Bencével megnéztünk egy sorozatot, ami a nyolcvanas évek AIDS korszakában játszódik.

Általában úgy nézem ezeket a sztorikat, hogy nem tudatosul bennem, hogy ugyanaz a betegségünk van, mint amit a képernyőn látunk, csak időben előbb volt.

Most azért rengetegszer összeszorult a gyomrom, és potyogtak a könnyeim (ami nem nehéz, mert mindenen sírok), amikor láttam, hogy hogyan épülnek le az addig életerős, fiatal emberek. Amikor tele sebekkel fekszenek egy kórházban, olyan szégyenérzettel, ami önmagában is megölne bárkit. Az a szégyen, ami az akkori helyzetet jellemezte. A betegség, a melegek betegsége, „válasz” az életmódra, talán Isten küldte, hogy figyelmeztesse őket, hogy nem jó úton haladnak, hogy elpusztítsa a melegeket.

Amire eljutott az információ, amire többet tudtak a betegségről, addigra rengetegen meghaltak.

Mennyire szerencsés vagyok, hogy akkor születtem, amikor, és nem korábban.

Mi lett volna?

Már nem élnék.

Amikor elkezdtem gyógyszert szedni, már kezdett látszani az eredményeimen a betegség, de még bőven visszahozható volt, és azóta is szerencsére rendben vagyok. Ki tudja, meddig, de most legalább vannak esélyeim, akkor senkinek nem volt.

Egy betegség volt, aminek 100% a halálozási rátája.

100!

Beleborzongok, mit élhettek át akkor ezek az emberek, mire gondolhattak a nagy bizonytalanságuk közben? Saját magukat bűnösnek gondolhatták? (a sorozat címe is ez: „It’s a sin”) Valószínű sokan igen.

A társadalom elfordult tőlük, nem volt információ, és ha igen, sok esetben hibás, teljes tudatlanság, egyre növekvő pánik, rettenetes lehetett. Sokszor hajazott a mostani covid helyzetre, azzal, hogy nem tudták, mire számíthatnak, csak azzal a különbséggel, hogy azt mondták (és az elején így is volt), hogy csak a melegeket támadja. („a melegek rákja”)

Elképzelhetjük, mi lenne, ha a mostani vírust kimondottan csak a melegek terjesztenék.

Próbálok nem gondolkozni rajta, de ilyenkor szembesülök azzal, hogy beteg vagyok. Alapvetően nem befolyásol semmiben, de ilyenkor felszakad valami. Felszakad az érzés, hogy van egy titkom. Egy titkos betegségem, ami még negyven év után is titok, hiába tartunk már ott, ahol.

Sok minden változott, persze, de van benne egy olyan faktor, ami arra ad okot, hogy ez egy olyan dolog legyen, amiről ne beszéljünk, ami ne legyen téma.

Pedig nagyon fontos lenne, ha az lenne.

Egy másik világban szeretnék segíteni másokon, beszélgetni, tanácsokat adni, átadni azt, amin én már túl vagyok, de visszatart valami. Az is, hogy elő kelljen bújni, arccal, hanggal, mindennel.

Óriás a szociális érzékenységem, túl nagy is, szinte már kezelhetetlen, és ha valakinek segítség kell, szárnyakat növesztek, és hegyeket tudnék megmozdítani. Magammal szemben ez kevésbé megy, szóval lenne dolgom ezzel is, de a segítő státusz nekem való lenne.

Egy másik életben.

Egy másik társadalomban.

Egy másik dimenzióban.

Talán eljutok erre a szintre is, nem tudom, de azt látom, annyi szenvedés van mindenhol, hogy az már kibírhatatlan. Fel fogja zabálni a Világot a közöny, az érdektelenség, és az önző viselkedés. Magam szintjén próbálok tenni ezek ellen, de kevés vagyok.

Ugyanakkor tudom, hogy el kell jutnom arra a szintre, amikor nem csak másokkal, de magammal is szembe kell néznem.

Megtudtam az aktuális eredményeimet. Már nem kerülök ájulás közeli állapotba, mint régen, ha telefonálnom kellett. Azt hiszem, ez rutin kérdése is, megszokja az ember, bármennyire is nem hittem régebben, hogy ez lehetséges lesz.

Beállítottam a telefonomba, mint mindig, hogy ma kell érdeklődnöm, milyen lett a vérkép, bár teljesen felesleges, mert egy órával korábban már kezdtem feszült lenni. Egy és kettő óra között lehet telefonálni, ez pont az ebédszünet utáni időszak, ilyenkor jobban ráérnek a nővérek is, hogy információhoz juttassák az aggódó betegeket. Mondjuk lehet, hogy a többség nem aggódik, és oda sem szól, de én pontban egykor nyomtam be a telefonom.

Nem mondanám, hogy nyugodt voltam, de valahogy a közelgő karácsony kicsit azt a reményt táplálta belém, hogy nem lehet baj, illetve ha van, akkor is jönnek az ünnepek, egy kis felüdülés következik. Volt egy jó előérzetem is, bár nem mertem magamnak sem bevallani, mert mi van, ha nem jön be, akkor még nagyobb a csalódás.

Klári nővér vette fel a telefont, elsőre nem értette a nevem, pedig én ezúttal nem voltam maszkban, itthonról beszéltem. Mikor megtudta ki vagyok, még kedvesebb lett, amitől kicsit megnyugodtam.

Lassan tizenegy éve hallgatom bizonyos időközönként ezt a hangot, aki eddig szerencsére még kimondottan rossz hírt nem közölt, bíztam benne, hogy most is megtartja jó szokását.

Amíg elment a mappámért, amiben a számok voltak, a számok, melyek meghatározták az életem, idegesen rajzolgattam arra a papírra, ami előttem hevert, rajta az elmúlt négy alkalom számaival, hogy azonnal átlássam a mostani helyzetet, tudjak viszonyítani. Hosszúnak tűnő másodpercek után visszatért a telefonhoz Klári, de már a hangjából kivehető volt, hogy nincs baj.

32% 86 0 db. A T4 sejt most.

Ez a múltkori csúcsszupernél kicsit rosszabb (34%, 1120 db.), de mostanában volt már 27%, 780 is, illetve két éve pont ebben az időszakban 24% és 650.

Szóval ez az eredmény most jó, most is szerencsére. És amúgy is azt mondják, vagyis a neten olvastam, a kórházban nem sok információ hangzik el, hogy a százalék a fontosabb és megbízhatóbb adat, mert az változik kevésbé, a darabszám kevésbé stabil, sokat ingadozhat akár egy nap különbséggel is.

