Mindig egy héttel a vérvétel után lesz meg az eredmény, kivéve a vírust, amit mindig úgy veszek, hogy „nincs”, vagyis kimutathatatlan. Persze, bármi történhet, nem úgy reagálok a gyógyszerre, ahogy kellene, de erre nem is vagyok hajlandó gondolni.

Éppen elég az a sok stressz, amit ez az egész okoz bennem. Olyannyira, hogy fizikai tüneteket produkálok. Lehetne mondani, hogy lazuljak le, szokjak már hozzá a gondolathoz, de nem tudok. Sokat fejlődtem, de vannak pillanatok, amikor elvesztem az irányítást az agyam felett.

Ez van mostanában is, túl sokat gondolok arra, hogy mi van, ha valami gond van.

Főleg azóta, mióta a bőrgyógyász – immunológusom az megmutatott vérképpel kapcsolatban apró aggodalmát fejezte ki. Azt is hozzátette, hogy valószínű más nem foglalkozna vele, mint ahogy a kezelőorvosom sem, mert ezek nem nagy eltérések, de akkor is. Nem is nagyon a fehérvérsejttel, és egyéb apró kilengésekkel foglalkozott, hanem a még apróbb, szinte határértékben maradó májfunkcióval. Volt már ilyen, durvább is, de most, hogy szinte egyáltalán nem iszom (és már akkor sem, amikor utoljára voltam, télen), nem tudta hova tenni a dolgot. 

Javasolta, hogy mivel még sohasem voltam, menjek el egy hasi ultrahangra. Jogos. El is fogok menni.

Most nem telefonáltam az ambulanciára, hanem személyesen mentem be, mert kellettek a leletek, hogy össze tudjam hasonlítani az előzővel. Soha nem hozom el, nem akarok rajta agyalni, éppen elég volt, mikor Anyukám havi vérképeit elemezgettem ki a net segítségével, miközben mindenem remegett, hogy mi fog kiderülni belőle. És ezt úgy előadni a családnak, hogy bíztató legyen az eredmény. Abszurd, mert ez nem az én dolgom lenne.

Azt gondoltam, sokkal kevésbé leszek most stresszes, hogy nem telefonon kell érdeklődnöm, hanem személyesen, ráadásul sejtve, nem fogok senkivel összefutni a váróban, mert délután, a vérvételeket követően mentem.

Ennek ellenére majdnem összeestem útközben, teljesen elhagyott az erőm, nem voltam ura az agyamnak, ami a testemre is kihatott. Már napok óta ilyen voltam, nem tudtam megmondani miért, de a kórházi kötelezettségem felerősítette ezt. Folyamatosan az pörgött az agyamban, hogy mi fog kiderülni. Kilenc évig megúsztam, de most jönnek majd a problémák. Teljesen kész voltam.

Sok minden okoz bennem feszültséget mostanában, sok dolgot látok bizonytalannak, és elveszettnek érzem magam. Pillanatnyi örömökre hajtok, bele sem merek gondolni a jövőbe, ami egyre inkább nyomaszt.

Megérkeztem az ambulanciára, ahol épp felmostak. Leültem, megvártam az egy órát, mert ebédszünet volt – ahogy az ajtóra kiragasztott papír is hirdette, majd öt perccel egy után csengettem.

Mondtam, az eredményemért jöttem.

Egy új, fiatal nő ült a gépnél, amíg a nővér elment a kartonomért.

„Nincs még meg a vírus, nemrég volt a vérvétel.” – mondta.

„Igen, tudom, a többi érdekel.” – válaszoltam.

„Hepatitis A és B pozitív!” – folytatta a fiatal nő a számítógép elől

Látta az arcomon, hogy hirtelen nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval, pláne, hogy szinte köszönés helyett érkezett, az ajtón történő belépést követő tizedik másodpercben.

„Ja, itt a pozitív a jó!” – tette hozzá Gitta, aki beláthatta, nem gondolta át, hogy ezt az adalékot mikor szúrja be. Szerencsére az agyamnak nem volt ideje teljes mértékben felfogni a hallottakat, így csak pár másodpercig voltam abban a tudatban, hogy egyszerre Hepatitis A és B-m is van, amellett, hogy HIV pozitív vagyok.

„Itt is van.” – érkezett meg a nővér két papírral. Azonnal visszakerültem a valóságba.

Rápillantottam az első papírra, de nem láttam semmit, ami meg lett volna jelölve. Ideges voltam, már közel sem annyira, mint útközben, de azért feszült.

„Múltkor volt a májenzimemmel valami, az most jó?” – tettem fel a kérdest.

Ilyenkor nem vagyok összeszedett, fellélegeztem, hogy „semmi”, így további megerősítésre vártam, szinte remegve.

„Igen, itt most semmi.”- nézett rá a papírra, majd folytatta.

„A koleszterin kicsit magas.”

„Igen, tudom, az családi örökség, de igyekszem odafigyelni rá.” – mondtam már vidáman, hatalmas örömmel, hogy „jajj, a koleszterin, kit érdekel.”

„ A CD4...” – kezdte olvasni a második lapot.

Úristen, a CD4! Erről teljesen elfeledkeztem, pedig a lényeg az. Teljesen kiment a fejemből, csak a májenzimre koncentráltam.

„27%, 780” – hangozott az ítélet.

Kifújtam a levegőt, észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam.

„Az jó” – értettünk egyet.

