„Egy kapcsolaton dolgozni kell“ - mondja mindenki, csak senki nem tudja, hogyan.

Hét év sok idő, és sosem tulajdonítottam jelentőséget a bűvös hetesnek, még a kifejezést is utálom.

Mindig voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, távol vagyunk egymástól Bencével, de most olyan szakadékot látok kettőnk között, hogy mikor visszanézek, megijedek a mélységtől és a távolságtól.

Kényszerhelyzetből összeköltöztünk megint, de ez inkább funkcionális, mintsem romantikus.  A teljesen más életritmus, és az, hogy órákat töltünk csak együtt, azt is ingerülten, feszültségben sem segít azon, hogy leküzdjük ezt az időszakot.

Valamelyik nap felhoztam, hogy vajon a tervezett nyárvégi utazás egy kétségbeesett kapkodás, vagy valóban akarjuk? Valóban szeretnénk eltölteni egy hetet együtt? Persze, nyílván jöhetne az automatikus válasz, hogy ki ne szeretne Szardínián egy hetet együtt lenni valakivel? Szinte bárkivel, pláne azzal akit elvileg szeretsz.

Mikor kimondtam, nem voltam biztos a válaszban, és a Bence részéről feltörő düh sem segített benne, hogy egyertelmű igen legyen a belső, és már hangosan kimondott kérdésemre a felelet.

Úgy jött szóba, hogy úgy tűnik, nem tudunk menni, nincs aki vigyázzon Bundira.  Egyértelműnek vettük hogy van, de kiderült, rosszul gondoltuk. Lehet, változik még, de ez az út szerintem elúszott, a tevek szintjén megrekedt. Pedig mennyit tervezgettünk, szállásokat nézegettünk. Mint mindig, én készültem fel az útból, kigyűjtöttem mindent, és prezentáltam Bencének.

Ez lett volna az egyetlen normális nyaralásunk, és valóban az utolsó erőfeszítés, hogy egymásra hangolódjunk, és bízzunk benne, hogy ez kitart valameddig.  Neki is pihenni kell, nekem sem ártana nem csak egyedül utaznom, mert ezek még jobban távolítanak minket egymástól.

Már nem vagyok dühös, mint pár napja, mikor ezen veszekedtünk, sokkal inkább szomorú, fáradt, és egy hang nem jön ki a torkomon.

Most hívott, hogy otthon van, mert csak később kell visszamennie, én az irodában.  Mivel mondta, hogy főzni fog, ezért nem megyek haza, nem férünk el, és nem vagyok abban a hangulatban.  Nem azt mondta, érezve, hogy igenis dolgozni kell ezen, hogy elvisz valahova, vagy csak csináljunk együtt valamit, hanem csak info, hogy hazamegy főzni.

Rettenetesen elfáradtam és csalódott vagyok.

Nem tudom, milyennek kell lennie egy hosszú kapcsolatnak, de nem vagyok benne biztos, hogy ha ilyen, akkor akarom.  Nem tudom, mi az ami kibillentene minket, legalább egy kicsit. Ha nem tudunk elutazni, akkor úgy érzem, a kibaszott bűvös hetes mégis utat tör magának, mert akkor az a pont sem marad, amiben volt remény a jobbra.

Három éve napra pontosan aznap szakítottunk, mint most, pár napja, amikor veszekedtünk. Pontosan ugyanazon a napon. Ijesztő.

Nekem csak annyi kellene, hogy ha aggódom a kapcsolatunkért, akkor ő megnyugtasson, és mondja azt, hogy ez egy ilyen időszak, majd lesz jobb is.  Nem kellenek nagy dolgok, csak ennyi. És hogy tudjunk beszélgetni, ami egyszerűen nem megy. Én majdnem mindent kimondok, akkor is ha megbántok vele másokat. De az nem beszélgetés, hogy elmondok egy sérelmemet, ami bánt, ami miatt rosszul alszom, letört vagyok, és ő kiabálva közli, hogy ez hülyeség és miért pont most hozom ezt fel. Mert most lett elegem. Nem érti. Nem akarom elhinni, hogy ez neki jó. Többször mondtam, hogy ehhez az életformához szerintem egyedül kellene lennie, mert ebbe nem fér bele egy kapcsolat.

Most megint úgy érzem, hogy teljesen elvesztettem minden reményemet, hogy jobb legyen. Nem tudom, mi az, ami át tudna lendíteni ezen, de ahhoz sincs erőm, hogy kinyújtsam érte a kezem.

Javier egyedül érezte magát, egyedül is volt. Voltak kapcsolatai, szerelmek, emlékek, viharok és mély csend, de sosem érezte maximálisan társnak magát. Valahogy mindig a saját világában létezett. Most is, mikor ült a padon, nézte a madarak parádéját a víz felett, arra gondolt, vajon fel tudta volna adni teljesen a szabadságát. Nagyot sóhajtott, de ebben benne volt egy halk ‚nem‘ is, ami nem hallható, de így is hatalmas súlya volt.