Tulajdonképpen már így hívom a mostanában négyhavi alkalmakat, amikor meg kell jelennem a kórházban. Mivel decemberben volt vérvétel, így most csak receptért kell menni, amit szerencsére egyszerre válthatom ki a négyhavit.

Már nem vagyok ideges mikor megyek, vagyis van bennem egy kis feszültség, de ahhoz képest, mikor az első években konkrétan pánikrohamot kaptam az úton ez semmi.
Akkor olyan szinten elkezdtem fulladva köhögni menet közben, hogy többször meg kellett állnom, mély levegőt venni, valami semlegesre gondolni.

Nem is tudom, mitől féltem a legjobban, talán az emberektől, akik ott lesznek, megismernek, szembe kell néznem velük.

Aztán, mikor racionálisan gondoltam erre, rájöttem, hogy ők is ott vannak, valószínű hasonlót éreznek, ha nem is ennyire szélsőséges mértékben, és különben is, senkinek nem tartozom magyarázattal. Különben sem nagyon pörgök klasszikus meleg körökben egy jó ideje, kábé a betegségem utántól nem sokkal, de mégis bennem volt ez az érzés.

Valószínű, annyira megszoktam, és annyi szorongás rakódott egymásra, hogy már azt sem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi miatt rettegek.

Amióta gyógyszert szedek, évek óta, kevesebbszer kell mennem, vagyis a vérvételek száma kevesebb. Gyógyszerért pedig mehetek délután is, amikor kevesebben vannak, bár ez az elmélet is mostanában kezd megdőlni.  

Eljutottam odáig, hogy azonnal benyitok a váróba, nem kezdem el nézni, ki jön ki, nem gondolkozom azon, hogy mikor lenne jobb bemenni.

Tapasztalat, meg sokat kínoztam magam ezzel, hogy minél tovább várok, annál nehezebb.

Azonnal rá kell nyitni az ajtót a valóságra. A valóságra, amivel négyhavonta szembesülök, a többi napokon szinte eszembe sem jut.

Nem kell senkinek beszélnem róla, de ha vannak gondolataim ezzel kapcsolatban, akkor elmondhatom pár embernek.

Ez nagy szó! Természetesnek vehetné az ember, de nem szabad, mert tudom, sokan vannak, akiknek ez nem adatik meg.

Az, hogy idáig eljutottam annak köszönhető, hogy rengeteget beszéltem és írtam róla.

Mikor megérkeztem, egy katona és a portás állta el utamat. Volt már a pandémia alatt máskor is, hogy hőmérsékletet mértek, de nem mindig.

Most igen. Nem voltak kevesen, folyamatosan mentek az emberek, mint kiderült, oltásra.

Tőlem is megkérdezték, de mondtam, hogy a tizennégyesbe megyek. A portás elkezdte mutogatni térképen, hol van, mert a maszkom alatt nem hallotta a kérdésére adott válaszom, miszerint, igen, tudom hol van. Bár ne tudnám.

Az út is rövidebb lett a főbejárattól az ambulanciáig. Valószínű segít az is, hogy nem kell az életemért küzdenem, miközben haladok a cél felé.

Azonnal benyitottam a rendelőbe, ahol négyen ültek. Gyorsan felmértem a helyzetet, nem ismerek senkit. A maszk most nagyon sokat segít. Nem látszom teljesen és az arcomra kiülő aggodalom is rejtve marad.

Meg kellene fogalmaznom magamban, mitől félek tulajdonképpen.

Mármint tudom, az emberektől, de miért?

Ha ott van egy ismerősöm, akkor mi van? Hallhatta már rólam anélkül is, hogy nem látott még.

Lehetek ott más ügyből is.

Különben is, ő is ott van! Én nem ítélkezem, miért gondolom, hogy ő így fog tenni?

Mindenkivel vigyáztam, de ha hibáztam, és a hiba áldozata ott ül, az bizonyítható? Nem!

