Mindig egy héttel a vérvétel után lesz meg az eredmény, kivéve a vírust, amit mindig úgy veszek, hogy „nincs”, vagyis kimutathatatlan. Persze, bármi történhet, nem úgy reagálok a gyógyszerre, ahogy kellene, de erre nem is vagyok hajlandó gondolni.

Éppen elég az a sok stressz, amit ez az egész okoz bennem. Olyannyira, hogy fizikai tüneteket produkálok. Lehetne mondani, hogy lazuljak le, szokjak már hozzá a gondolathoz, de nem tudok. Sokat fejlődtem, de vannak pillanatok, amikor elvesztem az irányítást az agyam felett.

Ez van mostanában is, túl sokat gondolok arra, hogy mi van, ha valami gond van.

Főleg azóta, mióta a bőrgyógyász – immunológusom az megmutatott vérképpel kapcsolatban apró aggodalmát fejezte ki. Azt is hozzátette, hogy valószínű más nem foglalkozna vele, mint ahogy a kezelőorvosom sem, mert ezek nem nagy eltérések, de akkor is. Nem is nagyon a fehérvérsejttel, és egyéb apró kilengésekkel foglalkozott, hanem a még apróbb, szinte határértékben maradó májfunkcióval. Volt már ilyen, durvább is, de most, hogy szinte egyáltalán nem iszom (és már akkor sem, amikor utoljára voltam, télen), nem tudta hova tenni a dolgot. 

Javasolta, hogy mivel még sohasem voltam, menjek el egy hasi ultrahangra. Jogos. El is fogok menni.

Most nem telefonáltam az ambulanciára, hanem személyesen mentem be, mert kellettek a leletek, hogy össze tudjam hasonlítani az előzővel. Soha nem hozom el, nem akarok rajta agyalni, éppen elég volt, mikor Anyukám havi vérképeit elemezgettem ki a net segítségével, miközben mindenem remegett, hogy mi fog kiderülni belőle. És ezt úgy előadni a családnak, hogy bíztató legyen az eredmény. Abszurd, mert ez nem az én dolgom lenne.

Azt gondoltam, sokkal kevésbé leszek most stresszes, hogy nem telefonon kell érdeklődnöm, hanem személyesen, ráadásul sejtve, nem fogok senkivel összefutni a váróban, mert délután, a vérvételeket követően mentem.

Ennek ellenére majdnem összeestem útközben, teljesen elhagyott az erőm, nem voltam ura az agyamnak, ami a testemre is kihatott. Már napok óta ilyen voltam, nem tudtam megmondani miért, de a kórházi kötelezettségem felerősítette ezt. Folyamatosan az pörgött az agyamban, hogy mi fog kiderülni. Kilenc évig megúsztam, de most jönnek majd a problémák. Teljesen kész voltam.

Sok minden okoz bennem feszültséget mostanában, sok dolgot látok bizonytalannak, és elveszettnek érzem magam. Pillanatnyi örömökre hajtok, bele sem merek gondolni a jövőbe, ami egyre inkább nyomaszt.

Megérkeztem az ambulanciára, ahol épp felmostak. Leültem, megvártam az egy órát, mert ebédszünet volt – ahogy az ajtóra kiragasztott papír is hirdette, majd öt perccel egy után csengettem.

Mondtam, az eredményemért jöttem.

Egy új, fiatal nő ült a gépnél, amíg a nővér elment a kartonomért.

„Nincs még meg a vírus, nemrég volt a vérvétel.” – mondta.

„Igen, tudom, a többi érdekel.” – válaszoltam.

„Hepatitis A és B pozitív!” – folytatta a fiatal nő a számítógép elől

Látta az arcomon, hogy hirtelen nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval, pláne, hogy szinte köszönés helyett érkezett, az ajtón történő belépést követő tizedik másodpercben.

„Ja, itt a pozitív a jó!” – tette hozzá Gitta, aki beláthatta, nem gondolta át, hogy ezt az adalékot mikor szúrja be. Szerencsére az agyamnak nem volt ideje teljes mértékben felfogni a hallottakat, így csak pár másodpercig voltam abban a tudatban, hogy egyszerre Hepatitis A és B-m is van, amellett, hogy HIV pozitív vagyok.

„Itt is van.” – érkezett meg a nővér két papírral. Azonnal visszakerültem a valóságba.

Rápillantottam az első papírra, de nem láttam semmit, ami meg lett volna jelölve. Ideges voltam, már közel sem annyira, mint útközben, de azért feszült.

„Múltkor volt a májenzimemmel valami, az most jó?” – tettem fel a kérdest.

Ilyenkor nem vagyok összeszedett, fellélegeztem, hogy „semmi”, így további megerősítésre vártam, szinte remegve.

„Igen, itt most semmi.”- nézett rá a papírra, majd folytatta.

„A koleszterin kicsit magas.”

„Igen, tudom, az családi örökség, de igyekszem odafigyelni rá.” – mondtam már vidáman, hatalmas örömmel, hogy „jajj, a koleszterin, kit érdekel.”

„ A CD4...” – kezdte olvasni a második lapot.

Úristen, a CD4! Erről teljesen elfeledkeztem, pedig a lényeg az. Teljesen kiment a fejemből, csak a májenzimre koncentráltam.

„27%, 780” – hangozott az ítélet.

Kifújtam a levegőt, észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam.

„Az jó” – értettünk egyet.

Persze, lehetne jobb is, mindig lehetne, de az előző „24%, 650” -hez képest nem rossz, a tavaly nyári „30%, 870” -hez és a még korábbi „33%, 881”- hez képest viszont nem annyira. Mondhatnánk, hogy ez csökkenő tendencia, ha nem nézzük a tavaly télit, ami elég szar lett, de szerintem nem ennyire egyszerű ez a folyamat. Pillanatnyi állapot, mint ahogy a vérképben sok minden. Ezzel nyugtatom magam.

Elköszöntem és kimentem a kertbe. Leültem egy padra, és elkezdtem alaposan megnézni a vérképemet. Hát, azért voltak kilengések, kicsit kevesebb, mint a múltkor, de nagyjából hasonló. Volt olyan, ami visszaállt, volt olyan, ami úgy maradt, de nincs benne a tartományban. Elkezdtem kikeresgetni a kódokat a netről, melyik mit jelent.

Észre sem vettem ott, hogy ezek meg vannak jelölve, így nem is kérdeztem rá. Ők pedig ezeket mindig kihagyják, pedig lényeges dolgok (fehérvérsejt, monocyta, stb.). Egy- két dolognál írta, hogy HIV pozitívoknál ezek a számok magasabbak, vagy adott esetben alacsonyabbak szoktak lenni a megengedettnél, de persze, ettől még aggódni kezdtem.

Valami gyulladás, ezt szűrtem le, és ezt mondta a bőrgyógyászom is. De nem aggasztó, nem olyan, amiért azt mondják, hogy beszéljek a kezelőorvossal, ami további vizsgálatokat tenne indokolttá.

Onnantól kezdve, hogy kiléptem az ajtón, és kiderült nem égbekiáltó egyik eredmény sem, semmi bajom nem volt. Nem szédültem, nem volt alacsony a vérnyomásom, nem volt százhúsz a pulzusom, mintha újjászülettem volna. Hetek óta bennem volt, még úgy is, hogy nem mindig gondoltam rá. Bennem volt és fizikai tüneteket okozott. Ijesztő és tanulságos.

Hazamentem és egész nap behatóan tanulmányoztam a leletet (ezért nem hozom el, mert tudom, hogy ez történik), részletesen elolvastam mindent, milyen kombinációban kell rosszra gondolni. Elkezdtem megkeresni Anyukám vérképeit, van e hasonlóság, de szerencsére még időben leálltam.

Beteges lenne az egész, de muszáj volt megnyugtató pontokat találnom. Szerencsére nem tudtam egyetlen betegséget sem megállapítani, mert az eredménypárok hála Istennek nem passzoltak.

