Sokat terveztük Bencével a negyvenedik születésnapom s mivel utazással szerettük volna tölteni, elsősorban én foglalkoztam a témával. Felmerültek bennem ötletek, amiket megmutattam Bencének, átbeszéltük, tovább gondolkoztunk.

Két hétig Barbados volt a kiszemelt úticél, ilyenkor vannak már konkrét szállás javaslatok, kirándulási célpontok, minden egy excel-ben összegyűjtve. Egyre duzzadt a költsége, annyira, hogy ár – érték arányban nem érte meg, így elengedtük. Nem vész kárba a rengeteg gyűjtés, olvasás, fórumozás, mert legalább csomó mindent megtudtam az adott országról, még úgy is, hogy nem sikerült eljutnom. Aztán jött Saint Martin, amit szintén elengedtünk.

Felmerült újra Thaiföld, amit harmadszorra tervezünk, egyszer Anya betegsége miatt nem tudtunk menni, másikra már nem emlékszem, mindenesetre szerettünk volna valóban eljutni.

Csináltam egy nagyon jó kis tervet, odafele három, visszafele két éjszakával Bangkokban, jó kilátású hotelben, és körülbelül tíz nap egy szigeten, két fajta bungalow-ban, hat éjszaka egy tengerparti, teljesen korrekt kis helyen, három pedig, mely napok a születésnapra estek egy teljesen parton épült, kis saját medencés helyen.

Óriás táblázat született, de kezdett bonyolódni, a szigetre történő eljutás. Busz, komp, várakozás, busz, és onnan még ki tudja. Nem szoktam ezektől megijedni, sőt, de annyi felesleges óra került bele, amit várakozással kellett volna tölteni, hogy elkezdtem távolodni a tervektől. Lehetett volna másik szigetet, vagy szárazföldi helyet keresni, de annyira ebben az egy szigetben és környékében gondolkozunk évek óta, hogy nem néztem más lehetőség után.

Fontos szempont volt, hogy kevesen legyenek, ne legyen beépítve nagyon, ne legyenek hatalmas diszkók egymás hegyén–hátán, ne legyenek óriás távolságok, hogy minél természetesebb legyen. Meg is találtuk azt a kisebb szigetet, ami inkább hátizsákos turistáknak szól, mintsem a gazdagoknak, de azért vannak olyan szállások is, amiket elképzelek egy ilyen út kapcsán, hogy például nettó két perc legyen maximum a strandig eljutni ébredés után.

Macskafelügyelet is necces volt, ilyen hosszú időre nem tudtuk megoldani. Utazással együtt több, mint két hét lett volna.

Egy idő után elengedtük, és elkezdtük közelebb keresgélni.

Abból a szempontból is nagyon sajnálom, hogy így, utólag tudom, hogy épp átcsúsztunk volna covid előtt, bár lett volna kis izgalom. Persze, azt is látom, anyagilag mekkora vállalás lett volna, nem sejtve az utána egyből bekövetkező időszakot.

Volt szó Amerikáról is, de folyamatosan egyeztetve a rokonokkal, tudtuk, nem fog elkészülni a ház, és a régiben fullon vannak a háromszáz négyzetméteren is.

Nagyon sajnáltam, hogy megint nem jön össze egy tisztességes utazás, valahova messzebbre, most még jobban, hogy ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőségünk rá.

Nyílván annak is örültem, hogy egyáltalán gondolkozhatok azon, hogy nem itthon töltöm a születésnapom.

Sok helyet nézegettem, legfőképpen olyanokat, ahol eggyel melegebb az idő, mint itt, vagy olyanokat, ahol még nem voltam, ez nehéz, bár engem nem zavar, ha valahova többször megyek, sőt, szeretem is, főleg egy olyan embernek megmutatni, aki nem járt még az adott helyen.

Barcelona lett a választás, voltam az elmúlt rövid időszakban kétszer is, de nem bántam egyáltalán, hogy ezt választottuk. A lakások feldolgozásával szokás szerint rengeteg időt töltöttem, de imádok ezzel foglalkozni.

Volt egy nyolcas lista, amiket már úgy választottam, hogy azokban a kerületekben legyenek, amiket szeretek, ezeket megmutattam Bencének, szűkítettünk, lett három. Azokat nézegettük, közben újra rápillantottam, esetleg felszabadult – e olyan, ami eddig nem volt, vagy valami elkerülte a figyelmem.

Végül is azt választottuk, amire legelőször gondoltunk, de legalább alaposan feldolgoztuk a témát.

Lehet jó is abban, hogy valaki (mint én) ennyire megtervez egy utat, de rossz is, bár szerintem spontán dolgok akkor is történnek, ha pontosan tudom, hogy az adott apartmanban van – e fűtés, hány méterre van a tengertől, és van – e főútvonal az ablak alatt.