Persze, olvasok számokat, hogy egy egészséges embernek ez a szám a duplája is lehet, de kicsit elvesztem az adatokban, és nem is akarom magam ezzel stresszelni. Volt idő, amikor folyamatosan ezekkel foglalkoztam, de ezt abba kellett hagynom, mert teljesen felemészt. A lényeg, hogy ha az a szám 21% felett van, az azt jelzi, hogy az immunrendszer még nem károsodott. Évekig mindig kettessel kezdődött, és nem nagyon érte el a harmincat, legalábbis így emlékszem. A papírokat, amikre gondosan felírtam minden számot, amikor még nem hoztam el a vérképet az ambulanciáról, valahova elkavartam, vagyis múltkor meglett, de két év kimaradt. Annyira pontosan akartam vezetni, hogy ebbe bukott bele a dolog, mert túlkönyveltem, és eltüntettem. Nem is baj, mert nem akarok statisztikákkal foglalkozni, így is nagyon nehezen állom meg, hogy ne tegyem.

Még szerencse... kezdtem a mondatom arra vonatkozóan, hogy nincs nálam a teljes vérkép, így nem tudom soronként elemzeni a számokat. El is határoztam, hogy tavaszig nem megyek be érte, nem idegesítem magam, azt mondták jó, akkor minek. De közben rájöttem, hogy letölthető a netről is. Meg is tettem, összehasonlítottam, semmi felkavarót nem látok, de azért alaposan kiértékeltem minden sort, összehasonlítva az előzővel. Nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek az elmúlt két évről statisztikát készíteni, mert az teljesen beszippantana, és nem jó irányba vinne.

Szóval Klári nővér elmondta a számokat, rákérdeztem a koleszterinre, mondta, hogy picit magas még, de tényleg csak hajszállal, az előzőhöz képest pedig kettő ponttal kevesebb, ami szerintem nagyon jó hír. Klári hozzátette, hogy emlékszik, mondtam, hogy azért nem szedek rá gyógyszert mert gyógyteát iszom.

Ez nem teljesen volt igaz, de amikor nyáron az új orvos rám rontott azzal, hogy itt egy recept, szedjem be, akkor eszemben sem volt még egy gyógyszert szedni, ráadásul utána olvastam, és megoszlanak a vélemények, mikortól kellene szerekkel beavatkozni, és az én értékem sokak szerint még nem az.

Akkor nem tudtam az orvosnak reagálni, egyrészt a stílusa miatt, amit ott és akkor képviselt velem szemben, másrészt „nem vártam” tőle el azt az alap dolgot, hogy elmagyarázza nettó öt percben, mi történik a szervezetemben, mi lesz a gyógyszertől, mi lesz, ha nem szedem, ha nem akarom szedni, milyen alternatív megoldások lehetnek, egyáltalán feltérképezni, mitől lehet ez. Gyógyszertől? Valószínű. Hajlam? Tuti! Szóval nem váltottam ki, és mikor a múlt héten megkaptam a recepteket, kaptam egy koleszterincsökkentő receptet is (bár azt mondták akkor, mostantól a háziorvos feladata, hogy felírja), és kérdezte Klári, szedem -e.

Mondtam, hogy nem, háziorvossal megbeszéltem, teát iszom rá. Nem volt igaz, csak annyiban, hogy terveztem teát venni, de nem jutottam el odáig, de legalább így felmerült, és hogy a hazugságomat mentsem, gondoltam, utólag pótlom.

Klári örült, hogy hat az alternatív gyógymód, csak így tovább. Amint letettük, elmentem teát venni, fogom is inni, hátha még jobb lesz tőle.

Ezen túl kis mértékű D- vitamin hiányom van, vagyis nem nevezhető annak sem, hanem a normál érték alsó szakaszába esik a szám. A másik a folsav, ami alacsony.

Ezeket is beszereztem a teával együtt, és becsületesen szedni fogom a következő, körülbelül júliusi vérvételig. Ha lesz, meglátjuk. Még mielőtt elbúcsúztunk, mondtam Klárinak, hogy nagyon köszönöm az évi munkáját is, nagyon hálás vagyok, és boldog ünnepeket kívánok.

Hallottam, hogy kicsit elérzékenyül. Nyílván óriási nyomás van rajta, és nem tudom, mennyire jellemző a köszönet, de én alkalmazom, mert egy mondat és csodákra képes.

Szóval köszönöm, hogy itt lehetek még, és eddig minden rendben.

(kopp- kopp)

Voltam vérvételen. Múltkor nyáron nem volt, mert közölték, hogy évente csak egy jár. A vérvétel előtt felhívtam az ambulanciát, mire számítsak, mert a vírus miatt egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz bármi.

Klári nővér vette fel a telefont, eldaráltam, miért jelentkeztem, kedves volt, mondta, hogy igen lesz, mert márciusban volt utoljára. Ennyit az éves egyetlen vérvételről.

Nem megyek már korán, most is tíz után értem oda. Hamar sorra kerültem, de a receptre várnom kellett.

Múltkor külön írták a recepteket, ellentétben az utóbbi gyakorlattal, amikor egyben kaptam négy havit. Nem is értettem, hogy pandemia idején miért kell havonta bemennem egy járványkórházba kiváltani a gyógyszereim, miért nem törekednek arra, hogy minél kevesebbszer kelljen tömegközlekednem, odamennem, miért nem cél, hogy csökkentsük ezeket a köröket.

Sikerült meggyőznöm őket, hogy egyben írják ki.

Vérvétel után Klári nővérnek átadtam egy doboz Milka szaloncukrot, láttam rajtuk, hogy örülnek, de mindig nehezen értelmezhető számukra, az, ami nekem teljesen természetes, hogy viszek valamit. Bár voltak konfliktusaink, igaz, nem sok, de attól még az életem részei, és nagyra becsülöm azt a munkát, amit végeznek. Ha már gyakorlatilag alig van orvos, nekik kell mindent csinálni, és ellentétben velem, aki az esetek kilencven százalékában kedves vagyok, gondolom, nem mindenki az.

Jövő héten kell telefonálnom az eredmények miatt, a vírus csak két hónap múlva lesz meg, de azzal nem is szoktam foglalkozni, mert feltételezem, hogy nincs, nem kimutatható, ha pedig gáz van, úgyis szólnak. Sokkal inkább izgat az immunrendszeremet mutató CD4 szám, és a vérképem általános adatai, hogy van -e valami eltérés valamamiben.

A tavaszi, eddig soha nem látott jó eredmény után magasan van a léc, nehéz lenne nem csalódnom, izgulok is, hogy mi lesz.

Őszintén megmondva nem bántam volna, ha ünnepek előtt nem kellett volna azon idegesítenem magam, mi játszódik le a testemben, és elmaradt volna a vérvétel.Ugyanakkor tudom, ez fontos információ, tudnom kell, még akkor is, ha ezt pár nap izgalom előzi meg. Benne van a pakliban, hogy megnyugszom az eredménytől, és akkor még jobb.

Már nem izgulok annyira, így lassan tizenegy év után ez már indokolt volt, nem eshetek össze az úton, nem kezdhetek állandóan pánik okozta köhögésbe, meg kellene már szoknom.

Meg lehet szokni? Szerintem nem.

Bár így, hogy itt van Bence, nem gondolok a betegségemre túl sokat. Nem téma, nem aktuális, nem kell raja pörögnöm, nem kell senkit különösebben féltenem, még akkor sem, ha papírom van róla, hogy nem fertőzöm.

