Szokásos nyári vérvétel, nagyon aggódtam miatta. Azt hiszem, soha nem fogom megszokni, hogy bár már amióta gyógyszert szedek ritkábban, de meg kell jelenjek az ambulancián.

Elhatároztam, később megyek, mint mostanában mindig, ezzel elkerülve azokat, akik esetleg munka előtt ugranak be egy jó kis vérvételre. Persze, lehet, hogy más is így gondolkozik, mert most sem voltak kevesen. Már megtorpantam volna a sarkon, eszembe juttott, várok kicsit, amíg nem látom valahogy, mennyien vannak bent, de aztán nyeltem egy nagyot, és anyukám állandóan hangoztatott mondatát mantráztam. „Azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.“ Hatalmas lendülettel fordultam balra, ezzel a mozdulattal megcélozva az ajtót, ami ilyenkor jó időben mindig nyitva van.

Rosszabb, mikor még fel is kell tépni. Most csak belibbentem, szinte bezuhantam a kis váróba, ahol körülbelül hatan ültek. Nem nagyon néztem körbe, csak nyomtam egy „Hello!“-t. Mikor leültem, és rendeztem soraim, néztem kicsit körbe, de senkit nem ismertem, bár (ilyenkor szerencsére) nem látok túl jól, pláne zárt térben. Volt két korombeli, és idősebbek is, sőt két nő is.

Nem ültem ott öt perce, mikor Klári nővér kinyitotta az ajtót, és rámnézett, intve, menjek, előttem már bementek ketten, pár perccel korábban.  Nem tudtam megállapítani, hogy nekem, vagy a mellettem ülőnek int, így ülve maradtam egészen addig, ameddig egyértelművé nem tette, hogy én következem.  Meg is lepődtem, mert most jöttem, vannak előttem páran, bár lehet, hogy ők nem vérvételre, csak receptre, vagy az orvosra várnak.

Kiderült, azért szólt Klári nővér, mert azt hitte most nincs vérvétel, csak recept, így a kezembe nyomta a két receptet, ami már egyszerre kiváltható (négy hónap) „különleges életkörülményre hivatkozva“ (külföldön élek, „külföldön élek“.), és egy darab papírt a következő, négy hónap múlva esedékes időponttal.

Már nem három havonta kell járnom, hanem csak négy, mert így hogy egyszerre kapok meg minden gyógyszert, akkor kell mennem, ha elfogy, és mivel maxiumum négy hónap írható fel egyszerre, így tolódtak a hónapok.

„De ma van vérvétel is, nem?“ –értetlenkedtem kezemben a receptekkel.

„Nincs!“ – vágta rá Klári.

„Én határozottan arra emlékszem, hogy van.“ – erősködtem, de miközben mondtam, nem voltam benne száz százalékig biztos.

Múltkor is úgy jöttem, hogy vérvétel, és kiderült hogy nem. Összekeverem állandóan, amint kilépek az ambulancia ajtaján, és minél messzebbre próbálok kerülni a helytől, igyekszem azonnal elfelejteni, miért is járok ide. Törli az agyam. Védekező mechanizmus. Annyit rágódtam rajta, hogy már nem akarok.

Klári nővér rámnézett, már ő sem volt biztos benne, de kértem, hogy nézze meg. Pár pillanatra eltünt az egyik vizsgáló ajtaja mögött, majd azzal jött vissza, hogy igazam volt, van ma vérvétel.

Nem volt hiábavaló, hogy próbáltam sokáig aludni, hogy ne kelljen kávé és reggeli nélkül órákat eltöltenem itthon, így hogy direkt a rendelési idő végefele érkeztem.

„Kivételesen igazam volt, bár mindig össze- vissza keverem.“ – mondtam zavaromban, miközben követtem Klárit a vizsgálóba, ahol egy doktornő épp recepteket nyomtatott az asztalnál. Azt hiszem, Bence orvosa volt, de nem vagyok benne biztos.

Egy ágyra kellett felülnöm, nem volt máshol hely, ott vette a vért. 

„Lesz nyaralás?“ – kérdeztem, miközben szisszentem egyet a tű szúrásától.

„Lesz majd augusztusban.“ – válaszolta a nővérke, aki már a hangsúllyal nyomatékosította, hogy nagyon várja, és ráfér.

„Egy hét, két hét?“ – csevegtem tovább, mintha csak a lépcsőházban futottunk volna össze, és nem egy HIV ambulancián épp a véremtől szabadítana meg, hogy kimondja az íteletet, működik e a terápia.

„Kettő, de olyan hamar elmegy.“ – érkezett a sóhajtással teli válasz.

„Aztán pedig kezdődik a tél, fú az hosszú.“ – sopánkodtam, nem mintha nekem számítana, mennyi szabadságot veszek ki.

„Igen, tudod hány szabadnapom van? Hat hét! Ebből kettő a nyár, Karácsony, azán pár nap közben, és ennyi, elment.“ – folytatta Klári nővér.

Hümmögtem miközben a hatodik ampulla is megtelt.

Kérdeztem, hogy jövő héten bemehetek e az eredményért. Mondta, persze, de a vírus nem lesz meg, csak három hét múlva.  Az nem is olyan fontos, mert ha kimutatható valami, az régen rossz, mert akkor valami nem működik jól, és arra nem is akarok gondolni.  A vérképemre vagyok kíváncsi, hogy azok az értékek, amik decemberben kilengést mutattak, visszaálltak e.

Kicsit megkönnyebbültem, mikor pár pillanatig azt hittem, nincs vérvétel, de szembe kell néznem néha ezzel a dologgal, talán meg is nyugszom tőle. Remélem.

Kiviharzottam a rendelőből, magam mögött hagyva egy hangos „Hello!“ – t, hogy kint lehessek újra a szabadban. Szinte menekülök ilyenkor, minél messzebb kerüljek ettől a helytől.

A patikában volt pár ember azok közül, akik szintén ott voltak ahol én, váltották ki a gyógyszereket.  Ijesztő, amikor hátulról kihoznak nyolc doboz gyógyszert. Egyenként kicsomagolom, és kidobom a kihelyezett doboztartóba a felesleges papírhulladékot, kevesebb helyet foglaljon, de akkor is kemény, ahogy zörgök hazafele ezzel a rengeteg kemikáliával.

Nagyon hamar túlestem ma rajta, olyan volt, mintha csak behunytam volna a szemem egy pillanatra, és már kint is voltam. Ilyenkor nem vagyok magamnál, túl sok az emlék, a gondolat, az aggodalom.

Erőt kell vennem magamon, mert van még feladatom azzal, hogy elfogadjam végre a történteket.