Több, mint öt éve szedek gyógyszert öt és fél az már bőven, de nem volt még kellemetlenségem abból, hogy mindig kell lennie nálam gyógyszernek.

Ha repülök, eredeti csomagolásban viszem, és soha nem adom fel, de mindig van nálam egy kis tartóban pár napi adag, ha esetleg útközben kell bevennem, ne kelljen a nagy táskámat leszednem. Továbbá van nálam egy orvosi papír, amin rajta van, hogy milyen gyógyszert szedek, hol kezelnek, ilyenek. A papír régi, és tudtommal nem is kell magammal hordanom, csak kértem, hogy legyen, ezt is csak lefotózva hordom a telefonomban, tehát nem hivatalos. Az egyik gyógyszert közben lecserélték, helyette lett más, de a hatóanyag ugyanaz, azonban az igazoláson még a régi szerepel.

Van egy rövid szöveg is, amit én fordítottam le esetlen angolsággal, hátha szükség lesz rá valamikor.

Sohasem kellett még elővennem, nem kellett a betegségemről senkivel beszélgetnem a repülőtéren, nem kellett bizonygatnom, hogy ezek a szerek hozzám tartoznak, nélkülük nem élnék.

Persze, ez egy kicsit sarkos megfogalmazás, mert nyilván semmi nem történne, ha kimaradna egy – egy szem, de igyekszem figyelni arra, hogy folyamatosan kell szedni, és nem maradhat ki egyetlen nap sem. Ezt az utasítást kaptam anno, ehhez tartom magam.

Pár hete egy fesztiválon azonban olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Elkényelmesedtem? Lehet. Meg is feledkeztem arról, hogy gyógyszert szedek? Az is lehetséges, mindenesetre elég megalázó élményben volt részem.

Edit, mint majdnem minden fesztiválon, szervezőként volt jelen, általa vagyok mindig staff, guest, vagy vip vendég, ritkán kell a jeggyel és a szállással foglalkoznom, Edit a kulcs mindenhez, tudja, szeretek fesztiválozni, mindig gondol rám, hogy bejussak.

Most is, mint mindig, le volt adva a nevem, így hamar, zökkenőmentesen átvettem a karszalagomat a pénztárban, és mentem a bejárat fele, ahol felteszik a szalagot, megnézik a táskám s már bent is vagyok. A közegben, amit annyira szeretek, és évtizedek óta az életem része.

Rég voltam ilyen helyen a pandémia miatt. Még viccesen meg is említettem Bencének, hogy azt sem tudom már, mit kell egy fesztiválon csinálni.

Idegeskedni? Na, erre nem gondoltam.

Mosolyogva léptem oda a lányokhoz, kezemben a jeggyel, ami pár pillanat múlva már a csuklómon feszült. Következtek a biztonságiak. Még ők is hiányoztak, ezért vidáman köszönve odanyújtottam a táskám, fogják meg, nézzenek bele, sziasztok!

Előtte pár héttel vettem egy műanyag dobozos cukorkát, nem is értem, miért, nem is szeretem annyira, mindenesetre a táskámban volt hetek óta.

Mikor a biztonsági ember, akihez kerültem, alulról megpaskolta a táskámat, hallotta, valami zörög benne.

A tic-tac, gondoltam, és elkezdtem kivenni a táskámból. Újra megpaskolta, a cukorka már kint volt az asztalon. Újabb zörgés, bár már nem annyire erőteljes, mint az előző, de hallható. Nem tudatosult bennem, de szándékosan nem vettem ki az első alkalommal a kinder tojás tartót, amiben a két szem gyógyszerem volt. Fel sem fogtam, miért teszem, de talán leesett, gyanús lehet egy biztonsági őrnek.

Nem akartam eltitkolni, másodpercek törtrésze alatt hoztam meg a döntést, az bent marad, hiszen nem is az zörgött, amire felkapta a fejét az ember, maradhat bent, nem lesz semmi gond- futott át az agyamon, amikor újra felkínáltam a táskámat fogdosásra.

Újabb zörgés, sokkal tompább, szerényebb, mint az első alkalommal, de zörgés.

Ezúttal már ki kellett pakolnom a táskámat az asztalra, szinte a teljes tartalmát. Azon a ponton abbahagytam amikor a biztonsági a kezébe vette a kis sárga műanyag tojást, rázta, majd kinyitotta, beleszagolt, és elindult vele a kollegája felé.