Sokat segít a maszk is, jobban el tudok bújni a rendelőben, kevésbé vagyok felismerhető. Mintha valami kőrözött bűnöző lennék, pedig nem csináltam semmit.

Kaptam egy betegséget, amihez lassan, de fel kell nőni, nem söpörhetem a szőnyeg alá, minimum egy évben háromszor szembesülnöm kell vele. Nagyon hosszú út volt ez, mire normalizálódott bennem a dolog, elképesztő gyötrelmek, önmarcangolás, minden, ami ezzel jár megspékelve egy óriás adag lelkiismerettel, ami ebben az esetben nem túl hasznos adalék.

Kiváltottam a gyógyszer egyszerre, több, mint egy millió forint a négyhavi eredeti ára. Ezzel a pakkal folytattam a napom, egy táskányi gyógyszerrel, amik ahhoz kellenek, hogy éljek. Minden alkalommal, mikor valami miatt ki kellett nyitnom a táskámat, szembesültem vele, hogy ezeket nekem kell szednem, ezek az életem részei.

Amikor itthon van, és csak az a két doboz van elől, amit épp használok, kevésbé sokkoló.

Ráadásul néha fogalmam sincs, bevettem -e. Annyira automatizmus lett az egész - jelez a telefonom, beveszem, ennyi-, hogy már a bevétel után két perccel sem mernék megesküdni, hogy valóban megtörtént –e, vagy nem. 

Pont vérvétel előtti este volt, hogy Bencével benne voltunk egy beszélgetésben, benyúltam a szekrénybe, de nem emlékszem, hogy kivettem -e, nem volt meg a lenyelés pillanata. Negyedórával később teljesen elbizonytalanodtam, Bence sem tudta megmondani, látta -e magát a folyamatot. Minél tovább gondolkoztam, annál biztosabb lettem benne, hogy nem vettem be.

Bevettem. Vagy bevettem újra, nem tudom.

Volt már ilyen, akkor valószínű a tudattól szarul lettem, kerestem információt a neten, mi történik, ha valaki duplán vette be. Olyanokat írtak, hogy kórházba kell menni, májkárosító hatású, ilyenek. Remélem, most ez nem történt meg, pláne vérvétel előtt, mert az látszani fog.

A gyógyszerfegyelemben tehát nem az a gáz, hogy elfelejtem, bár ilyen is volt már, sokkal inkább az, hogy nem emlékszem a bevételre. Próbálkoztam napokra lebontott kis gyógyszeradagoló dobozkákkal, egy ideig működött, de utána nem.

Azt kérem karácsonyra, már ha lehet bárkitől bármit kérni, hogy legyen minden rendben, és nyugodt legyen az ünnep.

Egy lépés előre, bár sehova nem tartok, csak a szinten tartásra törekszem.

Elküldte az állatorvosi rendelő Bundi vérképét.

Nem is számítottam rá, mert arról volt szó, hogy mára lesz meg, és bemegyek Géza doktorhoz megbeszélni, mi a teendő.

Villámcsapásként ért, mikor megláttam az e-mailjeim között. Idegesen megnyitottam, gyorsan lepörgettem a négy oldalas dokumentumot, hogy azonnal lássam, mik az eltérések.

Láttam, vannak rossz értékek, a végén magyarázat is volt, de olyan általános dolgok, amik vonatkozhatnak kutyákra, macskákra, illetve más értékekkel való összefüggésekre.

Azonnal hívtam az orvost a mobilján, nem vette fel, írtam neki, hívjon vissza.

Addig az Interneten kutakodtam, próbáltam információt gyűjteni, de csak arra jutottam, hogy a fehérvérsejt kicsit alacsony, az immunrendszert jelző érték is, és pajzsmirigy túlműködést állapítottak meg.

Rettenet ideges lettem, bár a többi eredmény rendben volt, és a feltételezett májfunkciót sem emelték ki, mint rossz értéket.

Kinyomtattam, minden adatot alaposan feldolgoztam, mellé írtam, mi, mit jelent, mi lehet az oka, mennyivel tér el, teljesen belemerültem, mikor hívott az orvos.

Remegő hanggal vettem fel, és szinte könyörögtem, nyugtasson meg, nem olyan nagy a baj.

Az az érték, ami a legnagyobb eltérést okozta, ami miatt a legjobban aggódtam, arra azt mondta, nem kell vele különösen foglalkozni, sokkal inkább fontos a pajzsmirigy, amit viszont kezelni kell.

Időben elkaptuk, ebben a korban sok macska szenved tőle, és szerencse, hogy kezdeti stádium, nem jelentkeztek tünetek, mint a fogyás, szőrhullás, hányás, ilyenek.

Minden adat sokkal jobb, mint gondolta, teljesen rendben van, kivéve, hogy az immunrendszer kicsit sérülékenyebb, de nyilván ez egy pillanatnyi állapotot mutat.

Mondta, nyugodjak meg, ne pörgessem magam, másnap megbeszéljük, hogyan tovább.

Annyira elkezdtem remegni, hogy mikor Bencét hívtam, hogy elmeséljem, mit mondott, majdnem kiesett a telefon a kezemből. Később jött ki rajtam, de megsemmisítően érkezett, mint egy tornádó. Borzasztó, mennyire ki tudok készülni, ha a szeretteimről van szó.

Anyukám ugyanilyen volt, nem kérdés, kitől örököltem.

Ma bementem korán reggel, rendelés előtt, hogy megbeszéljük, hogyan tovább.

Mondta az orvos, hogy ez mostantól egy kvázi életmódváltás lesz, hogy elkerüljük a súlyosabb szövődményeket, mint a műtét. Gondolni sem akarok rá, nem és nem!

Van egy csepp, ami hormon, pont erre van, humánusabb, mint tabletta, ezt valószínű élete végéig kell szedni, kezdetben kis adagban, napi kétszer, szájába adagolva, Nem fog örülni, de ez van. Ezen túl a most még a régi tápjával együtt jódszegény gyógytápot kell neki adni, és azt a vitaminkúrát, amit eddig is csinált minden évben, de most kétszer.

Egy év múlva újabb vérvétel, nézzük meg, mi történt.

Bizakodó, optimista, azt mondta, időben vagyunk.

Kiváltottam mindent, megrendeltem az új ételeket, vitamint, mindent, egy vagyon elpattant, de a macskáért bármit.

Meg is kapta az első adag cseppet, nem mondom, hogy boldog volt, meg az egy kérdés, ha esetleg még ebben az életben elutaznánk, hogy fogja más beadni neki, mert ételbe keverve elvileg nem lehet. Orvos szerint igen, betegtájékoztató szerint nem, de ezen majd gondolkozunk, ha aktuális lesz.

Bízom benne, hogy nem lesznek mellékhatásai sem, és sikerül normál szintre felhozni Bundit, rajtunk nem fog múlni.

