Azt hiszem, erre mondják, hogy az ember le van taglózva.

Most le vagyok.

Olyan bénítóan, hogy mozogni is nehéz, és gondolkozni is.

Vera betegségét tudtam, hiszen az első kört Bencével, hárman csináltuk végig, mikor macskát etettem, jártam hozzá a kórházba, napi egyszer, vagy kétszer, mikor Bencével együtt kitakarítottuk a lakását, teljesen átrendeztük, dizájnos, tiszta lakás lett belőle a pár napos komoly munka alatt, mire Vera hazaért, ez fogadta.

Tudom, hogy hálás volt nekünk, és sokat segítettünk abban is, hogy kirángassuk a nehéz időszakból.

Pont ott voltam, mikor ez történt, és pont belekerültem a körbe.

A körbe, ahova hol be lehetett lépni, hol zárva volt, vagy csak minimál információk szivárogtak belőle.

Tudtam, hogy Vera ilyen, bár volt egy pont idén télen, mikor nagyon aggódtam érte, persze, tudtam, hogy a betegség kiújult, de mindketten reménykedtünk. Nekem még jobb okom volt rá, mert csak annyit tudtam, amennyit megosztott, bár háromnegyed évvel ezelőtt még töltögettem le a leleteit, és küldtem el neki e-mailben. Abból még lehetett reménykedni, sokszor kimondottan jók voltak az eredmények. Szóval azon a télen sokszor írtam neki, sőt, hívtam is, ami nem gyakran történt, telefonon alig beszéltünk.

Nem vett fel, aggódtam. Írtam, nem kapta meg, aggódtam. Eltelt három nap, hívtam vagy hatszor, írtam neki, hogy jelentkezzen. Már indultam volna át, hogy bemegyek a lakásába, amihez még akkor kaptam kulcsot, mikor folyamatosan jártam hozzá, mikor írt, hogy minden oké, pihent. Kicsit meg is sértődtem, és meg is írtam volna neki, hogy ezt ne csinálja velem, hogy beavat, tudom, mi van vele, joggal aggódhatok érte, és eltűnik teljesen. Ez nekem sok szenvedést okoz, mert féltem, és felelősséget érzek iránta (is). Végül nem írtam meg, hanem megint eltűntünk egy időre, majd újra felvettük a fonalat, valamit küldtünk egymásnak, amin vinnyoghattunk a röhögéstől.

Ő volt az, akinek a barátsága olyan magától értetődő volt, mint levegőt venni.

Mikor megismertem, Anyukám már beteg volt, akkoriban derült ki, teljesen padlón voltam, volt még remény, de egyre kevesebb, tudtuk, mi vár ránk. Vagyis tudni véltük. Vera anyukája is hosszan tartó betegségben szenvedett, teljesen leépült, Vera Budapesten dolgozott, anyukája vidéken élt, nem tudott folyton ott lenni vele. Folyamatos aggodalom, de a külvilág fele csak az életigenlés és a pozitív energia. Ilyen volt. Mindenki szeretett volna a közelében lenni, és valamennyit kapni belőle, ami belénk épül, és kicsit többek leszünk tőle.

Valahogy megéreztük egymásban a felszín alatt az összetartozást, amiben nagy szerepe volt annak a harcnak, ami mindkettőnkben dúlt, hogy édesanyánkat el kell kísérnünk ezen a borzalmas úton. Azonnal kiderült, hogy mi van a másik anyukájával, pedig tudom, nem sok embernek mondta el, mint ahogy én sem részleteztem idegeneknek. Megéreztük, hogy van dolgunk egymással. Ez olyan, mint amikor minden klappol, a gondolkodásmód, az, ami fontos a Világban, és ugyanazon nevetünk, pontosan ugyanúgy értünk mindent, ugyanaz a frekvencia, betalál minden mondat, nem kell semmit megmagyarázni.