Akkor egy pillanatra láttam kívülről az eseményeket, és érzékeltem, ebből baj lehet, gyanúra adhat okot, de elhessegettem a gondolataim, vendég vagyok, majd elmondom, mi az, és ennyi. Amióta gyógyszert kell szednem, még soha nem volt ebből gondom, sem a repülőtereken, sem rendezvényeken, most sem lehet gond.

Már a mellettünk elhelyezkedő ellenőrző ponton járt a kis tartóm, kinyitva. Az egyik őr mutatta a másiknak, odajött egy harmadik, és egy pillanat múlva már négyen álltak körülöttem.

Annyit tudtam tenni a gyors történések közepette, hogy akkor már messziről odaszóltam, hogy ez a gyógyszerem.

A biztonságiak valami főnökfélesége nem túl kedvesen, kérdés nélkül közölte, hogy ezzel nem mehetek be.

Hiába mondtam, hogy ez a gyógyszerem, amit minden nap szednem kell, nem érdekelte, vagy szedjem be, vagy hagyjam el a fesztivál területét. Már itt rettenetes megalázó volt, hogy egy egész sornyi ember végignézte a „nagy drogfogást” lúzeréknél, aki még elrejteni sem próbálja, hanem egy kinder tojásban kíván bevinni valami tiltott szert.

Szinte láttam magam mögött a tizenévesek arcát, amelyről a „mennyire amatőr”, „mit gondolt?” és ehhez hasonló mondatokat lehetett volna leolvasni.

Akkor azonban én csak előre néztem, gyorsan történt minden, egyik pillanatban még kedvesen mosolygok, a másikban már szekusok gyűrűjében állok, akik semmilyen magyarázatra nem tartottak igényt, csak azt mondogatták, hogy ez simán lehet drog, és hol van az eredeti csomagolás.

Mondtam, hogy nem hoztam magammal, ez egy drága gyógyszer, mindig így szoktam, de senkit nem érdekelt a sztorim, senki nem adott fél percet, hogy megmagyarázzam.

Magyarázkodás biztonságiaknál nincs, még akkor sem, ha ez nem is az, sokkal inkább szerettem volna elmondani, miért van nálam, és valamilyen kommunikációt kezdeményezni, annak érdekében, hogy kiderüljön, nem egy szerencsétlen barom vagyok, aki még arra sem képes, hogy elrejtse az illegális szereket, hanem egy gyógyszereket rendszeresen szedő, fesztivára bulizni, és nem balhézni járó fiú vagyok.

Senkit nem érdekelt, akkor már körülöttem álltak, miközben én folyamatosan Editet próbáltam telefonon elérni, nem sok sikerrel, hiszen dolgozott. Tudtam, hogy a közelben van, mert mikor megérkeztem, találkoztunk, de nagy szerevezésben volt, így gondoltam, nem fog ráérni beszélni. Azonban az más volt, nem beszélgetni akartam, hanem gond volt. Emiatt háromszor is hívtam egymás után, miközben félreállítva vártam, mi fog történni, kitessékelnek  a fesztiválról, hívják a rendőrséget, vagy mi lesz a megoldás. Edittel az a megállapodás, ha háromszor hívom, akkor baj van.

Mikor nem vette fel, elindultam kifele, gondoltam, megkeresem, nem lehet messze. Mivel nem volt ellenem semmilyen vád, és nem is rendőrökkel szemben álltam, gondoltam elmehetek, hiszen ezt mondták is, hogy menjek innen a szeremmel, vagy szedjem be.

Ezen a ponton egy hölgy biztonságis az utamat állta, azzal, hogy nem mehetek el.

Nem értettem, miért, itt megint eszembe jutott a rendőrség, mint opció, egyre idegesebb lettem. Vajon a rendőrség hogy fogja megállapítani, hogy ez a két tabletta pontosan mi?

Mikor a kis nő megakadályozta, hogy elinduljak kifele, odajött a szekus főnök is.

Mondtam, szeretnék kimenni, de a hölgy elém állt.

Igen, mondta, mert arra kértem, hogy ne engedje, hogy bemenjen. Nagyszerű, de én kimennék. Ja, kimenni azt lehet, csak meg akarták akadályozni, hogy befussak. Mi? Jó, de elém állt, mondtam, de nem is érdekelt már, meg kellett keresnem Editet.