Nagyon elfáradtam az elmúlt két napban, olyan volt, mint egy rossz álom, folyamatosan jött valami, ami miatt stresszelhettem.

Szeretnék már megnyugodni, és hogy minden visszaálljon a normál kerékvágásba, már ha a mostani helyzetben létezik ilyen egyáltalán.

Meg fogom védeni mindentől a macskámat, és mindent megteszek, ami lehetséges, hogy sokáig velem maradhasson egészségben, boldogságban.

Ámen.

Aki kicsit is ismer, tudja, milyen a viszonyom az állatokhoz, különösen a saját macskámhoz.

Amióta eszemet tudom, folyamatosan szerettem volna állatot, de a szüleim azt mondták, túl nagy felelősség, meg lakásban nem lehet tartani, így nem kaptam.

Pedig mennyit sírtam, hogy semmit nem szeretnék, csak hogy legyen egy kutyám vagy tengerimalacom, görényem stb.

Papagájom volt kettő is, egyik pár hetet, másik pár évet élt. Imádtam, de mégsem „igazi” állat volt, túl sok dolgot nem tudtam vele kezdeni. Arra viszont emlékszem, mikor elpusztult. Rettenetes volt, örök nyomot hagyott bennem. Nagymamámnál nyaraltam, tizenkét éves lehettem, mikor a szüleim megérkeztek, hogy hazavigyenek. Ahogy beléptek, láttam rajtuk, valami nem kerek, majd közölték a hírt. Nagyon sírtam, ugyanakkor tudtam, jobb, hogy nem én találtam meg. Nagymamámnak vettünk hatéves korom körül egy kutyát, akit körülbelül tíz év múlva megmérgeztek az utcában, őt is nagyon szerettem, és emlékszem, mennyire nem értettem, mint ahogy most sem, hogy hogyan tehet valaki ilyesmit. Onnantól a mamám hirtelen öregedni kezdett, szinte belebetegedett, nem volt miért és kiért felkelnie.

Bundi, a macskám iránti rajongásom pedig teljesen abszurd, olyan szerelmes vagyok, hogy ha csak ránézek, vagy rágondolok, könnybe lábad a szemem.

Mindig visszük vizsgálatra Géza doktorhoz, akihez szinte a kezdetektől jár. Volt egy másik orvos, akit hirtelen, az örökbefogadása után találtam az előző lakástól legközelebb eső állatorvosi rendelőben, ő adta be az első oltásokat, de utána váltottunk, és szerintem a város egyik legmenőbb orvosi rendelőjébe jár azóta. Nem sűrűn, inkább csak kötelező oltásokra, de folyamatosan viszem, ha pedig bármi olyat észlelek, akkor is. Bundiról tudni kell, hogy nem túl együttműködő az orvosnál, rettenetesen vad lesz, alig lehet kiszedni a dobozából, többször megtámadta már a személyzetet. Az elején még magyarázkodtam, hogy amúgy otthon milyen kedves, csak a rendelőben vad, de rájöttem egy idő után, hogy ők is pontosan tudják, hogy egy macska akaratos állat, ha nem akar ott lenni (miért akarna?), akkor azt jelzi. Harapással, karmolással, fújással, vagy csak azzal, hogy lebetonozza magát a hordozójába, és nem lehet megközelíteni sem.

Olyan, mint apukája, nem véletlen én nevelem.

Volt pár olyan alkalom is, amikor iPad-en vittem csak, a macska nem jött, úgy mutogattam fotón a szőrét, álalános állapotát. Ezen Géza doktor meg sem hökkent, mikor lapozgattam, és mondtam, hogy „itt tévézik, itt alszik, itt eszik, mosolyog..”.Tudja, milyen vagyok, ismer már egy ideje, nem sok újat tudok mutatni.

Volt egyszer vérvétele egy feltételezett allergia miatt, amihez be kellett bódítani, és lógó nyelvvel, eszméletlenül hozta ki, na, akkor majdnem hozzám kellett mentőt hívni, mert kis híján elájultam.

Bence is szokott jönni, amikor van ideje, mostanában mindig.
Eljött az éves oltás ideje, különösebb panasz nem volt, gondoltam, nem lesz semmi, kicsit majd tiltakozik, de beszúrják az injekciót és jöhetünk is el. Ilyenkor jobban izgulok, mintha én mennék orvoshoz, remeg a gyomrom, kiszárad a szám, és nagyon szeretném, ha már itthon lennénk, magunk mögött hagyva ezt a kötelező menetet.

Mivel most messzebb költöztünk a rendelőtől, kicsit nagyobb szervezést igényelt a projekt, mint eddig. Korábban hét, nyolc perc alatt átsátáltunk, most biciklivel kellett tolnunk egy negyven perces úton. Bundi szereti az ilyen utakat, nézeget, élvezi a túrát, volt, hogy nyáron csak úgy is eltologattuk a környéken, imádta.

Persze, ilyenkor nem szabad előtte mondani, hogy orvos, meg Géza doktor, mert esküszöm érti, de ha nem mondunk semmit, akkor is érzi, hogy ez most olyan dolog lesz, amit ő nem szeret. Ha meglátja a hordozóját, akkor pedig menekülőre fogja, így alapos szervezést igényel, hogy ne az ágy alól kelljen egy óra alatt kiédesgetni.

Volt időpontunk, gondoltuk, nem lesz hosszú menet. Jól is indult, tök jól elvolt a macska a bicikli kosarában, ahol toltuk a rakparton.

Sajnos nem sikerült időben bejutnunk, mert zavar volt a rendszerben, várnunk kellett fél órát kint. Bundi valószínű már itt teljesen felidegesítette magát, nem csoda, hogy mire beértünk, közel sem volt együttműködő.

Mondta Géza, várjunk, hátha megnyugszik, de tudtuk, erre nem sok esély van. Az asszisztenssel manővereztek, hogyan tudnák egyáltalán kiszedni a dobozból. Felmerült, hogy rendben, valahogy beadja az oltást, de fizikális vizsgálata rég volt, vagyis nem engedi magát megtapogatni, és az ugye nem ártana bizonyos időközönként. Korábban is beszéltünk róla, hogy nem ártana egy vérvétel újra, mi lenne, ha most bebódítaná, levenné a vért, labor, és egy röntgen is készülne.

Nem muszáj most, jövőre is jöhet, de ha már itt van, célszerű lenne. Nagy nehezen mondtam, rendben, essünk túl rajta, de rettegtem, hogy megint kilógó nyelvvel látom a macskát. Bence mondta, jobb most, mint ugyanezt a menetet újra lenyomni, így beleegyeztem.

Kapott a hátába egy bódítót, amitól néhány pillanat múlva kezdett bágyadni, majd hátra vitték.

Én onnantól nagyon rosszul viseltem, potyogtak a könnyeim, Bence mellettem, rá sem mertem nézni, csak bambultam magam elé, és számoltam a perceket.