És nem azért, mert állandóan együtt vagyunk, hanem mert egy perc alatt is megtörténik, és évek kihagyása után is ugyanott folytatódik. Akkoriban sokat éjszakáztunk együtt, volt pár hónap, mikor szinte minden nap bulizással tompítottuk az idő által generált egyre rosszabb kilátásokat.

Bulik elmaradoztak, lehiggadtunk, a feladatra kellett koncentrálni. Vera anyukája előbb halt meg, utána az enyém is.

Utána volt, hogy találkoztunk, de sokkal inkább írtunk egymásnak, megszámlálhatatlan chat üzenet van a telefonomban. Milliónyi mémet gyártottam róla, amin visított a nevetéstől, tisztán hallottam a fülemben, és most is hallom, ahogy vonyítva röhög. Persze ettől én is rákezdek, és ott mindennek vége van.

Annyiszor terveztük, hogy találkozunk, de valahogy elment mellettünk minden.

A social media olyan érzetet ad, mintha mindenki körülötted lenne, miközben évek telnek el úgy, hogy nem találkoztatok. Láttad, hogy mit evett, hol nyaralt, mit hallgatott, de nem tudsz róla semmit. Borzalmas.

Mikor előkerült, akkor pár napig folyamatosan leveleztünk. Betegségét nem kérdeztem, de mindig elmondta, mi van éppen, és az utolsó infóm az volt, hogy kezelhető a baj.

Október ötödikén írt utoljára, hogy mit csinálok délután. Írtam neki, hogy aznap dolgoznom kell kora délutántól. Nem írt semmit, de ezen sem lepődtem meg, hiszen volt olyan is, hogy megkért, hogy menjek el vele kezelésre, mondtam, hogy persze, írja meg, hánykor, és eltűnt, miközben az első körben én voltam vele sokszor orvosnál. Ott is annyira röhögtünk, még a legszarabb helyzetben is, hogy már fájt.

Nem tudtam, hogy nem lesz lehetőségem többet beszélni vele, mert akkor erősködtem volna, bár nem biztos, hogy lett volna értelme. Vera irányított, még akkor is, ha néha bekerült valaki a körbe, az irányítás nála volt.

Azt tudtam, hogy lesz egy kisebbnek mondott műtétje, ami már sajnos egy áttét volt, de elvileg olyan helyzetben és méretben, ami kezelhető. Persze, addigra a sokadik kezelését kapta, különböző fajtát.

Ez a műtét október elején volt, szóval, mikor írt, lehet, hogy azért, hogy menjek vele, vagy valami ilyesmi. Nem tudtam, nem mondta, csak megint elszalasztottuk.

Örökre elszalasztottuk.

Hazaértünk Bencével egy rövid utazás után, másnap elég sokáig aludtam, neteztem a kávém mellett, és rámírt egy Verával közös ismerősünk, akivel tavaly már aggódtunk egy sort közösen Veráért, mert akkor ő nem érte el, bár ő, mint később kiderült nem tudott semmit a betegségéről.

Azt kérdezte az üzenetben, hogy „mi történik?”, vagy valami ilyesmit, és azonnal tudtam, Verára kell gondolnom. Meg is találtam a hírt, és lefagytam.

Miért nem tudtam? Hogy történhetett? Bement a műtétre és meghalt? Most akkor mi lesz? Egyedül volt? Volt vele valaki? Kinek adják ki a papírokat? Él még rokona vidéken? Ki értesíti őket?

Kavarogtak a kérdések benne, és feszített a felelősség. Megismétlődik Viki esete?

Van egy lakáskulcsom, ha a macskát esetleg csak egy napra tervezte otthagyni, amiből tíz lett, akkor most mi van az állattal?

Elkezdtem praktikus dolgokat pörgetni az agyamban. Ilyenkor ez történik, nem tudja befogadni az agyam az információt, és elkezdek feladatot keresni. Pár ember felhívott, hogy most mi lesz, összekapcsolódott hamar néhány barát, akik szintén nem találkoztak évek óta, meg olyan is, aki csak látásból volt meg, meg tudtam róla, hogy ki.