Ettől még valami van, aminek utána kell járnom, mert nekem nem elég az, hogy akkor szólnak, amikor már nincs, vagy kevés megoldás van. Nem tudom, mennyi eltérés megengedett, meg látni kellene a sokkal régebbi vérképeket is. Úgy emlékszem, hogy hosszú évekkel ezelőtt, amikor még elhoztam a papírt az ambulanciáról, akkor is voltak eltérések, és pont ezek rémlenek. Mondjuk akkor még nem szedtem gyógyszert, de simán lehet, hogy a gyógyszer mellett is vannak olyan eltérések, amik kifejezetten a HIV pozitívokra igazak. Nem tudom, mert nem mondta el senki. Amit tudok, azt az Internetről. Már nem viselkedem úgy mint az elején, mikor konkrétan halálfélelmem volt, hogy mit tudok meg arról a betegségről amivel éppen diagnosztizáltak.

Persze, vehetném úgy is, hogy ha azt mondják „ok”, akkor az úgy is van, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy nagyon alaposan átnéznék az eredményt. Valószínű, ha égbekiáltó az eltérés, akkor szólnak, de én azért a megelőzésnek, és időben való változtatásnak a híve vagyok.

Ezért kénytelen vagyok ilyenkor belevetni magam a témába, még akkor is, ha közben teljesen kikészülök, ameddig nem találok megnyugtató választ.

Elhatároztam, hogy szembe kell néznem a félelmeimmel, mert ha nem teszem, pont az fog beteggé tenni, hogy aggódom.

Ősszel lenyomok egy külsős vérvételt, minden lehetséges kiegészítő vizsgálattal, vitaminhiány teszttel, és elmegyek minden orvoshoz, amit indokoltnak tartok, vagy szükségesnek érzek. Semmi bajom, és valószínű túlzás, de ha ezektől megnyugszom, akkor már jó. Van bennem félsz, de sokkal jobban félek a bizonytalanságtól, és hogy beképzelek magamnak valamit.

Eljön hamarosan a „B” oldal, így szembe kell néznem önmagammal, mert munka nélkül már nem fogok tudni elevickélni. Foglalkoznom kell azzal is, hogy hogyan ne csináljam ki magam teljesen olyan dolgokon, amik még nem történtek meg.

Egyre jobban azt érzem, hogy ennyi idősen egész egyszerűen nem lehet megúszni úgy, hogy nem nézek semerre, csak megyek előre. A betegségem kezdetén még örültem, hogy az orvosok nem traktálnak orvosi részletekkel, el tudtam felejteni, hogy beteg vagyok, és olyan tempóban dolgozhattam fel, ami kényelmes volt nekem. Azonban eljött az idő, hogy tudatosabb legyek, nem csak ebben, mindenben.

Lehet félni a jövőtől, de a bénító félelem nem visz előre, az sokkal inkább, ha kiderítem, mitől is félek igazán, és egyesével elkezdem megoldani, vagy legalábbis feldolgozni őket.

Őszig nyugi van.

Szokásos nyári vérvétel, nagyon aggódtam miatta. Azt hiszem, soha nem fogom megszokni, hogy bár már amióta gyógyszert szedek ritkábban, de meg kell jelenjek az ambulancián.

Elhatároztam, később megyek, mint mostanában mindig, ezzel elkerülve azokat, akik esetleg munka előtt ugranak be egy jó kis vérvételre. Persze, lehet, hogy más is így gondolkozik, mert most sem voltak kevesen. Már megtorpantam volna a sarkon, eszembe juttott, várok kicsit, amíg nem látom valahogy, mennyien vannak bent, de aztán nyeltem egy nagyot, és anyukám állandóan hangoztatott mondatát mantráztam. „Azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.“ Hatalmas lendülettel fordultam balra, ezzel a mozdulattal megcélozva az ajtót, ami ilyenkor jó időben mindig nyitva van.

Rosszabb, mikor még fel is kell tépni. Most csak belibbentem, szinte bezuhantam a kis váróba, ahol körülbelül hatan ültek. Nem nagyon néztem körbe, csak nyomtam egy „Hello!“-t. Mikor leültem, és rendeztem soraim, néztem kicsit körbe, de senkit nem ismertem, bár (ilyenkor szerencsére) nem látok túl jól, pláne zárt térben. Volt két korombeli, és idősebbek is, sőt két nő is.

Nem ültem ott öt perce, mikor Klári nővér kinyitotta az ajtót, és rámnézett, intve, menjek, előttem már bementek ketten, pár perccel korábban.  Nem tudtam megállapítani, hogy nekem, vagy a mellettem ülőnek int, így ülve maradtam egészen addig, ameddig egyértelművé nem tette, hogy én következem.  Meg is lepődtem, mert most jöttem, vannak előttem páran, bár lehet, hogy ők nem vérvételre, csak receptre, vagy az orvosra várnak.

Kiderült, azért szólt Klári nővér, mert azt hitte most nincs vérvétel, csak recept, így a kezembe nyomta a két receptet, ami már egyszerre kiváltható (négy hónap) „különleges életkörülményre hivatkozva“ (külföldön élek, „külföldön élek“.), és egy darab papírt a következő, négy hónap múlva esedékes időponttal.

Már nem három havonta kell járnom, hanem csak négy, mert így hogy egyszerre kapok meg minden gyógyszert, akkor kell mennem, ha elfogy, és mivel maxiumum négy hónap írható fel egyszerre, így tolódtak a hónapok.

„De ma van vérvétel is, nem?“ –értetlenkedtem kezemben a receptekkel.

„Nincs!“ – vágta rá Klári.

„Én határozottan arra emlékszem, hogy van.“ – erősködtem, de miközben mondtam, nem voltam benne száz százalékig biztos.

Múltkor is úgy jöttem, hogy vérvétel, és kiderült hogy nem. Összekeverem állandóan, amint kilépek az ambulancia ajtaján, és minél messzebbre próbálok kerülni a helytől, igyekszem azonnal elfelejteni, miért is járok ide. Törli az agyam. Védekező mechanizmus. Annyit rágódtam rajta, hogy már nem akarok.

Klári nővér rámnézett, már ő sem volt biztos benne, de kértem, hogy nézze meg. Pár pillanatra eltünt az egyik vizsgáló ajtaja mögött, majd azzal jött vissza, hogy igazam volt, van ma vérvétel.

Nem volt hiábavaló, hogy próbáltam sokáig aludni, hogy ne kelljen kávé és reggeli nélkül órákat eltöltenem itthon, így hogy direkt a rendelési idő végefele érkeztem.

„Kivételesen igazam volt, bár mindig össze- vissza keverem.“ – mondtam zavaromban, miközben követtem Klárit a vizsgálóba, ahol egy doktornő épp recepteket nyomtatott az asztalnál. Azt hiszem, Bence orvosa volt, de nem vagyok benne biztos.

Egy ágyra kellett felülnöm, nem volt máshol hely, ott vette a vért. 

„Lesz nyaralás?“ – kérdeztem, miközben szisszentem egyet a tű szúrásától.

„Lesz majd augusztusban.“ – válaszolta a nővérke, aki már a hangsúllyal nyomatékosította, hogy nagyon várja, és ráfér.

„Egy hét, két hét?“ – csevegtem tovább, mintha csak a lépcsőházban futottunk volna össze, és nem egy HIV ambulancián épp a véremtől szabadítana meg, hogy kimondja az íteletet, működik e a terápia.

„Kettő, de olyan hamar elmegy.“ – érkezett a sóhajtással teli válasz.

„Aztán pedig kezdődik a tél, fú az hosszú.“ – sopánkodtam, nem mintha nekem számítana, mennyi szabadságot veszek ki.