Hatalmas nyávogó üvöltést hallottunk a zárt vizsgáló melletti helyiségből, ahol a vérvétel zajlott. Felpattantunk, és a másik, nyitott ajtójú szobában álló orvostól kétségbeesve kérdeztük, mi történik. Nem volt megnyugtató válasza, mi pedig már azon gondolkoztunk, rátörjük az ajtót. Mitől üvölt, ha be van bódítva, mi történhet bent? Teljesen kétségbeestünk, de tudtuk, uralkodni kell magunkon, a hisztivel nem segítünk se a macskának, sem az orvosoknak.

Körülbelül tíz perc telt el, de olyan volt, mintha négy óra lett volna, felváltva remegtem, és folyt a könnyem a maszk alatt, teljesen leizzadtam, elvesztettem a józanságom, annyira aggódtam.

Az agyam tudta volna, ha nagyon mélyre ások, hogy nem történhet baj, ez csak egy vérvétel, meg egy röntgen, de annyira elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy nem sok kellett hozzá, hogy komolyan rosszul legyek. Bence mondta, menjek addig ki, de nem tudtam ott hagyni a macskámat, ott akartam lenni a közelében, még akkor is, ha a tudat is fizikai fájdalmat okozott. Kijött Géza, mindkét hüvelykújját magasba tartva, jelezve, minden rendben van, megvan a vér.

Elmondta, hogy semmi nem történt, csak annyira erős a macska, hogy a bódítás ellenére is védte magát. Büszke voltam rá, hogy mennyire nem hagyja magát, igazi kis vadállat, aki védi az életét.

A röntgen is elkészült, behívott az orvos, megmutatta, mi van a felvételen. A máj kicsit jobban látszik, mint kellene, nem nagyobb, de valami van vele, de a vérkép majd magyarázatot ad rá.

Elkezdtem aggódni, mi lehet a baja, de addigra a sokktól már csak arra vágytam, hogy visszakapjam Bundit. Megnyugtatott, szerdára meglesz minden, addig ne pörgessem magam, ez most fontos volt, hogy tudjuk, a jövőben mire kell figyelni, de tapintásra nem talált semmi elváltozást. Cukra rendben, az ott elkészült, de a többi csak két nap múlva.

Olyan állapotba mentünk ki mind a ketten a rendelőből, elindulva haza, mintha agyonvertek volna. A stressztől széthasadt a fejem, teljesen készre raktam magam.

Hulla fáradt vagyok, de nem tudok aludni, mert Bundi még nem tökéletes. Bár kapott a bódítás után egy szert, ami lebontja a drogot, de furán viselkedik. Nem alszik, de bágyadt, nem tudja, mit kezdjen magával, én pedig nagyon aggódom.

Tudom, tudom, túlzásba viszem, de nem tehetek róla, rettenetesen aggódom miatta, és hiába mondogatom magamnak, hogy semmi baja (remélem), nem jut el az agyamig az információ. Felváltva figyeljük Bencével, mit csinál, aggódunk mind a ketten.

Bízom benne, hogy holnapra kialussza, és szerdán nem kapok rossz híreket. 

Ő a családom része, bármit megtennék érte, bármit!

Valószínű, minden sztereotípiának van némi alapja, más kérdés, hogy lehet- e kategorizálni az embereket. Igyekszem nem tenni.

A mostanában zajló dolgok a Világban, és ami itthon történik, elgondolkoztatnak.

Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb valakit, valakiket gyűlölni és hibáztatni, ahelyett, hogy magunkba néznénk, meglátnánk, mit rontottunk el, gondolkoznánk.

Azt hiszem, belőlem teljesen hiányzik a rasszizmus, bizonyos emberek iránt érzett utálat, és nem is értem, miért alakult ez ki az emberekben.

Sokan azt mondják, megváltozik majd a véleményem, ha szembesülök valami negatívval, de azt gondolom, ha belém kötne egy cigány származású, nem üvölteném torkom szakadtából, hogy a cigányok rosszak, csak azt, hogy az emberek rosszak.

Volt ilyen, meg olyan tapasztalatom is, de mégsem engedhetem meg magamnak, hogy egy csoportot bizonyos emberek viselkedése alapján ítéljek meg.

Mindig arra gondolok, milyen rossz lehet manapság arabnak, cigánynak, feketének lenni, úgy, hogy nagyon sokan őket hibáztatnak mindenért. Pedig, akinek minimális esze is van, tudhatja, hogy attól, hogy vannak rossz emberek is közöttük, a többség nem az.

Mások, de nem rosszak.

Persze, tudom, lehet azt mondani, hogy nem élek a közvetlen közelükben, könnyű ebben a liberális ködben, messziről pofázni, de nem gondolom, hogy ne lenne igazam.

Ha csak egyetlen ember is van közöttük, akik jó, akkor miatta sem engedhetné meg magának senki a kirekesztést. Ha csak egy, de nem egyről beszélünk.

Van egy régi barátnőm, aki bár Magyarországon született, arab az apja, ezáltal a neve is.

Életében nem volt még arab országban sem, semmi köze a valláshoz, a szélsőségekhez meg pláne nem. Tudom, mennyi megkülönböztetés éri egy utazás során, mikor belenéznek az útlevelébe. Külsőre is látszik, de a neve mindent elárul. Mennyi energiája megy el arra, hogy bizonyítsa, ő nem olyan.

Talán a melegségem, vagy az, hogy egész gyerekkoromban csúfoltak valamiért, mondatja velem azt, hogy soha nem szabad általánosítani.

Tisztában vagyok azzal is, hogy sok meleg nem úgy viselkedik, mint ahogy én, amit én helyesnek tartok. De mi számít annak?

Ha valaki megéli a szexualitását melegként, az egyből aberrált, perverz, és sorolhatnám, ha egy heteró teszi ezt, senkit nem érdekel.

Ugyanez a nő- férfi összehasonlításban is, a klasszikus macsó – kurva vonalon.

Egy férfi, ha sok nője volt, ő jól tette, használja csak ki, éljen, ha egy nő teszi ugyanezt, akkor egy ribanc, aki nem bír magával.

Ha a pride -on valaki egy kicsit is megbotránkoztatóbb, eggyel hiányosabb öltözékben van, akkor az rohadt buzi, ha egy heteró nő, akkor szexi.

A pár extra példa mellett pedig elveszik a szürke tömeg, nem veszik észre, és az a pár ember lesz az elrettentő példa.

Szerintem emberek vannak, nem melegek, arabok, cigányok és keresztények.

Nem mondom az összes katolikusra, hogy pedofil, pedig ezektől az esetektől hangos az egyház, nem mondom minden férfire, hogy agresszív állat, pedig naponta több családon belüli erőszak történik, ahol a férj péppé veri a gyerekek előtt a feleségét, nem mondom minden melegre, hogy perverz, mert sokan szabadabban élnek, ami a szexualitást illeti, és nem mondom minden cigányra, hogy bűnöző, mert ezt látom a híradóban.

Azt nem mondják be, hogy egy szőke, kék szemű ember leszúrt egy másikat.