Laci barátom úgy utazik, hogy sokszor fogalma sincs, hol fog lakni, mi fog történni, és filmszerű jelenetekbe keveredik. Mondjuk ő teljesen más személyiség, én nem tudnám magamra erőltetni sem ezt a tulajdonságot. Nekem a keresgélés, az ország, vagy város feldolgozása hasonló élmény, mint maga az utazás. Nem mondom, hogy nem történt még meg, hogy túlzásba estem és túl sokat terveztem egy utat, így akadtak csalódások is, de nem tudok úgy utazni, hogy fogalmam sincs, hogy jutok be a reptérről éjjel fél egykor, és majd ott találom ki.

Persze, Internettel a kezemben kevesebb terv is elég, de a szállás az, amiben nem szeretek kompromisszumot kötni. Van, hogy kötök, ha nagyon kedvező az ára a többihez képest, vagy valami extra van benne, de alapvetően szeretek jó helyen lakni, ne kelljen sokat mennem a belvárosig, kényelmesen, lehetőleg teraszos kecóban időt tölteni. Időt tölteni, mert utazásaim során nem vagyok az a típus, aki elhagyja a szállást reggel hétkor és este kilencig elő sem kerül.

Nekem kell idő a szálláson is, ami pont ezért legtöbb esetben apartman szokott lenni. Szeretem beleképzelni magam, hogy ott, abban az lakásban élek, elmegyek vásárolni, kipakolok a hűtőbe, van otthon pár dolog, kiülök a teraszra, iszom egy pohár bort, szóval ott vagyok. Azért sem rohanok, hogy mindent feltétlen megnézzek, mert majd megnézem legközelebb. Szeretném hinni, hogy így lesz, és sok hely esetében így is lett.

Nem állok be egy négyórás sorba egy múzeumért, vagy egy látványosságért, mert sajnálom az időt rá, és legkevesebb időt szeretnék turisták között tölteni, sokkal szívesebben ülök egy padon idősek mellett a parkban. Ilyenkor nézem az arcukat, sokszor rettenetesen irigykedem, hogy itt élhetnek, teljesen ki tudok szakadni.

Szóval Barcelonában találtunk egy nagyon menő teraszos lakást négy éjszakára.

Az egyik legjobb, nagyon központi részén volt a városnak, maga a lakás nem volt nagy, de pont elég, volt egy nappali, egy háló, nagy fürdőszoba, és az egészet körbe vette egy terasz, vagyis kettő. Volt egy a lakás körül, és még egy lépcsőn is fel lehetett menni, ott is volt egy. Szóval a hatvan négyzetméteres lakáshoz tartozott egy cca. 100 négyzetméteres terasz, ahonnan körben lehetett a várost látni.

Elég menő volt.

Mivel a negyedik utam volt Barcelonában, majdnem mindent láttam, amit szerettem volna, de ezeket most Bencének is megmutathattam. Szerencsére nagyon jó idő volt, nyilván sokkal jobb, mint Budapesten, de az, hogy télen napozhatok a teraszon, na, az az igazi menőség.

Maga a nap, amikor a születésnapomat ünnepeltük, nem sikerült túl jól. Valami volt a levegőben, és már délelőtt összevesztünk valami baromságon. Egyikünk sem engedett, én azt gondoltam, és most is, hogy Bencének kellett volna odajönni, és azt mondani, ma van a születésnapod, ne veszekedjünk, te is hülye voltál, én is, engedjük el. Sajnos a mi veszekedéseink nem illannak el hamar, sokszor napokig tartanak, mert egyikünk sem enged az igazából. Én szoktam inkább egy idő után, amikor megunom.

Kerülgettük egymást egészen délutánig, amikor elmentünk ebédelni egy autentikus kis étterembe, amire azt mondják, a város egyik legjobb helye. Semmi manír, tök egyszerű kis hely, nagyon jó ételekkel. Mindig feszengek éttermekben, nem is szeretek járni, de ez olyan volt, ahol szívesen töltöttem időt.

Ott is sikerült valamin összeveszni, kezdődött az egész elölről. Annyira hülyék vagyunk, de tényleg, azonban akkor és ott véresen komolyan gondoltam. Letaglózó volt, hogy este nyolckor egyedül ültem a hatalmas teraszon, ittam, és belül dühöngtem, hogy el van rontva az egész napom, ami nem pótolható. Nem nagy ügy, olyan nap, mint a többi, de ugyanakkor nagyon szerettem volna, ha emlékezetes marad.

Nyolc után én tettem meg az első lépést, volt még pár óra a napból, nem engedhettem el.

Mondtam Bencének, hogy most akkor elmegyünk bulizni, mert nem vagyok hajlandó egyre mélyebbre süllyedni ebbe az egészbe, szóval nem érdekel, mi történt, kinek a hibája, mitől alakult ez így, de javítsunk a helyzeten. Vettünk egy üveg italt, iszogattunk otthon, majd egy buliban közöttünk ki, ahol katalán dalokat énekeltünk a többiekkel. Persze, mi csak úgy tettünk, mintha énekelnénk, mert fogalmunk nem volt, mi szól. Táncoltunk hajnalig, így megmentve a nap további részét.