„Igen, tudod hány szabadnapom van? Hat hét! Ebből kettő a nyár, Karácsony, azán pár nap közben, és ennyi, elment.“ – folytatta Klári nővér.

Hümmögtem miközben a hatodik ampulla is megtelt.

Kérdeztem, hogy jövő héten bemehetek e az eredményért. Mondta, persze, de a vírus nem lesz meg, csak három hét múlva.  Az nem is olyan fontos, mert ha kimutatható valami, az régen rossz, mert akkor valami nem működik jól, és arra nem is akarok gondolni.  A vérképemre vagyok kíváncsi, hogy azok az értékek, amik decemberben kilengést mutattak, visszaálltak e.

Kicsit megkönnyebbültem, mikor pár pillanatig azt hittem, nincs vérvétel, de szembe kell néznem néha ezzel a dologgal, talán meg is nyugszom tőle. Remélem.

Kiviharzottam a rendelőből, magam mögött hagyva egy hangos „Hello!“ – t, hogy kint lehessek újra a szabadban. Szinte menekülök ilyenkor, minél messzebb kerüljek ettől a helytől.

A patikában volt pár ember azok közül, akik szintén ott voltak ahol én, váltották ki a gyógyszereket.  Ijesztő, amikor hátulról kihoznak nyolc doboz gyógyszert. Egyenként kicsomagolom, és kidobom a kihelyezett doboztartóba a felesleges papírhulladékot, kevesebb helyet foglaljon, de akkor is kemény, ahogy zörgök hazafele ezzel a rengeteg kemikáliával.

Nagyon hamar túlestem ma rajta, olyan volt, mintha csak behunytam volna a szemem egy pillanatra, és már kint is voltam. Ilyenkor nem vagyok magamnál, túl sok az emlék, a gondolat, az aggodalom.

Erőt kell vennem magamon, mert van még feladatom azzal, hogy elfogadjam végre a történteket.

Bár már nem pörgetem bele magam az engem körülvevő közönybe és gyűlöletbe, mégis sokat gondolkozom rajta.  A fő baj az, hogy nincsen meg az emberekben a szolidarítás, hogy másokért kiálljanak, esetleg olyanokért, ahova nem tartoznak, ami közvetlenül nem érinti őket.

Nehéz, de tanulható folyamat, mert az szerintem az emberekben benne van a szándék, de hagyja hogy elnyomják bennük.

Vagy ő maga, vagy a környezet.

„Nem vagyok buzi, nem érdekel, nem is ismerek buzikat.“ – lehet sokszor hallani, miközben nyílvánvaló hogy ez nem igaz. Soha nem tudhatja az ember, mikor találkozik ezzel életében, és persze, nyílván van meleg a környezetében, maximum nem tud róla.

Szerencsére nem érint a fogyatékosság, közvetlen környezetemben sincs jelen, bár ismerek embereket. Ha van időm, kötelességemnek érzem, hogy elmenjek a rehab critical mass –ra, mert a társadalom része vagyok, felelősséggel tartozom, és ez fordítva is igaz.

Nem lehet úgy egy egészbe tartozni, hogy ne foglalkoznánk mással, csak magunkkal.

Nem csak azért, mert mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a mi ügyünkért kellene sok embernek kiállnia, hanem azért is, mert alapnak kellene lennie, hogy odafigyelünk a körülöttünk lévőkre.

Alap lenne egy társasházban, az utcán, mindenhol.

Aki pedig nem tud ezzel azonosulni, annak javasolnám, hogy költözzön ki egy tanyára, ahol se szomszéd, semmi nincs, és akkor nem kell másokkal foglalkozni. Persze, ezek az emberek pont ezt szeretik, mások felett ítélkezni és okosnak hit dolgokat mondani.

„Alig vannak fogyatékosok.“ – persze, mert a többség nem hagyja el a lakást, mert nincs megfelelő élettér kialakítva neki az adott városban. A lakosság sem tudja kezelni őket, nem szokott hozzájuk, nem tudja, hogyan viselkedjen.

Nyugaton sincs arányaiban több fogyatékos, de mégis többet látni az utcán, mert van lehetősége amennyire lehet teljes életet élni, legalábbis kihozni abból a maximumot, ami van.

Egy idős embert sem írnak le hatvanöt felett, hanem onnantól is kezdődik egy szakasz, ami ugyanolyan értékes lehet, mint a többi.  Itt csak legyintenek az onkológián, hogy hatvanhét évesen hova küzdjön egy beteg asszony?

Sok mindennel összefügg ez, a felgyorsult élet sem tesz jót annak, hogyan bánunk a többi emberrel, de rá kellene jönnie mindenkinek, hogy attól ha vannak olyan emberek körülöttünk, akik valamiben mások, attól nekünk nem lesz rosszabb, nekünk nem jut keveebb valamiből, és még tanulhatunk is tőlük.

Tanulhatunk abból hogy egy mozgássérült hogyan küzd minden nap, hogy eljusson A –ból B-be, ami nekünk teljesen természetes, így átértekelve a mi napi bajainknak hitt hisztiket. Abból hogy egy meleg hogyan látja a Világot, miket lát meg belőle. Abból hogy egy más vallást gyakorló milyen pillérek mentén halad az életben.

Van egy elcsépelt, de örökigaz‘ idézet Martin Niemöller, német teológustól, ami szerintem mindent elmond erről. Könnyen behelyettesíthetőek a mostani társadalmi csoportok.

A pride időszaka elég feszültéggel teli számomra. Nem régóta járok, a mostanival együtt talán háromszor voltam. Tavaly Viki halála miatt nem volt hangulatom, idén viszont fontosnak tartottam.

Ahogy közeledik, sokszor eszembe jut, milyen lehet egy olyan városban élni, ahol a gyomorideget felváltja az izgatott készülődés, a ráhangolódás, és akár az is, mibe öltözzek idén. Nem, nem bőrtangáról beszélek, de miért ne öltözhetnék valami feltünőbbe, amit nem viselek a hétköznapokon.

Mint mindig, most is olvasgattam kommenteket, nem is értem, hogy miért, mert teljesen lesokkolnak. Tavaly sem bírtam ki, idén sem, hogy ne írjak pár embernek, akik már annyira felidegesítettek az ostobaságukkal, hogy szinte fájt. Olvastam és nem hittem a szememnek. Nézegettem külföldi kommenteket is, ott sokkal kevesebb volt az ingerült és fröcsögő buzizás, de a pedofília ugyanúgy megjelent. Pont a napokban írtam egy ilyennek, akinek az volt a véleménye, hogy a „love is love“ üzenet arra is vonatkozik, amikor egy felnőtt férfi ront meg egy gyereket. Leírtam, hogy meleg vagyok, és ugyanúgy elítélem (az összemosás miatt talán még az átlagnál jobban is) a pedofíliát, és nem gondolom, hogy a „love is love“ erre is értendő, hiszen egy gyerek klasszikus értelemben nem képes a szerelemre, aminek általában a testiség is a része. A gyerek szereti a szüleit, ragasztkodik a körülötte lévő emberekhez, de nem szerelmes beléjük.

A testi kapcsolat is csak akkor ér, ha mindkét fél szabad akaratából történik, tehát az állatok (ezt is felhozta az illető) és a cselekvőképtelenek nem számítanak. Belinkelt egy oldalt, ahol a pedofíliát népszerűsítik, erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy szélsőséges csoportok mindig is voltak, nyílván a kommunikációs csatornák számának bővülésével, ezek még inkább teret kaptak, de nem jelenti azt, hogy ez lenne a norma, ezt szeretnék a melegek a többségi társadalomra ráeröltetni.

Volt aki azt írta, hogy a legtöbb pedofil meleg, ezzel az erővel a legtöbb gyilkos hetero, vagy a legtöbb családi erőszakot elkövető is az.