Miközben mentem a lakásba, ahova a három lány jött, pörgött az agyam, hogy most akkor mi lesz? Tényleg mi lesz? Nem tudtam még semmit, teljes káosz volt az egész. Ha még egy halott macskát is találok a lakásban, akkor végem van.

Összeomlott minden, és talán az eddigi veszteségek is most jöttek ki egyszerre.

Andi, anyukám, Viki, és most ő is.

Ez hat év alatt, és ebből kettő, Viki és most Vera, akik azon kevesek közé tartoztak, akikkel olyan dolgokat is meg tudtam beszélni, amit mással nem. Vikivel komolyabban, Verával pedig iszonyatosan röhögve, de olyan kendőzetlenül tudtunk beszélgetni, amit mással nem tudok. Kettőből kettő. Maradtak a milliónyi üzenetek, chatek, képek, mémek, komoly kiborulásos üzenetek, mennyire szeretlek mondatok, és nincs már válasz. Elvágták, nincsenek többet. Elveszett az önfeledt énem, nincs kivel megosszam.

A gyerekkorom anyukámmal, a fiatalságom pedig a barátaim elvesztésével következtek be.

Ketten mentünk fel a harmadikra, másik két lány még időt nyerve egymást vigasztalta a lépcső alján. Odaértünk az ajtóhoz, kint cigizett egy lány a szomszédban, köszöntünk, majd kérdeztük, mit tud Veráról. Semmit, nemrég lakik csak itt. Mi közöltük vele, hogy sajnos meghalt. Ledöbbent, még egy cigi, mi pedig benyitottunk a szellőzetlen lakásba. Felidéztem azt a reggelt, amikor Viki lakásába kellett bejutnom, ahol a félhalott barátomat és sok vért találtam, miközben a macskával viaskodtam. Itt tudtuk, ha itt van a macska, akkor valószínű már nem él, mert nem jött elő többszöri matatásra, figyelemfelkeltésre sem.

A nyomokból esélyesebb volt, hogy elvitte valaki.

Közben előkerült egy szomszéd, becsengettünk valakihez, akit az új lány ajánlott, mert úgy tudja, jóban vannak. A legjobb emberrel beszéltünk, mert mindent tudott. Nagyon régen itt laknak ők is, a betegségével kapcsolatban is bizalmas viszonyt ápoltak. Én nem tudtam róla, de ő rólam igen, hogy mi segítettünk pár éve. Három embert ismer névről Vera sztorijai alapján. Ebből az egyik vagyok. Még jobban szorított a mellkasom.

Elmesélte, mi történt, hogy jött haza a kórházból (talán akkor írt nekem?), és hogy került vissza, majd megint be, de akkor már óriás volt a baj. Olyan ez, mint egy időzített bomba, bármikor bármi történhet.

Történt is. Ami megnyugtató, hogy volt mellette egy barátja, aki bevitte a kórházba, és az utolsó két hetében vele volt. Nem kért mástól segítséget, figyelmet, akkor ő volt ott, aki közeli barátja volt, és fogta a kezét az utolsó percekben, amikor nem volt már magánál.

Nem volt egyedül, pedig a szomszéd elmondása szerint többször mondta, hogy nem akar egyedül meghalni. Kimondta, pedig nem volt opció, hogy meghal. Lehet, hogy az utolsó pár hétben felmerült, de addig nem. Bár nem tudhatom, mi járt a fejében pontosan, mert ebből nem sokat engedett látni senkinek, de hogy élni akart, az biztos. Nem volt egyedül, de mennyien lettek volna mellette. Ha hagyja. Persze, érthető, hogy az ember nem szeretné, ha mindig, mindenki aggódna érte, de akkor is, annyira megrázó ez az egész. Hogy annyian voltak körülötte, de igazából senki nem volt igazából. Ő hibája is volt, mert nem hagyta. Mint kiderült, a kovid miatt is nehéz helyzetbe került, de nem szólt senkinek, nem kért segítséget, pedig kérdeztem, és tudta, mindig ott voltam mellette, mint ahogy sokan mások is. De ez már mindegy, így akarta.

