosítón vagy tíz perce. Értettem Bence felháborodását, nyitva volt az ablak, jött be az indokolatlan szmog, csak a telefonálás miatt. Az is világos, hogy ez egy mennyire önző viselkedés és nettó parasztság, de mikor végignéztem az ablakból, hogy Bence milyen stílusban kommunikál a nővel, aki persze teljesen flegmán indított, válaszra sem méltatta őt kezdetben, és pökhendien viselkedett, de akkor sem beszélünk így senkivel.

Amikor Bence az autóba rúgott és káromkodott, komolyan megijedtem. Nem csak azért, mert a nő már rendőrökkel fenyegetőzött, és tanút gyűjtött, hanem mert ijesztő volt, hogy ilyen tud lenni az ember. És én is el tudok jutni erre a pontra. Nem mondom, hogy ilyen hamar, de ennél az esetnél korán reggel volt, ennek is betudható volt Bence stílusa, de továbbra is fenntartom, és ezen utána, mikor „vártuk a rendőröket” (akik nem jöttek, de persze nem túl jó napindítás maga az opció sem), hogy senki nem beszélhet így senkivel.

Nyílván van az a pont, amikor az ember kikel magából, de itt ennek nem szabadott volna eljönnie.

Teljesen udvariasan, hideg fejjel kellett volna közölni a nővel, hogy telefonálhatna járó motor nélkül is. Ha ő bunkó, akkor lehet erélyesebben, akár valami szervvel fenyegetőzni, de semmiképpen nem alpári stílusban autót rugdalni.

Borzasztó, hogy mennyire megmérgez mindent a gyűlölet, teljesen felemészt mindenkit.

Bár tudom, hogy naiv vagyok, innen is indult ez a gondolatmenet, de ha azt az energiát, amit gyűlölködéssel töltenénk, a mások megértésére fordítanánk, mennyivel jobb lenne minden. Leírva és visszaolvasva, teljesen abszurd és bullshit az egész, de tényleg.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég csak arra például, hogy mondjuk egy országban jól működik a kereskedelem és a szolgáltatóipar a megfelelő munkaerő tekintetében.

Hány reggelemet cseszték el olyan emberek, akik bár gyűlölik embertársaikat, mégis arra gondoltak, ők mondjuk eladók lesznek. Mondjuk a megfogalmazás nem pontos, mert ők nem eladók, az egy szakma. Volt. Most az megy a kereskedelembe, vendéglátóiparba, tehát csupa olyan területre, ahol emberekkel kell foglalkozni, akinek nem adódik más munka. Én elhiszem, hogy rossz a fizetés, és nincs munkaerő, meg motiváció sem, de elképesztő milyen alacsonyan van a színvonal ezen a területen. Is.

Külföldön tényleg olyan vagyok, mint egy kelet-indiai árva, aki attól könnyekig hatódik, hogy kedvesek vele a boltban, vagy valaki rámosolyog az utcán. Teljes abszurdum az egész.

Nem vesznek el azzal a napomból, hogy magyarázkodnom kell, miért szeretnék húszezressel fizetni, vagy baszatlan eladókkal küzdenem. Ott is van biztos ilyen is, olyan is, de alapvetően azt tapasztalom mindenhol, hogy nem olyan perverz senki, hogy annak ellenére, hogy hányingere van a lakosságtól, eladónak megy. Pultba! Nem hátra, a frontra! Szoktam is kedvesen javasolni ezeknek az embereknek, hogy menjenek húst sütni, azt lehet hátul.

Én azokat sajnálom, akik adott esetben szívesen elvégeznének egy adott munkát, de nem ők kapnak lehetőséget, hanem egy olyan, aki nem alkalmas, és még próbálkozni sem hajlandó.

A másik baj, hogy nincs motiváció sem, és nem feltétlen az anyagiakra gondolok. Az üzletvezetőknek nevezett húszéves arcok, mondjuk egy kisbolt esetében, semmilyen ismerettel nem rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy hogy kell egy csapatot irányítani, motiválni, különböző személyiségeknél elérni a hatékonyságot. Ez is egy szakma. Volt.

Tudom, naiv vagyok, hogy azt gondolom, lehetne változtatni, de ha jól meggondolom, akkor azt hiszem itt sajnos ez elveszett. Rettenetesen sajnálom, pedig tudom, hogy mindenki vágyna egy kis figyelmességre, és tudom, hogy rajtam kívül nagyon sokan vannak, akik ezt képesek megugrani, és tudnak társadalomban gondolkozni, egyáltalán tudják, mit jelent a szó, de ez nem divat most.

A divat mások hibáztatása, ahelyett, hogy magunkba néznénk, hogy mi mit rontottunk el, és merre kellene tovább menni. Lehetne divat a kedvesség is. Nem kellene nagyon erőlködni, mert alapvetően sok emberben benne van, de nem tudja, hogyan kell használni. Meg ciki is. Nem jövök az amerikai példával, csak egy kicsit, hogy ott divat a kedvesség. Szokták mondani, hogy felszínes, nem őszinte. Lehet, de mégis mennyivel jobban érzem magam tőle, mintha folyamatosan lüktető feszültség venne körül.

Nem tudom, mi a megoldás, és lehet e bármit is tenni, vagy ez elúszott már, de abban biztos vagyok, hogy ez a lufi előbb, vagy utóbb kidurran, és óriásit fog robbanni, sok, még több sérültet hagyva maga után.

Sokat terveztük Bencével a negyvenedik születésnapom s mivel utazással szerettük volna tölteni, elsősorban én foglalkoztam a témával. Felmerültek bennem ötletek, amiket megmutattam Bencének, átbeszéltük, tovább gondolkoztunk.

Két hétig Barbados volt a kiszemelt úticél, ilyenkor vannak már konkrét szállás javaslatok, kirándulási célpontok, minden egy excel-ben összegyűjtve. Egyre duzzadt a költsége, annyira, hogy ár – érték arányban nem érte meg, így elengedtük. Nem vész kárba a rengeteg gyűjtés, olvasás, fórumozás, mert legalább csomó mindent megtudtam az adott országról, még úgy is, hogy nem sikerült eljutnom. Aztán jött Saint Martin, amit szintén elengedtünk.

Felmerült újra Thaiföld, amit harmadszorra tervezünk, egyszer Anya betegsége miatt nem tudtunk menni, másikra már nem emlékszem, mindenesetre szerettünk volna valóban eljutni.

Csináltam egy nagyon jó kis tervet, odafele három, visszafele két éjszakával Bangkokban, jó kilátású hotelben, és körülbelül tíz nap egy szigeten, két fajta bungalow-ban, hat éjszaka egy tengerparti, teljesen korrekt kis helyen, három pedig, mely napok a születésnapra estek egy teljesen parton épült, kis saját medencés helyen.

Óriás táblázat született, de kezdett bonyolódni, a szigetre történő eljutás. Busz, komp, várakozás, busz, és onnan még ki tudja. Nem szoktam ezektől megijedni, sőt, de annyi felesleges óra került bele, amit várakozással kellett volna tölteni, hogy elkezdtem távolodni a tervektől. Lehetett volna másik szigetet, vagy szárazföldi helyet keresni, de annyira ebben az egy szigetben és környékében gondolkozunk évek óta, hogy nem néztem más lehetőség után.

Fontos szempont volt, hogy kevesen legyenek, ne legyen beépítve nagyon, ne legyenek hatalmas diszkók egymás hegyén–hátán, ne legyenek óriás távolságok, hogy minél természetesebb legyen. Meg is találtuk azt a kisebb szigetet, ami inkább hátizsákos turistáknak szól, mintsem a gazdagoknak, de azért vannak olyan szállások is, amiket elképzelek egy ilyen út kapcsán, hogy például nettó két perc legyen maximum a strandig eljutni ébredés után.

Macskafelügyelet is necces volt, ilyen hosszú időre nem tudtuk megoldani. Utazással együtt több, mint két hét lett volna.

Egy idő után elengedtük, és elkezdtük közelebb keresgélni.

Abból a szempontból is nagyon sajnálom, hogy így, utólag tudom, hogy épp átcsúsztunk volna covid előtt, bár lett volna kis izgalom. Persze, azt is látom, anyagilag mekkora vállalás lett volna, nem sejtve az utána egyből bekövetkező időszakot.

Volt szó Amerikáról is, de folyamatosan egyeztetve a rokonokkal, tudtuk, nem fog elkészülni a ház, és a régiben fullon vannak a háromszáz négyzetméteren is.

Nagyon sajnáltam, hogy megint nem jön össze egy tisztességes utazás, valahova messzebbre, most még jobban, hogy ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőségünk rá.

Nyílván annak is örültem, hogy egyáltalán gondolkozhatok azon, hogy nem itthon töltöm a születésnapom.

Sok helyet nézegettem, legfőképpen olyanokat, ahol eggyel melegebb az idő, mint itt, vagy olyanokat, ahol még nem voltam, ez nehéz, bár engem nem zavar, ha valahova többször megyek, sőt, szeretem is, főleg egy olyan embernek megmutatni, aki nem járt még az adott helyen.

Barcelona lett a választás, voltam az elmúlt rövid időszakban kétszer is, de nem bántam egyáltalán, hogy ezt választottuk. A lakások feldolgozásával szokás szerint rengeteg időt töltöttem, de imádok ezzel foglalkozni.

Volt egy nyolcas lista, amiket már úgy választottam, hogy azokban a kerületekben legyenek, amiket szeretek, ezeket megmutattam Bencének, szűkítettünk, lett három. Azokat nézegettük, közben újra rápillantottam, esetleg felszabadult – e olyan, ami eddig nem volt, vagy valami elkerülte a figyelmem.

Végül is azt választottuk, amire legelőször gondoltunk, de legalább alaposan feldolgoztuk a témát.

Lehet jó is abban, hogy valaki (mint én) ennyire megtervez egy utat, de rossz is, bár szerintem spontán dolgok akkor is történnek, ha pontosan tudom, hogy az adott apartmanban van – e fűtés, hány méterre van a tengertől, és van – e főútvonal az ablak alatt.

Laci barátom úgy utazik, hogy sokszor fogalma sincs, hol fog lakni, mi fog történni, és filmszerű jelenetekbe keveredik. Mondjuk ő teljesen más személyiség, én nem tudnám magamra erőltetni sem ezt a tulajdonságot. Nekem a keresgélés, az ország, vagy város feldolgozása hasonló élmény, mint maga az utazás. Nem mondom, hogy nem történt még meg, hogy túlzásba estem és túl sokat terveztem egy utat, így akadtak csalódások is, de nem tudok úgy utazni, hogy fogalmam sincs, hogy jutok be a reptérről éjjel fél egykor, és majd ott találom ki.

Persze, Internettel a kezemben kevesebb terv is elég, de a szállás az, amiben nem szeretek kompromisszumot kötni. Van, hogy kötök, ha nagyon kedvező az ára a többihez képest, vagy valami extra van benne, de alapvetően szeretek jó helyen lakni, ne kelljen sokat mennem a belvárosig, kényelmesen, lehetőleg teraszos kecóban időt tölteni. Időt tölteni, mert utazásaim során nem vagyok az a típus, aki elhagyja a szállást reggel hétkor és este kilencig elő sem kerül.

Nekem kell idő a szálláson is, ami pont ezért legtöbb esetben apartman szokott lenni. Szeretem beleképzelni magam, hogy ott, abban az lakásban élek, elmegyek vásárolni, kipakolok a hűtőbe, van otthon pár dolog, kiülök a teraszra, iszom egy pohár bort, szóval ott vagyok. Azért sem rohanok, hogy mindent feltétlen megnézzek, mert majd megnézem legközelebb. Szeretném hinni, hogy így lesz, és sok hely esetében így is lett.