Persze, lehetne jobb is, mindig lehetne, de az előző „24%, 650” -hez képest nem rossz, a tavaly nyári „30%, 870” -hez és a még korábbi „33%, 881”- hez képest viszont nem annyira. Mondhatnánk, hogy ez csökkenő tendencia, ha nem nézzük a tavaly télit, ami elég szar lett, de szerintem nem ennyire egyszerű ez a folyamat. Pillanatnyi állapot, mint ahogy a vérképben sok minden. Ezzel nyugtatom magam.

Elköszöntem és kimentem a kertbe. Leültem egy padra, és elkezdtem alaposan megnézni a vérképemet. Hát, azért voltak kilengések, kicsit kevesebb, mint a múltkor, de nagyjából hasonló. Volt olyan, ami visszaállt, volt olyan, ami úgy maradt, de nincs benne a tartományban. Elkezdtem kikeresgetni a kódokat a netről, melyik mit jelent.

Észre sem vettem ott, hogy ezek meg vannak jelölve, így nem is kérdeztem rá. Ők pedig ezeket mindig kihagyják, pedig lényeges dolgok (fehérvérsejt, monocyta, stb.). Egy- két dolognál írta, hogy HIV pozitívoknál ezek a számok magasabbak, vagy adott esetben alacsonyabbak szoktak lenni a megengedettnél, de persze, ettől még aggódni kezdtem.

Valami gyulladás, ezt szűrtem le, és ezt mondta a bőrgyógyászom is. De nem aggasztó, nem olyan, amiért azt mondják, hogy beszéljek a kezelőorvossal, ami további vizsgálatokat tenne indokolttá.

Onnantól kezdve, hogy kiléptem az ajtón, és kiderült nem égbekiáltó egyik eredmény sem, semmi bajom nem volt. Nem szédültem, nem volt alacsony a vérnyomásom, nem volt százhúsz a pulzusom, mintha újjászülettem volna. Hetek óta bennem volt, még úgy is, hogy nem mindig gondoltam rá. Bennem volt és fizikai tüneteket okozott. Ijesztő és tanulságos.

Hazamentem és egész nap behatóan tanulmányoztam a leletet (ezért nem hozom el, mert tudom, hogy ez történik), részletesen elolvastam mindent, milyen kombinációban kell rosszra gondolni. Elkezdtem megkeresni Anyukám vérképeit, van e hasonlóság, de szerencsére még időben leálltam.

Beteges lenne az egész, de muszáj volt megnyugtató pontokat találnom. Szerencsére nem tudtam egyetlen betegséget sem megállapítani, mert az eredménypárok hála Istennek nem passzoltak.

Ettől még valami van, aminek utána kell járnom, mert nekem nem elég az, hogy akkor szólnak, amikor már nincs, vagy kevés megoldás van. Nem tudom, mennyi eltérés megengedett, meg látni kellene a sokkal régebbi vérképeket is. Úgy emlékszem, hogy hosszú évekkel ezelőtt, amikor még elhoztam a papírt az ambulanciáról, akkor is voltak eltérések, és pont ezek rémlenek. Mondjuk akkor még nem szedtem gyógyszert, de simán lehet, hogy a gyógyszer mellett is vannak olyan eltérések, amik kifejezetten a HIV pozitívokra igazak. Nem tudom, mert nem mondta el senki. Amit tudok, azt az Internetről. Már nem viselkedem úgy mint az elején, mikor konkrétan halálfélelmem volt, hogy mit tudok meg arról a betegségről amivel éppen diagnosztizáltak.

Persze, vehetném úgy is, hogy ha azt mondják „ok”, akkor az úgy is van, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy nagyon alaposan átnéznék az eredményt. Valószínű, ha égbekiáltó az eltérés, akkor szólnak, de én azért a megelőzésnek, és időben való változtatásnak a híve vagyok.

Ezért kénytelen vagyok ilyenkor belevetni magam a témába, még akkor is, ha közben teljesen kikészülök, ameddig nem találok megnyugtató választ.

Elhatároztam, hogy szembe kell néznem a félelmeimmel, mert ha nem teszem, pont az fog beteggé tenni, hogy aggódom.

Ősszel lenyomok egy külsős vérvételt, minden lehetséges kiegészítő vizsgálattal, vitaminhiány teszttel, és elmegyek minden orvoshoz, amit indokoltnak tartok, vagy szükségesnek érzek. Semmi bajom, és valószínű túlzás, de ha ezektől megnyugszom, akkor már jó. Van bennem félsz, de sokkal jobban félek a bizonytalanságtól, és hogy beképzelek magamnak valamit.

Eljön hamarosan a „B” oldal, így szembe kell néznem önmagammal, mert munka nélkül már nem fogok tudni elevickélni. Foglalkoznom kell azzal is, hogy hogyan ne csináljam ki magam teljesen olyan dolgokon, amik még nem történtek meg.

Egyre jobban azt érzem, hogy ennyi idősen egész egyszerűen nem lehet megúszni úgy, hogy nem nézek semerre, csak megyek előre. A betegségem kezdetén még örültem, hogy az orvosok nem traktálnak orvosi részletekkel, el tudtam felejteni, hogy beteg vagyok, és olyan tempóban dolgozhattam fel, ami kényelmes volt nekem. Azonban eljött az idő, hogy tudatosabb legyek, nem csak ebben, mindenben.

Lehet félni a jövőtől, de a bénító félelem nem visz előre, az sokkal inkább, ha kiderítem, mitől is félek igazán, és egyesével elkezdem megoldani, vagy legalábbis feldolgozni őket.

Őszig nyugi van.