Mindig, amikor orvoshoz kell mennem, és nem lesz baj, akkor úgy érzem kaptam még egy kis haladékot.

Amilyen könnyedén veszi az ember fiatalon ezeket a vizsgálatokat, annyira félelmetes, ahogy halad előre az idő. Úgy beszélek, mintha hetven lennék... Nem csak a betegségemre gondolok konkrétan, hanem bármilyen orvosra, aki akkor és ott kimond egy feltételezett, vagy biztos diagnózist.

Egy perce még nem voltál beteg, de ő kimond valamit, ami igazolja, legalábbis feltételezi, hogy az vagy s onnantól kezdődik a lavina.

Persze, huszonévesen nem gondol az ember arra, hogy valami komoly baja lehet, nem is veszi az ember ennyi idősen komolyan. Legalábbis én így voltam vele. Még szerettem is orvoshoz járni, jófejkedtem zavaromban, és felemelt fővel távoztam, hogy semmi bajom. Fitt vagyok és egészséges.

Némileg megtört ez azzal a nappal, amikor behívtak egy orvosi szobába, hogy közöljék az akkori legnagyobb rémálmomat, hogy HIV pozitív vagyok. Miután kimentem a szobából, és elkezdtem lefele menni a lépcsőn, akkor kezdődött a lavina. Bár lassan lépkedtem, de igyekeztem, hogy minél hamarabb kint legyek a friss téli levegőn. Mintha attól felébredtem volna. Azóta sem ébredtem fel, de megszoktam, és biztos van összefüggés az alap betegségem és aközött, hogy parázok minden diagnózistól, de azt hiszem, ez a korral is együtt jár.

Nem mintha fiatalon ne lehetne komolya baja az embernek, de akkor nekem eszembe se jutott ilyesmi. Lehet, hogy aki most fiatal, annak már eszébe jut, mert sorra halnak meg az emberek nagyon fiatalon? Vagy eddig is meghaltak, de nem jutott el hozzám az infó szinte azonnal? Nem tudom, mindenesetre mindig van bennem egy görcs, hogy mit fognak közölni velem, mire kell felkészülnöm.

Kicsit úgy is vagyok vele, hogy ez élet nem lehet ennyire egyértelmű, sokkal csavarosabbnak kell lennie. Tavaly azért mentem el anyajegy vizsgálatra, mert egy ismerősöm barátja meghalt. Teljesen lesokkolt az egész, és szinte azonnal kértem időpontot a bőrgyógyászhoz, amit Edit ajánlott. Akkor arra gondoltam, hogy ez egy jel, hogy el kell menjek, megnézetni magam, mert elég rendszertelenül jártam. De mélyen azt is gondoltam, hogy az mennyire banális lenne, ha kiderülne, hogy komoly bajom van. Szembejött ez a tragédia, és az élet ugyanazt csapná az arcomba? Sokkal inkább kell ennek figyelmeztetésnek lennie, hogy ezt is be kell építeni az életembe, erre is oda kell figyelni.

Akkor nagyon megkönnyebbültem, három anyajegy volt, amire azt mondta, hogy figyelni kell, és menjek vissza három hónap múlva.

A nyár kellős közepére esett tavaly, és úgy voltam vele, hogy ez három olyan anyajegy, ami régen ott van, ha nő, látni fogom s kicsit pénzlehúzásnak éreztem a dolgot. Majd visszamegyek egy év múlva, gondoltam, és amúgy sem mehetek vissza nyár után sem, mert túl barna vagyok.

A doktornő, akihez járok, régebben párszor szerepelt a tévében, nyaranta, amikor a napvédelem volt a téma kereskedelmi tévék ötperces reggeli interjúikban.

Annyira röhögtem akkor, mikor megnéztem egy ilyen adást. A két műsorvezető rommá napozott bőrrel ült a stúdióban. A doktornő közölte, hogy nyáron tizenegy és öt óra között nem szabad kimenni a szabadba, és ha mégis, akkor teljes hosszú szettben kell ezt megtenni. Hosszúnadrág, lenge hosszujjú felső és kalap. A kalap nagyon fontos! A műsorvezetők teljes sokkban hallgatták, majd próbálva a saját elméletüknek is igazat adni, megkérdezték, hogy de az ugye jó, ha az ember kicsit felkészítve magát a nyárra, elmegy pár percecskére szoliba. A doktornő szeme elkerekedett, és közölte, hogy sem nyár előtt, sem máskor, magyarul soha, de SOHA nem szabad szoláriumba menni. Se napra, se szoliba, sehova, a Nap halálos. A két médiamunkás feszengett még kicsit, gondolom nyáron is folyamatosan szoliztak, és pár órára kidobták magukat a Napra, teljesen mindegy, hány óra volt. Szerencsére több kérdésre nem maradt idő.

Na, hozzá járok, aki ennyire szélsőséges ebben a kérdésben, ezért sem mertem elmenni hozzá nyáron, mert azért volt, hogy napoztam. Nem ész nélkül, óriás fényvédelemmel, de mégis.

Eltelt majdnem egy év ahhoz képest, amikor három hónap után vissza kellett volna mennem, azzal a hárommal, hogy mit mutat a gép. Lefotózza, ami kérdéses, és összeveti milliméter pontossággal az előzővel.

Mártival találkoztam pár hete, kicsit eltűnt mostanában. Írta többször, nincs jó passzban, összejött minden. Gondoltam, szokásos, meló, pasik, ilyenek.

Leültünk egy padra, pár apróság a napokból, majd beközölte, hogy melanómát találtak nála egy általános anyajegyszűrésen. Nem értettem mindent, mert csapongott, és nem is tud még mindent, de nem vágta ki a bőrgyógyász, csak szövettan volt, ami igazolta a gyanút, hogy ez AZ. El kell mennie a Kékgolyóba, hogy ott vágják ki, meg, hogy megmondják kell -e sugár például.

Nagyon szarul hangzik, és az főleg, hogy majdnem két hónappal későbbre adtak időpontot neki. Akkor kezdődik nulláról a sztori. Két hónap nagyon sok, és azalatt vad dolgok történhetnek.

Egy másik barátnőmnek tavaly szedtek ki egy ilyet, szinte azonnal, és azóta x havonta tüdőröntgen, meg ami kell, hogy figyeljék, nem maradt -e bent valami.

Zavaros Márti beszámolója, nem mindent értek belőle, pedig azóta már próbáltam még kérdéseket feltenni neki, hogy összeálljon a kép. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy megint felvállalok egy ilyen helyzetet, de nem tehetem meg, hogy nem segítek. Márti szeleburdi, sokszor kapkod, nem mindenben van képben, és ehhez nagyon észnél kell lenni.

