Sokat gondolkozom mostanában a Világon, azon, hogy van e ebből visszaút, vagy kell, hogy bárhova is visszatérjünk?

Nyilván nem tudom a választ, mint ahogy azt sem tudtam, hogy szinte egyik pillanatról a másikra egy új világ köszönt ránk. Okoskodhatnék, de inkább az érzéseimre koncentrálnék.

Közhely, hogy egy idő után elkezd rohanni az idő, eltűnnek a hosszú nyarak, a lassú érzések, és minden iszonyú gyors lesz. Fokozza a helyzetet az is, hogy a szociális média olyan tempót diktál mindenkinek, hogy ha fél napig nem tájékozódsz, lemaradsz valami fontosról.

Az, hogy eddig is fontos volt e, vagy csak most lett az, mikor elérhetővé vált az információ, az más kérdés. Régebben is megtörtént, csak nem tudtad, nem volt odatolva eléd. Hiába lassult le az emberiség a vírus alatt, most ugyanolyan erővel száguld tovább, és talán ez a hibernálás is felgyorsította az időt.

Mindig szoktunk beszélgetni a barátaimmal, hogy legalább nekünk volt pár jó és őszinte évünk. Mi van a mostaniakkal, akik ebbe az őrületbe nőnek bele, amit most egy szerintem soha véget nem érő járvánnyal fűszereznek? Persze, lehet, hogy ez mindig így volt, hogy az „öregek” nosztalgiáznak, hogy milyen jó volt régen, mennyire más volt minden.

A bölcs apám régen erre mindig azt mondta, hogy persze, hogy jó volt, mert fiatal volt az illető, és ez minden korban, függetlenül a körülményektől, óriási előnyt jelent.

Nem tudom, de elkezdett nyomasztani a jövő. Nem is a távoli, attól egyenesen rettegek, hanem akár a pár hónapos intervallum is. Kezdenek elkopni azok a mondatok, amiket alkalmanként még kimondok a számon, miszerint nekem medencés házam lesz, és idősként majd sok ember vesz körül, mert mindenki szeret majd a kertemben ücsörögni velem.

Ha elengedném, akkor nem akarnék tovább menetelni előre, de be kell lassan látnom, hogy csoda szükséges.

Valami ilyesmi:

Megcsörrent a telefonom. Akkor ébredtem, nem voltam még magamnál. Ránéztem az órára, de szemüveg nélkül csak azt láttam, hogy tizenegy. De most tizenegy, mint a délelőtt utolsó előtti órája, vagy valami tizenegy. Mondjuk nyolc tizenegy vagy kilenc tizenegy.

Vagy öt? Akkor valami bajnak kell lennie. Ez a kétségbeejtő gondolat térített vissza a valóságba. Szinte beleordítottam a telefonba, amiből csak egy rekedten elhaló „aló” lett.

Apám volt a vonal végén. „Ugye nincs baj?” -kérdeztem. Bár egy idő után felfogtam, apám hangja nyugodt a vonal másik végén. Nem zilál, nem hörög, nem kiabál vagy zokog, mint ahogy ezeket a sürgős hívásokat az ember elképzeli.

Apám nyugodt hangon, de leplezetlen izgatottsággal beszélni kezd, messziről kezdi, mint mindig. Ezidőben én már a konyha felé veszem az irányt, ehhez kávé kell, ha apám elkezdi az ókortól mesélni, hogy a szomszéd unokája elesett a biciklivel.

Már tejet löttyintek a fekete folyadékra a csésze alján, mikor rátér a lényegre.

Örülök, hogy van lefőzve kávé, és nem kell bajlódnom vele, úgyis teszek hozzá forró vizet. Americano.

Szóval a bonyolult bevezető után rátér Pista bácsira, akit először nem tudok beazonosítani, de mikor mondja, hogy a nagyanyám pasija volt sokkal utána, mikor nem túl hosszú házasság után elvált a nagyapámtól.

Valami rémlik, de főleg fotókról, amik azt is bizonyították, személyesen is ismertem, már ha beszélhetünk személyes ismeretségről a szó klasszikus értelmében, egy hatéves és egy hatvankét éves ember között.

Pista bácsi és a nagyanyám bár nem sokáig voltak együtt, kapcsolatuk intenzív volt. Jelentsen ez bármit is, amikor ezt hallottam gyerekként, mikor felmerült Pista bácsi, akarom mondani Steve-vel kapcsolatban.

Steve, mert Pista bácsi kivándorolt először Bécsbe, utána pedig Amerikába. Tele volt egy doboz olyan képeslapokkal, amiket ő küldött hol Los Angeles-ből, hol Hawaii-ról, New York-ból. Felfoghatatlan helyszínek voltak ezek akkor gyerekként.

Ennyi emlékem volt róla, hogy aki a szép színes, sokszor pálmafás képeslapokat küldi.

Ja, meg az, hogy mindig kérdezte üzeneteiben, hogy vagyok, jó gyerek vagyok e. Volt olyan is, hogy csomagot küldött nekem, játékokkal és a hosszú utazás közben megnyomódott csokoládékkal. Emlékszem, mennyire boldog voltam.