Azt támogatám, hogy ha ez ekkora összemosás sok ember fejében, akkor erre hangsúlyt kell fektetni, és nagyon hangosan el kell határolódni ettől az egésztől. Talán azért nem teszik, mert olyan abszurd a feltételezés is, hogy szóra sem méltatják, max hőbörögnek rajta kicsit.

És ugye senki nem gondolja komolyan hogy egy pedofil kimenne vonulni az utcára, magát megmutatva? Ezt csak arra, hogy „ezzel az erővel a pedofilok is felvonulhatnak, az is egy másság.“

A képlet szerintem nagyon egyszerű, ameddig másnak nem árt, nem kényszerít bele helyzetekbe, szabad akaratból történik, addig magánügy, onnantól, hogy másokat veszélyeztetek vele, nem az.

Azokban az iszlám országokban, ahol törvényes a házasság felnőtt ember és gyerek között, ott meg nem hinném hogy sok „love is love“ felirat lenne a média felületetin.

Tudom, hogy teljesen felesleges beleállnom ezekbe a dolgokba, de nem bírom ki, amikor azt olvasom, hogy azzal hogy megmutatjuk, ergo szerintük propagáljuk a melegséget, akkor egyre többen fogják ezt az utat választani, pusztán divatból, és ez hova vezet? Kihal a Föld, ha mindenki buzi lesz.  Azt hiszem (vagyis tudom, hogy de) nem kell magyaráznom, hogy egy saját szexuális identitásával tisztában lévő embert hiába győzködnék, hogy milyen jó buzinak lenni, mondhatnám napestig, nem lenne rá hatással.  

A fiatalok nyílván sokkal befolyásolhatóbbak, de felvonulás nélkül is látnak annyi dolgot az Interneten, hogy amire iskolába mennek, már túl vannak mindenen. Nem tudod szülőként teljesen elzárni őket a Világtól, még ha próbálkozol is. 

Én egy elég konzervatív családban nőttem fel, nem volt téma a szex, pornót sem nézett az apám, ellentétben sok osztálytársammal, akiknél tele volt a szekrény pornó kazettákkal, „Az ügynök halála“ feliratokkal.

Egyszer azonban apám nyomdász haverja, aki mindig rengeteg magazint hozott, mikor átjött vendégségbe, a Popcorn, a Bravo és az Ifjúsági Magazin mellett hozott egy Playboy-t is. Mindig ott voltam, mikor kipakolta gyerekként ez volt a hónap csúcspontja. Nagyon drága újságok voltak ezek akkor, nem lett volna lehetőségem az összeshez hozzájutni. Miközben a stócot pakoltam le, örvendezve, hogy „Jajj, egy Bravó! Kiskegyed.. Anyáé.“ – tettem egy másik kupacba, kezembe került a Playboy. Apám egyből kikapta a kezemből. A nyomdász szabadkozott, hogy szólhatott volna előre.  Szóval a Playboy kikerült, nem anyám stócába, hanem egy külön részbe, nem tudtam hova.

Gyerekként állandóan kutakodtam, a karácsonyi ajándékot is a végén már a szomszédba kellett átvinni, mert megtaláltam volna.  Egy ilyen keresgélésem alkalmával, mikor nem volt otthon senki, megtaláltam AZ újságot, egy mappában, gondosan elrejtve egy szekrény mélyén, elépakolva sok könyv.

Gondoltam, beviszem másnap az iskolába (?), megmutatom a legjobb haveromnak. Előtte persze párszor átlapoztam én is, innen tudtam, hogy másokat is érdekelhetnek az árbócon feszítő nagy mellű nők.  Egyik szünetben elővettem, mutattam a padtársamnak, aki persze nem volt túl visszafogott, szólt a többieknek is. Nem emlékszem már hogyan, de valaki kikapta a kezemből és nem akarta visszaadni. Ekkor belépett az osztályfőnök, mire kisbarátom felé fordulva mondta.:“Tessék nézni, mit hozott be xy.“ Nem is értem azóta sem, hogy lehetett ekkora görény, de biztos a lebukás zavara mondatta vele ezt, én pedig hogyan lehettem ekkora lúzer.

Persze, behívták anyámékat, akik nem győztek magyarázkodni, hogy ezt csak kapták, nem fogyasztanak pornót otthon, nem volt elől a lap, és nem ők adták reggel a kezembe, iskola előtt az uzsonna mellé. Nagyon kellemetlen volt, nekem is, nekik is.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy akkor, a kilencvenes években, Internet nélkül, ilyen szülőkkel sem volt nehéz hozzájutnom a tartalomhoz.  Ha nem én viszem be, akkor behozza a horváthferi, mert ő előbb megtalálta a szekrény mélyén.

Szóval arra hivatkozni, hogy ha a gyerek ezt látja, akkor az majd hatással lesz rá, a legnagyobb tévút.

Nyílván hatással lesz rá, de ha kezdettől a szülő beszélget a gyerekkel (tudom, nagyon melós), akkor el lehet neki mondani, hogy a többségnél ez van, de vannak akinél más, pont, ennyi. A gyerekek még elfogadóak. Ha pedig úgy alakul, hogy a gyerek meleg lesz, akkor tudni fogja, hogy nem dőlt össze a Világ, kimaradnak felesleges körök, időt nyer, és tisztában van vele, hogy attól még ugyanolyan ember mint mindenki más.

És ha belefut egy kalandba, de rájön, hogy nem hozta fizikailag lázba, akkor mi van?  Szerintem sok embernek voltak ilyen kíváncsi próbálkozásai, különböző szintekig jutva. Nekem is volt barátnőm, de ettől meg az voltam, aki vagyok, csak megpróbáltam, hátha megy.

Én sokkal jobban félnék attól, hogy hogyan magyaráznám meg a gyerekemnek, hogy a bácsi miért alszik az utcán, vagy a néni miért ölte meg a frissen született gyerekét. (mert ez a hír is eljut hozzá, ha én nem engedem híradót nézni, akkor lesz a huszonnyolc tagú osztályban legalább egy, akinek szabad, és el is mondja, mint ahogy a politikai híreket is, kiegészítve apu migránsozó és buzizó kommentjével)

Ha sok gyilkosos filmet nézek, akkor én magam is embert fogok ölni? Ha másnak is vannak jogai, akkor nekem kevesebb jut?  Sok kérdés van, de a válaszok meghallgatása helyett könnyebb utálni a másikat.

Mindegy hogy kit, lényeg hogy ne a saját életünkkel kelljen foglalkozni. Így nem vesszük ésszre mennyire boldogtalanok vagyunk. Ha a saját életünkön meregnénk, akkor az sok munkát igénylő és tanulságos folyamat lenne, a másokéból bármikor ki lehet szállni. Lehetnek időszakok, amikor a cigányokat kicsit jobban lehet utálni, mint a buzikat, aztán jönnek a zsidók, a migránsok, a tőkések, gyakorlatilag mindegy, csak legyen valaki.

Rettenetes ez a felkorbácsolt hangulat. A túlcsorgó média, a komment lehetősége csak olaj a tűzre, úgy terjednek a hírek, mint a pestis, és azok hitelessége sokszor, sok ember számára megállapíthatatlan, Nagyon káros a folyamat, az arctalan megmondóemberek, az elferdített hírek, az egész Világ egy kibaszott nagy manipuláció. Ugyanakkor szerintem Magyarország ebben egy speciális hely, ahol nem kell kétszer mondani, hogy utálj valakit, és erre a közszereplők is feljogosítják az embereket. Lehet, sokan voltak eddig is, akik a négy fal között voltak homofóbok, vagy csak elzárkóztak a témától, de onnantól kezdve, hogy a politikai „elit“ is nyíltan buzizik, úgy érzik, nekik is lehet. Másnap nem kér elnézést, nem úgy gondolta, félreértették, hanem tovább hergel.  A látszatát sem adja meg, hogy egy normális országban élünk. Olyan kicsin múlna pedig, és biztos vagyok abban, hogy ha a plakátokon nem dühös mondatok lennének, hanem pozitív gondolatok, akkor más hangulatú lenne az ország.  Azt gondolom hogy a többség elfogadó lenne, de befolyásolható.