Mikor már elindultam a kijárat felé, akkor utánam szólt a főnök, hogy „nem magyaráz a hölgy, hanem beszél.”Nem is értettem, ezt miért mondja, aztán összeraktam, hogy biztos úgy értette, hogy ezt mondtam. Még az útról visszaszóltam, hogy nem ezt mondtam, hanem hogy „elém állt”. Ezekkel nem lehet vitatkozni, még nyugodt hangon sem, mert ezek nem értenek a szóból, egy szótáruk van, és az a „hatalom”.

Ekkor már nagyon ideges voltam és teljesen megalázva éreztem magam.

Pont hívott Edit, de mivel megláttam tőlem ötven méterre, telefonnal a kezében, ahogy engem hív, odaszaladtam hozzá. Felfokozott állapotban elmeséltem neki, hogy mennyire bunkók voltak a biztonságiak, esélyem sem volt megvédeni magam, csak azt hajtogatták, hogy miért nincs eredeti csomagban.

Edit nagyon nyugodt lány, csak belül ideges.

Kihúzta mind a három fényképes igazolványát a pulóvere alól, és mondta, akkor menjünk be ezúttal együtt.

Miközben újra a sorban álltam, ezúttal már a passrengeteget a nyakában tartó Edittel, láttam, hogy a biztonságiak gyanakodva néznek minket. Kicsit megnyugodtam, hogy itt van velem az egyik szervező, majd kimagyarázza azt, amit nem is kellene. Mikor odaértünk, ezúttal egy másik emberhez, odatartottam a táskámat, benne újra a szerekkel.

„Te vagy aki..?” – kezdte a biztonsági, de nem fejezte be, mert Edit bólintott.

Félre álltunk, odajött a főnök, és Edit elkezdte mondani, hogy azt hallotta, nem bánnak velem rendesen, és ez egy életmentő gyógyszer, nem tudom bármikor bevenni, muszáj bevinnem.

A főnök is elkezdte a magáét, persze lazítva a történet súlyán, mikor próbáltam a sok ferdítésbe beleszólni, alapos leugatást kaptam, így kénytelen voltam csendben maradni, és nehezen leplezhető elégedetlenséggel hallgatni, hogy én beszóltam a kolleganőnek (ami nem volt igaz, de ha be is szóltam volna, és a „magyaráz” igét használtam volna, sem történt volna semmi, nem bíróságon vagyok, és nem rendőrrel beszélgetek. Alapból ez a szó nem verhette volna ki a biztosítékot náluk, ha használtam volna. De nem használtam.), és márpedig ez a dobozka gyanús, lehet benne gina, kokain, bármi más.

Kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam, hogy mi lett volna, ha eredeti csomagban van, de nem ismeri a gyógyszert (nem algopyrin, vagy ehhez hasonló), akkor mi történik?

Tudálékos arccal felemelte a mobilját, hogy ebben nézne meg ezesetben’. Ezt most is megtehetjük, jeleztem, mert az egyik kapszulán úgy emlékszem, van valami írás.

Ez azért nem jó, tudtam meg, mert akár rá is karcolhatnám a nevét.

Hogy mi?

Ezzel az erővel az eredeti dobozt is meghekkelhettem volna. (de ha az alsónadrágomba teszem a drogot, kevés eséllyel akadok fenn az ellenőrzésen)

Ha eredeti csomagolásban van, ami ebben az esetben egy – egy műanyag doboz, akkor egyesével kiveszi az összes szemet, és megnézi, nem rejtettem -e el benne egy oda nem illőt? Beletúr? Kiönti? Ezeket a kérdéseket már megtartottam magamnak, csak annyit mondtam, hogy ennyi idősen már nem az a kategória vagyok, aki drogot próbál becsempészni egy fesztiválra staff jeggyel.

„Gináztak már be?” – jött a meglepő kérdés a biztonságitól.

„Nem”- válaszoltam, de nem is értettem, mire akar kilukadni.

Elkezdte mondani, hogy hatvanévesek is buknak le droggal, akik fiatalokat kábítanak el, nem szép látvány.

Rendben, mondtam magamban, de nem kezdtem már vitatkozni, mert Edit mellettem állt, próbálta enyhíteni a konfliktust. Őt sem hozhattam olyan helyzetbe, hogy agyatlan biztonságiakkal kezdek vitatkozni, ahelyett, hogy a megoldást keresnénk.

Ekkor már nagyon ideges voltam.

Két hibát követtem el: az egyik, hogy egy pillanatra elvesztettem a nyugalmamat, a másik pedig, hogy poénkodni próbáltam.