Aztán a csomagok elmaradtak, a képeslapok is, egy ideig még volt pár telefonhívás, de szépen lassan leépült a dolog. A nagymamám is meghalt, Pista bácsival apám még pár évig tartotta a kapcsolatot, de ez húsz éve elhalt.

Talán két éve került szóba a neve, hogy biztos nem él már, kilencvenöt éves lenne, állapítottuk meg apámmal, amikor egy rendrakás közben régi fotóalbumok kerültek elő.

Apám végre felvette a tempót, és eljutott a lényeghez: Pista bácsi meghalt.

Nem mondanám, hogy megrázott a hír, mivel azt gondoltam, ez már hosszú évekkel ezelőtt bekövetkezett.

Hümmögtem egyet, majd kipréseltem magamból egy sajnálomot.

Tényleg sajnáltam, még akkor is, ha emlékeim róla olyan halvánnyá lettek, hogy az arcát is nehéz lett volna felidéznem, ha nem merült volna fel a neve nemrég, és nem találkozom újra azzal a képpel, amin együtt állunk a kertben: nagymamám, Pista bácsi és én.

Az emlékek elhalványodtak, szinte el is tűntek, de a kép megmaradt bennem.

Nem csak egy kép, egy érzés is. Pista bá, aki olyan távolra utazott, hogy onnan küldjön képeslapot, vagy ritkán csomagot. Az óceán túlfele, ahova akkori elméletem szerint nem lehet eljutni. Oda születni kell. Gyerekként sokat gondolkoztam azon, vajon neki hogyan sikerülhetett.

Az is felmerült bennem, hogy talán hajóval ment, a hullámzó hatalmas vízen, egymaga, várva a jobb világot. De mi lehet a jobb világ annál a virágos, hatalmas kertnél, a nagymamám mellett? Nem értettem, már értem.

Apám felidézett még néhány emléket, majd a lényegre tért. Nem tudtam, hogy mi következik, azt hittem, ez a hír, hogy nem él már. Sajnáltam, de nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval. Öreg volt, csoda, hogy eddig élt, persze, sajnálom, de mivel az utóbbi évtizedekben semmi kapcsolatom nem volt vele, így nem tudtam rendesen meggyászolni.

Nem is éreztem szükségét.

„Tudod, Pista megcsinálta a szerencséjét Amerikában, meg tulajdonképpen mindenhol, ahova ment. Eszes ember volt, az a típus, aki nem hagyja magát lerázni, bízott magában, kissé talán erőszakos is volt..”- folytatta a monológot apám.

„Apa, a lényeget, csomó dolgom van, sajnálom ami történt, de...”

„Szóval...” – vette fel apám a fonalat újra.

„...az unokája hívott az előbb, hogy a végrendeletében van egy pont, amit ők maguk sem értenek, de jogilag rendben van. Miszerint rád hagyott egy lakást New Yorkban, és 500 000 dollárt. Bella szerint (unoka) az utóbbi időben nem használta, de mivel eladni sem akarta, üresen állt. Akkor még nem ismerhették a terveit, de most már világos, valakinek szánta örökségül. Neked!”

„De nem is volt kapcsolatom vele, csak gyerekként, akkor sem sok...” – ellenkeztem, bár a tudat, hogy van egy lakásom New Yorkban, bizsergető érzéssel töltött el.

Apám folytatta, de akkor én már nem tudtam rendesen koncentrálni arra, amit mond, csak a lakás járt a fejemben.

Eladni, vagy megtartani? Hova néz az ablak? Ha a Central Parkra, akkor menten kiugrom örömömben az ablakon. De ha kiugrom, akkor nem láthatom a LAKÁSOM NEW YORK-ban. Nem ugrom ki inkább, döntöttem el. Bárhova is néz az ablak, maradok a seggemen, nem ugrálok.

Apám szavai ébresztettek fel, és hoztak vissza a valóságba, amikor elkezdte mondani, hogy mit kell tennem, hogy hivatalosan is enyém legyen az ingatlan és a pénz.

Ekkor újra nem figyeltem már, mert a szemem előtt megjelent a tágas, világos lakás, aminek a kulcsait már a zsebemben éreztem.

Arra gondoltam, mindegy is, mi lesz vele, ingatlan tulajdonos lettem, ráadásul a Világ egyik legmenőbb városában.

Kiszakadva a történetből, körbe néztem, és rájöttem, mennyire egyszerű lenne, ha csak fantázia kellene ahhoz, hogy a valóság olyan legyen, mint amilyennek szeretnénk látni.

Megráztam magam, és realizáltam, hogy sajnos nem ennyire egyszerű az élet, és nagyon ritkán kínál tálcán megoldásokat. Valahol ott van az is, de nem egy telefonhívással érkezik, pláne nem kulcsok formájában.

Küzdeni kell, még akkor is, ha belül tudjuk, bizonyos dolgokat nem érhetünk el, de ha megállunk, és arra gondolunk, mi miért nem lehetséges, akkor végleg megálltunk, és erről a pontról nagyon nehéz az elmozdulás.

Pista bácsi, nyugodj békében, és nem haragszom, hogy nem tettél meg örökösöddé.