Megtudtam az aktuális eredményeimet. Már nem kerülök ájulás közeli állapotba, mint régen, ha telefonálnom kellett. Azt hiszem, ez rutin kérdése is, megszokja az ember, bármennyire is nem hittem régebben, hogy ez lehetséges lesz.

Beállítottam a telefonomba, mint mindig, hogy ma kell érdeklődnöm, milyen lett a vérkép, bár teljesen felesleges, mert egy órával korábban már kezdtem feszült lenni. Egy és kettő óra között lehet telefonálni, ez pont az ebédszünet utáni időszak, ilyenkor jobban ráérnek a nővérek is, hogy információhoz juttassák az aggódó betegeket. Mondjuk lehet, hogy a többség nem aggódik, és oda sem szól, de én pontban egykor nyomtam be a telefonom.

Nem mondanám, hogy nyugodt voltam, de valahogy a közelgő karácsony kicsit azt a reményt táplálta belém, hogy nem lehet baj, illetve ha van, akkor is jönnek az ünnepek, egy kis felüdülés következik. Volt egy jó előérzetem is, bár nem mertem magamnak sem bevallani, mert mi van, ha nem jön be, akkor még nagyobb a csalódás.

Klári nővér vette fel a telefont, elsőre nem értette a nevem, pedig én ezúttal nem voltam maszkban, itthonról beszéltem. Mikor megtudta ki vagyok, még kedvesebb lett, amitől kicsit megnyugodtam.

Lassan tizenegy éve hallgatom bizonyos időközönként ezt a hangot, aki eddig szerencsére még kimondottan rossz hírt nem közölt, bíztam benne, hogy most is megtartja jó szokását.

Amíg elment a mappámért, amiben a számok voltak, a számok, melyek meghatározták az életem, idegesen rajzolgattam arra a papírra, ami előttem hevert, rajta az elmúlt négy alkalom számaival, hogy azonnal átlássam a mostani helyzetet, tudjak viszonyítani. Hosszúnak tűnő másodpercek után visszatért a telefonhoz Klári, de már a hangjából kivehető volt, hogy nincs baj.

32% 86 0 db. A T4 sejt most.

Ez a múltkori csúcsszupernél kicsit rosszabb (34%, 1120 db.), de mostanában volt már 27%, 780 is, illetve két éve pont ebben az időszakban 24% és 650.

Szóval ez az eredmény most jó, most is szerencsére. És amúgy is azt mondják, vagyis a neten olvastam, a kórházban nem sok információ hangzik el, hogy a százalék a fontosabb és megbízhatóbb adat, mert az változik kevésbé, a darabszám kevésbé stabil, sokat ingadozhat akár egy nap különbséggel is.

Persze, olvasok számokat, hogy egy egészséges embernek ez a szám a duplája is lehet, de kicsit elvesztem az adatokban, és nem is akarom magam ezzel stresszelni. Volt idő, amikor folyamatosan ezekkel foglalkoztam, de ezt abba kellett hagynom, mert teljesen felemészt. A lényeg, hogy ha az a szám 21% felett van, az azt jelzi, hogy az immunrendszer még nem károsodott. Évekig mindig kettessel kezdődött, és nem nagyon érte el a harmincat, legalábbis így emlékszem. A papírokat, amikre gondosan felírtam minden számot, amikor még nem hoztam el a vérképet az ambulanciáról, valahova elkavartam, vagyis múltkor meglett, de két év kimaradt. Annyira pontosan akartam vezetni, hogy ebbe bukott bele a dolog, mert túlkönyveltem, és eltüntettem. Nem is baj, mert nem akarok statisztikákkal foglalkozni, így is nagyon nehezen állom meg, hogy ne tegyem.

Még szerencse... kezdtem a mondatom arra vonatkozóan, hogy nincs nálam a teljes vérkép, így nem tudom soronként elemzeni a számokat. El is határoztam, hogy tavaszig nem megyek be érte, nem idegesítem magam, azt mondták jó, akkor minek. De közben rájöttem, hogy letölthető a netről is. Meg is tettem, összehasonlítottam, semmi felkavarót nem látok, de azért alaposan kiértékeltem minden sort, összehasonlítva az előzővel. Nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek az elmúlt két évről statisztikát készíteni, mert az teljesen beszippantana, és nem jó irányba vinne.

Szóval Klári nővér elmondta a számokat, rákérdeztem a koleszterinre, mondta, hogy picit magas még, de tényleg csak hajszállal, az előzőhöz képest pedig kettő ponttal kevesebb, ami szerintem nagyon jó hír. Klári hozzátette, hogy emlékszik, mondtam, hogy azért nem szedek rá gyógyszert mert gyógyteát iszom.

Ez nem teljesen volt igaz, de amikor nyáron az új orvos rám rontott azzal, hogy itt egy recept, szedjem be, akkor eszemben sem volt még egy gyógyszert szedni, ráadásul utána olvastam, és megoszlanak a vélemények, mikortól kellene szerekkel beavatkozni, és az én értékem sokak szerint még nem az.

Akkor nem tudtam az orvosnak reagálni, egyrészt a stílusa miatt, amit ott és akkor képviselt velem szemben, másrészt „nem vártam” tőle el azt az alap dolgot, hogy elmagyarázza nettó öt percben, mi történik a szervezetemben, mi lesz a gyógyszertől, mi lesz, ha nem szedem, ha nem akarom szedni, milyen alternatív megoldások lehetnek, egyáltalán feltérképezni, mitől lehet ez. Gyógyszertől? Valószínű. Hajlam? Tuti! Szóval nem váltottam ki, és mikor a múlt héten megkaptam a recepteket, kaptam egy koleszterincsökkentő receptet is (bár azt mondták akkor, mostantól a háziorvos feladata, hogy felírja), és kérdezte Klári, szedem -e.

Mondtam, hogy nem, háziorvossal megbeszéltem, teát iszom rá. Nem volt igaz, csak annyiban, hogy terveztem teát venni, de nem jutottam el odáig, de legalább így felmerült, és hogy a hazugságomat mentsem, gondoltam, utólag pótlom.

Klári örült, hogy hat az alternatív gyógymód, csak így tovább. Amint letettük, elmentem teát venni, fogom is inni, hátha még jobb lesz tőle.

Ezen túl kis mértékű D- vitamin hiányom van, vagyis nem nevezhető annak sem, hanem a normál érték alsó szakaszába esik a szám. A másik a folsav, ami alacsony.

Ezeket is beszereztem a teával együtt, és becsületesen szedni fogom a következő, körülbelül júliusi vérvételig. Ha lesz, meglátjuk. Még mielőtt elbúcsúztunk, mondtam Klárinak, hogy nagyon köszönöm az évi munkáját is, nagyon hálás vagyok, és boldog ünnepeket kívánok.

Hallottam, hogy kicsit elérzékenyül. Nyílván óriási nyomás van rajta, és nem tudom, mennyire jellemző a köszönet, de én alkalmazom, mert egy mondat és csodákra képes.

Szóval köszönöm, hogy itt lehetek még, és eddig minden rendben.

(kopp- kopp)