Nem tehetem meg, hogy nem próbálok felkutatni neki egy orvost, aki segíthet, vagy valamiképp felgyorsítani a folyamatot.

Mikor Bence mondta múltkor, hogy kereshetnénk orvost a Kékgolyóba, ő sok embert ismer, akkor tiltakoztam, hogy Márti tudja menedzselni az életét, nem kért segítséget, ne avatkozzunk bele. Közben pedig arra gondolok, hogy kibírok e még egy barát betegségét, vagy elvesztését? Nem mintha rajtam múlna, de segíthetek talán valamit.

Bízom benne, hogy időben sikerült elcsípni ezt a dolgot, és valahogy mégis lesz előbb időpont, vagy ha marad, akkor az nem késő. Mindenben próbálok segíteni neki, még akkor is, ha rettegek, hogy már megint ugyanabban a szerepben vagyok.

Mikor Márti elmondta ezt, egy órával később már volt időpontom a bőrgyógyászhoz. Márti is mondta, hogy az összes barátja ráparázott, és elrohant vizsgálatra.

Azon gyötörtem magam, hogy miért nem mentem vissza, amikor az orvos mondta?

Ki vagyok, hogy felülírjam? Most tényleg a pártízezer forint nem jogossága miatt nem mentem vissza?

Mindegy most már, gondoltam, most már van időpontom, vajon az élet banális lesz -e, vagy újra csak figyelmeztet?

Ma mentem délután, odaértem negyedórával korábban, épp csak ittam egy vizet, és már mehettem is be. Ilyennek kellene lenni az állami egészségügynek, a rohadt sok adómért, de mindegy, amíg tudok, fizetek.

Maszkban ült a doktornő, így én is maszkot vettem. Szakadt rólam a víz, azt hittem meghalok, olyan melegem volt, de túl akartam esni az egészen. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Ahhoz, hogy ne lássam a monitort, mikor azzal szemben álltam, sokszor be kellett csuknom a szemem, vagy direkt másfele nézni, hogy ne lássam a barna anyajegeket ezerszeres nagyításban. Undorító volt, így kihagytam.

A háromból, amit akkor említett, az egyik nőtt, az, ami elég szar helyen van, a hónaljamban. Jó rég ott van, és most kicsit növekedett. Mutatta is a képernyőn, de nem voltam kíváncsi rá. Mondta, hogy ki kéne azért szedni. Kérdeztem, hogy van e gyanú melanómára.

Nincs, de ne is legyen, így jobb, ha kint van. Nem sürgős, hiszen semmi gyanú nincs, tehát ősszel, ha van időm, akkor menjek vissza, és egy másik orvos kivágja. Utaltam rá, hogy elég rossz helyen van, azt mondta, nem gáz, orvosilag legalábbis nem.

Mindenemet alaposan megnézte, és sehol nem talált aggodalomra okot adó elváltozást.

Megnyugodtam, és még kedveskedtem is neki azzal, hogy megköszöntem a másfél éve ajánlott sampont, amitől elmúltak a fejbőrömön található kis hámlások. Szerintem már nem tudta, miről van szó, de láttam, hogy örült. Mondjuk nem náluk vettem meg, hanem sokkal olcsóbban máshol, de mindegy, gondoltam, tartozom ezzel a pozitív visszacsatolással a jó hírekért cserébe.

Ezt megint megúsztam, hol kopogjam le?

Fura, mert mikor az ember kap egy hivatalos diagnózist arról, hogy nem beteg, legalábbis ott nem, amit épp vizsgáltak, sokkal egészségesebbnek érzi magát általánosan is.

Az az anyajegy, amit tegnap még néztem, hogy elég fura színe van, meg formája, az mára semmi, csak egy anyajegy, amiből egyre több lesz az életünk során. Egyre több eséllyel, hogy valamelyikben egyszer csak megváltozik valami, és elkezdődik a lavina. Tudom, hogy sokkal kevesebbet kellene aggódnom, de mindent komolyan veszek, ez a program fut állandóan, csak egyre nagyobb sebességen.

Pár orvosi vizsgálat hátra van még, amiket gondolok, hogy nem ártana elvégeztetni, hogy újabb haladékot kapjak, közben pedig azon igyekszem, hogy megérdemeljem.

Sokat gondolkozom azon mostanában, hogy mitől félek a legjobban.

Persze, mint mindenki, a betegségtől, a kiszolgáltatottságtól, de az alap, ezen kívül.

Azt hiszem a legjobban attól, hogy elhagy a szerencsém.

A munkában, hogy mindig azt csinálhassam, amit szeretek, és ha nem dolgozom egy ideig, akkor se legyenek anyagi gondjaim, mert megtanultam mindig úgy alakítani, hogy maradjon.

Az otthonaimban, ami igazából összesen ezzel együtt kettő eddig. Az első olyan simán ment, hogy nem is hiszem el azóta sem. Első megnézett lakás, azonnal igen, tizenhárom év.

Mostaninál egy hetes keresés, harmadik megnézett lakás, tulajokkal egymásba szeretés, igazi otthon. Aztán ez is, mint minden elkezd megremegni azzal, hogy lesz -e felújítás, vagy nem? Élhető lesz -e a lakás közben, vagy nem? Mi lesz utána? Iszonyú gáz az egész, nem lehet tudni semmit, se arról, hogy pontosan mi, mikor, hogyan. Meddig kell lefóliázott ablakkal élni, és hajnalban munkásokra ébredni? Lapítottunk, hogy bár beszedték a pénzt a tulajdonosoktól, de most mindennel gáz van, az építőiparban nincs szabad időpont, hátha megússzuk.

Vagy hátha ezek már leléptek a pénzekkel Belize-be, úgyis megüresedett Bróker Marcsi ingatlanja.

Az összes ház begyűjtött pénzét előző este bankból ki, másnap indul a repülő európai átszállással, ami nem is baj, mert még egy kis shopping belefér. Aztán irány a napsütötte új otthon, lengedező pálmák, napolaj illat a levegőben, kivillanó bikinivonalak.

Kívánhat ennél többet az ember?

Mi sem. Akik eközben a romos, de érzelmileg stabil otthonunkban ejtőzünk, és röhögünk a tulajdonosokon, akik mind befizették a pénzt. Remélem egy képeslap azért érkezik, hogy dísze legyen a faliújságnak.

De ma ott volt a kibaszott faliújságon a közgyűlés meghívó, nem pálmafás üdvözlet, csak egy gépelt lap. Mindig néztem, ott van -e, és mikor láttam, semmi, lassan fújtam ki a levegőt. Most van. Másfél hét múlva.