Nem állok be egy négyórás sorba egy múzeumért, vagy egy látványosságért, mert sajnálom az időt rá, és legkevesebb időt szeretnék turisták között tölteni, sokkal szívesebben ülök egy padon idősek mellett a parkban. Ilyenkor nézem az arcukat, sokszor rettenetesen irigykedem, hogy itt élhetnek, teljesen ki tudok szakadni.

Szóval Barcelonában találtunk egy nagyon menő teraszos lakást négy éjszakára.

Az egyik legjobb, nagyon központi részén volt a városnak, maga a lakás nem volt nagy, de pont elég, volt egy nappali, egy háló, nagy fürdőszoba, és az egészet körbe vette egy terasz, vagyis kettő. Volt egy a lakás körül, és még egy lépcsőn is fel lehetett menni, ott is volt egy. Szóval a hatvan négyzetméteres lakáshoz tartozott egy cca. 100 négyzetméteres terasz, ahonnan körben lehetett a várost látni.

Elég menő volt.

Mivel a negyedik utam volt Barcelonában, majdnem mindent láttam, amit szerettem volna, de ezeket most Bencének is megmutathattam. Szerencsére nagyon jó idő volt, nyilván sokkal jobb, mint Budapesten, de az, hogy télen napozhatok a teraszon, na, az az igazi menőség.

Maga a nap, amikor a születésnapomat ünnepeltük, nem sikerült túl jól. Valami volt a levegőben, és már délelőtt összevesztünk valami baromságon. Egyikünk sem engedett, én azt gondoltam, és most is, hogy Bencének kellett volna odajönni, és azt mondani, ma van a születésnapod, ne veszekedjünk, te is hülye voltál, én is, engedjük el. Sajnos a mi veszekedéseink nem illannak el hamar, sokszor napokig tartanak, mert egyikünk sem enged az igazából. Én szoktam inkább egy idő után, amikor megunom.

Kerülgettük egymást egészen délutánig, amikor elmentünk ebédelni egy autentikus kis étterembe, amire azt mondják, a város egyik legjobb helye. Semmi manír, tök egyszerű kis hely, nagyon jó ételekkel. Mindig feszengek éttermekben, nem is szeretek járni, de ez olyan volt, ahol szívesen töltöttem időt.

Ott is sikerült valamin összeveszni, kezdődött az egész elölről. Annyira hülyék vagyunk, de tényleg, azonban akkor és ott véresen komolyan gondoltam. Letaglózó volt, hogy este nyolckor egyedül ültem a hatalmas teraszon, ittam, és belül dühöngtem, hogy el van rontva az egész napom, ami nem pótolható. Nem nagy ügy, olyan nap, mint a többi, de ugyanakkor nagyon szerettem volna, ha emlékezetes marad.

Nyolc után én tettem meg az első lépést, volt még pár óra a napból, nem engedhettem el.

Mondtam Bencének, hogy most akkor elmegyünk bulizni, mert nem vagyok hajlandó egyre mélyebbre süllyedni ebbe az egészbe, szóval nem érdekel, mi történt, kinek a hibája, mitől alakult ez így, de javítsunk a helyzeten. Vettünk egy üveg italt, iszogattunk otthon, majd egy buliban közöttünk ki, ahol katalán dalokat énekeltünk a többiekkel. Persze, mi csak úgy tettünk, mintha énekelnénk, mert fogalmunk nem volt, mi szól. Táncoltunk hajnalig, így megmentve a nap további részét.

Mivel még otthon, hetekkel az út előtt teljesen véletlenül odanéztem, mikor Bence éppen gyűrűt keresett az Interneten, sejtettem, hogy mire készül. Nagyon megbántam, hogy pont odanéztem, még akkor is, ha nem direkt volt, soha nem néznék bele más telefonjába, igaz, ő is csinálhatta volna kicsit kevésbé feltűnően.

Azt gondoltam, hogy a születésnapomon történik meg a nagy kérdés, de mivel összevesztünk, erre egyre kevesebb esély volt. Sőt, azt is a fejéhez vágtam egy ponton, hogy tudom, mire készül, és meg se kérdezze, mert a válaszom nem.

Ez nyilván egy övön aluli ütés volt, de tehetetlenségemben nem tudtam máshogy kezelni a helyzetet. El is engedtem az egészet, gondoltam, lehet, csak felre értettem az egészet, plusz ezek után nem akar már semmit.

Jól teltek a következő napok, nem veszekedtünk, nem volt feszültség, kitomboltuk magunkat.

Nem vagyunk túl jó veszekedők, nem engedjük el hamar a dolgot, iszonyatosan teátrálisak vagyunk, különösen én, és az sem segít, hogy fájdalmasan őszinte vagyok. Ha egy ponton azt érzem, hogy utálom, és látni sem akarom, akkor ezt belemondom az arcába, még akkor is, ha tudom, nem esik jól neki. Ellenkező esetben felrobbannék, muszáj mindent kiadnom magamból.

Egészségesebb, de megsemmisítő tud lenni. Bence pedig nem tud bocsánatot kérni, vagyis nem megy neki könnyen, én előbb teszem ezt meg, még abban az esetben is, ha tudom, nekem van igazam. Mondjuk ez is hülyeség, kit érdekel, kinek van igaza.

Utolsó nap volt, amikor már letettem az egészről, kicsekkoltunk a szállásról, letettük a cuccainkat a megőrzőbe, volt még pár óránk indulásig, így sétáltunk.

Bence egy ponton azt mondta, lefotóz egy szökőkútnál. Nem volt gyanús, pedig ritkán hangzik el ilyen mondat. Sokkal inkább jellemzőbb az, hogy magamat fotózom időzítővel, vagy megkérem őt, hogy csináljon képet, mondjuk úgy, hogy balról belóg egy fa, de a jobb oldalon látszódjon a busz árnyéka.

Senki nem állította, hogy egyszerű eset vagyok, de ő akarta, senki nem kényszerítette rá.

Leültem, elkészült a fotó, mikor Bence odalépett hozzám, és letérdelt.

Na, itt már pontosan tudtam, mi fog történni, és egyből zavarba jöttem. Ezer ember volt körülöttünk, a tér sarkán voltunk, mellettünk a busz, amivel fél óra múlva ki kell mennünk a repülőtérre, vissza a hidegebb éghajlatba, pálmafák és papagájok nélkül.

A rossz kedvemet, amit a fentiek okoztak egyből feloldotta az, hogy pár másodperc múlva egy gyűrű volt az ujjamon, és elhangzott a mondat, ami mindenért kárpótolt. Azt mondta, hogy mindig is erre vágyott, hogy tartozzon valakihez, egy olyan emberhez, mint én, és egész életében rám várt. Nem meglepő, hogy mindketten könnyeztünk.

Én idegesen körbe néztem, lát -e valaki, szabad -e megcsókolnom, valaki beszól -e emiatt. Aztán rájöttem, itt vagyok, itt senkit nem érdekel, és elcsattant egy esetlen csók is. 

Arra eszméltem, hogy egy harmicas srác odajön, és megkérdezi angolul, hogy ez egy eljegyzés volt? Automatikusan spanyolul kezdtem válaszolni, hogy igen. Kiderült, hogy a srác texasi volt, ott nyaralt, és végignézte az egész jelenetet egy padról, tőlünk ötven méterre. Könnyezett a szeme, és azt mondta, hogy ez csodálatos, és gratulál nekünk, legyünk boldogok.

Ez a jelenet még különlegessebbé tette az egészet, teljesen elvarázsolódtam, pedig nem szeretem az ehhez hasonló mázas dolgokat. Nem is volt az, természetes volt, és magától értetődő.

Tíz perc múlva már a reptéri buszon feszítettünk, mindketten gyűrűben. Nagyon sajnáltam, hogy el kell mennünk, pont most, amikor végre megtörtént.

Nem volt tökéletes, mint ahogy mi magunk sem vagyunk azok. Tele volt feszültséggel, de az egész életünk egy spanyol dráma, illett minden mozzanat a jelenetbe.

Hát, megtörtént, nem mintha bármin is változtatna, de van abban valami különleges, ha egy embert eljegyeznek, ráadásul az egyik kedvenc városomban, ezekkel a mondatokkal.

Nem tudom, mi a következő lépes, de nem is kell, hogy tudjam, hiszen azt sem gondoltam, hogy ez megtörténik, annak ellenére sem, hogy sejtettem.

Több, mint öt éve szedek gyógyszert öt és fél az már bőven, de nem volt még kellemetlenségem abból, hogy mindig kell lennie nálam gyógyszernek.

Ha repülök, eredeti csomagolásban viszem, és soha nem adom fel, de mindig van nálam egy kis tartóban pár napi adag, ha esetleg útközben kell bevennem, ne kelljen a nagy táskámat leszednem. Továbbá van nálam egy orvosi papír, amin rajta van, hogy milyen gyógyszert szedek, hol kezelnek, ilyenek. A papír régi, és tudtommal nem is kell magammal hordanom, csak kértem, hogy legyen, ezt is csak lefotózva hordom a telefonomban, tehát nem hivatalos. Az egyik gyógyszert közben lecserélték, helyette lett más, de a hatóanyag ugyanaz, azonban az igazoláson még a régi szerepel.

Van egy rövid szöveg is, amit én fordítottam le esetlen angolsággal, hátha szükség lesz rá valamikor.

Sohasem kellett még elővennem, nem kellett a betegségemről senkivel beszélgetnem a repülőtéren, nem kellett bizonygatnom, hogy ezek a szerek hozzám tartoznak, nélkülük nem élnék.

Persze, ez egy kicsit sarkos megfogalmazás, mert nyilván semmi nem történne, ha kimaradna egy – egy szem, de igyekszem figyelni arra, hogy folyamatosan kell szedni, és nem maradhat ki egyetlen nap sem. Ezt az utasítást kaptam anno, ehhez tartom magam.

Pár hete egy fesztiválon azonban olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Elkényelmesedtem? Lehet. Meg is feledkeztem arról, hogy gyógyszert szedek? Az is lehetséges, mindenesetre elég megalázó élményben volt részem.

Edit, mint majdnem minden fesztiválon, szervezőként volt jelen, általa vagyok mindig staff, guest, vagy vip vendég, ritkán kell a jeggyel és a szállással foglalkoznom, Edit a kulcs mindenhez, tudja, szeretek fesztiválozni, mindig gondol rám, hogy bejussak.

Most is, mint mindig, le volt adva a nevem, így hamar, zökkenőmentesen átvettem a karszalagomat a pénztárban, és mentem a bejárat fele, ahol felteszik a szalagot, megnézik a táskám s már bent is vagyok. A közegben, amit annyira szeretek, és évtizedek óta az életem része.

Rég voltam ilyen helyen a pandémia miatt. Még viccesen meg is említettem Bencének, hogy azt sem tudom már, mit kell egy fesztiválon csinálni.

Idegeskedni? Na, erre nem gondoltam.

Mosolyogva léptem oda a lányokhoz, kezemben a jeggyel, ami pár pillanat múlva már a csuklómon feszült. Következtek a biztonságiak. Még ők is hiányoztak, ezért vidáman köszönve odanyújtottam a táskám, fogják meg, nézzenek bele, sziasztok!

Előtte pár héttel vettem egy műanyag dobozos cukorkát, nem is értem, miért, nem is szeretem annyira, mindenesetre a táskámban volt hetek óta.

Mikor a biztonsági ember, akihez kerültem, alulról megpaskolta a táskámat, hallotta, valami zörög benne.