A szomszéd mondta, hogy a macska a szomszédban van egy ideje, azóta, mióta bevitték a kórházba, szóval pár napja, mert aki segített neki, az gondoskodott erről is. Az, hogy nem volt egyedül, és hagyta, hogy valaki ott legyen, az megnyugtató.

Miközben hallgattam a szomszédot, kezdett el leesni, hogy nincs többet, hogy a lényem egyik legjobb darabja veszett el vele. Az, amit ő adott hozzám, amitől most érezhetően kevesebb lettem. Mert nem elég az emlék, hogy ott volt, ha most nincs itt, és a jövőben sem, akkor az egész majd elhalványodik, nem halad velem párhuzamosan, megszűnik a mindennapokból, és vele a remény is.

A remény, hogy a jók és az erősek elnyerik jutalmukat, semmivé vált. Ha ő nem tudta leküzdeni a betegséget, ha ő nem kapott ennyi erővel és élni akarással lehetőséget arra, hogy tovább ragyogjon a Földön, akkor senki. Akkor senkinek nincs esélye és minden reményem elveszett.

Lassan odaát nagyobb lesz a buli, mint itt.

Elvágták megint, megszűnt, elhallgatott, csak snittek vannak, idősíkok, gondolatok, mi, mikor volt, mikor írt, mikor hívott, hirtelen nagy jelentősége lett az időnek. Utólag. Még ha nem is voltunk napi kapcsolatban, a tudat, hogy van valaki a közelemben, akivel egyre jár minden gondolatunk, ugyanazokon a dolgokon nevetünk, és tudjuk, fél perc alatt átcsap a legnagyobb depresszió is vad röhögésbe, nem létezik.

Kiszakadt belőlem egy újabb darab, rettenetesen fáj. Vikinél folyamatos pörgés volt utána, folyamatos szervezkedés, majd olyan fáradtság, hogy alig álltam a lábamon, na meg titok, nem lehetett gyászolni, nem volt temetés, megszűnt aznap minden. Itt pedig mindenhol látom, sokan írnak, folyamatosan szembe találkozom vele, meg hallom a hangját.

Rokonok felkutatása következik, és kitalálni, hogy lesz a temetés, de ebben nyilván a rokonok döntenek. Ha kell segítség, anyagi, lelki, bármi, akkor a barátok ott vannak, de szeretnénk egy megemlékezést valamikor, hogy méltó legyen a búcsú. Harmadik napja tör rám a sírás, és sokkal összetettebb, mint hogy elvesztettem egy lelki társamat. Az egész egyszerre, az életbe vetett hit, az igazság, a vége hangulat. Lehet, ez lett volna Viki után is, ha hagynak gyászolni, ha nem temetem el magamban, ha meg tudok állni egy fotójánál, és nem pörgetek tovább.

Viki az utolsó években sokkal inkább volt feladat, mint támasz. Még ha nem is akartam észrevenni, szép lassan távozott belőle az életkedv, és egy folyamat része voltam. Csukott szemmel, vakon, elfogadva a kimondatlan döntést, de egy folyamat része. Vera hol volt, hol nem, de mikor előkerült, olyan löketet adott, hogy abból táplálkoztam sokáig. Annak ellenére, hogy neki kézzel fogható betegsége volt, mindig erőt adott. Ő nekem. Meg nyilván én is neki, talán azzal, hogy nem kellett róla beszélni, de tudnia kellett, hogy bármikor számíthat rám. Remélem tudta, és sajnálom, hogy nem tett rám még több terhet, mert a mostanit még nehezebb elviselni.