Laci barátom nemrég volt Indiában, és ott a kormányzati plakátkampány arról szól, hogy védd a környezetet, hogyan tudsz te is tenni azért, hogy jobb legyen.  Ilyen plakátok százezrével, úton, útfélen. A hatása később fog kiderülni, de ha elindul ezzel valami, már megérte, már nem volt ablakon kidobott pénz.

Sokan azt mondják, hogy lehetnének visszafogottabbak a melegek a felvonuláson, meg úgy általában, mert a kirívó viselkedésükkel ellenérzéseket váltanak ki a többségből, és az ellenkezőjét érik el.  A melegség nem egy tulajdonság, hanem egy szexuális irányultség. Attól, hogy valaki meleg, lehet hangos, szerény, feltünő, önző, kedves és bunkó is. Ugyanúgy, mint a heterók. Nyílván tudom, hogy a melegek hajlamosabbak jobban megmutatni magukat, de nem gondolom, hogy jobban, mint a fiatalok általában.

Tudom, hogy ha egy nőnek van kint a fél melle, meg tekeri magát, az jajjdemegbasznám kategória, ha egy meleg, akkor az provokál.

A melegek is különböző személyiségek, különbözőek, mint mindenki más. Nekik is egy életük van, miért ne élhetnék szabadon? Ha kék hajjal, akkor úgy, legyünk már túl ezen, hogy ki hogy néz ki, de komolyan! Kit érdekel? Miért zökkentene ki engem az életemből akár az, ha valaki nőnek öltözve képzeli el a szerdai napját? Annak pedig örülni kell, hogy különbözőek vagyunk, tanulhatunk (-nánk) egymástól, inspirálódhatnánk.

A gyerek sokkal több „félmeztelen vonaglást“ fog látni a Lupán vagy bármelyik strandon, sőt ott még melleket is.

Teljesen felesleges magyarázkodnom, tudom, de nem mindig bírom ki, és olyan nyomasztó ez az egész, hogy sokszor kijön belőlem.  Aztán persze mindig oda lukadok ki, hogy inkább kímélni kellene magamat ezektől, de túl nagy igazságérzetet szedtem magam az évek alatt, és teljesen kicsinál az értelmetlen, ostoba gyűlölet.

Nem hiszem el, hogy nem vágyik mindenki nyugalomra, és ne mondja nekem senki azt, hogy nyugodt lenne az élete, ha nem kéne buzikat néznie, mert nem kell.  Ha kibírja hogy azon az egy napon nem megy arra három óra hosszat, vagy kibírja hogy a kétmillió városlakó tíz - tizenöt százalékát kitevő meleggel kell együtt lélegezni a körúton, esetleg átkapcsol, ha ez a téma, akkor a nyugalom adott lenne.

Nem érdekel a motoros felvonulás, nem veszek részt rajta, gyűlölöm az erőszakot, elkapcsolok, ha ilyet látok, idegesítgenek a villamoson üvöltő fiatalok, de nem szólok nekik, még csak csúnyán sem nézek, zenét hallgatok, nem figyelek rájuk, nincsenek hatással az életemre, annyira különösen nem, hogy tüntessek ellenük, egy olyan dolog miatt, ami nem választott dolog.

Aki pedig azt gondolja, hogy ez egy divatirányzat, hóbort, az pedig nincs tisztában azzal, hogy csak azért nem fogok szexuális kapcsolatot létesíteni a saját nememből valakivel, mert divat. Lehet hogy divatból punk leszek, vagy alteros, sőt, még az is lehet, hogy metroszexuális, de a szexuális orientációmra nem lesz hatással. Ha pedig 10-ből 1 esetben mégis, akkor az amúgy is előjött volna.

„Egy kapcsolaton dolgozni kell“ - mondja mindenki, csak senki nem tudja, hogyan.

Hét év sok idő, és sosem tulajdonítottam jelentőséget a bűvös hetesnek, még a kifejezést is utálom.

Mindig voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, távol vagyunk egymástól Bencével, de most olyan szakadékot látok kettőnk között, hogy mikor visszanézek, megijedek a mélységtől és a távolságtól.

Kényszerhelyzetből összeköltöztünk megint, de ez inkább funkcionális, mintsem romantikus.  A teljesen más életritmus, és az, hogy órákat töltünk csak együtt, azt is ingerülten, feszültségben sem segít azon, hogy leküzdjük ezt az időszakot.

Valamelyik nap felhoztam, hogy vajon a tervezett nyárvégi utazás egy kétségbeesett kapkodás, vagy valóban akarjuk? Valóban szeretnénk eltölteni egy hetet együtt? Persze, nyílván jöhetne az automatikus válasz, hogy ki ne szeretne Szardínián egy hetet együtt lenni valakivel? Szinte bárkivel, pláne azzal akit elvileg szeretsz.

Mikor kimondtam, nem voltam biztos a válaszban, és a Bence részéről feltörő düh sem segített benne, hogy egyertelmű igen legyen a belső, és már hangosan kimondott kérdésemre a felelet.

Úgy jött szóba, hogy úgy tűnik, nem tudunk menni, nincs aki vigyázzon Bundira.  Egyértelműnek vettük hogy van, de kiderült, rosszul gondoltuk. Lehet, változik még, de ez az út szerintem elúszott, a tevek szintjén megrekedt. Pedig mennyit tervezgettünk, szállásokat nézegettünk. Mint mindig, én készültem fel az útból, kigyűjtöttem mindent, és prezentáltam Bencének.

Ez lett volna az egyetlen normális nyaralásunk, és valóban az utolsó erőfeszítés, hogy egymásra hangolódjunk, és bízzunk benne, hogy ez kitart valameddig.  Neki is pihenni kell, nekem sem ártana nem csak egyedül utaznom, mert ezek még jobban távolítanak minket egymástól.

Már nem vagyok dühös, mint pár napja, mikor ezen veszekedtünk, sokkal inkább szomorú, fáradt, és egy hang nem jön ki a torkomon.

Most hívott, hogy otthon van, mert csak később kell visszamennie, én az irodában.  Mivel mondta, hogy főzni fog, ezért nem megyek haza, nem férünk el, és nem vagyok abban a hangulatban.  Nem azt mondta, érezve, hogy igenis dolgozni kell ezen, hogy elvisz valahova, vagy csak csináljunk együtt valamit, hanem csak info, hogy hazamegy főzni.

Rettenetesen elfáradtam és csalódott vagyok.

Nem tudom, milyennek kell lennie egy hosszú kapcsolatnak, de nem vagyok benne biztos, hogy ha ilyen, akkor akarom.  Nem tudom, mi az ami kibillentene minket, legalább egy kicsit. Ha nem tudunk elutazni, akkor úgy érzem, a kibaszott bűvös hetes mégis utat tör magának, mert akkor az a pont sem marad, amiben volt remény a jobbra.

Három éve napra pontosan aznap szakítottunk, mint most, pár napja, amikor veszekedtünk. Pontosan ugyanazon a napon. Ijesztő.

Nekem csak annyi kellene, hogy ha aggódom a kapcsolatunkért, akkor ő megnyugtasson, és mondja azt, hogy ez egy ilyen időszak, majd lesz jobb is.  Nem kellenek nagy dolgok, csak ennyi. És hogy tudjunk beszélgetni, ami egyszerűen nem megy. Én majdnem mindent kimondok, akkor is ha megbántok vele másokat. De az nem beszélgetés, hogy elmondok egy sérelmemet, ami bánt, ami miatt rosszul alszom, letört vagyok, és ő kiabálva közli, hogy ez hülyeség és miért pont most hozom ezt fel. Mert most lett elegem. Nem érti. Nem akarom elhinni, hogy ez neki jó. Többször mondtam, hogy ehhez az életformához szerintem egyedül kellene lennie, mert ebbe nem fér bele egy kapcsolat.

