Kezdem összerakni Viki halálát, vagyis ami odáig vezetett.

Sokszor mondtam, hogy ott voltam, miért nem fogadta el a segítséget, miért nem támaszkodott teljes erejéből rám?

Sokat gondolkozom erről azóta is és azt mindig elfelejtem, hogy Viki nem akart rámakaszkodni, miközben látta, nekem is sok gondom van. Amikor ő ebbe az egészbe belecsúszott, akkor nekem beteg volt, majd meghalt az anyukám, szakítottam Bencével, apám kórházba került kétszer is, szóval volt minden. Panaszkodtam is eleget, hogy kiadjam magamból a fájdalmam egy részét, mégis hogy gondolhattam, hogy támaszt jelentek neki.

Tudom, az voltam, de csak egy szintig. A szülők és talán egy jó párkapcsolat lehet az, amikor a másik teljes mellszélességgel melletted van, kérni sem kell, figyel, és ha baj van, segít. A barátok is persze, de közben mindenki másban van.

Sajnálom e, hogy nem szóltam többször, nem voltam kellően erőszakos? Igen, mert lehetett volna segíteni. Ehhez neki is akarnia kellett volna, amiben már nem vagyok ennyire biztos.

A legsokkolóbb az, hogy sokan tudták, sokan szóltak, munkahely, olyan barátok, akikkel én nem voltam kapcsolatban. Az információ mégis megrekedt.  Senki nem szólt a másiknak, csak elmondta Vikinek a gondolatait, ebből sokszor összeveszés lett, és Viki daccból nem változtatott, a végén pedig már túl késő volt, még jobban el kellett kenni a dolgot, nem venni róla tudomást, leöblíteni vodkával, hogy az a belső motoszkáló, aggódó érzés is teljesen elmúljon.

Gondolkoztam, hogy beszélek a nővérével, kollegáival, de aztán elmaradt.  Nem akartam Viki háta mögött szervezkedni, úgy hogy ő nem akarja. Valószínű más is így gondolta.

Visszapörgetem az eseményeket, és teljesen kész vagyok a gondolattól, hogy még mindig élhetne.

Pár nap múlva lesz egy éve, hogy kihívtam a mentőket. Most lesz egy éve, hogy nincs akinek elmondhatom, mit érzek. Nagyon fura érzés. Mintha megszoktam volna, legalábbis azt hiszem, de akkor a semmiből jön egy érzés, ami teljesen lebénít.

Előkerült egy email, amiben Viki összeszedi, hány albérletben lakott.  Kevesebb, mint két évvel a halála előtt íródott.  Huszonegy év, tizenhét elbérlet. A tizenegyediknél (egyik kedvenc számom) ismertem meg. Az utolsóra, amiről nem gondoltam volna, hogy utolsó lesz, sőt a válaszban azt írtam, „lesz még Párizs is“, azt írta, hogy „ki tudja, hogy ott mi lesz?“ Mindegyikhez írt egy – két mondatot, és az utolsóra ezt.

Ki tudja, hogy ott mi lesz? Teljes elveszettség, vodka, aztán az a sok vér a padlón.

Nem tudom, mi van a macskával, pár hónapja még írt Dénes bácsi, hogy jól van, képeket is küldött. Egyszer, Karácsony előtt össze is futottam vele, küldtem ételt és almot ajándékba, és szerintem Vali is szokott pénzt utalni időnként. Meg mondtuk is neki, ha kell valami, szóljon. Szokott is néha.

Olyan mintha ezer éve történt volna mindez, közben pedig nagyon közeli.

Javier odament az ablakhoz. Vakítóan tűzött a Nap, alig tudta nyitva tartani a szemét. Sok gondolat volt a fejében, de nem merte tovább szőni őket.  Sóhajtott, meleg pára illant el az orra előtt. Az a folyamatos, szűnni nem akaró hiányérzet teljesen lebénította. Behúzta a függönyt, de még kinézett a tetőkre és az égre. Érezte, hogy ott van, valahol ott kering körülötte a hiány tárgya, de megfoghatatlansága fokozta a feszítő érzést.  Újabb sóhajtás és a függöny teljesen elzárta a beömlő fényt.