Ha el kell innen menni, lesz -e harmadszorra is szerencsém? Nem gondolom, hogy ez folyamatában működik. Rettegek a bizonytalanságtól, és attól, hogy valami megváltozik. Hogy nem lesz nyáron hátul kert, vagy nem lesz óriás belmagasság, vagy sokkal rosszabb lesz minden.

Lehet, hogy ezek apróságoknak, és nem valós problémának tűnnek, de nekem nagyon fontos az a környezet, amiben vagyok, különösen, hogy sokat vagyok otthon. Nagyon sokat.

Megőrülök a zajtól, a szomszédok túl közelségétől, a seggfej emberektől, a visító gyerekektől. Mindentől, ami egy társasházban van. Ugyanakkor ez a lakás és a másik is akkora szerencse volt, hogy el nem tudom mondani, és ehhez szoktam hozzá, mit csináljak?

Itt is a felújítás körül zajló hatalmi harcoktól eltekintve nyugodt volt az élet. Szinte senkit nem hallunk a házban, közvetlen szomszédunk nincs, kertünk viszont van. A legfontosabb.

Ez forog most kockán. Meg a nyugalom, az idill, ami nélkül nehezen tudok létezni.

Bármi lehet, az is, hogy ősszel lesz, de mindenesetre lebeg a levegőben, és kiborít, hogy nincs nyugtunk.

Elhagy -e a szerencsém, hogy mindig meg tudtam teremteni azt a pénzt, ami arra kell, hogy éljek, és utazzak. Gyerekkoromban is megoldottam. Akkor mindig árultam valamit.

Tudom, nem kellene ezen gondolkoznom, és mindig a lehető legszarabb forgatókönyvet vetíteni elő, de nem tehetek róla, gyomoridegem lesz, ha arra gondolok, hogy vagy el kell költözni, tudva, hogy nulla olyan lakás van most a piacon, ami megfelelne, ha már egy vagyonba kerül. Újrakezdeni mindent, semmi kedvem hozzá.

Megpróbálom azt bevonzani, hogy minden a lehető legjobban alakuljon, legyen az bármi.

Ahogy haladnak előre az évek, egyre több olyan dologra kell koncentrálni, ami a puszta létezéshez kell.

Ezek küzdelmek, amik ahhoz kellenek, hogy előre mozduljanak a dolgok, de nem lehetne az, hogy ebben az évben senki nem csinálna már semmit, és kussban ülne a sarokban?

Nem tudom, miért kell eljutnunk minden alkalommal Bencével addig a pontig, amikor mindketten üvöltünk, tárgyak repülnek, és minden energiánkat felemészti a düh és a tehetetlenség.

Mikor már csak az elkeseredett zokogás marad, és nem megy tovább előre.

Mindig elmondom, és ennyi idő alatt már megtanulhatta volna, hogy nem kell sok, hogy lenyugodjak. Elég egy ölelés, vagy egy mondat, amitől talán még jobban sírok, de utána sokkal jobb lesz.

Igaz, én sem mindig vagyok képes ezt megtenni, de ha igen, akkor is sokszor haszontalan. Bence nem mindig tudja mikor kell abbahagyni, talán én sem.

Olyan mintha elvágták volna, és nem is emlékszem, mi okozta ezt az egészet.

Miért kell eljutni arra a pontra, amikor csak az marad, hogy én üvöltök, hogy elegem van az életemből, és örökre bánni fogja, hogy nem mentett meg, és ő a kerti széket a szomszéd ajtajáig rúgja. Mikor én elrohanok, azt tervezve, soha nem jövök vissza. Aztán elkezdek aggódni, és fél óra múlva már otthon vagyok.

Miért nem tanultuk meg egymást ennyi idő alatt, hogy mi kell ahhoz, hogy a másik abbahagyja, hogy lenyugodjon, ha más miatt nem, azért, hogy vége legyen ennek az egésznek.

Nem tudom, mi miatt nem tudjuk ezt megtenni, nem tudunk mély levegőt venni, és kicsit gondolkozni. Mindkettőnkre vonatkozik, mindketten tehetünk róla.

Én a zsarnoki viselkedésem miatt, amivel némi figyelmet próbálok kicsikarni, és pont az ellenkezőjét érem el vele, ő pedig azzal, hogy higgadtan reagáljon és valóban meghallja azt, amit mondani akarok.

Temperamentum? Így is lehet mondani, a szomszédok valószínű máshogy hívnák.

Olyan banálisnak tűnik minden utána, amikor kimondásra kerül az a szó, vagy csak egy simogatás vet véget annak az őrületnek, ami kialakult. Teljesen padlóra tudok kerülni napokra. Folyamatosan alszom, és az a legmegnyugtatóbb gondolat, hogy egyszer ennek vége lesz. Mármint az egésznek, úgy, ahogy van.

Várom azt a mondatot, azt a reakciót, amitől szinte azonnal megnyugszom, de egyre később jön el, vagy elmarad.

Mikor kiüvöltöttük magunkat, elmondtam, hogy nem szeretem, és elköltözöm holnap, akkor kicsit megkönnyebbülök, de még mélyebbre kerülök abban a mocsárban, amiben vagyok.

Mikor már nincs akkora düh bennünk, akkor igaz, emelt hangerővel, de közel sem üvöltve elmondjuk újra és újra a sérelmeinket, és a receptet, hogy mi kell ahhoz, hogy ez legyen az utolsó ilyen. Aztán ugyanaz van újra. Mintha elfelejtenénk, mintha fontosabb lenne megint a dac, és a fájó mondatok lehulló vízcseppként száradnak fel a padlón. Mi pedig állunk felette, és már nem is értjük, hogyan kezdődött. A cseppek már csak halvány foltok, már rájuk sem nézünk, hiszen nincsenek ott.

Nem értem, miért nem tartunk ott lassan tíz év után, hogy tudjuk, hogyan kell kezelni a másikat.

Akkor nem lennének nagy drámák, nagy kibékülések, de nem tudom, van e még erre energiám. Minden ilyenben egy kicsit meghalok. Csak arra tudok gondolni, nem akarok élni, és ha ezt túlélem, tuti el kell mennem szakemberhez. Aztán hirtelen elfelejtődik, felszárad, kipukkad, és minden rendben van, „minden rendben van” egy ideig.

Annyira büszke vagyok a családunkra, és arra, hogy a nehézségek ellenére nem volt olyan törés, mint például valakinek szeretője lesz, vagy elkalandozik hosszabb, rövidebb időre. Teljesen normális lenne az is, emberek vagyunk, meg nem élt vágyakkal, fantáziákkal, szükségletekkel. Nem tudom, hogy elfogadható lenne e, de nem extrém, az biztos, sőt, valószínű az a gyakoribb. Annyira büszke vagyok, hogy folyamatosan bemagyarázom magamnak, hogy ez az a hely, ahova mindig hazajöhetek, ahol mindent elmondhatok, ahol biztonságban vagyok. Aztán jön egy ilyen, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a rólunk szóló tetoválást vágjam ki a bőrömből, gyógyszerért kapkodjak, vagy csak leugorjak valahonnan.

