Nagyon régen írtam, pedig elég sok minden történt, de valahogy nem voltam képes írni.

Lehet, hogy elfogyott a lendület, és abban sem vagyok biztos, hogy bárkit érdekel még a történetem.

Ma eljött a szokásos vérvétel napja. Mostanában nem készítem ki magam azzal, hogy hajnalban kelek, még akkor sem, ha délelőtt lehet, hogy többen vannak, bár ez nem kiszámítható.

Csak két kisebb pánikreakcióm volt útközben, de próbáltam elterelni a gondolataimat, és csak menni.

Olyan, mintha nem is velem történne ez az egész, de tudom, ha felidézem az elmúlt több, mint tizenegy évet, mikor megyek a Lászlóba, egyből elkap a pánik.

Legalább annyira, ha nem jobban izgulok a sima vérképem miatt, mint az immunrendszerem állapotával kapcsolatban. Mindig van eltérés, igaz, nem tragikus, bár ennek megállapításában nem sok információm van, leginkább az Internetről tájékozódom, keresem a magyarázatokat, és bízom benne, hogy ha nagy gond lenne, akkor szólnak.

Ezúttal tömegközlekedtem, nincs is annyira közel a kórház, és nem mertem megkockáztatni, hogy bepánikoljak útközben.

Persze, már sokkal jobban megy, mint előtte, közel sem vagyok ideges annyira, de nyugodt sem.

Mikor feltéptem az ajtót körülbelül nyolcan voltak a kis váróban, oldalra kellett leülnöm, amit nem is nagyon bántam, nem kell senkivel szembenéznem.

Elengedhetném már ezt a hülyeséget, hogy ki lát, ki mit gondol, mert aki velem szemben ül ugyanazt gondolhatja, ugyanezért aggódhat.

Szóval beléptem, húztam egy sorszámot, és vártam.

Viszonylag gyorsan ment, öten voltak előttem vérvételre, közben másokat is behívtak recept és egyéb ügyek miatt.

A nővér nem találta, hogy ma kellene mennem, kérdezte, hol van a kis papír, amit múltkor, négy hónappal ezelőtt adott.

Mondtam, hogy azt kidobtam, megkaptam, átírtam a telefonomba és kuka. Nem gondolom, hogy egy kis cetlit őrizgetnem kellene.

Elfogadta, és levette a vért. Kaptam új időpontot novemberre, addig elvileg nyugtom van.

Mindig ez a cél: legyen egy kis nyugtom, minél kevesebbet kelljen gondolni erre az egészre, becsukhassam a szemem, eltereljem a gondolataim erről az egészről, azt hihessem, minden rendben van, olyan ember vagyok, mint a többiek.

Miközben vártam a receptre, már nem voltak sokan, és fel is oldódtam annyira, hogy mások szemébe is képes voltam belenézni.

Volt egy srác, akin látszott, hogy nagyon az elején van, mintha magamat láttam volna, olyan ideges volt, hogy nem is tudtam ránézni, mert azonnal átragadt volna a feszültsége.

Sajnáltam.

Biztos jól jött volna neki egy -két bátorító szó, és lehet, hogy meg is tudtam volna neki adni, ha nem ebben a közegben találkozunk.

Sokat gondolkoztam azon, milyen jó lenne, ha nem félnék a stigmáktól, fel tudnám vállalni ezt az egészet, és tudnék másokon segíteni, tanácsot adni.

Abban is bízom, hogy van olyan, aki az írásaimat olvasva más megvilágításban látja az akkor kilátástalannak hitt helyzetét.

Akkor már megérte, ha létezik ilyen ember, legalább egy.

Gondolataimból Klári nővér térített vissza a valóságba, kész a recept.

Behívott, átadta, kellemes nyarat kívántam neki, remélve, nem kell találkoznunk addig.

Vírusra mondta, hogy hetek, amire elkészül, mondtam, tudom, nem is nagyon nézem, abból indulok ki, hogy nincs.

A T4 számmal kapcsolatban pedig tájékoztatott, hogy most csak százalék lesz, a darabot ők számolják. Nem értettem, hogy ez pontosan mit takar, de nem is foglalkozom vele, mert a % a pontosabb, ha az jó, akkor minden rendben. A darabszám változhat, sok mindentől függ.

Gyógyszereim kiváltottam, vissza kell még mennem, mert az egyikből nem volt annyi, mint amennyit felírtak, mivel négy havit kapok egyszerre, hogy ne kelljen minden hónapban berohangálnom a patikába. Mindegy, lesz még egy köröm a héten, de legalább nem kell csak a gyógyszertárig elmennem.

Hazaértem, és felmentem az eeszt-re, ahol mostanában a vérképet lehet megnézni.

Milyen jó, hogy nem kell telefonálnom, idegesen jegyzetelnem, hanem ott van minden.

Megint vannak olyan értékek, amik a normál tartományon kívül esnek, de a múltkorihoz viszonyítva a többség kicsit jobb.

Remegő kézzel nyomtam meg a nyomtatás gombot, magam elé vettem az elmúlt két vérvétel eredményeit, és a számok mellé jegyzetelve próbáltam kielemezni őket.

Az eltérő értékeket megnéztem a neten, mi lehet az oka, és addig keresgéltem, amíg nem láttam olyan lehetséges magyarázatot, ahol nem egy súlyos betegséget írtak lehetséges oknak.

Kicsit megnyugodtam, lehetne rosszabb is. Persze, jobb is. Gondolom, de tényleg magamat diagnosztizálom ilyenkor.

Már csak a T4 eredményeket várom, ami az immunrendszerem állapotát jelöli.

Ezen túl igyekszem nem foglalkozni vele, mert örülök, hogy eljutottam erre a szintre, hogy nem pörgetem magam bele, csak annyira, amennyire szükséges.

Várok és reménykedem, hogy ha már ilyen szar lapot húztam tizenegy évvel ezelőtt, akkor legalább szerencsés legyek a szerencsétlenségben.

Ámen.