Most megint úgy érzem, hogy teljesen elvesztettem minden reményemet, hogy jobb legyen. Nem tudom, mi az, ami át tudna lendíteni ezen, de ahhoz sincs erőm, hogy kinyújtsam érte a kezem.

Javier egyedül érezte magát, egyedül is volt. Voltak kapcsolatai, szerelmek, emlékek, viharok és mély csend, de sosem érezte maximálisan társnak magát. Valahogy mindig a saját világában létezett. Most is, mikor ült a padon, nézte a madarak parádéját a víz felett, arra gondolt, vajon fel tudta volna adni teljesen a szabadságát. Nagyot sóhajtott, de ebben benne volt egy halk ‚nem‘ is, ami nem hallható, de így is hatalmas súlya volt.

Voltam masszőrnél, aki eléggé beparáztatott, pont annyira, hogy saját kereteimen belül életmódot váltsak.

Kértem talpreflexológiát is, mert régen csináltuk már, és nagyon fáradékony vagyok mostanában, kissé nyomaszt a nemsokára esedékes vérvétel is.

Bár azt mondta, nincs nagy baj szerinte, de majdnem minden szervemhez tartozó pont érzékeny volt, különösen a lép, máj, pajzsmirigy.

Jó alany vagyok, nagyon rám lehet ijeszteni, és Anikóban vakon bízom. Évente kétszer biztos előfordul, hogy valamit javasol, infralámpát, teákat, porokat. Ilyenkor rohanok, és mindent megveszek.

Most kicsit jobban elgondolkoztam ezen a dolgon, kérdezett, miközben kezelt, mennyi cukrot eszem, lisztet, ilyenek. Mondtam hogy reggelire két tejszelet, banán, cukros üdítő, bár arról nemrég leszoktam, esetleg joghurt. Ebédelni ritkán ebédelek, általában este hatkor eszem először normálisan, utána bejátszik egy kis csokiskeksz, fagyi, minden szar.

Ahogy kimondtam, elborzadtam, hogy tényleg, nem figyelek oda arra, mit eszem.

Vannak periodusok meg fellángolások, amikor igen, de alapvetően nem.

Anikó megparancsolta, hogy igyak galajteát, négy liter vizet (megállapodtunk, hogy uborkás vagy citromos / limos víz mehet), és semmi cukrot és fehérlisztet ne egyek legalább két hónapig.

Azt mondta, általánosan ki vagyok merülve, ezen a meleg sem segít, és sokkal jobban oda kellene figyelnem magamra.

Kijöttem tőle, rohantam a bioboltba, vettem chia magot, zabot, teát, datolya szirupot cukor helyett.  Már attól jobban érzem magam, hogy kimondtam, beláttam, hogy változtatnom kell.

Anikó nagyon tud hatni rám, öt éve fontos pillér és csekkolási pont az életemben.  Mikor Bencével való szakítási időszak idején voltam nála, azt kérdezte, hogy „Meg akarsz halni?“ Le voltam fogyva, teljesen kész voltam. Annyira erős volt tőle a mondat, hogy asszem onnantól mentem felfele, ha nagyon kis lépesekben is.

Sokat gondolok Vikire, ma egy éve halt meg. Ha mellettem sem lett volna senki, el tudtam volna jutni arra a szintre, amire ő? Nem hiszem, de lehet hogy közel tudtam volna kerülni hozzá.

Második napja nem eszem cukrot, úgy hogy van itthon vaníliás karika, gumicukor, csokis nápolyi, csoki és tejberízs is. Ha nagyon keresgélnék, lehet hogy találnék mást is. Nem tudom, mennyire kemény vállalás, hogy ezekkel élek együtt, de amikor abbahagytam az ivást, akkor is volt itthon alkohol. Most is van.

Tényleg eljött az idő hogy tudatosabb legyek, ha nem akarom hogy később legyen valami. Egyre több idő, kitartás és pénz hogy ne essek szét.

Masszőr rakja össze a lelkemet és a testemet, manualterapheuta ha már nagyon szétesett, folyamatos ellenőrzés alatt vagyok a kórház által, és mindig van valami topic ami miatt orvoshoz kell menni, szerencsére azért nem gyakran.

Lassan célcsoportja leszek az egészségmegőrző és az élethosszabbítás illúzióját (?) kínáló iparágnak.

Kezdem összerakni Viki halálát, vagyis ami odáig vezetett.

Sokszor mondtam, hogy ott voltam, miért nem fogadta el a segítséget, miért nem támaszkodott teljes erejéből rám?

Sokat gondolkozom erről azóta is és azt mindig elfelejtem, hogy Viki nem akart rámakaszkodni, miközben látta, nekem is sok gondom van. Amikor ő ebbe az egészbe belecsúszott, akkor nekem beteg volt, majd meghalt az anyukám, szakítottam Bencével, apám kórházba került kétszer is, szóval volt minden. Panaszkodtam is eleget, hogy kiadjam magamból a fájdalmam egy részét, mégis hogy gondolhattam, hogy támaszt jelentek neki.

Tudom, az voltam, de csak egy szintig. A szülők és talán egy jó párkapcsolat lehet az, amikor a másik teljes mellszélességgel melletted van, kérni sem kell, figyel, és ha baj van, segít. A barátok is persze, de közben mindenki másban van.

Sajnálom e, hogy nem szóltam többször, nem voltam kellően erőszakos? Igen, mert lehetett volna segíteni. Ehhez neki is akarnia kellett volna, amiben már nem vagyok ennyire biztos.

A legsokkolóbb az, hogy sokan tudták, sokan szóltak, munkahely, olyan barátok, akikkel én nem voltam kapcsolatban. Az információ mégis megrekedt.  Senki nem szólt a másiknak, csak elmondta Vikinek a gondolatait, ebből sokszor összeveszés lett, és Viki daccból nem változtatott, a végén pedig már túl késő volt, még jobban el kellett kenni a dolgot, nem venni róla tudomást, leöblíteni vodkával, hogy az a belső motoszkáló, aggódó érzés is teljesen elmúljon.

Gondolkoztam, hogy beszélek a nővérével, kollegáival, de aztán elmaradt.  Nem akartam Viki háta mögött szervezkedni, úgy hogy ő nem akarja. Valószínű más is így gondolta.

Visszapörgetem az eseményeket, és teljesen kész vagyok a gondolattól, hogy még mindig élhetne.

Pár nap múlva lesz egy éve, hogy kihívtam a mentőket. Most lesz egy éve, hogy nincs akinek elmondhatom, mit érzek. Nagyon fura érzés. Mintha megszoktam volna, legalábbis azt hiszem, de akkor a semmiből jön egy érzés, ami teljesen lebénít.

Előkerült egy email, amiben Viki összeszedi, hány albérletben lakott.  Kevesebb, mint két évvel a halála előtt íródott.  Huszonegy év, tizenhét elbérlet. A tizenegyediknél (egyik kedvenc számom) ismertem meg. Az utolsóra, amiről nem gondoltam volna, hogy utolsó lesz, sőt a válaszban azt írtam, „lesz még Párizs is“, azt írta, hogy „ki tudja, hogy ott mi lesz?“ Mindegyikhez írt egy – két mondatot, és az utolsóra ezt.

Ki tudja, hogy ott mi lesz? Teljes elveszettség, vodka, aztán az a sok vér a padlón.

Nem tudom, mi van a macskával, pár hónapja még írt Dénes bácsi, hogy jól van, képeket is küldött. Egyszer, Karácsony előtt össze is futottam vele, küldtem ételt és almot ajándékba, és szerintem Vali is szokott pénzt utalni időnként. Meg mondtuk is neki, ha kell valami, szóljon. Szokott is néha.