A tic-tac, gondoltam, és elkezdtem kivenni a táskámból. Újra megpaskolta, a cukorka már kint volt az asztalon. Újabb zörgés, bár már nem annyire erőteljes, mint az előző, de hallható. Nem tudatosult bennem, de szándékosan nem vettem ki az első alkalommal a kinder tojás tartót, amiben a két szem gyógyszerem volt. Fel sem fogtam, miért teszem, de talán leesett, gyanús lehet egy biztonsági őrnek.

Nem akartam eltitkolni, másodpercek törtrésze alatt hoztam meg a döntést, az bent marad, hiszen nem is az zörgött, amire felkapta a fejét az ember, maradhat bent, nem lesz semmi gond- futott át az agyamon, amikor újra felkínáltam a táskámat fogdosásra.

Újabb zörgés, sokkal tompább, szerényebb, mint az első alkalommal, de zörgés.

Ezúttal már ki kellett pakolnom a táskámat az asztalra, szinte a teljes tartalmát. Azon a ponton abbahagytam amikor a biztonsági a kezébe vette a kis sárga műanyag tojást, rázta, majd kinyitotta, beleszagolt, és elindult vele a kollegája felé.

Akkor egy pillanatra láttam kívülről az eseményeket, és érzékeltem, ebből baj lehet, gyanúra adhat okot, de elhessegettem a gondolataim, vendég vagyok, majd elmondom, mi az, és ennyi. Amióta gyógyszert kell szednem, még soha nem volt ebből gondom, sem a repülőtereken, sem rendezvényeken, most sem lehet gond.

Már a mellettünk elhelyezkedő ellenőrző ponton járt a kis tartóm, kinyitva. Az egyik őr mutatta a másiknak, odajött egy harmadik, és egy pillanat múlva már négyen álltak körülöttem.

Annyit tudtam tenni a gyors történések közepette, hogy akkor már messziről odaszóltam, hogy ez a gyógyszerem.

A biztonságiak valami főnökfélesége nem túl kedvesen, kérdés nélkül közölte, hogy ezzel nem mehetek be.

Hiába mondtam, hogy ez a gyógyszerem, amit minden nap szednem kell, nem érdekelte, vagy szedjem be, vagy hagyjam el a fesztivál területét. Már itt rettenetes megalázó volt, hogy egy egész sornyi ember végignézte a „nagy drogfogást” lúzeréknél, aki még elrejteni sem próbálja, hanem egy kinder tojásban kíván bevinni valami tiltott szert.

Szinte láttam magam mögött a tizenévesek arcát, amelyről a „mennyire amatőr”, „mit gondolt?” és ehhez hasonló mondatokat lehetett volna leolvasni.

Akkor azonban én csak előre néztem, gyorsan történt minden, egyik pillanatban még kedvesen mosolygok, a másikban már szekusok gyűrűjében állok, akik semmilyen magyarázatra nem tartottak igényt, csak azt mondogatták, hogy ez simán lehet drog, és hol van az eredeti csomagolás.

Mondtam, hogy nem hoztam magammal, ez egy drága gyógyszer, mindig így szoktam, de senkit nem érdekelt a sztorim, senki nem adott fél percet, hogy megmagyarázzam.

Magyarázkodás biztonságiaknál nincs, még akkor sem, ha ez nem is az, sokkal inkább szerettem volna elmondani, miért van nálam, és valamilyen kommunikációt kezdeményezni, annak érdekében, hogy kiderüljön, nem egy szerencsétlen barom vagyok, aki még arra sem képes, hogy elrejtse az illegális szereket, hanem egy gyógyszereket rendszeresen szedő, fesztivára bulizni, és nem balhézni járó fiú vagyok.

Senkit nem érdekelt, akkor már körülöttem álltak, miközben én folyamatosan Editet próbáltam telefonon elérni, nem sok sikerrel, hiszen dolgozott. Tudtam, hogy a közelben van, mert mikor megérkeztem, találkoztunk, de nagy szerevezésben volt, így gondoltam, nem fog ráérni beszélni. Azonban az más volt, nem beszélgetni akartam, hanem gond volt. Emiatt háromszor is hívtam egymás után, miközben félreállítva vártam, mi fog történni, kitessékelnek  a fesztiválról, hívják a rendőrséget, vagy mi lesz a megoldás. Edittel az a megállapodás, ha háromszor hívom, akkor baj van.

Mikor nem vette fel, elindultam kifele, gondoltam, megkeresem, nem lehet messze. Mivel nem volt ellenem semmilyen vád, és nem is rendőrökkel szemben álltam, gondoltam elmehetek, hiszen ezt mondták is, hogy menjek innen a szeremmel, vagy szedjem be.

Ezen a ponton egy hölgy biztonságis az utamat állta, azzal, hogy nem mehetek el.

Nem értettem, miért, itt megint eszembe jutott a rendőrség, mint opció, egyre idegesebb lettem. Vajon a rendőrség hogy fogja megállapítani, hogy ez a két tabletta pontosan mi?

Mikor a kis nő megakadályozta, hogy elinduljak kifele, odajött a szekus főnök is.

Mondtam, szeretnék kimenni, de a hölgy elém állt.

Igen, mondta, mert arra kértem, hogy ne engedje, hogy bemenjen. Nagyszerű, de én kimennék. Ja, kimenni azt lehet, csak meg akarták akadályozni, hogy befussak. Mi? Jó, de elém állt, mondtam, de nem is érdekelt már, meg kellett keresnem Editet.

Mikor már elindultam a kijárat felé, akkor utánam szólt a főnök, hogy „nem magyaráz a hölgy, hanem beszél.”Nem is értettem, ezt miért mondja, aztán összeraktam, hogy biztos úgy értette, hogy ezt mondtam. Még az útról visszaszóltam, hogy nem ezt mondtam, hanem hogy „elém állt”. Ezekkel nem lehet vitatkozni, még nyugodt hangon sem, mert ezek nem értenek a szóból, egy szótáruk van, és az a „hatalom”.

Ekkor már nagyon ideges voltam és teljesen megalázva éreztem magam.

Pont hívott Edit, de mivel megláttam tőlem ötven méterre, telefonnal a kezében, ahogy engem hív, odaszaladtam hozzá. Felfokozott állapotban elmeséltem neki, hogy mennyire bunkók voltak a biztonságiak, esélyem sem volt megvédeni magam, csak azt hajtogatták, hogy miért nincs eredeti csomagban.

Edit nagyon nyugodt lány, csak belül ideges.

Kihúzta mind a három fényképes igazolványát a pulóvere alól, és mondta, akkor menjünk be ezúttal együtt.

Miközben újra a sorban álltam, ezúttal már a passrengeteget a nyakában tartó Edittel, láttam, hogy a biztonságiak gyanakodva néznek minket. Kicsit megnyugodtam, hogy itt van velem az egyik szervező, majd kimagyarázza azt, amit nem is kellene. Mikor odaértünk, ezúttal egy másik emberhez, odatartottam a táskámat, benne újra a szerekkel.

„Te vagy aki..?” – kezdte a biztonsági, de nem fejezte be, mert Edit bólintott.

Félre álltunk, odajött a főnök, és Edit elkezdte mondani, hogy azt hallotta, nem bánnak velem rendesen, és ez egy életmentő gyógyszer, nem tudom bármikor bevenni, muszáj bevinnem.

A főnök is elkezdte a magáét, persze lazítva a történet súlyán, mikor próbáltam a sok ferdítésbe beleszólni, alapos leugatást kaptam, így kénytelen voltam csendben maradni, és nehezen leplezhető elégedetlenséggel hallgatni, hogy én beszóltam a kolleganőnek (ami nem volt igaz, de ha be is szóltam volna, és a „magyaráz” igét használtam volna, sem történt volna semmi, nem bíróságon vagyok, és nem rendőrrel beszélgetek. Alapból ez a szó nem verhette volna ki a biztosítékot náluk, ha használtam volna. De nem használtam.), és márpedig ez a dobozka gyanús, lehet benne gina, kokain, bármi más.

Kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam, hogy mi lett volna, ha eredeti csomagban van, de nem ismeri a gyógyszert (nem algopyrin, vagy ehhez hasonló), akkor mi történik?

Tudálékos arccal felemelte a mobilját, hogy ebben nézne meg ezesetben’. Ezt most is megtehetjük, jeleztem, mert az egyik kapszulán úgy emlékszem, van valami írás.

Ez azért nem jó, tudtam meg, mert akár rá is karcolhatnám a nevét.

Hogy mi?

Ezzel az erővel az eredeti dobozt is meghekkelhettem volna. (de ha az alsónadrágomba teszem a drogot, kevés eséllyel akadok fenn az ellenőrzésen)

Ha eredeti csomagolásban van, ami ebben az esetben egy – egy műanyag doboz, akkor egyesével kiveszi az összes szemet, és megnézi, nem rejtettem -e el benne egy oda nem illőt? Beletúr? Kiönti? Ezeket a kérdéseket már megtartottam magamnak, csak annyit mondtam, hogy ennyi idősen már nem az a kategória vagyok, aki drogot próbál becsempészni egy fesztiválra staff jeggyel.

„Gináztak már be?” – jött a meglepő kérdés a biztonságitól.

„Nem”- válaszoltam, de nem is értettem, mire akar kilukadni.

Elkezdte mondani, hogy hatvanévesek is buknak le droggal, akik fiatalokat kábítanak el, nem szép látvány.

Rendben, mondtam magamban, de nem kezdtem már vitatkozni, mert Edit mellettem állt, próbálta enyhíteni a konfliktust. Őt sem hozhattam olyan helyzetbe, hogy agyatlan biztonságiakkal kezdek vitatkozni, ahelyett, hogy a megoldást keresnénk.

Ekkor már nagyon ideges voltam.

Két hibát követtem el: az egyik, hogy egy pillanatra elvesztettem a nyugalmamat, a másik pedig, hogy poénkodni próbáltam.

Az első esetében, mikor elkezdte a fickó mondani, hogy ilyen egy fesztivál, ez ezzel jár, aki ezt nem bírja, az ne járjon fesztiválra. Ekkor elhagyta a számat egy mondat, amit amikor már kimondtam, érzékeltem, hogy nem kellett volna, ezért egy mosollyal próbáltam elkenni.

„Lehet, többet voltam már fesztiválon, mint ti.” – tegeztem vissza az urat.

Meggondolatlan mondat volt, nem kellett volna, de nem gyanúsított vagyok, aki egy rendőrségi fogdában ül, vagy vádlott a bíróságon. Még nem.A szemem sarkából láttam, hogy a beszólásommal vérig sértettem a szekuritis arcot, mert nem kellett volna sok, hogy nekem jöjjön. Érzékenyek ezek nagyon! Ha Edit nincs ott, engem két pillanat múlva már kifele rugdosnak a fesztiváltól.

A másik hiba, a poénkodás akkor hangzott el, mikor már lezártuk az ügyet, Edit felelősséget vállalt értem, senkit nem fogok bedrogozni, de minden alkalommal el kell kísérnie a beléptetéshez. Gyámság alatt voltam.

Első gyámság alatt töltött fesztiválom. Ez a pont is eljött.

Utálom a konfliktust, ezért lazítani akartam rajta, ezért a biztonsági főnökhöz fordulva azt mondtam.

„Igazából csak meglepődtem, de értem a reakciót (a stílust sem), soha nem fordult elő még ilyen velem, pedig egy ideje már hordok magamnál gyógyszert. De mindegy, semmi gond, remélem senkit nem gináznak be ma, én tuti nem fogok.”