Sose voltam normális, soha! Gyerekkoromban is szélsőségesen viselkedtem, de talán az a különbség köztem és Bence között, hogy én kifele tudok viselkedni a legextrémebb helyzetben is. Bence nem tudja annyira ezt tartani, nem tudja, kinek, mit lehet, mik a határok. 

Az orvosi rendelőkben, mikor Anyámmal várni kellett gyerekként, én voltam kb. az egyetlen, aki csendben ült és várt. Ha három órát kellett, akkor annyit. Anyám mindig elmondta, hogy egy jó gyerek így tesz. Nem rohangál, nem fetreng a földön, nem üvölt, mint a többiek. Csendben ül. Otthon persze, amikor nem pontosan úgy volt minden, ahogy én akartam, akkor földhöz vágtam magam, hogy mindenki sajnáljon, mindenki rám figyeljen. Senki nem hitte el, hogy az a már- már túlontúl fegyelmezett gyerek tud más is lenne.

Nem tudom, mennyire voltak gyakoriak ezek a hisztik, de biztos, hogy sokszorosa, mint amit a tesóm előadott. Öt évvel idősebb, és teljesen más karakter. Vele több gond volt olyan dolgokban, mint verekedés, csontok eltörése, leesés innen- onnan. Nekem az érzelmeimre kellett jobban figyelni. Egyszer löktek meg, amitól beleléptem egy pocsolyába, akkor is sírva mentem haza. Semmilyen erőszakot nem tudok elviselni, de sokszor engem is eláraszt a gyűlölet, és félek, hogy hirtelen indulatból olyat teszek, amit nem kellene. Én elvoltam magamban egy ceruzával és egy papírral, de érzékenységem miatt szélsőséges viselkedésért sem kellett a szomszédba mennem.

Nem sokat változtam azóta, csak most nem anyámékat boldogítom a hülyeségeimmel, hanem Bencét. Na, ő sem egyszerű, nálam talán hisztisebb. Én viszont drámai vagyok. Olyannyira, hogy simán megállná a helyét egy- egy monológom a színpadon is. Vastaps lenne. A közönség állva tapsolna, és az emberek azt súgnák a mellettük álló fülébe, hogy ebben aztán volt erő, és remélik a színművész otthon nem ilyen, mert akkor nehéz dolga lehet a párjának.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy velem nem nehéz, csak kell hozzá egy kulcs. Nem akarom elhinni, hogy Bence ezt nem birtokolja, vagyis nem mindig. Elhagyta? Otthon felejtette? Nem is másoltatott? Időközben lecseréltem volna a zárat? Teljesen egyértelműen kommunikálok, nem kell megfejteni semmit, hogy ez vagy az vajon mit jelenthetett, mert mindent kimondok, még azt is, amit nem kellene.

És persze túlzok, amitől kicsit jobb, mert ilyenkor koppanok az alján.

Hallom a tompa hangot, miközben kimondom a közepesen sikerült közös nyaralásról utólag, hogy rettenetesen szar volt, az egész egy csalódás, és soha többet.

Valószínű Bencéről már lepereg, túl sokszor üvöltött a bárány, hogy jön a farkas, már látja a fülét, hallja a szuszogását. Mivel eddig nem jött el, a bárány még él, biztos fantáziál, tök hülye állat alapból, nem kell vele foglalkozni. Aztán egyszer szembejön a farkas a bárány fejével a szájában. Eljött. Eddig is tervezte, hogy jön, jól mondta a hülye bárány, csak nem volt ideje, más dolga is van, nem csak a gyapjas idiótával foglalkozni.

Mit tanulok ezekből? Semmit. Csak azt, hogy semmi nem biztos az életben, és hogy egyre kevésbé áll jól a dráma. Át kellene váltanom csendes prózára. Egy hintaszékben ülve mély hangon magam elé beszélni. Mindig így indul, de Bence reakciója minden esetben a visszatámadás. Ráadásul oda nem illő dolgokkal. Többször mondtam neki már, hogy kiváló politikus lenne belőle, mert sose a kérdésre válaszol, és legtöbbször mellébeszél.

Elgondolkozik ő rajta, de kell neki pár nap, addig pedig én mindig meghalok egy kicsit.

Az, hogy sajnálom, nem így akartam, igazad van- részben, nem akarlak elveszíteni, egyre nehezebben kerül kimondásra.

Nem tudom, mi a megoldás, nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy hogyan kellene elfogadnom, hogy lehetséges, hogy egy hosszú kapcsolat ilyen, és el kellene hessegetnem a kibaszott rózsaszín ködöt az agyamból, és elfogadnom, csak a fejemben létezik, de onnan is ki kellene űzni.

Bence valószínű sokkal jobban fél az igazságtól, mint én, vagyis azt gondolom, ha kimondom a legszélsőségesebb dolgot, azzal legyőztem a félelmemet. Nyilván nincs így, de nem tudok leszokni az őrült drámáról.

Minden kapcsolatom megkapta ezt, igaz, én pedig más dolgokat másoktól.

A napokban gondolkoztam, hogy mely embereket tekintek valódi kapcsolatnak, függetlenül attól, hogy mennyi ideig voltunk együtt. Persze, az egyhónapos dolgokat akkor sem soroltam ide, ha volt jelentőségük, és többségével azóta jóban vagyok.

Az első Matyi volt. Nevezzük drámapedagógusnak, valami hasonlóval foglalkozott, de akkor, mikor együtt voltunk épp mást csinált. Nyugodt, higgadt fiú volt, az első kapcsolatom, amiben volt ugyan egy kisebb törés, de közel fél évig tartott. Akkor ez óriás szó volt nekem. Szegény mindent frusztrációt megkapott, amit addig magamra szedtem, a saját magam elfogadása fele vezető úton. Mindent!

Közben volt, hogy egy hónapra eltűntem külföldre, és őt otthon hagytam a teljes bizonytalanságban. Játszottam vele folyamatosan, nem törődve az érzéseivel.

Nem szándékosan tettem, egyszerűen ilyen időszakban voltam. Előtte néhány hónappal mondtam ki magamnak is, ha suttogva is, hogy meleg vagyok. Nem fantázia már, nem „esetleg benne lennék, ha úgy adódna”, vagy természetes kíváncsiság, hanem a valóság. Azt hiszem nem volt ennyire egyszerű, mert nem mondtam ki egy ideig, de azt hiszem, az tudatosult bennem, hogy ha férfiakkal fekszem le folyamatosan, akkor ez több, mint egyszerű kalandozás. Matyi akkor már túl volt sok dolgon, és ha úgy adódott volna, lett volna igénye a lenyugvásra mellettem. Nem én voltam az embere, mert akkoriban megvadult egérként rohangáltam a világban.