Az első esetében, mikor elkezdte a fickó mondani, hogy ilyen egy fesztivál, ez ezzel jár, aki ezt nem bírja, az ne járjon fesztiválra. Ekkor elhagyta a számat egy mondat, amit amikor már kimondtam, érzékeltem, hogy nem kellett volna, ezért egy mosollyal próbáltam elkenni.

„Lehet, többet voltam már fesztiválon, mint ti.” – tegeztem vissza az urat.

Meggondolatlan mondat volt, nem kellett volna, de nem gyanúsított vagyok, aki egy rendőrségi fogdában ül, vagy vádlott a bíróságon. Még nem.A szemem sarkából láttam, hogy a beszólásommal vérig sértettem a szekuritis arcot, mert nem kellett volna sok, hogy nekem jöjjön. Érzékenyek ezek nagyon! Ha Edit nincs ott, engem két pillanat múlva már kifele rugdosnak a fesztiváltól.

A másik hiba, a poénkodás akkor hangzott el, mikor már lezártuk az ügyet, Edit felelősséget vállalt értem, senkit nem fogok bedrogozni, de minden alkalommal el kell kísérnie a beléptetéshez. Gyámság alatt voltam.

Első gyámság alatt töltött fesztiválom. Ez a pont is eljött.

Utálom a konfliktust, ezért lazítani akartam rajta, ezért a biztonsági főnökhöz fordulva azt mondtam.

„Igazából csak meglepődtem, de értem a reakciót (a stílust sem), soha nem fordult elő még ilyen velem, pedig egy ideje már hordok magamnál gyógyszert. De mindegy, semmi gond, remélem senkit nem gináznak be ma, én tuti nem fogok.”

Elfeledkeztem róla, hogy ezeknek nincs humorérzékük, nem lehet velük jófejkedni, így ahogy elhagyták a számat a szavak, már egy másik őr is odakiabált, hogy most már álljunk le, menjünk innen. Nem sikerült enyhíteni a kellemetlenségen, az én naív agyamban szerepelt csak az a forgatókönyv, hogy összenevetünk a félreértésen, este még egy csokit is viszek, „kibékülünk” és mehet a fesztiválozás.

Nem jött be.

A kezdeti sokk és megaláztatás után sokat gondolkoztam ezen az eseten. Megértem az ő oldalukat is, találtak valamit, ráadásul egy kinder tojás tartóban, nem tudják, mi az, lehet akár drog is.

Azt viszont nem értem, hogy miért nem hagyták, hogy megmagyarázzam.

Elhiszem, hogy probléma a sok drog ilyen helyeken, és az az első gondolatuk, hogy mindenkit majd jól bekábítok, de nem gondolnám, hogy én vagyok az első és egyetlen, akinek gyógyszert kell szednie. Nem értem, hogy a biztonságiak miért nem fejlődtek együtt a fesztiválok minőségével. Költői kérdés volt, pontosan tudom. Nem elég, hogy eljön már a legnagyobb sztár is egy magyar fesztiválra, ha szar a kiszolgálószemélyzet, akkor az egész nem kerek.

Ezt csinálják egy idősebb emberrel is, aki még esélyesebben szed valamilyen gyógyszert?

El kell mondanom nekik, hogy mi a betegségem? (nagyon közel voltam, hogy megtegyem, de szerencsére nem.) Ha Edit nem tudja a betegségem, akkor mi történik? Rá vagyok kényszerítve, hogy ott elmondjam neki?

Miért nincs benne a szabályzatban, hogy gyógyszert eredeti csomagolásban lehet csak bevinni? Orvosi igazolás is kell hozzá, hogy én szedem, és szednem KELL, vagy ez bemondásra megy? Mi számít hivatalos igazolásnak? Minek kell rajta lennie?

Annyira ez eredeti kell, hogy fel se legyen bontva?

Mindig original- t kell magammal vinnem? Tehát havi egy ilyen eseményre mehetek csak?

Vagy hiányozhat belőle?

Itt felmerül az előzőekben feltett kérdésem, hogy ha hiányos, akkor egyesével nézik végig a szemeket? Beírja az Internetbe, és elolvassa, mire való? Orvosi titok?

Számtalan kérdésem lenne, úgy, hogy mondom, értem a másik oldalt is, de ez egy olyan kényes kérdés, hogy nem tudom, mi az a pont, amikor a biztonságiaknak mérlegelniük kell(ene), hogy ennek mennyi a kockázata.