Elfeledkeztem róla, hogy ezeknek nincs humorérzékük, nem lehet velük jófejkedni, így ahogy elhagyták a számat a szavak, már egy másik őr is odakiabált, hogy most már álljunk le, menjünk innen. Nem sikerült enyhíteni a kellemetlenségen, az én naív agyamban szerepelt csak az a forgatókönyv, hogy összenevetünk a félreértésen, este még egy csokit is viszek, „kibékülünk” és mehet a fesztiválozás.

Nem jött be.

A kezdeti sokk és megaláztatás után sokat gondolkoztam ezen az eseten. Megértem az ő oldalukat is, találtak valamit, ráadásul egy kinder tojás tartóban, nem tudják, mi az, lehet akár drog is.

Azt viszont nem értem, hogy miért nem hagyták, hogy megmagyarázzam.

Elhiszem, hogy probléma a sok drog ilyen helyeken, és az az első gondolatuk, hogy mindenkit majd jól bekábítok, de nem gondolnám, hogy én vagyok az első és egyetlen, akinek gyógyszert kell szednie. Nem értem, hogy a biztonságiak miért nem fejlődtek együtt a fesztiválok minőségével. Költői kérdés volt, pontosan tudom. Nem elég, hogy eljön már a legnagyobb sztár is egy magyar fesztiválra, ha szar a kiszolgálószemélyzet, akkor az egész nem kerek.

Ezt csinálják egy idősebb emberrel is, aki még esélyesebben szed valamilyen gyógyszert?

El kell mondanom nekik, hogy mi a betegségem? (nagyon közel voltam, hogy megtegyem, de szerencsére nem.) Ha Edit nem tudja a betegségem, akkor mi történik? Rá vagyok kényszerítve, hogy ott elmondjam neki?

Miért nincs benne a szabályzatban, hogy gyógyszert eredeti csomagolásban lehet csak bevinni? Orvosi igazolás is kell hozzá, hogy én szedem, és szednem KELL, vagy ez bemondásra megy? Mi számít hivatalos igazolásnak? Minek kell rajta lennie?

Annyira ez eredeti kell, hogy fel se legyen bontva?

Mindig original- t kell magammal vinnem? Tehát havi egy ilyen eseményre mehetek csak?

Vagy hiányozhat belőle?

Itt felmerül az előzőekben feltett kérdésem, hogy ha hiányos, akkor egyesével nézik végig a szemeket? Beírja az Internetbe, és elolvassa, mire való? Orvosi titok?

Számtalan kérdésem lenne, úgy, hogy mondom, értem a másik oldalt is, de ez egy olyan kényes kérdés, hogy nem tudom, mi az a pont, amikor a biztonságiaknak mérlegelniük kell(ene), hogy ennek mennyi a kockázata.

Próbáltam szabályokra lelni a neten, de semmit nem találtam, csak azt, hogy konkrétan erre a fesztiválra javasolják, hogy legyen nálunk gyógyszertartó hasmenés, hányás, fejfájás elleni szerekkel, sőt azokat a gyógyszereket se hagyjuk otthon, amiket állandóan szednünk kell. Így tettem én is. Tudatos fesztiválozó vagyok. Gyámság alatt.

Ha egy klasszik gyógyszeres dobozba viszem (amin rajta van, hogy reggel, délben, este..stb.), akkor az nem gyanús? Amúgy abban vittem le, csak átraktam a kinderbe, hogy nehogy elveszítsem. Ugyanebből a megfontolásból nem vittem magammal teljes dobozt. Iszonyú drága, és nem tudok belőle többet kérni ha elveszik, mint amennyi jár egy hónapban.

Szóval mindent megértek, de van egy emberi tényező is. Ebben az esetben ez én vagyok, akihez ha odajön egy kevésbé paraszt szekus, félrehív, és ad lehetőséget arra, hogy megmutassam a telefonomban lévő papírt ezen szerek szedéséről, vagy bemondhatom fejből, mit szedek, és azt nézzük meg a neten, vagy legalább próbáljunk megoldást találni, az egy értelmes megoldás lett volna még akkor is, ha nem veheti tutira, hogy az igazolásom nem hamis, vagy nem hazudok-e. Talán annyira jó emberismerő (viccelek), hogy lássa hogy droggal lebukott hülyegyerek vagyok, vagy magabiztos gyógyszerszedő. De mondom, ha az alsónadrágomban van, soha nem derül ki, de nem gondoltam, hogy a rendszeresen és legálisan szedett gyógyszereimet be kell csempésznem, még akkor sem, ha nem rendelkezem hivatalos papírokkal róluk.

Ha lenne egy plasztik kártya vagy bármilyen pecsétes irat, ami elfér a pénztárcámban, rajta a gyógyszerek neve, akkor az már egy megoldás lehetne. Persze, ehhez kellene az eredeti doboz is, mert azon van a szer teljes neve. Vagy mi lenne, ha bíznánk az emberekben, hogy nem lobogtat mindenki életmentő gyógyszerről szóló kártyát csak azért mert lusta az alsóneműjében tárolni a drogot? Jah, nem, arról szó sem lehet!

Mindenki bűnöző.

Nagyon régen járok fesztiválozni, több, mint húsz éve, így ha lenne erre valami szabály, arról tudnék, és ahhoz tartottam volna magam. Nem volt, nincs, de indokolt lenne.

Nem akarom elhinni, hogy én vagyok az egyetlen, aki gyógyszert szed, nem csak HIV-re, hanem általában. Vagy ők nem gyanúsak, vagy nem veszik ki a csomagolásból.

Jogos, hogy gyanús vagyok ebben a kontextusban, de ember is vagyok. Ember, akivel lehet kommunikálni, és nem egyből azt feltételezni, hogy drogot akar bevinni. Staff jeggyel.

Rohadt szar kedvem lett ettől az egésztől, megalázó volt, és még sohasem szembesültem ezzel. Lehet, hogy csak szerencsém volt, és ezentúl erre figyelnem kell. Ettől még szar volt, a bánásmód, az egész eljárás, minden. Pláne, hogy Editet is bele kellett kevernem s a sok munkája mellett még ezzel is foglalkoznia kellett. Magamba roskadva ültem egy bárnál, és azon gondolkoztam, mennyire jól indult az egész.

A vonatról leszállva kikiabált egy autóból egy húsz éve nem látott barátom, akit már csak akkor ismertem meg, amikor elindultam a kocsija fele. Elvitt a szállásig, megbeszéltük, fussunk össze, ő is kint lesz. Akkor, ott, magam alatt eldönthettem, hogy vagy most hazamegyek, mert „itt nem látnak szívesen”, vagy felhívom a haveromat, bulizzunk együtt.

Másodikat választottam, így megbeszéltük, ugorjak fel a hotelükbe alapozni.

Jaj, de ahhoz ki kell mennem, és újra vissza. Addig beveszem- gondoltam, és a másik kijáraton mentem ki. Így is történt, még a hotelben időben bekapkodtam a szereket s a történtek okozta sokk miatt jól elintéztem magam. Visszafele ugyanott mentem be, ahol a konfliktusom volt, de mondtam a haverjaimnak, hogy menjenek külön, mert volt egy kis gondom befele menet, ne mutatkozzunk együtt. Szerencsére nem kérdezősködtek, csak előre mentek.

A hölgy vizsgálta át a táskámat, az, aki elém állt (és „magyarázott”), addigra már a kinder tartó sem volt nálam, megszabadultam tőle a szállodában, de a cukorka igen. Megint zörgött, kivette a dobozt, mintha egy halvány mosolyt is láttam volna a szája szélén, de mivel nem voltak ott mellette a többiek, és rengetegen álltak sorba, bejutásra várva, nem bonyolította túl a dolgot, beengedett.

Sikerült ellazulnom, meglepő is lett volna, ha nem attól a sok italtól, amit magamhoz vettem. El is felejtettem szinte, mi történt, egészen másnapig.

Akkor ugyanis még korábban mentem ki, mint előző nap, volt egy koncert délután, ami érdekelt. Edittel megbeszéltem, találkozzunk a bejáratnál, hiszen gyámság alatt vagyok.

Még eléggé kész voltam a tegnaptól, ami sokkal inkább volt aznap. Mindent, amit akkor kaptam a tudatmódosítóktól, azt cseppre pontosan visszavett másnap. Enervált voltam, és fáradt, de mentem Edit után.

Mikor odaértünk a biztonságihoz, kérdezte:

„ Te vagy, akinél tegnap gyógyszer volt?”

„Igen”- préseltem ki a szavakat.

„És most van nálad?” – jött az újabb kérdés.

„Nincs”- valóban nem volt, mert Edit vitte be helyettem, nála volt. Persze, most is ki kellett pakolnom a táskámat, és valóban nem volt nálam. Mennyire abszurd, hogy tényleg, mintha valami durva drogot akarnék becsempészni, hogy azt majd értékesítem a fesztivál területén.

Láttam a biztonsági arcán, hogy elbizonytalanodik és „akkor most miért nem?” kérdés ül ki az arcára. Ha tegnap volt, ma miért nincs? Ha ÁLLÍTÓLAG minden nap szednem kell, akkor most ez hogy van? Totál hülyének nézel minket? – kavargott Józsiban az ész, aki elment a főnök irányába, én meg megint ott voltam félre állítva.

Edit látta, és megfordult, odajött, kérdezte, mi van már megint. „Most lehet, hogy az a baj, hogy nincs nálam.” – mondtam magam elé, de nem mertem sem rá nézni, sem oldalra, ahol már megint a biztonságiak főnöke dönt arról, bemehetek -e szer nélkül, érvényes jeggyel.

Edit mondta, hogy mondjam, hogy majd este kell bevennem, addig haza tudok menni. Nem gondoltam, hogy az öröknek be kellene számolnom a gyógyszerszedésemről, így csendben maradtam, és vártam az ítéletet. A szemem sarkából érzékeltem, hogy a főnök és Edit összenéznek, hogy mehetek.

Ez a napom is szarul kezdődött, így a koncert után hazamentem, és elhatároztam, hogy bár lenne még egy napom itt, nem megyek be többet.

Egyrészt kimaxoltam az első estét, másrészt ez nekem többet nem kell. Nem akarom újra és újra átélni ezt a megaláztatást, ráadásul ha bemegyek kilenc előtt, amikor be kell vennem a szereket, akkor csak kilenc után tudok visszamenni egyedül, vagy minden mozgásomhoz Editre van szükségem. Ez így eléggé lehangoló.

Ez egy kis fesztivál, folyamatosan belebotlottam azokba az őrökbe, akik ott voltak, sőt, olyan is volt, hogy folyamatosan néztek. Üldözési mániám lett tőlük, a fesztivál hangulatom is fél napig tartott. Elment az egésztől a kedvem, még akkor is, ha nem volt komolyabb gondom ebből, leszámítva ezt az eljárást, amiben részem volt. Tényleg ki kellene erre találni valamit, de én is tanultam belőle.

Nem tudom, mikor megyek legközelebb fesztiválra, de oda kell figyelnem erre.

Kíváncsi vagyok, ha legközelebb eredeti dobozban viszek csak annyi szemet, amire szükségem van, akkor mi történik. Internet? Diagnózis? Webbeteg? Ráadásul nem is mindig van nálam táska, így két nagy dobozt nehezen tudnék eltenni, de ezen ráérek még gondolkozni.

Mindenesetre sokkolt az eset, soha nem volt még ilyenben részem, és nem tudom, hogy ez egyedi eset volt -e, vagy érdemes ilyenekre készülnöm a továbbiakban.

Sokat gondolkozom mostanában a Világon, azon, hogy van e ebből visszaút, vagy kell, hogy bárhova is visszatérjünk?