Aztán jött Bálint, persze, köztük volt pár kaland, próbálkozás, amiből sok barát és ismerős lett. Ott visszakaptam mindent. Sokszor én futottam utána, bár ő is lelkesedett, de nála valahogy hamarabb elmúlt. Egy szenvedélyes kapcsolat volt, nem volt fél év sem, de mintha két év lett volna. Intenzív, tele drámával, a másik hiányával. Két művész összejött, amiből igazából csak ő volt a valódi művész, én csak annak hittem magam. A tizedik voltam a sorban, az első kilenc önmaga és a művészet volt. Utána következtem én sokkal, pont akkor, amikor én állapodtam volna meg mellette.

Mivel külföldön tanult és élt, a leggyakrabban ott találkoztunk, folyamatosan egy vonaton ültem, hatórás út elé nézve, tele izgalommal, a másik folyamatos hiányával. Teljesen felőrölt.

Aztán Ádám, aki már a betegségemben is benne volt sajnos. Az a kapcsolat sem volt hosszú, de intenzív, vad, hektikus, teljesen szélsőséges. Közben ő utazott el folyamatosan, egyszer külföldre is költözött, de hazajött hamar egy konfliktus miatt. Gyerek volt még akkor, és én élveztem, hogy terelgethetem. Azzal nem számoltam, hogy pincsikutya leszek mellette, mert beleszeretek. Ott is volt minden, aztán mintha mindenképp szükség lett volna még egy cseresznyére a torta tetején, jött a betegségem. Vagyis a betegégünk, mert ez kapcsolt minket össze, és szakított mégis el.

Mostanában nem beszélünk, csak annyit tudok róla, amit a Facebookon látok, de úgy érzem az a dolog mindig össze fog kapcsolni minket. Úgy érzem, nem haragszik rám, és talán neki is egy olyan pont vagyok az életében, amit nem lehet kiradírozni. Mondjuk jobb lenne, ha nem ezzel, hanem extrém kedvességemmel véstem volna bele magam a tudatába, de ha így alakult, akkor ezzel már nem tudok mit kezdeni. Tíz éve nem gondoltam volna, hogy eljutok erre a szintre, hogy ezt kimondjam, és így is gondoljam. Mennyit aggódtam miatta, Úristen! Gyakorlatilag betegre stresszeltem magam, hogy mi lesz vele, és a felelőségtől majdnem összeroppantam. Valami miatt így kellett történnie, hiszen annyiszor elváltunk abban a néhány hónapban, mikor együtt voltunk, és mégis újra és újra visszamentünk a másikhoz.

„Addig jár a korsó a kútra....”

Egy ilyen törés teljesen más irányba viheti az életünket. Neki talán az a félelem, hogy itthon kiderül e betegsége, és pletykálni fognak róla, kellett ahhoz, hogy külföldre menjen, és látszólag boldogabb legyen, kiteljesedjen, önmaga lehessen.

Nem tudom, mi lett volna, ha ez nincs, de biztos, hogy valamennyit lökött rajta a „minden mindegy, minden el van veszve” érzés, ami akkor kavargott benne, és bennem is.

Kristóf volt a sorban a következő, akinek egy ponton el kellett mondanom a betegségem, és ez olyan összetartozást hozott létre a bennünk, hogy kitartson majdnem egy évig. Akkor azt gondoltuk, kitart sokkal tovább is, de valahogy ott is, mint Bálint esetében olyan elsöprő volt a szenvedély a kezdetben, hogy hamar el ki is égett. Volt ott is minden, drámák, hatalmas összeborulások, tele volt energiával. Alapból egyéjszakásnak indult, és ő egy nyitott kapcsolatban volt, azzal a tudattal, hogy ez csak egy kaland, és nem több.

Aztán miattam otthagyta az akkori barátját, aki értelemszerűen nem örült ennek, és még egy ideig a nyakamra járt emiatt. Nem magyarázkodtam, mert nyilván ő is tudta belül, hogy ez nem csak rajtam múlt. Nem akartam belemászni senki kapcsolatába, de ha kinyitsz egy kaput, akkor megeshet, hogy lesz valaki, aki nem csak bejön és kimegy rajta, hanem ott is marad.

Óriás szakítás, nagyon sokáig tartó szenvedés, és ő is külföldre költözött.

Utána jött Bence, aki sorsszerű volt, a legkapkodóbb időszakomban, amikor mindenre vágytam, csak klasszikus kapcsolatra nem. Ez nem igaz teljesen, mert legbelül az alkalmiknak is az volt a céljuk, hogy lesz valaki, de mindig olyanok kellettek, akik teljesen másban voltak.

Ez a nehéz ebben, hogy egy életszakaszban legyen a két ember, legalább abban a tekintetben, hogy kapcsolati szinten mire vágynak, vagy elég kitartó legyen az egyik fél, mint Bence esetében.

Ott kellett az a tény is, hogy ő is ugyanabban van, mint én, pedig sose gondoltam volna, hogy ez valaha szempont lesz.

Le kellene nyugodnom, de az is lehet, hogy sohasem fogok, és még mindig összevissza rohangálok a Világban, azt gondolva, hogy ha mozgásban vagyok, semmi rossz nem történhet.

Mostanában egyre többször van olyan érzésem, mintha egy vadidegennel élnék együtt.

Korábban azzal vigasztaltam magam, mikor Bencével kicsit távolabb kerültünk egymástól, hogy ő a bástya, oda mindig hazamehetek, ott megvédenek, meghallgatnak, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

Mostanra kezdek rájönni, hogy ezt a képet én alakítottam ki magamnak, vagy lehet, hogy régen működött, de mostanra már nem.

Számtalan szakításunk volt, de mindig én hoztam fel, mi a gondom, ő szinte meg sem hallgatott, nem vette komolyan, lepattintott. Igaz, eljátszottam sokszor a drámai színjátékot, csoda, hogy nem vesz komolyan?

Mindig azt hittem, velem van a baj, én vagyok elégedetlen, én nem szeretem már eléggé, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyire egyszerű. Korábban, mikor szakítottam mással, legtöbbször helyettük mondtam ki, hogy legyen vége, mert ők nem voltak rá képesek, pedig éreztem, ezt akarták. Még akkor is megtettem, amikor egyszerűbb lett volna kibékülni, de kellett a drámai vonal. Tényleg lételemem a dráma? Nélküle nem érzem eléggé, hogy létezem? Lehet, nem tudom, de mindent ki akarok mondani, amit gondolok, ami nettó hisztiként csapódik le.