Az is érthető, hogy a környezetéből keveseknek mondta meg, mi van vele. Tudta, hogy milyen vagyok, azon túl, hogy megbízható, erős támasz, egy szuper érzékeny ember, aki kicsit maga is mindig belehal mások fájdalmába. Nagy felelősség, kinek, mit mondunk el, kire mekkora terhet teszünk. Illúzió, hogy tudunk a másikról mindent, aztán kiderül, hogy óriás foltok vannak. Vera esetében, ezzel a legelején tisztában voltam, vagyis nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem egy klasszikus barátság lesz, de nem kellettek múltbeli történetek, kérdések, hogy érezzük egymást. Olyan hamar egy szintre kerültünk, hogy minden szóhasználat, mondat, jelző pontosan célba ért, nem kellett semmit magyarázni. Híhettem először, hogy a buli közegnek, az alkoholnak köszönhető mindez, hiszen akkoriban elég gyakran buliztunk együtt, de utána, mikor ez az időszak lecsengett, majd jött a betegség, és kiderült, hogy ez nem egy múló szenvedély. Részemről semmiképp.

Nagyon hiányzott a fizikai közelsége, de vele találkozni nem volt egyszerű, pláne amióta újra kezdődött minden az orvosokkal és ezzel a szarral. Megbeszéltük, majd elmaradt. Nem erőszakoskodtam, meghagytam a szabadságot kettőnk között, nem is volt más választásom, de a távolból is jól eső érzés volt tudni, hogy létezik az a felem, akivel a legönfeledtebb lehetek.

Valaki, aki minden, együtt átélt hülyeségünkre pontosan emlékszik, és elég egy szót mondani ahhoz, hogy műtét után vonyítva röhögve könyörögjön, hogy hagyjam abba, mert belehal a nevetésbe. Akkor, ott a kórteremben, akikkel együtt volt, mindenki folyamatosan nevetett. Az egész lénye olyan volt, hogy jó volt a közelében lenni, és tényleg, érezhetően kevesebb lettem attól, hogy nincs már, és a Világ is.

Minden nap ír valaki az ismerősei közül, hogy ha tudok valamit a temetéssel kapcsolatban, értesítsem. Bevallom, jól esik, hogy azzal keresnek, hogy tudják, jóban voltunk, meg, hogy közel voltunk egymáshoz. Elkezdődött a szervezés, sokszor párhuzamosan, de jó szándékkal. Ebből is látszik, mennyien szerették, és mindenkiben van egy rossz szájíz, hogy mennyire kellett volna erőszakosabbnak lenni vele, hogy hagyja, hogy segítsünk. Ez a legnehezebb, mert ezt mindenki maga dönti el.

Azt gondolom, pontosan tudta, kire számíthat, de ő irányított mindent, ettől még van az emberben egy hang, ami azt üvölti, hogy miért nem mentem oda, miért nem nyomtam le mindent a torkán erőszakosan, amik az ő felépülését szolgálják. Tehetetlen az ember egy ilyen esetben, többször megtapasztaltam. Annyit tud tenni, hogy biztosítja a másikat, hogy mellette áll, és csak bízik benne, hogy a másik ezt elhiszi és érzi.

Persze, utólag mindenki okosabb, de egy betegség olyan, hogy annyit mesél el belőle az érintett, amennyit jónak lát, nem veheti más a kezébe a dolgokat.

Talán nem is tudta, hogy ezek az emberek, akiket havernak tekintett talán, valóban segítettek volna? Majdnem biztos vagyok benne, hogy ott lettek volna, bármiben, de talán ez nem derült ki számára egyértelműen. Tudom, felesleges ezen gondolkozni, de ilyenkor az ember megpróbálja összerakni magában azt az idővonalat, ami az utolsó szakaszban történt. Mikor beszéltünk utoljára? Mit mondott, milyen szavakat használt? Lehet, hogy ha akkor ráérek, akkor most más lenne a helyzet? Tudom, hogy hülyeség, az agyam tudja, de nehezen jut el a lelkemig a racionális válasz.