Próbáltam szabályokra lelni a neten, de semmit nem találtam, csak azt, hogy konkrétan erre a fesztiválra javasolják, hogy legyen nálunk gyógyszertartó hasmenés, hányás, fejfájás elleni szerekkel, sőt azokat a gyógyszereket se hagyjuk otthon, amiket állandóan szednünk kell. Így tettem én is. Tudatos fesztiválozó vagyok. Gyámság alatt.

Ha egy klasszik gyógyszeres dobozba viszem (amin rajta van, hogy reggel, délben, este..stb.), akkor az nem gyanús? Amúgy abban vittem le, csak átraktam a kinderbe, hogy nehogy elveszítsem. Ugyanebből a megfontolásból nem vittem magammal teljes dobozt. Iszonyú drága, és nem tudok belőle többet kérni ha elveszik, mint amennyi jár egy hónapban.

Szóval mindent megértek, de van egy emberi tényező is. Ebben az esetben ez én vagyok, akihez ha odajön egy kevésbé paraszt szekus, félrehív, és ad lehetőséget arra, hogy megmutassam a telefonomban lévő papírt ezen szerek szedéséről, vagy bemondhatom fejből, mit szedek, és azt nézzük meg a neten, vagy legalább próbáljunk megoldást találni, az egy értelmes megoldás lett volna még akkor is, ha nem veheti tutira, hogy az igazolásom nem hamis, vagy nem hazudok-e. Talán annyira jó emberismerő (viccelek), hogy lássa hogy droggal lebukott hülyegyerek vagyok, vagy magabiztos gyógyszerszedő. De mondom, ha az alsónadrágomban van, soha nem derül ki, de nem gondoltam, hogy a rendszeresen és legálisan szedett gyógyszereimet be kell csempésznem, még akkor sem, ha nem rendelkezem hivatalos papírokkal róluk.

Ha lenne egy plasztik kártya vagy bármilyen pecsétes irat, ami elfér a pénztárcámban, rajta a gyógyszerek neve, akkor az már egy megoldás lehetne. Persze, ehhez kellene az eredeti doboz is, mert azon van a szer teljes neve. Vagy mi lenne, ha bíznánk az emberekben, hogy nem lobogtat mindenki életmentő gyógyszerről szóló kártyát csak azért mert lusta az alsóneműjében tárolni a drogot? Jah, nem, arról szó sem lehet!

Mindenki bűnöző.

Nagyon régen járok fesztiválozni, több, mint húsz éve, így ha lenne erre valami szabály, arról tudnék, és ahhoz tartottam volna magam. Nem volt, nincs, de indokolt lenne.

Nem akarom elhinni, hogy én vagyok az egyetlen, aki gyógyszert szed, nem csak HIV-re, hanem általában. Vagy ők nem gyanúsak, vagy nem veszik ki a csomagolásból.

Jogos, hogy gyanús vagyok ebben a kontextusban, de ember is vagyok. Ember, akivel lehet kommunikálni, és nem egyből azt feltételezni, hogy drogot akar bevinni. Staff jeggyel.

Rohadt szar kedvem lett ettől az egésztől, megalázó volt, és még sohasem szembesültem ezzel. Lehet, hogy csak szerencsém volt, és ezentúl erre figyelnem kell. Ettől még szar volt, a bánásmód, az egész eljárás, minden. Pláne, hogy Editet is bele kellett kevernem s a sok munkája mellett még ezzel is foglalkoznia kellett. Magamba roskadva ültem egy bárnál, és azon gondolkoztam, mennyire jól indult az egész.

A vonatról leszállva kikiabált egy autóból egy húsz éve nem látott barátom, akit már csak akkor ismertem meg, amikor elindultam a kocsija fele. Elvitt a szállásig, megbeszéltük, fussunk össze, ő is kint lesz. Akkor, ott, magam alatt eldönthettem, hogy vagy most hazamegyek, mert „itt nem látnak szívesen”, vagy felhívom a haveromat, bulizzunk együtt.

Másodikat választottam, így megbeszéltük, ugorjak fel a hotelükbe alapozni.

Jaj, de ahhoz ki kell mennem, és újra vissza. Addig beveszem- gondoltam, és a másik kijáraton mentem ki. Így is történt, még a hotelben időben bekapkodtam a szereket s a történtek okozta sokk miatt jól elintéztem magam. Visszafele ugyanott mentem be, ahol a konfliktusom volt, de mondtam a haverjaimnak, hogy menjenek külön, mert volt egy kis gondom befele menet, ne mutatkozzunk együtt. Szerencsére nem kérdezősködtek, csak előre mentek.