De nem is kell, mert az esélye is elég, hogy szarul érezzem magam.

Vajon más is így érzett velem kapcsolatban? Nem hinném! Eszébe jutottam? Nem valószínű.

Rajtam is múlt, és egy hiba volt. Nem is igazi hiba, mert annyira banális a sztori, ha az akkori forgatókönyvem az igaz.

Ott ült ez a négy ember, akiknek mindegyike minimum egy hibát elkövetett, és hozzá érkeztek mások is.

Eltelt tíz perc, egy ember jött ki, egy be. Összeraktam, hogy itt is oltás zajlik. Úgy látszik, van a kórház fő pavilonjában a „sima” oltás, és a HIV pozitívoknak pedig az ambulancián.

Volt róla szó, hogy lehet, később lesz majd külön nekünk oltás a Lászlóban, de nem tudtam, hogy el is indult.

Megvártam mindenkit, aki előttem volt, kijöttek, bementek, nyomkodtam a telefonom.

Mikor sorra kerültem, mondtam, hogy receptért jöttem.

A nővér meglepődött, mert szinte mindenki oltásra jött, vagy az orvossal beszélni.

Szabóval össze is futottam az épület előtt. Visszaköszönt. Ezúttal nem fordította el a fejét.

Szerencsére már a kartonomba volt betéve a két recept, nem kellett várnom senkire, hogy összerakja.

„Oltás van?” – érdeklődtem, csak hogy zavaromban mondjak valamit. Ezt mindig indokoltnak érzem, nyilván próbálom ellensúlyozni a helyzetem.

„Csak pár embert.” – érkezett a válasz, majd hogy ne gondolja, hogy esetleg elkezdek könyörögni egy potya vakcináért, hozzátettem.

„Én megkaptam már az elsőt, csak kíváncsi voltam.” (erről majd írok)

„Mit kapott?”- kérdezte egy fiatal, talán orvos az asztal mögül.

„Astrát”

„Mi is azt adunk.” – mondta.

Ha már „ilyen jól elbeszélgettünk”, vagyis figyeltek rám egy kicsit, rákérdeztem, hogy a múltkori folsav hiányom, amire beszedtem örven darab tablettát azóta az ő javaslatukra, jelenthet e bármi gondot vérrög viszonylatban.

„Semmi összefüggés..” – még mondott valamit, de az már nem jutott el az agyamig, a lényeg, hogy nem.

Tök kedves volt, ennek a három mondatnak is örültem. Mennyire kevésen múlik!

Jó munkát és kitartást kívántam, majd menekülőre fogtam.

Kint a kertben, beírtam a telefonomba az augusztusi vérvétel időpontot, és a gyógyszertár felé vettem az irányt.

Szerencsére nem volt senki, így volt lehetőségem nyugodtan kibontani egyesével a nyolc doboz gyógyszert, kidobni az erre a célra odakészített kartondobozba a csomagolást, és a kétszer kétméteres használati utasításokat (amit még soha nem olvastam el. Bence igen!).

A nyugodtan erős kifejezés, mert téptem le a dobozt minden egyes gyógyszerről, mintha bármikor rajtakaphat valaki. Egyszerűen csak kint akartam már lenni.

Rápillantottam a számlára. „Kedvezmény mértéke: 1 000 000 Ft.”

Megint szerencsésnek éreztem magam.

Odafele összegörnyedt nyusziként mentem, visszafele pedig fekete párduc voltam.

Megint négy hónap nyugalom, négy hónapig normális embernek képzelhetem magam, nem kell szembesülnöm ezzel a dologgal.

Nem olyan vészes, de azért ilyenkor sok emlék megrohamoz, az idő múlása, az út, amit megettem, a személyiségem, ami talán jó irányban változott.

Soha nem gondoltam, hogy idáig el lehet jutni, de örülök, hogy megtörtént.