Nyilván nem tudom a választ, mint ahogy azt sem tudtam, hogy szinte egyik pillanatról a másikra egy új világ köszönt ránk. Okoskodhatnék, de inkább az érzéseimre koncentrálnék.

Közhely, hogy egy idő után elkezd rohanni az idő, eltűnnek a hosszú nyarak, a lassú érzések, és minden iszonyú gyors lesz. Fokozza a helyzetet az is, hogy a szociális média olyan tempót diktál mindenkinek, hogy ha fél napig nem tájékozódsz, lemaradsz valami fontosról.

Az, hogy eddig is fontos volt e, vagy csak most lett az, mikor elérhetővé vált az információ, az más kérdés. Régebben is megtörtént, csak nem tudtad, nem volt odatolva eléd. Hiába lassult le az emberiség a vírus alatt, most ugyanolyan erővel száguld tovább, és talán ez a hibernálás is felgyorsította az időt.

Mindig szoktunk beszélgetni a barátaimmal, hogy legalább nekünk volt pár jó és őszinte évünk. Mi van a mostaniakkal, akik ebbe az őrületbe nőnek bele, amit most egy szerintem soha véget nem érő járvánnyal fűszereznek? Persze, lehet, hogy ez mindig így volt, hogy az „öregek” nosztalgiáznak, hogy milyen jó volt régen, mennyire más volt minden.

A bölcs apám régen erre mindig azt mondta, hogy persze, hogy jó volt, mert fiatal volt az illető, és ez minden korban, függetlenül a körülményektől, óriási előnyt jelent.

Nem tudom, de elkezdett nyomasztani a jövő. Nem is a távoli, attól egyenesen rettegek, hanem akár a pár hónapos intervallum is. Kezdenek elkopni azok a mondatok, amiket alkalmanként még kimondok a számon, miszerint nekem medencés házam lesz, és idősként majd sok ember vesz körül, mert mindenki szeret majd a kertemben ücsörögni velem.

Ha elengedném, akkor nem akarnék tovább menetelni előre, de be kell lassan látnom, hogy csoda szükséges.

Valami ilyesmi:

Megcsörrent a telefonom. Akkor ébredtem, nem voltam még magamnál. Ránéztem az órára, de szemüveg nélkül csak azt láttam, hogy tizenegy. De most tizenegy, mint a délelőtt utolsó előtti órája, vagy valami tizenegy. Mondjuk nyolc tizenegy vagy kilenc tizenegy.

Vagy öt? Akkor valami bajnak kell lennie. Ez a kétségbeejtő gondolat térített vissza a valóságba. Szinte beleordítottam a telefonba, amiből csak egy rekedten elhaló „aló” lett.

Apám volt a vonal végén. „Ugye nincs baj?” -kérdeztem. Bár egy idő után felfogtam, apám hangja nyugodt a vonal másik végén. Nem zilál, nem hörög, nem kiabál vagy zokog, mint ahogy ezeket a sürgős hívásokat az ember elképzeli.

Apám nyugodt hangon, de leplezetlen izgatottsággal beszélni kezd, messziről kezdi, mint mindig. Ezidőben én már a konyha felé veszem az irányt, ehhez kávé kell, ha apám elkezdi az ókortól mesélni, hogy a szomszéd unokája elesett a biciklivel.

Már tejet löttyintek a fekete folyadékra a csésze alján, mikor rátér a lényegre.

Örülök, hogy van lefőzve kávé, és nem kell bajlódnom vele, úgyis teszek hozzá forró vizet. Americano.

Szóval a bonyolult bevezető után rátér Pista bácsira, akit először nem tudok beazonosítani, de mikor mondja, hogy a nagyanyám pasija volt sokkal utána, mikor nem túl hosszú házasság után elvált a nagyapámtól.

Valami rémlik, de főleg fotókról, amik azt is bizonyították, személyesen is ismertem, már ha beszélhetünk személyes ismeretségről a szó klasszikus értelmében, egy hatéves és egy hatvankét éves ember között.

Pista bácsi és a nagyanyám bár nem sokáig voltak együtt, kapcsolatuk intenzív volt. Jelentsen ez bármit is, amikor ezt hallottam gyerekként, mikor felmerült Pista bácsi, akarom mondani Steve-vel kapcsolatban.

Steve, mert Pista bácsi kivándorolt először Bécsbe, utána pedig Amerikába. Tele volt egy doboz olyan képeslapokkal, amiket ő küldött hol Los Angeles-ből, hol Hawaii-ról, New York-ból. Felfoghatatlan helyszínek voltak ezek akkor gyerekként.

Ennyi emlékem volt róla, hogy aki a szép színes, sokszor pálmafás képeslapokat küldi.

Ja, meg az, hogy mindig kérdezte üzeneteiben, hogy vagyok, jó gyerek vagyok e. Volt olyan is, hogy csomagot küldött nekem, játékokkal és a hosszú utazás közben megnyomódott csokoládékkal. Emlékszem, mennyire boldog voltam.

Aztán a csomagok elmaradtak, a képeslapok is, egy ideig még volt pár telefonhívás, de szépen lassan leépült a dolog. A nagymamám is meghalt, Pista bácsival apám még pár évig tartotta a kapcsolatot, de ez húsz éve elhalt.

Talán két éve került szóba a neve, hogy biztos nem él már, kilencvenöt éves lenne, állapítottuk meg apámmal, amikor egy rendrakás közben régi fotóalbumok kerültek elő.

Apám végre felvette a tempót, és eljutott a lényeghez: Pista bácsi meghalt.

Nem mondanám, hogy megrázott a hír, mivel azt gondoltam, ez már hosszú évekkel ezelőtt bekövetkezett.

Hümmögtem egyet, majd kipréseltem magamból egy sajnálomot.

Tényleg sajnáltam, még akkor is, ha emlékeim róla olyan halvánnyá lettek, hogy az arcát is nehéz lett volna felidéznem, ha nem merült volna fel a neve nemrég, és nem találkozom újra azzal a képpel, amin együtt állunk a kertben: nagymamám, Pista bácsi és én.

Az emlékek elhalványodtak, szinte el is tűntek, de a kép megmaradt bennem.

Nem csak egy kép, egy érzés is. Pista bá, aki olyan távolra utazott, hogy onnan küldjön képeslapot, vagy ritkán csomagot. Az óceán túlfele, ahova akkori elméletem szerint nem lehet eljutni. Oda születni kell. Gyerekként sokat gondolkoztam azon, vajon neki hogyan sikerülhetett.

Az is felmerült bennem, hogy talán hajóval ment, a hullámzó hatalmas vízen, egymaga, várva a jobb világot. De mi lehet a jobb világ annál a virágos, hatalmas kertnél, a nagymamám mellett? Nem értettem, már értem.

Apám felidézett még néhány emléket, majd a lényegre tért. Nem tudtam, hogy mi következik, azt hittem, ez a hír, hogy nem él már. Sajnáltam, de nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval. Öreg volt, csoda, hogy eddig élt, persze, sajnálom, de mivel az utóbbi évtizedekben semmi kapcsolatom nem volt vele, így nem tudtam rendesen meggyászolni.

Nem is éreztem szükségét.

„Tudod, Pista megcsinálta a szerencséjét Amerikában, meg tulajdonképpen mindenhol, ahova ment. Eszes ember volt, az a típus, aki nem hagyja magát lerázni, bízott magában, kissé talán erőszakos is volt..”- folytatta a monológot apám.

„Apa, a lényeget, csomó dolgom van, sajnálom ami történt, de...”

„Szóval...” – vette fel apám a fonalat újra.

„...az unokája hívott az előbb, hogy a végrendeletében van egy pont, amit ők maguk sem értenek, de jogilag rendben van. Miszerint rád hagyott egy lakást New Yorkban, és 500 000 dollárt. Bella szerint (unoka) az utóbbi időben nem használta, de mivel eladni sem akarta, üresen állt. Akkor még nem ismerhették a terveit, de most már világos, valakinek szánta örökségül. Neked!”

„De nem is volt kapcsolatom vele, csak gyerekként, akkor sem sok...” – ellenkeztem, bár a tudat, hogy van egy lakásom New Yorkban, bizsergető érzéssel töltött el.

Apám folytatta, de akkor én már nem tudtam rendesen koncentrálni arra, amit mond, csak a lakás járt a fejemben.

Eladni, vagy megtartani? Hova néz az ablak? Ha a Central Parkra, akkor menten kiugrom örömömben az ablakon. De ha kiugrom, akkor nem láthatom a LAKÁSOM NEW YORK-ban. Nem ugrom ki inkább, döntöttem el. Bárhova is néz az ablak, maradok a seggemen, nem ugrálok.

Apám szavai ébresztettek fel, és hoztak vissza a valóságba, amikor elkezdte mondani, hogy mit kell tennem, hogy hivatalosan is enyém legyen az ingatlan és a pénz.

Ekkor újra nem figyeltem már, mert a szemem előtt megjelent a tágas, világos lakás, aminek a kulcsait már a zsebemben éreztem.

Arra gondoltam, mindegy is, mi lesz vele, ingatlan tulajdonos lettem, ráadásul a Világ egyik legmenőbb városában.

Kiszakadva a történetből, körbe néztem, és rájöttem, mennyire egyszerű lenne, ha csak fantázia kellene ahhoz, hogy a valóság olyan legyen, mint amilyennek szeretnénk látni.

Megráztam magam, és realizáltam, hogy sajnos nem ennyire egyszerű az élet, és nagyon ritkán kínál tálcán megoldásokat. Valahol ott van az is, de nem egy telefonhívással érkezik, pláne nem kulcsok formájában.

Küzdeni kell, még akkor is, ha belül tudjuk, bizonyos dolgokat nem érhetünk el, de ha megállunk, és arra gondolunk, mi miért nem lehetséges, akkor végleg megálltunk, és erről a pontról nagyon nehéz az elmozdulás.

Pista bácsi, nyugodj békében, és nem haragszom, hogy nem tettél meg örökösöddé.

Nagyon régen írtam, pedig elég sok minden történt, de valahogy nem voltam képes írni.

Lehet, hogy elfogyott a lendület, és abban sem vagyok biztos, hogy bárkit érdekel még a történetem.

Ma eljött a szokásos vérvétel napja. Mostanában nem készítem ki magam azzal, hogy hajnalban kelek, még akkor sem, ha délelőtt lehet, hogy többen vannak, bár ez nem kiszámítható.

Csak két kisebb pánikreakcióm volt útközben, de próbáltam elterelni a gondolataimat, és csak menni.

Olyan, mintha nem is velem történne ez az egész, de tudom, ha felidézem az elmúlt több, mint tizenegy évet, mikor megyek a Lászlóba, egyből elkap a pánik.

Legalább annyira, ha nem jobban izgulok a sima vérképem miatt, mint az immunrendszerem állapotával kapcsolatban. Mindig van eltérés, igaz, nem tragikus, bár ennek megállapításában nem sok információm van, leginkább az Internetről tájékozódom, keresem a magyarázatokat, és bízom benne, hogy ha nagy gond lenne, akkor szólnak.

Ezúttal tömegközlekedtem, nincs is annyira közel a kórház, és nem mertem megkockáztatni, hogy bepánikoljak útközben.

Persze, már sokkal jobban megy, mint előtte, közel sem vagyok ideges annyira, de nyugodt sem.

Mikor feltéptem az ajtót körülbelül nyolcan voltak a kis váróban, oldalra kellett leülnöm, amit nem is nagyon bántam, nem kell senkivel szembenéznem.

Elengedhetném már ezt a hülyeséget, hogy ki lát, ki mit gondol, mert aki velem szemben ül ugyanazt gondolhatja, ugyanezért aggódhat.