Ebben az esetben azt érzem, hogy nem szeret és foglalkozik velem, még akkor se, ha megtanulhatta volna, hogy mire van szükségem, mi kell ahhoz, hogy a kétségeim elillanjanak. Nem érdekli, nem fontos neki, nyugalmat akar, de ha én nem érzem magam jól, akkor hol van a nyugalom?

Azt feltételezné az ember, hogy tíz év alatt az ember megtanulja kezelni a másikat, és megtesz olyan dolgokat is, amik bár apróságok, de a másik visszazökkentéséhez pont ennyi kell.

Egy gesztus, egy mondat, amit a másik hallani akar, egyszerű odafigyelés, vagy lehet, hogy csak a konfliktus elkerülése. Nem kapom meg ezt szinte soha. Már nem.

Már nem fontos, hogy szarul érzem magam napokig, még akkor se, ha esetleg magamnak generálom ezeket a konfliktusokat. Nyílván ott vannak mélyen, de teszek rá még egy lapáttal, hogy még jobban fájjon. Ezt szerintem lehetne kezelni, hiszen eltelt sok idő, de mégsem megy.

Nem tudom, képes vagyok e vele élni többet, képes vagyok e elfogadni, hogy ez ennyi?

Soha nem voltam még ennyire hosszú kapcsolatban, nem tudom, milyen, mikor az elemi tűz kialszik, vagy csak minimálon ég. Nem tudom, kell e ez nekem, még akkor sem, ha belegondolni is szörnyű, hogy elment tíz év az életemből, amiből bár sokat tanultam, mégis elölről kell kezdenem mindent.

Nem akarok egy olyan kapcsolatban lenni, amit az tart össze, hogy ez így egyszerűbb. Külön nem engedhetnénk meg magunknak ilyen színvonalat, mehetne mindenki egy egyszobás lakásba, és akkor is túlköltekeznénk. Nem a szinglikre van kitalálva a városi élet, legalábbis nem a kevés pénzzel rendelkezőkre.

Nem tudom, mi a megoldás, de nagyon el vagyok keseredve, mert tudom, talán soha nem térek vissza arra a bázisra, amiről azt hittem szent és sérthetetlen. Egy helyre, ahol otthon vagyok.

Nem érzem az otthont, nem érzem a családot, csak azt, hogy egyre többet gondolok arra, hogy semmi értelme az egésznek.

A kapcsolatnak, és az életemnek sem.

Nem haladok sehova, csak megy az idő, én pedig élek bele a saját magamnak felépített álomvilágban.

Sokat gondolkozom azon, hogy milyen lennék külföldön. Régóta bennem van a vágy, hogy elmegyek, az elején kalandvágyból, most pedig azért, mert úgy érzem megfulladok, és a fiatal, aktív éveim eltűnnek a süllyesztőben.

Mint amikor engedem le a vizet a kádban, és az utolsó csepp is elillan, gurgulázva, hangosan, és csak a nedvesség marad utána, ami bizonyítja, hogy valaha ott volt.

Gyerekkoromból az egyik legmeghatározóbb élmény, hogy apámmal könyveket nézegetünk. Történelem vagy földrajz. Mivel az előbbi engem nem (apámat annál inkább) érdekelt, ezért maradtak a távoli földrészek és a térképek. Óriás gyűjteménye van otthon, ahol felnőttem, és ő mai napig lakik, nem is kellett soha könyvtárba mennem, csak ha valami ponyvát akartam, minden megvolt otthon.

Nem volt még internet, így mindent meg kellett nézni. Ha pedig nem volt erre lehetőség, akkor tudatlanságban maradtunk. Még a kétezres évek elején is volt olyan amerikanisztika szakos barátnőm, aki apámtól kért könyvet egy beadandóhoz, mert a könyvtárban fele annyi választék nem volt, mint nálunk. Többsége angolul. Fura, mert nem csak nagy utazónak kellene lennem (ami talán vagyok is), hanem perfekt angolnak, ami nem sikerült.

Amikor hatodikos voltam, akkor szóba jött, hogy a apámat kiküldik Indonéziába. A szóba került túlzás, inkább az a pontos, hogy ha egyetlen mondatot mondott volna, hogy akar menni, vagy érdekelné ez az opció, akkor mehetett volna. Ő írta meg angolul annak a pályázatát, aki később kiment, sokkal kevesebb tapasztalattal és tudással, sokkal több önmenedzselési képességgel. Ezt is örököltem, mármint az önmenedzselés hiányát, de ha másról van szó, akkor elindítok egy egész gépezetet, ha kell.

Akkor voltam tizenkettő, apám negyvennyolc. Láttam fotókat, amiket postán küldött az ismerős, akkor már kint voltak egy ideje. Gyenge minőségű képeken, pára által elhomályosított pálmafák, színes virágok, buja növényzet. Körülbelül ennyi elég volt nekem ahhoz, hogy elképzeljem magam egy távoli országban, ahol minden más. Talán kiszakadhatok ebből a faluszerű képződményből, talán ott kevesebbet csúfolnának, és talán láthatnám a tengert, ami a top of the top vágyam volt mindig.

Persze, sose jutottunk el odáig, hogy ez szóba került volna, legalábbis előttünk nem. Szerintem a tesóm, aki akkor tizenhét volt, nem is akart volna jönni, neki ott voltak a haverjai, és ő amúgy sem gondolkozott (és azóta sem) a lakótelepen kívüli világban.

Anyám amúgy sem ment volna sehova, ennyi idősen pláne nem. Elindultak még fiatal korukban Bécsbe, ahol pár nap után anyámnak elment a kedve az egésztől, és haza akart jönni. Addigra nem volt hol lakniuk, mert a helyet, ahol meghúzták magukat, elfoglalták mások. Visszajöttek ebbe a szarba, ahol még annyi javuk sem volt, mint mikor elmentek. Pedig volt rokon Bécsben, volt összeköttetés Kanadában. Gyerekek nem voltak, tehát én sem, szóval ebben az esetben biztos más lennék, mert nem ugyanazok lennének a szüleim.

Indonéziában pár éven belül valami forradalomszerű zavargás tört ki, ezért a dolgozókat kimenekítették, többüket a Fülöp szigetekre. Milyen jól mutatott volna az önéletrajzomban (meg a lelkemben is), ha mondjuk két évet Jakartában, x évet pedig Fülöp szigeteken töltök. Aztán ki tudja. Ehhez kellett volna apám erőszakossága, vagy legalább önérdekérvényesítő képessége. Nekem sincs meg, de én azért nem idegenektől képes vagyok lehetőségeket kérni, ha úgy adódik, és azokat vissza is adni, ha van rá lehetőség. Apám semmi.