Lehet statisztikákkal dobálózni, de semmi értelme nincsen, és ilyenkor gondoljunk arra, hogy ezzel azokat is megbélyegezzük, akiknek semmi, de semmi közük az egészhez.

Vannak bűnözők, pont.

Vannak perverzek, pont.

Vannak rossz emberek, pont.

És vannak jók is, sokkal többen, csak könnyebb a rosszakra mutogatni, mert a jóság természetesnek hat, pedig egyáltalán nem az.

Nem mondanám, hogy jó kedvem van. Fokozódik bennem a feszültség minden miatt, és Vera miatt is nagyon aggódom. Évek óta küzd a daganatos betegségével, az első etapban, mikor kiderült és megműtötték, mellette voltunk Bencével. Jártam a kórházba minden nap, etettem a macskáját, Bencével kitakarítottunk a lakásában, hogy mire hazajön, minden rendben legyen. Bence adta be neki a vérhígító injekciókat, tartottuk benne a lelket, és biztos voltam benne, hogy a lehető legrövidebb idő alatt túl lesz rajta.

Nem találkoztunk több, mint egy éve, de kapcsolatban vagyunk.

Innen tudom, hogy nincs még vége, kemóra kell járnia, nem tudott még csak halvány pontot sem tenni a története végére.

Az utóbbi hónapokban én töltöttem le a vérképét, mert nincs gépe, és küldtem el neki.

Soha nem néztem bele, rossz emlékeim vannak Anya folyamatos vérképeinek elemzésével kapcsolatban, illetve a sajátomat is remegő gyomorral veszem kézbe.

A múltkori nem volt jó sajnos, annak ellenére, hogy az előző kettő nagyon jó eredményeket mutatott, nagyon örültünk mind a ketten.

A mait is elküldtem neki, ebbe belenéztem (felhatalmazott), hogy változott – e a múltkorihoz képest.  Sajnos talán még rosszabb.

Elküldtem neki, nem írt semmit, gondolom, most nagyon ki van borulva.

Rettenetes, hogy küzd, és nem mindig van eredménye, és a kezdeti pozitív dolgok is kezdenek rosszra fordulni.

Nem elemeztem ki, hogy mi, és mennyivel változott, de látom, hogy nem jó.

Nem tér el nagyban az értékek többsége, de akad olyan is, ami aggodalomra adhat okot.

Én azon is aggódni kezdek, ha nálam tíz százalékos emelkedés, vagy csökkenés van, nála azért ez néhány esetben komolyabb.

Teljesen kikészültem én is, a tudattól is.

Tudja, hogy ha kellek mellette vagyok, de nem akar terhelni, bár tudja, beleállok, ha szüksége van rá.

De meddig tart ez a dolog, hol a határ? Mennyire folyhatok bele úgy, hogy senki nem kéri tőlem? A vállamra vehetem -e az ő, és az egész Világ gondját? Meddig egészséges, és honnantól emészt fel?

Végig tudom csinálni vele, azt, amit anyukámmal, Vikivel és Andival?

Ezek mind negatív példák, és szeretném azt gondolni, hogy ő lesz a kivétel, de elkezdtem aggódni.

Egy közös barátunk, mintha megérezte volna, írt tegnap, hogy nem éri el Verát, tudok –e róla valamit. A barát rossz érzése azonnal átragadt rám, és aggódni kezdtem.

Megfordult velem a Világ, írtam neki, hívtam, ki volt kapcsolva.

Szerencsére nekem pár perc múlva válaszolt, de a mai történés megint kihúzta a lábam alól a talajt.

Nem vagyok képes még egy ilyen dolgot elviselni.

Mit gondolhat most? Felesleges küzdenie?

Nála erősebb embert nem ismerek, és szeretném hinni, hogy van értelme, és majd tanul belőle valamit, bár már az előző szenvedés is bőven elég lett volna.

Nem tudom, mit csináljak, hogyan tudnék segíteni. Az, hogy tudja, hogy szeretem, és számíthat rám valószínű nem elég, de nem tehetem magam én is tönkre.

Azért is hagy ki ebből, mert tudja, mennyire érzékeny vagyok, és felemészt a tudat is.

Mit érezhet akkor ő?

Mára beszéltünk meg a lakás tulajdonosával, Sanyival találkozót, mert lejár az egy év, találkoznunk kellett, hogyan tovább, bár már pedzegettük a témát, és folyamatában is láthatta, szeretünk itt lakni, és hanem muszáj nem költöznénk.  Egy órája volt, így egy kis csevej után rátértem a témára. Bence mondta előtte, hogy én mondjam, hogy szeretnénk egy jelképes, de lélektanilag nagy jelentőséggel bíró bértelti díj csökkenést.

Persze, ilyenkor minimum háromszor nagyobb az arcom, mint szemtől szemben, így mondtam, hogy persze, elintézem, nem gond, mégiscsak én vagyok az „üzletember.”

Gondoltam, hogy ki fog száradni a szám, amikor elkezdtem a monológom arról, hogy mennyire szeretünk itt lakni, és mennyire nagyra értékeljük a sok segítséget, jó kommunikációt, emberi kapcsolatot, és továbbra is minden apró dolog megcsinálásában proaktívak vagyunk, önállók, ilyenek, de... Ki is száradt, ugyanis utálok pénzről beszélni, alkudozni meg különösen. Nem tudtam soha menedzselni magam, anyagi értelemben pedig különösen nem.

Sokkal inkább szeretem a „majd én kifizetem”, „meghívtalak”, és ehhez hasonló mondatokat kerekíteni. Azért is szeretném, hogy egyszer sok pénzem lenne, mert akkor nagyon gyakran tudnám ezeket használni.

Sanyi meghallgatott, közben bólogatott, de befejeztem, amit akartam, még akkor is, ha közben láttam, nyitott a dologra. Mondta, hogy ő is maximum ekkora csökkentésre gondolt, amikor eszébe jutott, hátha alkudni szeretnénk.

Nagyon örültünk, sikerült kicsit kevesebbért folytatni közös életünket a menő lakásban.

Beszámolt arról is, hogy nekik sajnos el kell költözniük tavasszal abból a lakásból, amit akkor vettek ki, amikor ezt kiadták. Szarul hangzik, sajnálom, hogy így alakult, de olyan bizonytalanság van, hogy minden bennne van mostantól a pakliban. Mondta, hogy ide nem szeretnének visszaköltözni, kell a külön szoba a gyereknek, ezért is költöztek egy évvel ezelőtt nagyobba.  Az benne van, hogy ha nagyon nem találnak, vagy nagyon megszorulnak, akkor eladják, de ez a legvégső megoldás, mert hitelt kellene felvenni, illetve úgy tervezték, ez majd a gyerek lakása lesz tizenhat év múlva. Erre a fordulatra nem számítottam, és remélem, nem is fog bekövetkezni a legrosszabb forgatókönyv, és addig maradhatunk, ameddig jól érezzük magunkat is.