Szóval beléptem, húztam egy sorszámot, és vártam.

Viszonylag gyorsan ment, öten voltak előttem vérvételre, közben másokat is behívtak recept és egyéb ügyek miatt.

A nővér nem találta, hogy ma kellene mennem, kérdezte, hol van a kis papír, amit múltkor, négy hónappal ezelőtt adott.

Mondtam, hogy azt kidobtam, megkaptam, átírtam a telefonomba és kuka. Nem gondolom, hogy egy kis cetlit őrizgetnem kellene.

Elfogadta, és levette a vért. Kaptam új időpontot novemberre, addig elvileg nyugtom van.

Mindig ez a cél: legyen egy kis nyugtom, minél kevesebbet kelljen gondolni erre az egészre, becsukhassam a szemem, eltereljem a gondolataim erről az egészről, azt hihessem, minden rendben van, olyan ember vagyok, mint a többiek.

Miközben vártam a receptre, már nem voltak sokan, és fel is oldódtam annyira, hogy mások szemébe is képes voltam belenézni.

Volt egy srác, akin látszott, hogy nagyon az elején van, mintha magamat láttam volna, olyan ideges volt, hogy nem is tudtam ránézni, mert azonnal átragadt volna a feszültsége.

Sajnáltam.

Biztos jól jött volna neki egy -két bátorító szó, és lehet, hogy meg is tudtam volna neki adni, ha nem ebben a közegben találkozunk.

Sokat gondolkoztam azon, milyen jó lenne, ha nem félnék a stigmáktól, fel tudnám vállalni ezt az egészet, és tudnék másokon segíteni, tanácsot adni.

Abban is bízom, hogy van olyan, aki az írásaimat olvasva más megvilágításban látja az akkor kilátástalannak hitt helyzetét.

Akkor már megérte, ha létezik ilyen ember, legalább egy.

Gondolataimból Klári nővér térített vissza a valóságba, kész a recept.

Behívott, átadta, kellemes nyarat kívántam neki, remélve, nem kell találkoznunk addig.

Vírusra mondta, hogy hetek, amire elkészül, mondtam, tudom, nem is nagyon nézem, abból indulok ki, hogy nincs.

A T4 számmal kapcsolatban pedig tájékoztatott, hogy most csak százalék lesz, a darabot ők számolják. Nem értettem, hogy ez pontosan mit takar, de nem is foglalkozom vele, mert a % a pontosabb, ha az jó, akkor minden rendben. A darabszám változhat, sok mindentől függ.

Gyógyszereim kiváltottam, vissza kell még mennem, mert az egyikből nem volt annyi, mint amennyit felírtak, mivel négy havit kapok egyszerre, hogy ne kelljen minden hónapban berohangálnom a patikába. Mindegy, lesz még egy köröm a héten, de legalább nem kell csak a gyógyszertárig elmennem.

Hazaértem, és felmentem az eeszt-re, ahol mostanában a vérképet lehet megnézni.

Milyen jó, hogy nem kell telefonálnom, idegesen jegyzetelnem, hanem ott van minden.

Megint vannak olyan értékek, amik a normál tartományon kívül esnek, de a múltkorihoz viszonyítva a többség kicsit jobb.

Remegő kézzel nyomtam meg a nyomtatás gombot, magam elé vettem az elmúlt két vérvétel eredményeit, és a számok mellé jegyzetelve próbáltam kielemezni őket.

Az eltérő értékeket megnéztem a neten, mi lehet az oka, és addig keresgéltem, amíg nem láttam olyan lehetséges magyarázatot, ahol nem egy súlyos betegséget írtak lehetséges oknak.

Kicsit megnyugodtam, lehetne rosszabb is. Persze, jobb is. Gondolom, de tényleg magamat diagnosztizálom ilyenkor.

Már csak a T4 eredményeket várom, ami az immunrendszerem állapotát jelöli.

Ezen túl igyekszem nem foglalkozni vele, mert örülök, hogy eljutottam erre a szintre, hogy nem pörgetem magam bele, csak annyira, amennyire szükséges.

Várok és reménykedem, hogy ha már ilyen szar lapot húztam tizenegy évvel ezelőtt, akkor legalább szerencsés legyek a szerencsétlenségben.

Ámen.

Bence volt vérvételen, bár nem voltunk benne biztosak, lesz e, nem tudom, mi történik most, gondolom, a covid miatt hol van, hol nincs, de azért bíztunk benne, hogy megcsinálják.

Délelőtt ment, nem túl korán. Mikor behívták, közölték, hogy nincs vérvétel, majd legközelebb.

Bence jelezte, hogy akkor már el fog telni egy év is a két mintavétel között, és ők maguk mondták, nem evett, nem ivott kávét, úgy intézte a munkáját.

Nagy nehezen megszúrták, de mintha szívességet tettek volna. Múltkor is ugyanez volt, cuppogások, méltatlankodást kifejező hangok kísérték a szúrást.

Itt mindent ki kell harcolni, ki kell állni, mondani kell, küzdeni.

Mikor megtörtént a kierőszakolt vérvétel, Bence jelezte, hogy pár hete beteg volt, arra antibiotikumot írt fel a háziorvos, de a nyirokcsomói változatlanul be vannak dagadva, nyaka húzódik, megmutatná egy orvosnak.

Kiült a váróba, hogy megvárja.

Egy idő után közölték, hogy nem jön, aztán hogy mégis itt van, menjen be.

Az az orvos volt, a Lőrincz doktor, aki eddig az én orvosom volt, de azt hittük, már nem dolgozik ott, nagyon régen nyomát sem láttuk.

Bence szerint tíz évet öregedett amióta nem látta, lehet, hogy valahol Afrikában kutatott és leszívta a hely az összes megmaradt fiatalságát. Lehet, hogy kereste azt a forrást, amivel ezt megtarthatja, de hiába ment keletnek, nyugatnak, még délnek és északnak is, csak nem lelte.

Lehet, nincs is- vette szomorúan tudomásul, majd hazajött, elgyötörten, megöregedve.

Bence elmesélte neki a panaszait, arra is kitérve, hogy a betegsége (orrfolyás, hőemelkedés, gyengeség) az oltás, és az azt követő mellékhatásos tüneteket követő másfél hétben jelentkeztek. Annak tudta be, hogy kicsit legyengült az immunrendszere, és megfázott.

Az orvos megvizsgálni sem volt hajlandó első körben, csak annyit mondott, hogy menjen nemibeteg gondozóba, szerinte szifilisz.

Szifilisz?

Ez hogy jött? Bence elmondta, hogy párkapcsolatban él, nem sok esély van erre.

„Az nem jelent semmit.”

Áh, értem, szóval azért mert valaki meleg, akkor biztosra vehető, hogy valami nemi betegség tombol a szervezetében, függetlenül az életvitelétől.

Elképesztő arroganciával túlcsordulva kezelte Bencét, aki kiharcolta, hogy legalább a torkába nézzen bele, nyirokcsomóit tapogassa meg. Ha a zöldségestől kérem, jogos, hogy nem akarja annyira, mégsem vagyunk olyan jóban, a répa viszont szép, de azért mégiscsak Lőrincz egy orvos, vagy mi.

Bence nem hagyta magát, beutalót akart kérni, nyaki ultrahang, ilyenek.

Nem kapott. Ők nem foglalkoznak ilyesmivel. Ellenben házipálinka, lekvár, esetleg nyári gumi kapható?

„Mehet fül- orr – gégészetre is.” – dr. Lőrincz már nagyon szabadult volna.

Bence tájékoztatásának hatására ott tudta meg, hogy ja, az most nincs a járvány miatt, amúgy a Lászlóban sem, ezt mondta is, mert mindenhol covid betegek vannak.

Azt is mondta, hogy lehet, hogy covid. Miért nem ment el tesztre?

„Mert beoltottak, és a háziorvos sem írt ki tesztet.” – jött a válasz.

„Illetve, betegen nem tudok tesztre menni.” – egészített ki.

„Miért?”- kontrázott az orvos, tudatlanságát még jobban fitogtatva.

Nem tudom, Bence válaszolt e erre, de azt hiszem, erre egy adekvált válasz lett volna: „Faszért!”

„Jó, akkor csinálunk egy tesztet, menjen be a kettes szobába.”

„Most ettem és ittam, miközben vártam, mivel a vérvétel megtörtént, szédültem az éhségtől, szóval a teszt nem végezhető el.” – magyarázta Bence.

„Miért ne lenne elvégezhető?” – tovább fitogtatta a tájékozatlanságát.

Nyílván nem olvasta az erre vonatkozó javaslatokat, de ajánlom figyelmébe:

„Kérjük, ha beteg, semmiképp se jöjjön a rendelőbe - beteg pácienseken nem végzünk sem tesztet, sem oltást. Fontos, hogy a mintavétel előtti 3 órában semmiképp ne egyen, igyon, dohányozzon vagy rágózzon. Szintén tilos fogat mosni, szájat öblíteni – akár tiszta vízzel is - cukorkát vagy bármilyen más szájfrissítőt használni.”

Ekkorra már Bence idegei eléggé meg voltak tépázva, hogy ennyire senkit nem érdekel, mi van vele. Az ambuláns lapot kitöltötték, tele olyanokkal, hogy „jól van”, „minden eredmény jó”, „nincs panasza.”

Dr. Lőrincz azzal zárta le a beszélgetést, hogy neki erre nincs ideje, nem tud vele foglalkozni.

Akkor kinek van? Ha neki nincs évente egyszer, vagy amikor a betegnek panasza van, akkor kinek van? Egy világjárvány kellős közepén, amikor mindenki csak a covid betegekkel foglalkozik.

Van alig kétezer betegük, azokat sem tudják ellátni héttől kettőig. Mit szóljon egy onkológián dolgozó? Na, ott folyamatosnak kell lennie a munkának vírustól függetlenül.

Dr. Szabó hangja is hallatszott egy másik szobából, de ő sem jött ki, hogy átvegye a beteget, tájékoztassa, megnyugtassa, ne adj’ Isten segítsen, hogy megoldást találjanak a panaszára.

Ő nem foglalkozik már ilyenekkel. Ő sem foglalkozik ilyenekkel.

Bence úgy jött ki a rendelőből, ahonnan gyakorlatilag kitessékelték, hogy maga élé mondta jól hallhatóan, hogy „ez nem normális.”
Ezt meghallva, az egyik nővér kikelt magából, hogy hogy mondhat ilyet egy orvosra.

Bence megmagyarázta, hogy elképesztő az a bánásmód meg az a sok baromság amivel előállt, így!

„De akkor sem mondunk ilyet.”

Nem kiabált, hangját sem emelte fel, nem káromkodott, csak ez jött ki belőle. Azt hiszem cifrábbakat is hallottak már, nem hiszem, hogy ez volt a legdurvább, ami elhangzott a rendelőben.

Még egy ideig harcolt a nővérekkel, majd távozott azzal, hogy akkor akár holnap is visszamehet tesztre, bár ők sem értették, mit pörög azon, hogy tíz perce evett, nem fontos az a tesztnél. Mennyi álnegatív teszt születhet ezzel a hozzáállással.

Örömmel szembesülök azzal megint, hogy azok, akiknek sokkal többet kéne tudniuk erről az egészről, lényegesen kevesebb információ birtokában vannak, mint a beteg.

Teljes agyrém, ami a Lászlóban van.

Az a stílus, meg az, hogy elvárják a betegektől, hogy kvázi elnézést kérjenek, hogy odamentek egy olyan időpontra, amit ők maguk írtak ki, az teljesen abszurd.

