Azt gondoltam, jól bírom a vírus okozta bezártságot, eleinte nem sokat változott az életem emiatt.

Sőt! A tavalyi, mikor ez az egész elkezdődött, még jól is éreztem magam benne.

Be lehetett kuckózni, bevásárolni előre, szemlélni az ismeretlent.

Még a nyár sem volt annyira rossz, tudtam utazni, igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy az tavaly három helyen is voltam. Igaz, ez jóval elmarad az utóbbi évek átlagától, de alapvetően nem panaszkodhatok, mert sokaknak ennyi sem jutott, sőt, örültek, ha nem mentek teljesen tönkre.

Mostanra elfogyott az erőm.

Bencével konfliktusok halmazában élünk, egymás idegeire megyünk, főleg ő az enyémre.

Nem mintha annyira nagy társasági életet éltem volna eddig, de a lehetősége megvolt.

Amióta elköltöztünk, gyakorlatilag pár hónap adatott meg, hogy normális világban éljünk, pedig tavasszal Londonban elhatároztam, hogy sokkal nyitottabb leszek, sokkal többször fogok eljárni itthonról. London hatása volt, egyértelmű.

Akkor már volt vírus, de nem vették sokan komolyan, bár Olaszországban már bőven voltak áldozatok, jöttek a hírek, de olyan valószínűtlenül távol éreztem magam ettől az egésztől, még akkor is, ha Olaszország igazán nincs messze.

Londonban tömegbe jártam, ugyanúgy csináltam mindent, úgy emlékszem, ott már pár halott volt, és bár nőtt a pánik, semmit nem érzékeltem belőle.

Maszkról, távolságtartásról szó sem volt.

Másnap mondták ki, mikor hazaértem, hogy világjárvány van.

Eltelt a nyár, megvolt a tengerparti nyaralásom is, az már maszkban, de olyan kis helyen voltam, hogy igazából nem zavartak a korlátozások, és nagyon figyeltem is rá, hogy ne legyen gond.

Mostanra, amikorra azt kéne éreznem, hogy látszik a vége, úgy, hogy létezik oltás, jutottam el arra a szintre, hogy sokszor gondolok arra, hogy feladom.

Nem tudom, hogy vagyok e annyira bátor, hogy megtegyem, azt hiszem nem, de ha megnyomhatnék egy gombot, vannak pillanatok, amikor tiszta erőből rábasznék a pirosan világító kerek tárgyra, ami az élet végét jelzi.

Nem olyan egyszerű, ki van ez találva. Élni is nehéz, de sok esetben meghalni is, és nem kívánságműsor.

Szenvedni nem akarok (ki akar?), de élni sem nagyon.

Nem látom a kiutat, nem látom, hogy a Világ egyszer ugyanolyan lesz.

Tudom, hogy nem lesz az.

Akarok e ekkora bizonytalanságban élni?

Akarok e úgy élni, hogy folyamatosan rettegek? Nem csak a betegség miatt, de minden miatt, a bizonytalanság miatt.

Hogy távolságot tartok, hogy mindenkire gyanakszom, aki közelít?

Ekkora gyűlöletben, amit eddig is nehezen viseltem, de most ez a szar még jobban felerősített?

Tartogat e még az élet számomra olyan dolgokat, amikért érdemes?

Persze, az egyik felem nyugtatgat, hogy természetesen igen, ahogy jött, ugyanúgy vége is lehet, de egyre jobban azt érzem, hogy ez csak önámítás.

Lehet azt mondani, hogy szerencsés vagyok, szeretve vagyok, nem kerültem utcára, van egy szerető családom, de sajnos nem feltétlen a racionalitáson múlik, az, hogy az ember akarja folytatni, vagy sem.

Motivációm nulla.

Teljesen kifordulok magamból, a legkisebb dologra is ugrok, üvöltök, elrohanok, és azon gondolkozom, be merek e ugrani a Dunába?

Mikor órákig fekszem mozdulatlanul az ágyban, az a gondolat nyugtat meg, hogy lebegek a vízen, sodor az ár, vagy más okból, de nem lélegzem már.

Teljesen szürreális az egész és ijesztő.

Előfordult ez máskor is, de olyankor tudtam, azért csinálom, hogy leérjek az aljára, hogy kisírjam magam, majd észhez térjek, és menjek tovább.

Most kinyitom a szemem, körbe nézek, és nagyon nehéz okot találni arra, hogy miért folytassam?

Megijedek ilyenkor magamtól, és félek, hogy belebetegszem és belehalok.

Ettől félek, a gomb megnyomásától nem.

Vagyis nem tudom, mert nincs gomb.

Nincs mit megnyomni.

Tudom, hogy rengetegen vannak hasonló helyzetben, nyilván sokan maguknak sem tudják bevallani, csak érzik, hogy feszíti őket belülről valami.

Ha ennek vége (ha..), akkor ennek mentális következményeit (és azok testi kivetüléseit) sokáig fogjuk még nyögni, ebben biztos vagyok.

Vannak terveim, hogy majd nyáron elutazom, összesen egyszer, többször nem tudok, és egynek is örülnöm kellene, de mikor komolyabban elkezdek vele foglalkozni, akkor rájövök, hogy nem lehet tervezni semmit.

Pedig mennyire szeretek tervezgetni, mennyire szeretem összerakni, hogy mikor, mit fogok csinálni, még akkor is, ha sokszor azok ellenkezője történik.

Most pedig egy hétre sem lehet látni semmit.

Bence nem dolgozik, én gyakorlatilag folyamatosan itthon vagyok.

Próbálom rávenni magam, hogy elmenjek legalább sétálni, szoktam is, de az egész csak egy kényszer, kiveszett belőle az élvezeti faktor.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincsenek jó időszakok, most egy elég szarban ültem le írni, de nem tudom, mi lenne a megoldás, hogy ne ragadjak bele ebbe, amit most érzek.

Szerencse, hogy nem létezik az a bizonyos gomb, mert nagy lenne a kísértés.