Bencével megnéztünk egy sorozatot, ami a nyolcvanas évek AIDS korszakában játszódik.

Általában úgy nézem ezeket a sztorikat, hogy nem tudatosul bennem, hogy ugyanaz a betegségünk van, mint amit a képernyőn látunk, csak időben előbb volt.

Most azért rengetegszer összeszorult a gyomrom, és potyogtak a könnyeim (ami nem nehéz, mert mindenen sírok), amikor láttam, hogy hogyan épülnek le az addig életerős, fiatal emberek. Amikor tele sebekkel fekszenek egy kórházban, olyan szégyenérzettel, ami önmagában is megölne bárkit. Az a szégyen, ami az akkori helyzetet jellemezte. A betegség, a melegek betegsége, „válasz” az életmódra, talán Isten küldte, hogy figyelmeztesse őket, hogy nem jó úton haladnak, hogy elpusztítsa a melegeket.

Amire eljutott az információ, amire többet tudtak a betegségről, addigra rengetegen meghaltak.

Mennyire szerencsés vagyok, hogy akkor születtem, amikor, és nem korábban.

Mi lett volna?

Már nem élnék.

Amikor elkezdtem gyógyszert szedni, már kezdett látszani az eredményeimen a betegség, de még bőven visszahozható volt, és azóta is szerencsére rendben vagyok. Ki tudja, meddig, de most legalább vannak esélyeim, akkor senkinek nem volt.

Egy betegség volt, aminek 100% a halálozási rátája.

100!

Beleborzongok, mit élhettek át akkor ezek az emberek, mire gondolhattak a nagy bizonytalanságuk közben? Saját magukat bűnösnek gondolhatták? (a sorozat címe is ez: „It’s a sin”) Valószínű sokan igen.

A társadalom elfordult tőlük, nem volt információ, és ha igen, sok esetben hibás, teljes tudatlanság, egyre növekvő pánik, rettenetes lehetett. Sokszor hajazott a mostani covid helyzetre, azzal, hogy nem tudták, mire számíthatnak, csak azzal a különbséggel, hogy azt mondták (és az elején így is volt), hogy csak a melegeket támadja. („a melegek rákja”)

Elképzelhetjük, mi lenne, ha a mostani vírust kimondottan csak a melegek terjesztenék.

Próbálok nem gondolkozni rajta, de ilyenkor szembesülök azzal, hogy beteg vagyok. Alapvetően nem befolyásol semmiben, de ilyenkor felszakad valami. Felszakad az érzés, hogy van egy titkom. Egy titkos betegségem, ami még negyven év után is titok, hiába tartunk már ott, ahol.

Sok minden változott, persze, de van benne egy olyan faktor, ami arra ad okot, hogy ez egy olyan dolog legyen, amiről ne beszéljünk, ami ne legyen téma.

Pedig nagyon fontos lenne, ha az lenne.

Egy másik világban szeretnék segíteni másokon, beszélgetni, tanácsokat adni, átadni azt, amin én már túl vagyok, de visszatart valami. Az is, hogy elő kelljen bújni, arccal, hanggal, mindennel.

Óriás a szociális érzékenységem, túl nagy is, szinte már kezelhetetlen, és ha valakinek segítség kell, szárnyakat növesztek, és hegyeket tudnék megmozdítani. Magammal szemben ez kevésbé megy, szóval lenne dolgom ezzel is, de a segítő státusz nekem való lenne.

Egy másik életben.

Egy másik társadalomban.

Egy másik dimenzióban.

Talán eljutok erre a szintre is, nem tudom, de azt látom, annyi szenvedés van mindenhol, hogy az már kibírhatatlan. Fel fogja zabálni a Világot a közöny, az érdektelenség, és az önző viselkedés. Magam szintjén próbálok tenni ezek ellen, de kevés vagyok.

Ugyanakkor tudom, hogy el kell jutnom arra a szintre, amikor nem csak másokkal, de magammal is szembe kell néznem.