Mivel még otthon, hetekkel az út előtt teljesen véletlenül odanéztem, mikor Bence éppen gyűrűt keresett az Interneten, sejtettem, hogy mire készül. Nagyon megbántam, hogy pont odanéztem, még akkor is, ha nem direkt volt, soha nem néznék bele más telefonjába, igaz, ő is csinálhatta volna kicsit kevésbé feltűnően.

Azt gondoltam, hogy a születésnapomon történik meg a nagy kérdés, de mivel összevesztünk, erre egyre kevesebb esély volt. Sőt, azt is a fejéhez vágtam egy ponton, hogy tudom, mire készül, és meg se kérdezze, mert a válaszom nem.

Ez nyilván egy övön aluli ütés volt, de tehetetlenségemben nem tudtam máshogy kezelni a helyzetet. El is engedtem az egészet, gondoltam, lehet, csak felre értettem az egészet, plusz ezek után nem akar már semmit.

Jól teltek a következő napok, nem veszekedtünk, nem volt feszültség, kitomboltuk magunkat.

Nem vagyunk túl jó veszekedők, nem engedjük el hamar a dolgot, iszonyatosan teátrálisak vagyunk, különösen én, és az sem segít, hogy fájdalmasan őszinte vagyok. Ha egy ponton azt érzem, hogy utálom, és látni sem akarom, akkor ezt belemondom az arcába, még akkor is, ha tudom, nem esik jól neki. Ellenkező esetben felrobbannék, muszáj mindent kiadnom magamból.

Egészségesebb, de megsemmisítő tud lenni. Bence pedig nem tud bocsánatot kérni, vagyis nem megy neki könnyen, én előbb teszem ezt meg, még abban az esetben is, ha tudom, nekem van igazam. Mondjuk ez is hülyeség, kit érdekel, kinek van igaza.

Utolsó nap volt, amikor már letettem az egészről, kicsekkoltunk a szállásról, letettük a cuccainkat a megőrzőbe, volt még pár óránk indulásig, így sétáltunk.

Bence egy ponton azt mondta, lefotóz egy szökőkútnál. Nem volt gyanús, pedig ritkán hangzik el ilyen mondat. Sokkal inkább jellemzőbb az, hogy magamat fotózom időzítővel, vagy megkérem őt, hogy csináljon képet, mondjuk úgy, hogy balról belóg egy fa, de a jobb oldalon látszódjon a busz árnyéka.

Senki nem állította, hogy egyszerű eset vagyok, de ő akarta, senki nem kényszerítette rá.

Leültem, elkészült a fotó, mikor Bence odalépett hozzám, és letérdelt.

Na, itt már pontosan tudtam, mi fog történni, és egyből zavarba jöttem. Ezer ember volt körülöttünk, a tér sarkán voltunk, mellettünk a busz, amivel fél óra múlva ki kell mennünk a repülőtérre, vissza a hidegebb éghajlatba, pálmafák és papagájok nélkül.

A rossz kedvemet, amit a fentiek okoztak egyből feloldotta az, hogy pár másodperc múlva egy gyűrű volt az ujjamon, és elhangzott a mondat, ami mindenért kárpótolt. Azt mondta, hogy mindig is erre vágyott, hogy tartozzon valakihez, egy olyan emberhez, mint én, és egész életében rám várt. Nem meglepő, hogy mindketten könnyeztünk.

Én idegesen körbe néztem, lát -e valaki, szabad -e megcsókolnom, valaki beszól -e emiatt. Aztán rájöttem, itt vagyok, itt senkit nem érdekel, és elcsattant egy esetlen csók is. 

Arra eszméltem, hogy egy harmicas srác odajön, és megkérdezi angolul, hogy ez egy eljegyzés volt? Automatikusan spanyolul kezdtem válaszolni, hogy igen. Kiderült, hogy a srác texasi volt, ott nyaralt, és végignézte az egész jelenetet egy padról, tőlünk ötven méterre. Könnyezett a szeme, és azt mondta, hogy ez csodálatos, és gratulál nekünk, legyünk boldogok.

Ez a jelenet még különlegessebbé tette az egészet, teljesen elvarázsolódtam, pedig nem szeretem az ehhez hasonló mázas dolgokat. Nem is volt az, természetes volt, és magától értetődő.

Tíz perc múlva már a reptéri buszon feszítettünk, mindketten gyűrűben. Nagyon sajnáltam, hogy el kell mennünk, pont most, amikor végre megtörtént.

Nem volt tökéletes, mint ahogy mi magunk sem vagyunk azok. Tele volt feszültséggel, de az egész életünk egy spanyol dráma, illett minden mozzanat a jelenetbe.

Hát, megtörtént, nem mintha bármin is változtatna, de van abban valami különleges, ha egy embert eljegyeznek, ráadásul az egyik kedvenc városomban, ezekkel a mondatokkal.

Nem tudom, mi a következő lépes, de nem is kell, hogy tudjam, hiszen azt sem gondoltam, hogy ez megtörténik, annak ellenére sem, hogy sejtettem.