Nagyon nehezen hozok meg döntéseket, és egyre rosszabb a helyzet. Általában megvárom, hogy maguktól történjenek a dolgok, ami tudom, nem jó, és igyekszem dolgozni rajta, de nem megy túl könnyen. 

Bencével már laktunk együtt, volt olyan is, mikor ő egy hétből három napot nem volt Budapesten, és olyan is, amikor állandóan itt lakott. Ennek a 2016-os szakításunk vetett véget. Sose fogom elfelejteni azt az arcot, mikor elköltözött. Nem volt benne fájdalom, sokkal inkább megkönnyebbülés. Én ettől még jobban kiborultam, és következett egy négy hónapos pokol, amikor nem tudtam magammal mit kezdeni.

Mikor újra összejöttünk szintén 2016-ban, akkor nem költöztünk össze. Eltelt lassan három év, ő két emberrel cuccolt össze, akiket akkor még nem ismert, bár később sem változott barátsággá az együttélés. Jól érezte magát, volt privát szférája a lakáson belül és amúgy is. Nekem is jól esett, hogy vannak napok, amikor nem kell előtte mutatkoznom. Túl fáradt, depressziós voltam, vagy csak jobb volt egyedül lenni.

Bence albérletét felmondták egy hónappal ezelőtt, cuccait az irodájába és hozzám hozta. Ide csak a legszükségesebbeket, a lakásom így is olyan, mint egy bútorraktár.

Volt pár hónapja olyan terv, hogy összeköltözünk, de a lakások, amiket néztünk, vagy nem voltak tökéletesek számunkra, vagy én bizonytalanodtam el abban, képes vagyok e itthagyni azt a lakást, ahol gyakorlatilag felnőttem, tizenhárom éve az életem része. Tudom, hogy nem tart semmi örökké, mint ahogy ez sem, és lehet, jobb lenne nem megvárni, amíg közlik, egy hónapom van kiköltözni, mert a tulajnak esetleg más tervei vannak a lakással. Plusz olyan kedvezményesen bérlem, hogy hiba lenne feladni. Hiba lenne ittmaradni is. A döntések, ugye.

Felmerült most is, hogy mi lesz a továbbiakban, hogyan haladunk tovább.

Én mondtam neki, hogy természetesen lakhat itt, nem fogom kitenni, de pusztán kényszerből nem szeretnék összeköltözni. Pláne egy olyan helyre, ahol tudjuk, hogy nem férünk el rendesen, teljesen más ritmusban élünk, és itt ment tönkre három éve az egész. Nem megértő, közös célt kereső beszélgetések voltak ezek, hanem veszekedések, kiabálásokkal, dühvel tarkított drámák, amiket nagyon nehezen viseltem.

Vannak praktikus okai annak, hogy itt lakjon, mivel a hét nagy részét úgyis itt tölti, minek fizetni egy kis és szar lakásért egy vagyont, nem állunk úgy, hogy ez reális lenne. Ugyanakkor ragaszkodom a szabadságomhoz, ahhoz, hogy egyedül legyek, és tényleg túl sok minden történt itt, nem mindig jó dolgok, ahhoz, hogy kételkedjek. Csupán anyagi megfontolásból kockáztassam, hogy tönkremenjen újra? Persze, lehet azt mondani, hogy aki szereti a másikat, szereti húsz négyzetméteren is, nemhogy harmincheten, de azért egy hét éves kapcsolat nem feltétlen a rózsaszín ködről szól.

Napokig ment a vita, hogy én nem szeretem, nem akarok elmenni innen, de egyik lakás sem jó nekem. Nagyon megterhelt és megviselt ez a pár nap, de sikerült lehiggadnunk. Ehhez kellett pár nap, amikor ő a kanapén aludt, rengeteg üvöltözés, olyan mondatok elcsattanása, amiket csak remélni tudom, hogy eggyikünk sem mondott komolyan, csak a feszültség hozta őket felszínre.

Iszonyú nehéz egy kapcsolat, nem is gondoltam volna. És ez még csak hét év.  Két férfi is nehéz eset együtt, az is, hogy a célok sem feltétlen azonosak.

Akkor meg érdemes? Nem tudom, de nem adok fel könnyen egy olyan dolgot, ami köztünk van. Kevés ember van az ember életében, akik bármit megtennének a másikért. Szerintem az ember szülein kívül a mellette lévő személy képes erre, szerencsés esetben. Ahogy elveszti az ember a szüleit (vagy csak az egyiket, mint nálam, a bástyát, az Anyámat), akkor nagyon hirtelen felnő. Nem lesz olyan, aki valóban zsigeri ösztönből állna melletted, aki éjjel kettőkör is segítséget nyújtana neked. Bence ilyen, és ezt meg kell becsülnöm.

Felmerül bennem az is, hogy honnan tudom, hogy ez megszokás vagy szerelem, vagy minimum szeretet. Nem tudom, de a karmikus találkozásunk nem lehet véletlen, és az sem, hogy a rengeteg vita ellenére még mindig együtt vagyunk.

Sokat gondolkoztam ezen, mérlegeltem a veszekedés közben kimondott szavakat, lefejtettem róluk a dühöt, hogy csak a nyers tények maradjanak. Tarthattam volna magam az elképzeléseimhez, de nem akartam több feszültséget és sok érv is célbaért. Lehetett volna normálisan is megbeszélni, de úgy tűnik mindketten túl forrófejűek vagyunk ehhez.

Azt mondtam neki, hogy rendben, próbáljuk meg első körben szeptember végéig aztán meglátjuk. Azt a pénzt amit mindketten megspórolunk ezzel, költsük nyaralásra. Nem volt betervezve, de menjünk el újra, harmadszor is Szardíniára, kvázi olyan pénzől, amivel egyikünk sem számolt.  Nem tudom mi lesz utána, de azt sem szeretném, hogy csak azért maradna így, mert kényelmes. Ha működik, az más, de csak anyagi és kényelmi szempontból ne hozznunk döntéseket.

Volt még egy feltételem. Ha kapok bármilyen lehetőséget, hogy Spanyolországban lehetek 1 – 2- 3 hónapig, akkor mehessek, és ne legyen úgy beállítva, hogy amíg én kint vagyok, ő tartja a frontot.  Jogos, hogy ha én kimegyek, akkor nem várhatom el tőle, hogy fizesse a lakását, és közben nálam vigyázzon a macskára.  Tudja, hogy szeretnék elköltözni, és minden lehetőséget figyelek, ami ezzel kapcsolatos. Neki ez nehezebb, bár nekem sem könnyű, neki a munkája miatt lenne kockázatos a váltás. Húsz éve épít valamit, amit nehéz lenullázni.  Ha jönne is, akkor is úgy, hogy én előre megyek, és meglátjuk.

Fontos nekem, de az álmaim is fontosak, és az lenne a cél hogy a két álomban találjunk kapcsolódási pontokat. Nem tudom, mi lesz, de kicsit nyomaszt, hogy nem haladok előre. Olyan, mintha megrekedtem volna egy ponton. Fel kell nőnöm a feladathoz, és döntéseket kell hoznom, még akkor is ha benne van a kockázata, hogy elrontok valamit.