Egy ideje elkezdett nyomasztani az idő múlása. Nem a számok, mert azok nem érdeklenek, hanem sokkal inkább az elmulasztott lehetőségek, a számvetés, hogy mit, vagy mit nem értem el.

Nem lettem sokkal stabilabb sem egzisztenciálisan, sem érzelmileg. Nincs semmim, ami az enyém lenne, csak az élmények, amiket megértem. Lelkileg talán mégis fejlődtem, ha az erősödés annak számít. Sokszor úgy érzem, hogy egy száguldó vonaton ülök és nézek vissza. Csak elmosódott alakokat látok.

Elmosódott bennem az anyám és Viki is. Az idő is, de én is igyekeztem felgyorsítani, hogy ne fájjon annyira.  Mostanában szoktam anyámmal, meg nagyon halványan Vikivel is álmodni.

Nem rosszak, de nagyon megterhelőek, legalábbis azok a részek, amikre emlékszem, de tudom, sokkal mélyebbek ezek. Ma éjjel valami olyasmi volt, hogy kérdeztem apámat, hogy hol lakik az anyám. Valamiért nem válaszolt, ezért felhívtam anyámat, aki mondta, hogy ugyanabban az utcában, csak egy másik házszám. A lakásunk melletti. Valami ilyesmi is rémlik, hogy olyan volt, mintha elváltak volna, és ezért laktak külön. Nagyon fura volt, és élénk, szerencsére csak egy részére emlékszem, másnap reggelre meg még kevesebbre. Így is megvisel eléggé.

Vikivel nem tudok mit kezdeni, nem gondolok rá, mintha elutazott volna, egy olyan helyre, ahol nincs térerő, vagy rehabon van Los Angeles-ben. Amióta máshol van az irodám kevesebbet, de szoktam elmenni a lakása előtt. Nagyon nehéz a közelében is lenni.  Ma délután voltam abban a közértben, ahova akkor szaladtam be, amikor elvitték a mentők. Ritkán járok oda, de most is végigfutott a hátamon a hideg, mert látni a házat a bejárattól. Azt hiszem, soha nem fogom azt a két hetet elfelejteni. Mint ahogy azt a közel két évet, amit Anyával töltöttem a szikla legszélén.

Erősítenek, felnőtté tesznek, de mi a hasznuk?

Az, hogy tudjuk, bármit képesek vagyunk túlélni? Szóval ez előrevetíti, hogy sokkal rosszabb dolgok is fognak történni, ez csak a kezdet volt, a felkészítés?

Annyi tervem és reményem volt (van?), amivel azt gondoltam, mostanra már stabil leszek. Tudom, szerencsés vagyok sok szempontból, de egy ponton megrekedtem. Senki nem hibás ebben, csakis én. Sok mindent lehet a körülményekre fogni, de akkor, ott, ha nem vagyok annyira éretlen, sok minden lehettem volna. Persze, én vagyok aki folyamatosan üvöltve hangoztatja, hogy „nekem még medencés házam lesz, valahogy alakul, nem tudom, hogyan, de érzem.“ , de vajon elhiszem még ezt?

Azt hiszem, annyit gondolkoztam már rajta, hogy igen. Egyre halványul ez is, de még jól látom magam előtt. Ha meg nem, akkor pedig mennyivel jobb, hogy pár évtizedig elhittem.

Nem tudom miért, de nem nagyon kopott ki belőlem a gyerekkori álmodozás. Egy másik világban éltem akkor is, és most is. Talán féltem a valóságtól és így maradt.