A hölgy vizsgálta át a táskámat, az, aki elém állt (és „magyarázott”), addigra már a kinder tartó sem volt nálam, megszabadultam tőle a szállodában, de a cukorka igen. Megint zörgött, kivette a dobozt, mintha egy halvány mosolyt is láttam volna a szája szélén, de mivel nem voltak ott mellette a többiek, és rengetegen álltak sorba, bejutásra várva, nem bonyolította túl a dolgot, beengedett.

Sikerült ellazulnom, meglepő is lett volna, ha nem attól a sok italtól, amit magamhoz vettem. El is felejtettem szinte, mi történt, egészen másnapig.

Akkor ugyanis még korábban mentem ki, mint előző nap, volt egy koncert délután, ami érdekelt. Edittel megbeszéltem, találkozzunk a bejáratnál, hiszen gyámság alatt vagyok.

Még eléggé kész voltam a tegnaptól, ami sokkal inkább volt aznap. Mindent, amit akkor kaptam a tudatmódosítóktól, azt cseppre pontosan visszavett másnap. Enervált voltam, és fáradt, de mentem Edit után.

Mikor odaértünk a biztonságihoz, kérdezte:

„ Te vagy, akinél tegnap gyógyszer volt?”

„Igen”- préseltem ki a szavakat.

„És most van nálad?” – jött az újabb kérdés.

„Nincs”- valóban nem volt, mert Edit vitte be helyettem, nála volt. Persze, most is ki kellett pakolnom a táskámat, és valóban nem volt nálam. Mennyire abszurd, hogy tényleg, mintha valami durva drogot akarnék becsempészni, hogy azt majd értékesítem a fesztivál területén.

Láttam a biztonsági arcán, hogy elbizonytalanodik és „akkor most miért nem?” kérdés ül ki az arcára. Ha tegnap volt, ma miért nincs? Ha ÁLLÍTÓLAG minden nap szednem kell, akkor most ez hogy van? Totál hülyének nézel minket? – kavargott Józsiban az ész, aki elment a főnök irányába, én meg megint ott voltam félre állítva.

Edit látta, és megfordult, odajött, kérdezte, mi van már megint. „Most lehet, hogy az a baj, hogy nincs nálam.” – mondtam magam elé, de nem mertem sem rá nézni, sem oldalra, ahol már megint a biztonságiak főnöke dönt arról, bemehetek -e szer nélkül, érvényes jeggyel.

Edit mondta, hogy mondjam, hogy majd este kell bevennem, addig haza tudok menni. Nem gondoltam, hogy az öröknek be kellene számolnom a gyógyszerszedésemről, így csendben maradtam, és vártam az ítéletet. A szemem sarkából érzékeltem, hogy a főnök és Edit összenéznek, hogy mehetek.

Ez a napom is szarul kezdődött, így a koncert után hazamentem, és elhatároztam, hogy bár lenne még egy napom itt, nem megyek be többet.

Egyrészt kimaxoltam az első estét, másrészt ez nekem többet nem kell. Nem akarom újra és újra átélni ezt a megaláztatást, ráadásul ha bemegyek kilenc előtt, amikor be kell vennem a szereket, akkor csak kilenc után tudok visszamenni egyedül, vagy minden mozgásomhoz Editre van szükségem. Ez így eléggé lehangoló.

Ez egy kis fesztivál, folyamatosan belebotlottam azokba az őrökbe, akik ott voltak, sőt, olyan is volt, hogy folyamatosan néztek. Üldözési mániám lett tőlük, a fesztivál hangulatom is fél napig tartott. Elment az egésztől a kedvem, még akkor is, ha nem volt komolyabb gondom ebből, leszámítva ezt az eljárást, amiben részem volt. Tényleg ki kellene erre találni valamit, de én is tanultam belőle.

Nem tudom, mikor megyek legközelebb fesztiválra, de oda kell figyelnem erre.

Kíváncsi vagyok, ha legközelebb eredeti dobozban viszek csak annyi szemet, amire szükségem van, akkor mi történik. Internet? Diagnózis? Webbeteg? Ráadásul nem is mindig van nálam táska, így két nagy dobozt nehezen tudnék eltenni, de ezen ráérek még gondolkozni.

Mindenesetre sokkolt az eset, soha nem volt még ilyenben részem, és nem tudom, hogy ez egyedi eset volt -e, vagy érdemes ilyenekre készülnöm a továbbiakban.