Mikor Sanyi belépett az ajtón, az első kérdése az volt, hogy hogyan viseljük, ami van most itthon, és tervezzük -e elhagyni az országot. Ijesztő, hogy egy olyan ember, akinek közvetlenül semmi köze nincs a melegséghez is ezzel jön, mert őt is meghökkentették a felgyorsuló események, és felismerte, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz.

Kitértünk arra is, hogy persze, hosszútávra tervezünk, de lehet olyan vis major, ami miatt a kényszer arra visz, hogy felmondjuk a lakást, akár van szerződés, akár nincs.

Ilyen nyilván, bár erről nem beszéltünk, egy szakítás, egy olyan esemény, ami miatt el kell mennünk Magyarországról, vagy ha az udvar helyett egyik reggel egy hatalmas lukat találunk, mert úgy döntöttek, szétverik az egészet.

Vagyunk már olyan viszonyban, és bízunk annyira egymásban, hogy nem várható bíróságközeli szituáció. Annyit kért, hogy bár egy havi kauciónk van nála, szóljunk lehetőleg két, három hónappal előbb.

Jól sikerült, örülök, ittam is egy sört, megünnepelve, hogy lesz még otthonunk a jövőben is.

Mostanában ez is nagy szó.

Most lesz egy éve, hogy Bencével elköltöztünk. Elképesztő, mennyire megy az idő, és egyszerre tűnik tegnapnak a nagy váltás, és néha pedig olyan, mintha mindig is ez lett volna.

Milyen fura, hogy egy változás előtt az ember mennyi mindent belegondol egy szituációba, úgy, hogy azok sokkal egyszerűbbek lesznek, mint elméletben.

Emlékszem, mennyire megviselt a tudat is, hogy ott kell hagynom azt a helyet, ahol gyakorlatilag a mostani énem értelmezésében felnőttem, ahol annyi minden történt velem. Tudtam, hogy ezzel a rossz dolgokat is hátra hagyom, nem csak a jókat, és mennyire szükségem van rá. Kellett hozzá a kényszer, mert túl kedvező pozícióban voltam ahhoz, hogy magamtól döntsek. Alapból nagyon nehezen hozok meg egy – egy döntést, nehezen kerülök ki szabad akaratból a komfortzónámból, de érzem, hogy sokszor szükséges lenne.

Rengeteg munka volt ezzel a lakással, amit főleg Bence végzett el, kezdve a festéstől, a szigetelésen át, az apró, de annál fontosabb műveletekig. Úgyis nagy meló volt, hogy jó állapotú a lakás, fel van szerelve mindennel, amire szükségünk van, és a tulajdonosok vigyáztak rá.

Ezért sem volt nekik sem mindegy, kiknek adják át, és nekünk sem, kiktől kapjuk.

A kezdeti szimpátiából szinte baráti viszony lett a tulajdonosokkal, mindenben segítenek, eddig mindenre nyitottak voltak. Van, hogy a havi kötelező fizetéses találkozón túl áthívjuk őket iszogatni, szerintem kimondottan bírjuk egymást. Akkor, egy évvel ezelőtt határozott, egy évre szóló szerződést írtunk alá, azzal, hogy majd meglátjuk, mi lesz, ha eljön az ideje.

Eljött.

Sanyi már célozgatott, hogy mik a terveink, amikor itt volt csapot cserélni, Bence azt mondta neki, hogy mi is sokat gondolkoztunk, és elvileg maradnánk. Az, hogy éves szerződés lesz, vagy nem, azt nem tudom, Sanyi elvileg nyitott mindenre.

A héten beszélünk vele „hivatalosan” a folytatásról, remélem arra is hajlik, hogy kicsit engedjen az árból. Tíz százalékkal szeretnénk körülbelül kevesebbet fizetni, figyelembe véve, hogy a lakások árai némileg csökkentek a vírushelyzet miatt. Amikor kivettük is kicsit soknak tartottuk, bár akkor, hasonló árak voltak mindenhol. Gyorsan kellett dönteni, örültünk, hogy ilyen hamar találtunk, és nem akartunk alkudozni. Most sem ez a cél, inkább gesztus értéke van számunkra, és ezzel a csökkentéssel közelebb kerülünk a lélektani határhoz.

Persze, tudjuk, hogy lehet, hogy kicsit magasabb a bérleti díj, mint a szokásos (bár ezt nehéz meghatározni, mert a környéken hasonló adottságú lakás van negyvenezerrel többért, és kevesebbért is), de cserébe rugalmasak a tulajdonosok. Egy percig nem volt abból gond, hogy van macska, pedig alap, hogy állattal (és gyerekkel) nehéz jó lakást kapni, ha valami elromlik kicserélik, jó a kommunikáció és még jó fejek is.

Múltkor például Sanyi kicserélte a zuhanyzóban és a mosdóban is a csapot, előbbit két hónapja vette az elromlott másik helyett, de mivel nagyon hangos volt, vett egyet, ami sokkal drágább, de jobb minőségű. A sima csap pedig elég vízköves volt, választottunk egy másikat. Ez sokat számít, nekünk nagyon.

Az egy másik kérdés, hogy mi lesz az udvarral, mert szó van róla évek óta, hogy fel kell újítani, és mivel a konyha teljesen odaesik, nagyon is érint minket, különösen zaj szempontjából. Idén is felmerült, sőt, állítólag meg is szavazták, hogy kezdjék el. Az, hogy mikor, az udvar melyik részét érinti, nem derült ki, megkértem Sanyiékat, derítsék ki, mert ha elkezdenek egy fél éves szétverést az ablak alatt, akkor elgondolkozunk, hogy mi legyen.

Nyílván nem szeretnénk elköltözni, de akkor még jobban veszít az értékéből a lakás, már csak a kosz és zaj miatt is, hiába lesz esetleg szebb az eredmény.

Extrém szinten nem bírom a zajt, és itt, ezen a környéken kijut belőle bőven.

Hol az előttünk lévő utcát bontják fel, hol a szomszéd utcában köveznek, csatorna, minden, ami lehetséges. Mivel a másik lakásban belső kertre nézett minden ablak, így nem hallatszott szinte semmi, pedig az a belváros mértani közepe volt. Itt minden hallatszik, alacsonyabban is lakunk, tehát a szemetesek, autók, emberek, minden hallatszik.

Nagyon nehezen viselem, de valamit valamiért, és ez még egy viszonylag csendes utcának számít, és az, hogy a korábbi lakásnál ez nem volt gond, az külön szerencse volt, most ez nincs. Azt szoktam képzelni, hogy Spanyolországban vagyok, ahol általában ennek a zajnak a háromszorosa a megszokott, nem véletlenül nem alszanak soha a spanyolok.

