Bár már nem pörgetem bele magam az engem körülvevő közönybe és gyűlöletbe, mégis sokat gondolkozom rajta. A fő baj az, hogy nincsen meg az emberekben a szolidarítás, hogy másokért kiálljanak, esetleg olyanokért, ahova nem tartoznak, ami közvetlenül nem érinti őket.
Nehéz, de tanulható folyamat, mert az szerintem az emberekben benne van a szándék, de hagyja hogy elnyomják bennük.
Vagy ő maga, vagy a környezet.
„Nem vagyok buzi, nem érdekel, nem is ismerek buzikat.“ – lehet sokszor hallani, miközben nyílvánvaló hogy ez nem igaz. Soha nem tudhatja az ember, mikor találkozik ezzel életében, és persze, nyílván van meleg a környezetében, maximum nem tud róla.
Szerencsére nem érint a fogyatékosság, közvetlen környezetemben sincs jelen, bár ismerek embereket. Ha van időm, kötelességemnek érzem, hogy elmenjek a rehab critical mass –ra, mert a társadalom része vagyok, felelősséggel tartozom, és ez fordítva is igaz.
Nem lehet úgy egy egészbe tartozni, hogy ne foglalkoznánk mással, csak magunkkal.
Nem csak azért, mert mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a mi ügyünkért kellene sok embernek kiállnia, hanem azért is, mert alapnak kellene lennie, hogy odafigyelünk a körülöttünk lévőkre.
Alap lenne egy társasházban, az utcán, mindenhol.
Aki pedig nem tud ezzel azonosulni, annak javasolnám, hogy költözzön ki egy tanyára, ahol se szomszéd, semmi nincs, és akkor nem kell másokkal foglalkozni. Persze, ezek az emberek pont ezt szeretik, mások felett ítélkezni és okosnak hit dolgokat mondani.
„Alig vannak fogyatékosok.“ – persze, mert a többség nem hagyja el a lakást, mert nincs megfelelő élettér kialakítva neki az adott városban. A lakosság sem tudja kezelni őket, nem szokott hozzájuk, nem tudja, hogyan viselkedjen.
Nyugaton sincs arányaiban több fogyatékos, de mégis többet látni az utcán, mert van lehetősége amennyire lehet teljes életet élni, legalábbis kihozni abból a maximumot, ami van.
Egy idős embert sem írnak le hatvanöt felett, hanem onnantól is kezdődik egy szakasz, ami ugyanolyan értékes lehet, mint a többi. Itt csak legyintenek az onkológián, hogy hatvanhét évesen hova küzdjön egy beteg asszony?
Sok mindennel összefügg ez, a felgyorsult élet sem tesz jót annak, hogyan bánunk a többi emberrel, de rá kellene jönnie mindenkinek, hogy attól ha vannak olyan emberek körülöttünk, akik valamiben mások, attól nekünk nem lesz rosszabb, nekünk nem jut keveebb valamiből, és még tanulhatunk is tőlük.
Tanulhatunk abból hogy egy mozgássérült hogyan küzd minden nap, hogy eljusson A –ból B-be, ami nekünk teljesen természetes, így átértekelve a mi napi bajainknak hitt hisztiket. Abból hogy egy meleg hogyan látja a Világot, miket lát meg belőle. Abból hogy egy más vallást gyakorló milyen pillérek mentén halad az életben.
Van egy elcsépelt, de örökigaz‘ idézet Martin Niemöller, német teológustól, ami szerintem mindent elmond erről. Könnyen behelyettesíthetőek a mostani társadalmi csoportok.
"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, |
|
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, |
|
Amikor a szocialistákat bezárták, |
|
Amikor a zsidókat bezárták, |
|
Amikorra engem vittek el, |