Kicsit olyan, mint a mi kapcsolatunk Bencével. Ő az anyám, aki röghöz kötöttebb, fél a nyelvektől, az ismeretlentől, én pedig apám, aki menne. Őt visszatartotta anyám, engem kicsit visszatart Bence.

Apám idővel egyre zártabb és radikálisabb lett, elfogadta, hogy nem megy sehova, és elhitte, hogy a legjobb Magyarországon élni. A legeslegjobb! Elhitte, hogy a nyugat gonosz, hogy máshol sem jobb, sőt, hogy itt biztonság van, ott bűnözés, és különben is, itt élned, halnod kell.

Milyen lennék, ha 2007 körül kimentem volna Portugáliába, ahogy terveztem?

Nem valószínű, hogy még mindig ott élnék, de valószínű nem itthon. Három évvel később megbetegedem. Vajon ott is ez történt volna? Ugyanaz aforgatókönyv, vagy tök más sztori futna?

És mi lenne, ha most mennék ki? Mi lenne, ha végre, tíz éve nem csak mondanám, hanem valóban?

Visszatart Bence? Igen, nem tagadhatom le, hogy vissza. Nem tehet róla, de nyilván ha olyan ember lenne mellettem, aki előre húz, akkor könnyebb lenne.

Így olyan, mintha választanom kéne a két szerelmem, Spanyolország és Bence között. Ugyanakkor meg Bencével képzelem el az egészet. Azt képzelem, hogy boldogok vagyunk egy közepesen nagy spanyol városban, ahol mindketten dolgozunk, de egy pár itthoni üzletemet megtarthattam. Arra elég, hogy ne szenvedjünk semmibe hiányt, tudjuk élvezni az életet, és pár havonta akár országon belül utazgassunk. Nem arról szól az életünk, hogy reggeltől estig robotolunk, hanem van egy dinamikája az életünknek. Biciklizem, ami nagy szó, mert városban nem szoktam, de mivel kiváló bicikliutak vannak, ezért én is erre adom a fejem. Minden nap lemegyek a tengerhez. Minden nap! Amikor lehet, fürdök is.

Sokat ücsörgök padokon, rámosolygok nénikre, ők vissza, kutyáknak köszönök, élvezem, hogy minden tiszta és kulturált, hallgatom, ahogy csevegnek a kávézókban, madarak civakodnak, süt a Nap, kizárom a környezetem, és csak akkor vagyok a része, ha én is akarom. Ellazulok attól, hogy nem tudom, mi a pénzügyminiszter veje, aki sokat lopott a közösből, és azt sem pontosan értem, hogy melyik párt mit mond. Azt viszont tudom, hogy vannak fékek és egyensúlyok, amik talán nem engedik, hogy olyan törvények szülessenek, amik alapvető jogaimat korlátoznák. A felfedezés öröme minden napra tartogat egy apróságot. Amikor először találom meg magamtól azt a parkot, ami mellett múltkor elmentünk, de egyszerűen sose jött többet szembe, vagy mikor kimondok egy olyan szlenget, amit csak a helyiek használnak, vagy amikor el tudom újságolni Bencének, hogy a szembe lévő teltkarcsú asszony szőkére (szőkére!) festette a haját.

Bence idővel rájön, hogy amitől félt, az csak a fejében létezik, egyre több sikerélménye van a nyelven, és lassan elengedi minden gátlását. Látom magunk boldognak ott, még akkor is, ha ez igazán giccses és idilli kép.

Látom magam kint melegként ötvenévesen, és itt is. Teljesen más mind a kettő. Olyan típus vagyok, aki majd annyi idősen is letagadhat pár évet, és nem engedem meg magamnak, hogy ne nézzek ki a legelfogadhatóbban a körülményekhez képest, de mik a körülmények?

Mi a verseny? Mármint az egészséges verseny, a közeg, ami motivál. Mégse nézhetsz ki te a legszarabbul, ha mindenki más odafigyel magára.

Egy régi barátom, aki jó ideje kint él mondta, hogy ötveniksz évesen kint harmincasnak érzi magát. Teljesen más a hozzáállás kint, nem csak a fiatalokról szók minden, sőt, folyamatosan szembejönnek olyan tartalmak, amik például időseket zárkóztatnak fel digitális dolgok használatával kapcsolatban, vagy időseknek szóló termékekkel és szolgáltatásokkal is tele minden.

Itt leírnak, ennyi idősen már ne pattogjál, nem igaz, hogy nem bírsz a seggeden ülni, másnak már rég családja van, ok buzi vagy, de akkor is vegyél vissza, mert ezt már nem illik, tizenöt éve még esetleg, de azok az idők már elmúltak. Rég elmúltak.

Sok évvel ezelőtt pont egy spanyol kisváros Pride felvonulásán láttam olyan kamiont, ami kimondottan az idős melegekkel foglalkozott, egészen a szórakozástól, a párkeresésen át az egészségügyig. Teljesen normális lenne, a melegek is lesznek idősek. Ott van piaca ennek, és mindenki boldog, hogy meg van szólítva, mások még pénzt is keresnek vele.

Tudom, hogy nem ilyen tökéletes csoda minden, mint ahogy elképzelem, és igazából nem is így képzelem, szeretek így gondolni rá, de ennél racionálisabb vagyok. A napi gondokkal ugyanúgy meg kell küzdeni, mint ahogy a beilleszkedéssel és sokszor a magánnyal is, de a legtöbb alapvető dolgot már nem kell elmagyarázni, nem kell elölről kezdeni, nem kell mínuszról kezdeni, hogy nem, nem vagyok pedofil, és nem is leszek az.  Alapvető jóindulat, és sokkal nagyon tolerancia. Mindennel kapcsolatban. Miért látok kevés kerekesszékest vagy valamilyen sérültet az utcán, és miért látok többet Nyugat- Európában? Itt kevesebben lennének? Ott többen?

Nem hinném. Sokkal inkább arról van szó, hogy ott nem rejtegetik őket, és ők maguk is jobban megmutatkoznak. Nincsenek örökös szobafogságra ítélve. Persze, ez sem fekete -fehér, de az alapgondolat az, hogy sokszínűek vagyunk, és mindenkinek joga és lehetősége kell, hogy legyen a társadalom (többé- kevésbé) egyenlő és aktív része lenni.

Fel nem tudom fogni, hogy ki akar egyforma emberek között élni? Ki az, akit nem inspirálna, ha olyan embereket lát, vagy ismer, akik mások, mint ő? Nem ez a lényeg? Nem értem.