Olyan mintha ezer éve történt volna mindez, közben pedig nagyon közeli.

Javier odament az ablakhoz. Vakítóan tűzött a Nap, alig tudta nyitva tartani a szemét. Sok gondolat volt a fejében, de nem merte tovább szőni őket.  Sóhajtott, meleg pára illant el az orra előtt. Az a folyamatos, szűnni nem akaró hiányérzet teljesen lebénította. Behúzta a függönyt, de még kinézett a tetőkre és az égre. Érezte, hogy ott van, valahol ott kering körülötte a hiány tárgya, de megfoghatatlansága fokozta a feszítő érzést.  Újabb sóhajtás és a függöny teljesen elzárta a beömlő fényt.

Egy ideje elkezdett nyomasztani az idő múlása. Nem a számok, mert azok nem érdeklenek, hanem sokkal inkább az elmulasztott lehetőségek, a számvetés, hogy mit, vagy mit nem értem el.

Nem lettem sokkal stabilabb sem egzisztenciálisan, sem érzelmileg. Nincs semmim, ami az enyém lenne, csak az élmények, amiket megértem. Lelkileg talán mégis fejlődtem, ha az erősödés annak számít. Sokszor úgy érzem, hogy egy száguldó vonaton ülök és nézek vissza. Csak elmosódott alakokat látok.

Elmosódott bennem az anyám és Viki is. Az idő is, de én is igyekeztem felgyorsítani, hogy ne fájjon annyira.  Mostanában szoktam anyámmal, meg nagyon halványan Vikivel is álmodni.

Nem rosszak, de nagyon megterhelőek, legalábbis azok a részek, amikre emlékszem, de tudom, sokkal mélyebbek ezek. Ma éjjel valami olyasmi volt, hogy kérdeztem apámat, hogy hol lakik az anyám. Valamiért nem válaszolt, ezért felhívtam anyámat, aki mondta, hogy ugyanabban az utcában, csak egy másik házszám. A lakásunk melletti. Valami ilyesmi is rémlik, hogy olyan volt, mintha elváltak volna, és ezért laktak külön. Nagyon fura volt, és élénk, szerencsére csak egy részére emlékszem, másnap reggelre meg még kevesebbre. Így is megvisel eléggé.

Vikivel nem tudok mit kezdeni, nem gondolok rá, mintha elutazott volna, egy olyan helyre, ahol nincs térerő, vagy rehabon van Los Angeles-ben. Amióta máshol van az irodám kevesebbet, de szoktam elmenni a lakása előtt. Nagyon nehéz a közelében is lenni.  Ma délután voltam abban a közértben, ahova akkor szaladtam be, amikor elvitték a mentők. Ritkán járok oda, de most is végigfutott a hátamon a hideg, mert látni a házat a bejárattól. Azt hiszem, soha nem fogom azt a két hetet elfelejteni. Mint ahogy azt a közel két évet, amit Anyával töltöttem a szikla legszélén.

Erősítenek, felnőtté tesznek, de mi a hasznuk?

Az, hogy tudjuk, bármit képesek vagyunk túlélni? Szóval ez előrevetíti, hogy sokkal rosszabb dolgok is fognak történni, ez csak a kezdet volt, a felkészítés?

Annyi tervem és reményem volt (van?), amivel azt gondoltam, mostanra már stabil leszek. Tudom, szerencsés vagyok sok szempontból, de egy ponton megrekedtem. Senki nem hibás ebben, csakis én. Sok mindent lehet a körülményekre fogni, de akkor, ott, ha nem vagyok annyira éretlen, sok minden lehettem volna. Persze, én vagyok aki folyamatosan üvöltve hangoztatja, hogy „nekem még medencés házam lesz, valahogy alakul, nem tudom, hogyan, de érzem.“ , de vajon elhiszem még ezt?

Azt hiszem, annyit gondolkoztam már rajta, hogy igen. Egyre halványul ez is, de még jól látom magam előtt. Ha meg nem, akkor pedig mennyivel jobb, hogy pár évtizedig elhittem.

Nem tudom miért, de nem nagyon kopott ki belőlem a gyerekkori álmodozás. Egy másik világban éltem akkor is, és most is. Talán féltem a valóságtól és így maradt.

Nagyon nehezen hozok meg döntéseket, és egyre rosszabb a helyzet. Általában megvárom, hogy maguktól történjenek a dolgok, ami tudom, nem jó, és igyekszem dolgozni rajta, de nem megy túl könnyen. 

Bencével már laktunk együtt, volt olyan is, mikor ő egy hétből három napot nem volt Budapesten, és olyan is, amikor állandóan itt lakott. Ennek a 2016-os szakításunk vetett véget. Sose fogom elfelejteni azt az arcot, mikor elköltözött. Nem volt benne fájdalom, sokkal inkább megkönnyebbülés. Én ettől még jobban kiborultam, és következett egy négy hónapos pokol, amikor nem tudtam magammal mit kezdeni.

Mikor újra összejöttünk szintén 2016-ban, akkor nem költöztünk össze. Eltelt lassan három év, ő két emberrel cuccolt össze, akiket akkor még nem ismert, bár később sem változott barátsággá az együttélés. Jól érezte magát, volt privát szférája a lakáson belül és amúgy is. Nekem is jól esett, hogy vannak napok, amikor nem kell előtte mutatkoznom. Túl fáradt, depressziós voltam, vagy csak jobb volt egyedül lenni.

Bence albérletét felmondták egy hónappal ezelőtt, cuccait az irodájába és hozzám hozta. Ide csak a legszükségesebbeket, a lakásom így is olyan, mint egy bútorraktár.

Volt pár hónapja olyan terv, hogy összeköltözünk, de a lakások, amiket néztünk, vagy nem voltak tökéletesek számunkra, vagy én bizonytalanodtam el abban, képes vagyok e itthagyni azt a lakást, ahol gyakorlatilag felnőttem, tizenhárom éve az életem része. Tudom, hogy nem tart semmi örökké, mint ahogy ez sem, és lehet, jobb lenne nem megvárni, amíg közlik, egy hónapom van kiköltözni, mert a tulajnak esetleg más tervei vannak a lakással. Plusz olyan kedvezményesen bérlem, hogy hiba lenne feladni. Hiba lenne ittmaradni is. A döntések, ugye.

Felmerült most is, hogy mi lesz a továbbiakban, hogyan haladunk tovább.

Én mondtam neki, hogy természetesen lakhat itt, nem fogom kitenni, de pusztán kényszerből nem szeretnék összeköltözni. Pláne egy olyan helyre, ahol tudjuk, hogy nem férünk el rendesen, teljesen más ritmusban élünk, és itt ment tönkre három éve az egész. Nem megértő, közös célt kereső beszélgetések voltak ezek, hanem veszekedések, kiabálásokkal, dühvel tarkított drámák, amiket nagyon nehezen viseltem.

Vannak praktikus okai annak, hogy itt lakjon, mivel a hét nagy részét úgyis itt tölti, minek fizetni egy kis és szar lakásért egy vagyont, nem állunk úgy, hogy ez reális lenne. Ugyanakkor ragaszkodom a szabadságomhoz, ahhoz, hogy egyedül legyek, és tényleg túl sok minden történt itt, nem mindig jó dolgok, ahhoz, hogy kételkedjek. Csupán anyagi megfontolásból kockáztassam, hogy tönkremenjen újra? Persze, lehet azt mondani, hogy aki szereti a másikat, szereti húsz négyzetméteren is, nemhogy harmincheten, de azért egy hét éves kapcsolat nem feltétlen a rózsaszín ködről szól.