Ma reggel is sírtam, ahogy eszembe jutott, meg tegnap is, többször. Gyakorlatilag negyedik napja folyamatosan. Nem akarom elhinni, hogy vége és hogy így lett vége. Nem akarom elfogadni, nem is lehet. Nem tudom, mi lesz ezután, nem tudom, hogy ugyanaz maradok e, mint előtte voltam. Annyira hasonló dolgot érez minden barátja, akikkel beszélek, ugyanaz van a fejükben, és ők is azt érzik, nem mehet tovább az élet ezután ugyanúgy.

Talán a temetés segíteni fog az elengedésben, hogy fizikailag ott van, hogy ott vagyunk, hogy olyanokkal vagyok, akik ugyanazt érezték, és közben dühös vagyok, hogy megint egy ilyen dolognak kell történnie ahhoz, hogy érezze az ember, hogy sokan vannak körülötte. Remélem, érzi, remélem érezte.

Megállt az idő, egy spirálban vagyok, és ez a dimenzió nem tetszik. Elveszett belőle a kacaj, az önfeledtség. Azon gondolkoztam tegnap, hogy talán Vera volt az az ember, aki a legtöbbet mondta, hogy „szeretlek”.

Nem tudom, mikor sírtam ennyit utoljára. Ennyit és ennyire kétségbeesetten. Elvesztettem minden hitem a Világban. Mivel folyamatosan szembesülök a hírrel, sok emberrel beszélek, olyan elemi erővel tör elő belőlem a sírás, hogy alig tudom abbahagyni. Anyukám mindig mondta, mennyire keservesen tudok sírni egy hülyeség miatt is. Számára az volt biztos, de nekem akkor, fontos lehetett. Ez a keservesség jön elő most is, ráz, mint egy áram, és nem tudom, mi vigasztalhatna.

Annyira durva, hogy minden nap előkerül valaki, akivel ugyanazt érezzük, van, akiről hallottam, van, akiről nem, de ugyanolyan emlékek vannak bennünk, ugyanazok a kétségek. Vera mindenkibe tett magából, és most, halála után közösséget teremt ezekből az emberekből.

Szimbolikusnak érzem, és megrendítőnek.

Most már mindennapos, hogy valaki rámír, hogy ha tudok valamit, szóljak, sőt egy barátnőjével rendszeresen beszélünk. Mindenkinek adott magából egy darabot, de gondosan figyelve, hogy ne legyen túl nagy a darab, mindenkinek jusson, aki fontos volt neki.

Ezek a darabok most összeálltak egy egésszé, ami ő volt. Mindenki ugyanazt éli át, szó szerint, nincs különbség, létrejött egy lelki közösség általa. Egy támogató közeg, amit, ha lát, most nagyon örül.

Ma is sírtam, ötödik napja minden nap, túl sok az emlék, túl kevés a feladat. Folyamatosan felszakad, kiszakad, felemészt, tét nélküli lett minden. Próbálok nem gondolkozni a miérteken, mert az ő esetében, aki akkora játékos volt, felesleges. Tudom, hogy sose adta fel, lehet, hogy a végén kicsit, de akkor nem voltam mellette.

Olvasom a milliónyi üzenetet, nézem a képeket, videókat, és még mindig nem hiszem el, hogy ez már csak archívum, az életem része, amit egyszer be kell dobozolnom, el kell neveznem egy mappát, amibe ezek kerülnek. Elfelejteném valaha, ha ezek nem lennének? Soha! Nem tudnám, még ha akarnám sem, mert olyan mély, olyan lentről felszakadó, élénk emlékek ezek, melyeket nem érdekel az idő, nem fontos, mi volt előbb, majd utoljára, egyszerűen csak van, mert létezik.

Nagyon szeretlek, és ez mindig így marad. Örökre.