Cserébe az egyik legmenőbb részén lakunk a városnak, kétszer akkora a konyha, van plusz egy szoba, a terasznak használt terület pedig négyszer akkora, mint korábban, nem beszélve arról, hogy a belmagasság is hatalmas, ellentétben a másikkal, ahol zavaróanalacsony volt, bár ez akkor tudatosult bennem, amikor átköltöztünk. Egy nagy hiba van, legalábbis számomra, hogy nincs kád. Vagy nincs kád is. Bár átlagosan tíz percet vagyok képes habok között fetrengeni, mégis nagyon hiányzik, főleg téli napokon. Ez volt a kompromisszum, amit muszáj volt elfogadnunk.

Szeretünk itt lakni, bár ezt is lassan kicsinek tartjuk, pedig egy szobával több van, ami a karantén alatt hasznos volt, mert a másik egy szobásban egészen biztos megöltük volna egymást. Itt működik a teljes elvonulás, a lakás két pontján, nem kell állandóan egymást nézni, amire képtelen is vagyok, és nem is tartom egészségesnek.

Kíváncsi leszek, mit sikerül intéznünk ezzel kapcsolatban a héten, de hálás vagyok, hogy sikerült azt ez egy évet itt töltenünk.

Nem gondoltuk még akkor, mennyit fog változni a Világ, és ehhez egy újrakezdés is kellett, hogy valamennyire el tudjuk viselni.

Bence elment a leleteiért a Lászlóba. Ő nem szokta őket hívogatni, hanem amikor eszébe jut, elmegy érte. Nem idegeskedik rajta, ha gond lenne, érezné, meg elvileg szólnának.

A T4 sejt számaival nem igen törődik, nem izgul rajta, a vírusszáma pedig úgyis nulla.

Ezzel ellentéteben én már egy nappal az eredmény előtt azon feszengek, hogy vajon, minden rendben lesz e, mik lesznek a számok, és úristen, telefonálnom kell. Idegesen ülök egy tollal és papírral az asztalon, és köröket rajzolgatok, amíg a kapcsolásra várok. Koncentrálok, hogy felfogjam azt, ami elhangzik, tudva, nem sok időm van csevegni.

Bence teljesen más ebből a szempontból, ami jó, mert ha még egymást is paráztatnánk, abból nem sülne ki sok jó.

Minden rendben, egy – két értékben van eltérés, de nem jelentős.  A CD4- e is rendben van, majdnem annyi, mint a múltkor az enyém, de hozzá tartozó darabszámot már nem közölnek. Sőt, bejött a CD8 is, amit régen csak mellékesen írtak oda. Az Bencének kicsit magas, mert ott 40-ig jó, és neki 44, nekem azt hiszem 36- 38 körül.

Ami nála is felmerült, az a koleszterin, nem annyira magas, mint az enyém, de nem sok különbség van, és ami rossz, hogy a múltkori eredményekhez képest viszont sokat emelkedett az érték. Valószínű a gyógyszer mellékhatása, mint ahogy a májenzimének az emelkedése is.

Az nekem is szokott magas lenni, mostanában nem, de volt, hogy nagyon eltért a maximum értéktől, majd a következőnél lement. Nem mondanak semmit, nem közlik a Lászlóba, hogy mi, miért lehet, csak a kezembe nyomnak egy vérképet, azzal, hogy minden rendben, miközben akár hat- hét sornál is csillag van. Ilyenkor van 45 másodpercem észnél lenni, kérdezni, de úgyis csak legyintenek rá.

Nem magyaráz senki semmit, már orvos sincsen.

Dr. Szabón kívül, aki nem nagyon foglalkozik a betegekkel, és a „nem nagyon” itt gyakorlatilag „nem”- et jelent, van az új orvos, aki a múltkor leugatott, úgy tudom, ő van már mindenkinek. Régen három orvos látta el azt a feladatot, amit most egy.

Ezt is onnan tudtam meg, hogy Bence mesélte, hogy van egy új, mikor láttam gondoltam, ő lehet az, meg onnan, hogy elkezdett velem kiabálni a múltkor. De nem derült ki hivatalosan, nem mutatkozott be, nem mondták a nővérek sem, hogy ő az új orvosom, hozzá tudok fordulni, ha baj van. (persze.)

Azt nyilatkozta egy ismert HIV aktivista egyszer, hogy a HIV fertőzöttek, nem hogy ugyanolyan esélyekkel indulnak (és jobbakkal, mint a cukorbetegek) -ha szedik a gyógyszert, járnak vizsgálatra-, hanem jobbakkal is, mint a „többiek”.

Arra hivatkozott, hogy rendszeres vizsgálatokra, kontrollra kell járniuk, mérik a vérnyomásukat, vércukorszintjüket, teljes vérkép, stb. Egyet is értenék ezzel, és szeretném is ezt gondolni, mert régen én is ezt mondogattam magamnak, hogy nem sok ember jár magától évente két- három vérvételre, plusz, ha valami gondom volt az ambulancia adott beutalót, amit sokszor a László Kórházban lehetett „beváltani”, úgy, hogy tisztában voltak a státuszommal, amitól általában abban a kórházban meg sem rezzentek.

Most, hogy évente jó, ha egy vérvétel van (ami persze, változhat, ha lecseng a koronavírus, de ki tudja, ez mikor lesz, és lesz -e utána újra kapacitás, vagy összeomlik addigra minden), nincs orvos, aki van, ahhoz az első benyomásom után nem fűzök sok reményt, nulla a kommunikáció, vérnyomást egyszer sem mértek (én szoktam apámnál), hozzám sem értek soha, se egy „nyissa ki a száját..ÁÁÁÁ”, sem egy „meghallgatom a tüdejét”.

Az tény, hogy az évi egy vérvétel is több, mint az átlag, de az a biztonság, ami régen volt, az a védőháló, amit magam alatt éreztem az ambulanciának köszönhetően, az eltűnt.

Az előző orvosom mondta kábé másfél - két éve, amikor még ott dolgozott (akkor láttam utoljára), hogy mennyivel jobban működik a HIV ellátás Magyarországon, mint nyugaton, ahol futószalagon mennek a betegek, az orvosok folyamatosan váltják egymást, nincs személyes kontakt, nincs „saját” orvos, mindenki oda kerül, aki épp bent van.

Mostanra nincs orvos, ő is elment, nincs személyes kontakt, és futószalag van: vérvétel, ha épp van rá mód, aztán folyosóra ki, újra várni a receptre (bár tudják, hogy aznap megyek, hiszen időpontom van), amit korábban előre kiállítottak, és benne volt a kartonomban, új időpont, telefonáljak egy hét múlva, a vírus lehet, hogy egy hónapig is eltart, telefon, eredmény, viszlát.

Mária nővér távozásával szinte érezhetően csökkent a színvonal, ami lehet a betegek számának növekedése miatt is. Az ambulancia várója kulturált lett, megcsinálták szépen, de a rendszer kezd repedezni, és a vírus is nagyon nehezíti a munkát.

Örülök, hogy ha már így kellett alakulni, akkor nem most lettem beteg, és még „élvezhettem” a normálisabb rendszert. Mint ahogy az élet más területein is.

Akik most húszévesek, azoknak nem sok normálisnak tekinthető dolog marad a Világból.