Dr. Lőrincz régebben azt mondta, hogy Magyarországon mennyivel jobb és EMBERIBB az ellátás, mint nyugaton, ahol mindig más orvos van, nincs a betegnek semmilyen viszonya az orvosához.

Miről beszél ez? Másfél éve nem is láttam, amikor pedig nagy nehezen bekönyörögtem magam hozzá, akkor is folyamatosan le akart rázni, hozzám sem akart érni, és mikor mondtam, hogy vizsgáljon meg, mert mint mondtam eddig senki a torkomba nem nézett bele, akkor az volt a válasz, hogy „ez nem igaz.”

Hazudok. Alap.

Teljes csalódás megint, és az az arrogancia, ami ott megy, az elfogadhatatlan.

Annak, aki betegekkel foglalkozik, tudatában kell lennie annak, hogy a beteg fél, nincs elég információja, kétségek között gyötrődik, panaszai, kérdései lehetnek, emiatt feszültebb.

Aki ezt nem bírja, mindig van felvétel gyorséttermekben, lehet némán, kurvaányázva húst sütni, úgysem hallja senki. A szeletelt hagyma pedig se nem válaszol vissza, sőt rosszul sem esik neki a méltatlankodás.

Mindent megértek, tudom, járvány van, az egészségügy romokban, mindenki türelmetlen, de azt gondolom, hogy a László HIV osztálya még mindig egy nyugdíjas állás ahhoz képest, ami egy klasszikus osztályon zajlik, ahol naponta halnak meg betegek.

Örüljenek, hogy őket nem irányították át a covid osztályra, és megmaradt a nyugalom szigete nekik. A többihez képest, egészen biztos, hogy az.

Nem tudom, mi lesz, aggódom, de remélem kiderül, hogy nincs semmi.

Ha covid lenne, azt szerintem én is elkaptam volna, illetve, ha eddig sikerült kivédeni, akkor miért pont az első oltást követően kapta volna el? Persze, bármi lehet, és tudom, hogy Bence utána fog járni, mert csak magára számíthat.

„Az erősebb kutya baszik.” – ezzel nyugodtan ki lehetne plakátolni az egész országot.

Voltam anyajegy szűrésen.

Hallottam egy horror sztorit, ami egy rosszindulatú anyajeggyel kezdődött, és gyors lefolyású tragikus vég lett belőle.

Szokás szerint bepánikoltam, igaz két éve voltam szűrésen (előtte pedig tíz), akkor nem volt semmi gond, bár két- három anyajegy esetében megbeszéltük, hogy egy év múlva megnézzük. Lefotózta, majd legközelebb megnézi.

A pandémia alatt nem mentem vissza, és közben hallottam az orvosról nem túl jó sztorikat, például apámtól, akit odaküldtem és egyáltalán nem volt alapos.

Valószínű jó szakember, de folyamatosan az volt az érzésem, hogy le akar húzni minél több pénzzel.

Bence akkor körülbelül kétszázezret hagyott ott, én minimum hetvenet.

Persze, nehéz megállapítani, hogy a visszarendelések mögött mi áll, az alaposság vagy a pénz.

Mindegy, most úgy döntöttem, nem megyek vissza hozzá, pedig ő például tudta a HIV státuszom, bár alap esetben nincs jelentősége, de a teljes kép része orvosilag is.

Edit adott egy telefonszámot, régóta hozzá jár, ő kezelte ki az ótvarából, ami bármennyire is hihetetlen Budán is felütheti a fejét. Nem merem megnézni az Interneten, hogy néz ki. (mégis megnéztem.)

Fel is hívtam, bejelentkeztem.

Teljes pánikban voltam végig, mindig újabb foltokat láttam meg magamon, biztos voltam benne, hogy valami van.

Amikor eszembe jutott, aggódni kezdtem, de ugyanakkor örültem, hogy nem kínzom magam sokáig, mert megvizsgálnak és remélem lenyugszom.

Gyalog mentem a rendelőbe, negyvenperces út, nem vészes, szeretek sétálni, csak indokolt esetben tömegközlekedem.

A rendelő ott van, ahol laktam olyan sokáig, és nem messze a munkahelyemtől. Szeretek visszamenni arra a környékre, és hiányzik is. Teljesen más hangulata van annak, mint ahol most lakunk. Ez ahhoz képest Győr.

Szoktam gondolkozni azon, hogy milyen jó lenne, ha az a kis lakás az enyém lenne, és megtarthatnám, berendezném, néha kiadnám, néha pedig elvonulnék oda, amikor egyedül akarok lenni. Legénylakás. Sajnos a tulajdonos nem ajándékozta nekem, így ez csak egy álom marad.

A rendelőbe időben érkeztem, rám parancsoltak, hogy húzzak lábzsákot, fertőtlenítettem e, és különben is.

Edit mondta, hogy három recepciós van, az egyik a kedves, a másik a bunkó, a harmadik pedig aki szerencsétlenkedik és semmit sem tud.

Mint a király(nő) és a három lánya.

A szép és kedves, haját szőke fonatban hordó pirospozsgás leány, az Anna,

A mufurc, arcát a harag groteszk formába rendezte, na ő a Sári,

És a suta, csenevész, zavart tekintetű pára, ő pedig a Mari.

Mikor bejentkeztem Sári hívott vissza. Neten kell időpontot igényelni és visszahívnak.

A megerősítés miatt Anna telefonált, igen, megyek, alig várom, kedves, hogy hívott, köszönöm.

A rendelőben Anna és Sári fogadott, utóbbi teremtett le megérkezéskor, Anna adta a számlát, mosolyogva átvett a húszperces vizsgálatért egy nagyobb összeget, Sári már nem is köszönt, Mari pedig biztos büntetésben volt, mert kiöntött valakit, amilyen csélcsap.

A doktornő, aki köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, ami a weben van, bár sejtettem, hogy régi a felvétel, vagy rengeteg a lámpa.

Nagyon kedves volt, kicsit SZTK hangulatú volt az egész, de a tudat, hogy fizetek érte...(pluszban)

Elég ideges voltam, izzadtam, de zavaromban folyamatosan magyaráztam valamit, nem tudok leállni.

Kihúzom magam, ilyenkor két méter vagyok, ezzel kompenzálva, hogy egy orvos áll előttem, aki egy perc múlva akár a halálos ítéletemet is közölheti.

Vagy megnyugtat, és háromméteresként távozom a rendelőből.

Levetkőztem, odaállított egy papírra, egy gép mellé, amit a neten is láttam, bár ott modernebbnek tűnt, biztos, oda is jutottak lámpák.

Útközben fel akartam hívni Editet, hogy ugye nem kell a monitorral szemben ülnöm, mint a neten egy fotón. A képernyőn hatalmas, olyan részletes felbontású anyajegy, amit senki nem akar látni.

Mikor láttam, hogy állnom kell, és a monitor mellettem van, megnyugodtam. Nézhetném is, ha igényem lenne rá, de ki tudom zárni.

Meg is jegyeztem az orvosnak, hogy de jó, hogy nem kell néznem. Megnyugtatott, hogy nem kell, és igen, valaki nem bírja. Én vagyok például.

Nagyon alaposan, sokkal jobban, mint a másik orvos, megnézett minden egyes felületét a testemnek, folyamatosan a monitorra pillantva, hogy mit mutat nagyban.

Kinéztem egy pontot a falon, egy festményt, azt néztem, folyt rólam a víz, és vártam, mikor sóhajt, kezd el krákogni, keresi a szavakat, feljajjant, vagy csak túl sokáig vizsgál egy – egy felületet.

Mivel kábé tudtam, melyek azok az anyajegyek, amikkel probléma lehet, azokra külön felhívtam a figyelmet, elnézést kérve, hogy belugatok a munkájába.

Közben magyarázkodtam, igaz, senki nem kérdezte, hogy bár szoktam napozni, de nagyon bekenem magam (ez igaz), elmeséltem neki, melyik a kedvenc naptejem, aminek Donald rágó illata van. (Kit érdekel?)

Két anyajegyet, - azok közül, amiket a múltkor is kiemelt a másik orvos-, mondott, amikre ránézne három hónap múlva, nőttek e. Tudom, hogy nem fognak nőni, mert eddig sem nőttek, de jó, oké inkább erre fizetek ki még egyszer majdnem ennyit, mint arra, hogy valamit ki kelljen műteni. Remélem, ezeket sem kell majd.

Még megkérdezte, mivel foglalkozom, bónuszként azt is elmeséltem, hogy itt dolgoztam a környéken.

Összefoglaltam én saját magam megnyugtatására, mielőtt elmentem, hogy akkor nincs semmi, kettő van, amit megnéz majd, és a napozásnak sincsnek annyira káros nyomai.

„ugye?”

Mondta, igen, de vigyázzak a napozással, szoláriumba menni tilos! Egyik se jó!

Bevallottam neki, hogy mostanában voltam párszor. Nem örült, pedig az ötödét vallottam be.

„Akkor inkább a Nap?” – próbáltam kipréseli belőle valami megnyugtatót a nyárra vonatkozóan.

„Inkább”

„Mert be tudom kenni magam, ugye?”

Helyeselt. Bár a Nap se!

Jó a Nap egy kicsit, na!
A bőröm szárazsága kapcsán felhoztam, hogy milyen jó lehet tenger mellett élni, és hogy az plusz tíz év élet, nekem is gyönyörű a bőröm, a hajam, mindenem, plusz kapok rendesen levegőt tengerparton.

Ebben is egyet értettünk. Kipréseltem belőle a vizsgálat mellé egy kis dumit, ez is fontos főleg most, hogy az ember már senkivel nem beszélgethet nyugodtan egy jót.

Itt most kaptam három hónap nyugalmat.

Menjetek anyajegyszűrésre! Nagyon fontos, tényleg!

Tulajdonképpen már így hívom a mostanában négyhavi alkalmakat, amikor meg kell jelennem a kórházban. Mivel decemberben volt vérvétel, így most csak receptért kell menni, amit szerencsére egyszerre válthatom ki a négyhavit.

Már nem vagyok ideges mikor megyek, vagyis van bennem egy kis feszültség, de ahhoz képest, mikor az első években konkrétan pánikrohamot kaptam az úton ez semmi.
Akkor olyan szinten elkezdtem fulladva köhögni menet közben, hogy többször meg kellett állnom, mély levegőt venni, valami semlegesre gondolni.

Nem is tudom, mitől féltem a legjobban, talán az emberektől, akik ott lesznek, megismernek, szembe kell néznem velük.

Aztán, mikor racionálisan gondoltam erre, rájöttem, hogy ők is ott vannak, valószínű hasonlót éreznek, ha nem is ennyire szélsőséges mértékben, és különben is, senkinek nem tartozom magyarázattal. Különben sem nagyon pörgök klasszikus meleg körökben egy jó ideje, kábé a betegségem utántól nem sokkal, de mégis bennem volt ez az érzés.

Valószínű, annyira megszoktam, és annyi szorongás rakódott egymásra, hogy már azt sem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi miatt rettegek.

Amióta gyógyszert szedek, évek óta, kevesebbszer kell mennem, vagyis a vérvételek száma kevesebb. Gyógyszerért pedig mehetek délután is, amikor kevesebben vannak, bár ez az elmélet is mostanában kezd megdőlni.  

Eljutottam odáig, hogy azonnal benyitok a váróba, nem kezdem el nézni, ki jön ki, nem gondolkozom azon, hogy mikor lenne jobb bemenni.

Tapasztalat, meg sokat kínoztam magam ezzel, hogy minél tovább várok, annál nehezebb.