Napokig ment a vita, hogy én nem szeretem, nem akarok elmenni innen, de egyik lakás sem jó nekem. Nagyon megterhelt és megviselt ez a pár nap, de sikerült lehiggadnunk. Ehhez kellett pár nap, amikor ő a kanapén aludt, rengeteg üvöltözés, olyan mondatok elcsattanása, amiket csak remélni tudom, hogy eggyikünk sem mondott komolyan, csak a feszültség hozta őket felszínre.

Iszonyú nehéz egy kapcsolat, nem is gondoltam volna. És ez még csak hét év.  Két férfi is nehéz eset együtt, az is, hogy a célok sem feltétlen azonosak.

Akkor meg érdemes? Nem tudom, de nem adok fel könnyen egy olyan dolgot, ami köztünk van. Kevés ember van az ember életében, akik bármit megtennének a másikért. Szerintem az ember szülein kívül a mellette lévő személy képes erre, szerencsés esetben. Ahogy elveszti az ember a szüleit (vagy csak az egyiket, mint nálam, a bástyát, az Anyámat), akkor nagyon hirtelen felnő. Nem lesz olyan, aki valóban zsigeri ösztönből állna melletted, aki éjjel kettőkör is segítséget nyújtana neked. Bence ilyen, és ezt meg kell becsülnöm.

Felmerül bennem az is, hogy honnan tudom, hogy ez megszokás vagy szerelem, vagy minimum szeretet. Nem tudom, de a karmikus találkozásunk nem lehet véletlen, és az sem, hogy a rengeteg vita ellenére még mindig együtt vagyunk.

Sokat gondolkoztam ezen, mérlegeltem a veszekedés közben kimondott szavakat, lefejtettem róluk a dühöt, hogy csak a nyers tények maradjanak. Tarthattam volna magam az elképzeléseimhez, de nem akartam több feszültséget és sok érv is célbaért. Lehetett volna normálisan is megbeszélni, de úgy tűnik mindketten túl forrófejűek vagyunk ehhez.

Azt mondtam neki, hogy rendben, próbáljuk meg első körben szeptember végéig aztán meglátjuk. Azt a pénzt amit mindketten megspórolunk ezzel, költsük nyaralásra. Nem volt betervezve, de menjünk el újra, harmadszor is Szardíniára, kvázi olyan pénzől, amivel egyikünk sem számolt.  Nem tudom mi lesz utána, de azt sem szeretném, hogy csak azért maradna így, mert kényelmes. Ha működik, az más, de csak anyagi és kényelmi szempontból ne hozznunk döntéseket.

Volt még egy feltételem. Ha kapok bármilyen lehetőséget, hogy Spanyolországban lehetek 1 – 2- 3 hónapig, akkor mehessek, és ne legyen úgy beállítva, hogy amíg én kint vagyok, ő tartja a frontot.  Jogos, hogy ha én kimegyek, akkor nem várhatom el tőle, hogy fizesse a lakását, és közben nálam vigyázzon a macskára.  Tudja, hogy szeretnék elköltözni, és minden lehetőséget figyelek, ami ezzel kapcsolatos. Neki ez nehezebb, bár nekem sem könnyű, neki a munkája miatt lenne kockázatos a váltás. Húsz éve épít valamit, amit nehéz lenullázni.  Ha jönne is, akkor is úgy, hogy én előre megyek, és meglátjuk.

Fontos nekem, de az álmaim is fontosak, és az lenne a cél hogy a két álomban találjunk kapcsolódási pontokat. Nem tudom, mi lesz, de kicsit nyomaszt, hogy nem haladok előre. Olyan, mintha megrekedtem volna egy ponton. Fel kell nőnöm a feladathoz, és döntéseket kell hoznom, még akkor is ha benne van a kockázata, hogy elrontok valamit.

Olyan vagyok, mint egy időzített bomba, legalábbis érzelmileg. Vagy öregszem, vagy elfáradtam, nem tudom, de sokszor hirtelen öntenek el az érzések. Vegyesek, jók, rosszak, de nagyon intenzívek.

Zömmel azért az elmúlt időszak megélt, de valószínű fel nem dolgozott traumái jönnek elő, olyan hirtelen, hogy magam is meglepődök.

Hamar el is múlnak, nem adva lehetőséget arra, hogy léphessek egyet előre.

Vagy ez sose fog bekövetkezni? Mindig ugyanolyan fájó és keserű marad?

Nem tudom, de az biztos, hogy az idő előrehaladtával egyre sebezhetőbb leszek. Egyre nehezebben viselem a bizonytalanságot is, a másoktól való függést.

Azt, hogy nem látom előre magam még egy évre sem, nem tudom, mi lesz, kivel, hol. Semmit nem tudok, csak beszélek a levegőbe, hogy egyszer nagy házam lesz medencével, lakásom Spanyolországban, gondtalan életem, de egyre kevésbé hiszem el, hogy megvalósul.

Persze, feladni nem vagyok hajlandó, mert az egyenlő lenne azzal, hogy az életemet is feladtam, de akkor is, gyerekként, fiatalként még mindenki bólogat, hogy teljesen lehetséges, amit kívánok, még akkor is ha jelen helyzetben ez nem tűnik valóságosnak, közel a negyven fele, magamnak is felteszem a kérdést, amit mások is teljesen joggal tesznek fel nekem: „mégis hogyan? Tettél, teszel érte? Folyamatban van?“ Nem tudok ezekre válaszolni, és nem is kell.

Jobban érzem magam attól hogy elhiszem, hogy egyszer teljesülnek az álmaim, de előbb észre kellene vennem azokat, amik teljesültek már.

Mindig utazni vágytam, csak ez számított, és ez sikerült is, sok helyen voltam, és az utazás mindig az életem része marad. Szerettem volna háziállatot, nekem van a legcsodálatosabb a Világon, szerető társat, megvan. Persze, semmi sem tart örökké, de a jelennek kellene örülni, nem a jövőt hajszolni, vagy elemezni a múltat.

Tulajdonképpen mit akarok még? Talán azt hogy ne legyek kiszolgáltatva, legyen saját tulajdonom, és ne attól függjön az életem, hogy mit tervez a lakástulajdonos, vagy attól, hogy ki, milyen munkát ad nekem.

Tudom, mindenki ezt szeretné, kimondva vagy kimondatlanul, de ahogy megy az idő egyre jobban nyomaszt, hogy mik azok, amiket nem sikerült elérnem.

Lehet, nem dolgoztam értük célzottan, nem tettem meg értük mindent, de elkezdtem a szokásosnál is érzékenyebb lenni, és belátni, hogy abban a korban vagyok, hogy nem elég ha azt mondom, hogy egyszer a tengernél fogok élni, teljesen mindegy, milyen anyagi körülmények között, most már tennem is kellene érte, nem csak a pillanatnyi dolgokat hajszolni.

Ugyanakkor pedig az is valós félelmem, hogy ameddig kvázi készülök a nagy durranásra, addig elmegy mellettem az egész élet.

Nagyon nehéz az egyensúly, valószínű azt a legdurvább feladat megtartani.

Az hogy sikerül e, sajnos csak a végén derül ki, hatalmas múltidővel.

Meg kellene tanulnom meditálni, lenyugodni, nem aggódni, mert egyre nehezebben viselem a saját magam szélsőséges megnyílvánulásait, és akkor nem beszélem még a környezetem reakcióiról. Fegyelmezett vagyok, de így is sokszor felrobban bennem valami, legyen az jó, vagy rossz, és olyan szélsőséges pályákon mozgok, hogy nyílván elviselhetetlen vagyok.

Megfogadtam, változtatok rajta. Az élet folyamatos fejlődés, persze amire úgymond eljutunk valameddig, addigra vége van.

Sokan mondják, túl sokat gondolkozom, de nem is értem, hogy lehetne másképpen.

Folyamatosan jár az agyam, és ha ennek nagy százaléka azzal kapcsolatos lenne, hogy oldjam meg az életem, akkor nem azon agyalnék, hogy mit rontottam el.