Azonnal rá kell nyitni az ajtót a valóságra. A valóságra, amivel négyhavonta szembesülök, a többi napokon szinte eszembe sem jut.

Nem kell senkinek beszélnem róla, de ha vannak gondolataim ezzel kapcsolatban, akkor elmondhatom pár embernek.

Ez nagy szó! Természetesnek vehetné az ember, de nem szabad, mert tudom, sokan vannak, akiknek ez nem adatik meg.

Az, hogy idáig eljutottam annak köszönhető, hogy rengeteget beszéltem és írtam róla.

Mikor megérkeztem, egy katona és a portás állta el utamat. Volt már a pandémia alatt máskor is, hogy hőmérsékletet mértek, de nem mindig.

Most igen. Nem voltak kevesen, folyamatosan mentek az emberek, mint kiderült, oltásra.

Tőlem is megkérdezték, de mondtam, hogy a tizennégyesbe megyek. A portás elkezdte mutogatni térképen, hol van, mert a maszkom alatt nem hallotta a kérdésére adott válaszom, miszerint, igen, tudom hol van. Bár ne tudnám.

Az út is rövidebb lett a főbejárattól az ambulanciáig. Valószínű segít az is, hogy nem kell az életemért küzdenem, miközben haladok a cél felé.

Azonnal benyitottam a rendelőbe, ahol négyen ültek. Gyorsan felmértem a helyzetet, nem ismerek senkit. A maszk most nagyon sokat segít. Nem látszom teljesen és az arcomra kiülő aggodalom is rejtve marad.

Meg kellene fogalmaznom magamban, mitől félek tulajdonképpen.

Mármint tudom, az emberektől, de miért?

Ha ott van egy ismerősöm, akkor mi van? Hallhatta már rólam anélkül is, hogy nem látott még.

Lehetek ott más ügyből is.

Különben is, ő is ott van! Én nem ítélkezem, miért gondolom, hogy ő így fog tenni?

Mindenkivel vigyáztam, de ha hibáztam, és a hiba áldozata ott ül, az bizonyítható? Nem!

De nem is kell, mert az esélye is elég, hogy szarul érezzem magam.

Vajon más is így érzett velem kapcsolatban? Nem hinném! Eszébe jutottam? Nem valószínű.

Rajtam is múlt, és egy hiba volt. Nem is igazi hiba, mert annyira banális a sztori, ha az akkori forgatókönyvem az igaz.

Ott ült ez a négy ember, akiknek mindegyike minimum egy hibát elkövetett, és hozzá érkeztek mások is.

Eltelt tíz perc, egy ember jött ki, egy be. Összeraktam, hogy itt is oltás zajlik. Úgy látszik, van a kórház fő pavilonjában a „sima” oltás, és a HIV pozitívoknak pedig az ambulancián.

Volt róla szó, hogy lehet, később lesz majd külön nekünk oltás a Lászlóban, de nem tudtam, hogy el is indult.

Megvártam mindenkit, aki előttem volt, kijöttek, bementek, nyomkodtam a telefonom.

Mikor sorra kerültem, mondtam, hogy receptért jöttem.

A nővér meglepődött, mert szinte mindenki oltásra jött, vagy az orvossal beszélni.

Szabóval össze is futottam az épület előtt. Visszaköszönt. Ezúttal nem fordította el a fejét.

Szerencsére már a kartonomba volt betéve a két recept, nem kellett várnom senkire, hogy összerakja.

„Oltás van?” – érdeklődtem, csak hogy zavaromban mondjak valamit. Ezt mindig indokoltnak érzem, nyilván próbálom ellensúlyozni a helyzetem.

„Csak pár embert.” – érkezett a válasz, majd hogy ne gondolja, hogy esetleg elkezdek könyörögni egy potya vakcináért, hozzátettem.

„Én megkaptam már az elsőt, csak kíváncsi voltam.” (erről majd írok)

„Mit kapott?”- kérdezte egy fiatal, talán orvos az asztal mögül.

„Astrát”

„Mi is azt adunk.” – mondta.

Ha már „ilyen jól elbeszélgettünk”, vagyis figyeltek rám egy kicsit, rákérdeztem, hogy a múltkori folsav hiányom, amire beszedtem örven darab tablettát azóta az ő javaslatukra, jelenthet e bármi gondot vérrög viszonylatban.

„Semmi összefüggés..” – még mondott valamit, de az már nem jutott el az agyamig, a lényeg, hogy nem.

Tök kedves volt, ennek a három mondatnak is örültem. Mennyire kevésen múlik!

Jó munkát és kitartást kívántam, majd menekülőre fogtam.

Kint a kertben, beírtam a telefonomba az augusztusi vérvétel időpontot, és a gyógyszertár felé vettem az irányt.

Szerencsére nem volt senki, így volt lehetőségem nyugodtan kibontani egyesével a nyolc doboz gyógyszert, kidobni az erre a célra odakészített kartondobozba a csomagolást, és a kétszer kétméteres használati utasításokat (amit még soha nem olvastam el. Bence igen!).

A nyugodtan erős kifejezés, mert téptem le a dobozt minden egyes gyógyszerről, mintha bármikor rajtakaphat valaki. Egyszerűen csak kint akartam már lenni.

Rápillantottam a számlára. „Kedvezmény mértéke: 1 000 000 Ft.”

Megint szerencsésnek éreztem magam.

Odafele összegörnyedt nyusziként mentem, visszafele pedig fekete párduc voltam.

Megint négy hónap nyugalom, négy hónapig normális embernek képzelhetem magam, nem kell szembesülnöm ezzel a dologgal.

Nem olyan vészes, de azért ilyenkor sok emlék megrohamoz, az idő múlása, az út, amit megettem, a személyiségem, ami talán jó irányban változott.

Soha nem gondoltam, hogy idáig el lehet jutni, de örülök, hogy megtörtént.

Azt gondoltam, jól bírom a vírus okozta bezártságot, eleinte nem sokat változott az életem emiatt.

Sőt! A tavalyi, mikor ez az egész elkezdődött, még jól is éreztem magam benne.

Be lehetett kuckózni, bevásárolni előre, szemlélni az ismeretlent.

Még a nyár sem volt annyira rossz, tudtam utazni, igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy az tavaly három helyen is voltam. Igaz, ez jóval elmarad az utóbbi évek átlagától, de alapvetően nem panaszkodhatok, mert sokaknak ennyi sem jutott, sőt, örültek, ha nem mentek teljesen tönkre.

Mostanra elfogyott az erőm.

Bencével konfliktusok halmazában élünk, egymás idegeire megyünk, főleg ő az enyémre.

Nem mintha annyira nagy társasági életet éltem volna eddig, de a lehetősége megvolt.

Amióta elköltöztünk, gyakorlatilag pár hónap adatott meg, hogy normális világban éljünk, pedig tavasszal Londonban elhatároztam, hogy sokkal nyitottabb leszek, sokkal többször fogok eljárni itthonról. London hatása volt, egyértelmű.

Akkor már volt vírus, de nem vették sokan komolyan, bár Olaszországban már bőven voltak áldozatok, jöttek a hírek, de olyan valószínűtlenül távol éreztem magam ettől az egésztől, még akkor is, ha Olaszország igazán nincs messze.

Londonban tömegbe jártam, ugyanúgy csináltam mindent, úgy emlékszem, ott már pár halott volt, és bár nőtt a pánik, semmit nem érzékeltem belőle.

Maszkról, távolságtartásról szó sem volt.

Másnap mondták ki, mikor hazaértem, hogy világjárvány van.

Eltelt a nyár, megvolt a tengerparti nyaralásom is, az már maszkban, de olyan kis helyen voltam, hogy igazából nem zavartak a korlátozások, és nagyon figyeltem is rá, hogy ne legyen gond.

Mostanra, amikorra azt kéne éreznem, hogy látszik a vége, úgy, hogy létezik oltás, jutottam el arra a szintre, hogy sokszor gondolok arra, hogy feladom.

Nem tudom, hogy vagyok e annyira bátor, hogy megtegyem, azt hiszem nem, de ha megnyomhatnék egy gombot, vannak pillanatok, amikor tiszta erőből rábasznék a pirosan világító kerek tárgyra, ami az élet végét jelzi.

Nem olyan egyszerű, ki van ez találva. Élni is nehéz, de sok esetben meghalni is, és nem kívánságműsor.

Szenvedni nem akarok (ki akar?), de élni sem nagyon.

Nem látom a kiutat, nem látom, hogy a Világ egyszer ugyanolyan lesz.

Tudom, hogy nem lesz az.

Akarok e ekkora bizonytalanságban élni?

Akarok e úgy élni, hogy folyamatosan rettegek? Nem csak a betegség miatt, de minden miatt, a bizonytalanság miatt.

Hogy távolságot tartok, hogy mindenkire gyanakszom, aki közelít?

Ekkora gyűlöletben, amit eddig is nehezen viseltem, de most ez a szar még jobban felerősített?

Tartogat e még az élet számomra olyan dolgokat, amikért érdemes?

Persze, az egyik felem nyugtatgat, hogy természetesen igen, ahogy jött, ugyanúgy vége is lehet, de egyre jobban azt érzem, hogy ez csak önámítás.

Lehet azt mondani, hogy szerencsés vagyok, szeretve vagyok, nem kerültem utcára, van egy szerető családom, de sajnos nem feltétlen a racionalitáson múlik, az, hogy az ember akarja folytatni, vagy sem.

Motivációm nulla.

Teljesen kifordulok magamból, a legkisebb dologra is ugrok, üvöltök, elrohanok, és azon gondolkozom, be merek e ugrani a Dunába?

Mikor órákig fekszem mozdulatlanul az ágyban, az a gondolat nyugtat meg, hogy lebegek a vízen, sodor az ár, vagy más okból, de nem lélegzem már.

Teljesen szürreális az egész és ijesztő.

Előfordult ez máskor is, de olyankor tudtam, azért csinálom, hogy leérjek az aljára, hogy kisírjam magam, majd észhez térjek, és menjek tovább.

Most kinyitom a szemem, körbe nézek, és nagyon nehéz okot találni arra, hogy miért folytassam?

Megijedek ilyenkor magamtól, és félek, hogy belebetegszem és belehalok.

Ettől félek, a gomb megnyomásától nem.

Vagyis nem tudom, mert nincs gomb.

Nincs mit megnyomni.

Tudom, hogy rengetegen vannak hasonló helyzetben, nyilván sokan maguknak sem tudják bevallani, csak érzik, hogy feszíti őket belülről valami.

Ha ennek vége (ha..), akkor ennek mentális következményeit (és azok testi kivetüléseit) sokáig fogjuk még nyögni, ebben biztos vagyok.

Vannak terveim, hogy majd nyáron elutazom, összesen egyszer, többször nem tudok, és egynek is örülnöm kellene, de mikor komolyabban elkezdek vele foglalkozni, akkor rájövök, hogy nem lehet tervezni semmit.

Pedig mennyire szeretek tervezgetni, mennyire szeretem összerakni, hogy mikor, mit fogok csinálni, még akkor is, ha sokszor azok ellenkezője történik.

Most pedig egy hétre sem lehet látni semmit.

Bence nem dolgozik, én gyakorlatilag folyamatosan itthon vagyok.

Próbálom rávenni magam, hogy elmenjek legalább sétálni, szoktam is, de az egész csak egy kényszer, kiveszett belőle az élvezeti faktor.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincsenek jó időszakok, most egy elég szarban ültem le írni, de nem tudom, mi lenne a megoldás, hogy ne ragadjak bele ebbe, amit most érzek.

Szerencse, hogy nem létezik az a bizonyos gomb, mert nagy lenne a kísértés.