Első londoni utam alkalmával tátott szájjal néztem, hogy indiaiak, travik, apácák, punkok, és üzletemberek sétáltak ugyanazon a járdán, azonos vagy ellenkező irányba. Jó volt látni a különböző ruhákat, amik az önkifejezés eszközei is voltak, nem csak funkcióval rendelkező textilek. Minden sarkon lett egy ötletem, folyamatosan járt az agyam.

Az sem normális, hogy egész évben azt a jó esetben azt a három -négy alkalmat várom, amikor újra kint lehetek. Vagy akkor elveszne a varázsa, ha mindig ott lennék? Nem hiszem, de biztosan nem tudhatom.

Kint olyan magától értetődő, hogy ott vagyok, úgy érzem, simán kint tudnék maradni, a család utánam jönne.

Simán lenyomnék most egy ingatlan megtekintést kávé után. Esetleg egy rövidke állásinterjút. Menne szerintem. Teljesen működne, érzem, simán el tudnám itt igazgatni a kis életünket. Nyelv is pikkpakk folyékony lenne. Csak úgy ömlene. Mindenki nézne, nem hinné el, hogy nem helyi vagyok.

Majd hazajövök, és akkora leszek, mint egy porszem.

Áh, mit akarok én ott kint? Hol vagyok én azokhoz a dél- amerikaiakhoz, akik beszélik a spanyolt? Eleve. Nem egyeztetnek igeidőket, egyszerűen csak beszélnek. Most komolyan innen mit akarsz, kimész égetni a pénzt? Szerinted be tudsz majd illeszkedni? Ugyanmár!

A másik énem még próbálkozik, de hamar elfárad.

Jó, de lehet, hogy mást tudok, amit a dél- amerikai nem, vagy csak szerencsém lesz, egyszerűen összejön. Sokaknak összejön, nekem miért ne jönne? Jó mindegy, majd meglátjuk.

MEGLÁTJUK.

MAJD!

Bence anyukája már lassan egy hete fekszik kórházban, és nem megnyugtató a helyzet. Minden nap van valami, már ha kiderül, ami még sötétebbé festi az egész helyzetet.

Nem egy dologra kell koncentrálni, hanem minimum háromra, egyikből következik a másik, tolja előre, mint egy úthenger.

Bence folyamatosan próbál infót szerezni a kórháztól, de nagyon nehéz bárkit is elérni. Száz kilométer és egy vastag fal, ami teljesen elszeparálja a hozzátartozókat a rendszertől.

Bence beadott egy nyomtatványt, hogy meglátogathassa az anyukáját. Mondta is az orvosának, hogy szeretné, azonban ő határozottan visszautasította, hiszen csak haldoklók esetében áll fenn ez az opció.

„Az édesanyja állapota kielégítő..” – kezdődött minden mondat, miközben tudtuk, hogy ez nem feltétlen igaz. Különben is, mi számít kielégítőnek? Hogy él? Hogy nincs sokkal rosszabbul? Mégis mit jelent ez?

Másnap, miután az orvos visszautasította a látogatási kérelmet, felhívott Bence.

„Anyut reggel átszállították az intenzívre...” visszafojtott lélegzettel hallgattam, mire Bence hangja elcsuklott. „..és utána meghalt.”

Nem tudtam mást mondani, csak egy hosszúra nyújtott „nee”-t, mintha minél tovább húzom, meg nem történté lehetne tenni. Bence hiába mondta napokkal ezelőtt az orvosnak, hogy nem is érti, miért nincs intenzíven, hiszen az ezt megelőző bent fekvésnél sokkal jobb állapottal alapból oda vitték, ahol meg is erősítették a szervezetét.

Nem volt válasz, csak valami hebegés, habogás. Arra gondoltunk, nincs szabad ágy az intenzíven, mert múltkor is, ahogy jobban lett, már mondták neki, hogy mehet vissza a sima osztályra, mert ketten várnak az ágyára.

Ott ültem a kanapén, telefon még mindig a kezemben, bár már leraktuk. Sírtam, mert éreztem, mit érezhet most Bence. Nem tudtam, mi lesz, nem tudtam, hogyan kezeljem, mi lesz most. A kívülállóknak nehezebb abból a szempontból, hogy fel tudja e mérni, mire van a másiknak szüksége. Bence nem az a típus, aki kibeszél minden gondolatát, a nyerseket is, sokkal inkább bezárkózik, és lehetetlen előre lépni akár felet is.

Este egy virággal az asztalon vártam, amit anyukája emlékére vettem, megöleltem, de nem jött az, amire számítottam.

Mindenki máshogy gyászol, nem is lehet megtanulni, hogyan kell, annyira egyedi érzés, mindenkinél máshogy csapódik le. Gondoltam, az a dolgom, hogy ott legyek, ha akar beszélni, akkor meghallgassam, ha csendben akar lenni, akkor ott legyek vele a némaságban.

Elkezdődött egy folyamat azonnal, amiben Bence kikéri a papírokat, mert úgy gondolja, nem tettek meg mindent, nem kezelték helyén a dolgot, elmaradtak alapvető vizsgálatok, nem vettek figyelembe fontos dolgokat.

Tudom, szerintem Bence is, hogy nem sok esély van eredményre, nyilván megmagyarázzák az orvosok, mi, miért történt, de most ez is a gyász része. Így ölt testet a tehetetlen düh, a felfoghatatlan tény. Ha ettől jobb lesz, akkor ezt kell csinálni, ha ez segít valamiben, akkor bele kell állni. Másik pedig az, hogy nem szabad semmit szó nélkül hagyni. Attól fejlődik a világ, ha vannak visszajelzések, jók is, rosszak is.

Bence nem ment le az apukájához, mert folyamatosan dolgozott, ebben az állapotban is, de a család nagyon hamar elintézte a temetést. Arra is gondoltam, hogy a közelgő utazásom lemondom, pláne, ha a temetéssel egybeesik, meg amúgy is, hogy Bencével legyek. Hamar kiderült, hogy Bence nem feltétlen igényli a klasszikus értelemben vett támogatást, nem akar beszélni, a vállamon sírni, csak praktikus dolgokkal foglalkozik. Ez is egy fajta módja a gyásznak, teljesen el tudom fogadni, hogy ez most ilyen lesz, és nem sok szerepem van benne. Maximum annyi, hogy jelen vagyok, ha kellek, mögötte állok, hogy elkapjam.

A temetés alig két héttel utána volt, a család mindent elintézett. Bence teljesen a saját világában mozgott, nem is fogta fel, nem volt ott, nem szembesült azzal, ami történt, nem ő ment haza egy üres házba, ahol eddig, hosszú évtizedeken keresztül várta valaki.

Ettől még ugyanolyan nehéz, csak máshogy.

Sejtettem, hogy a temetés, mint lezárás lesz az egyik legrosszabb. A szembesülés, hogy ez valóság, nem csak egy hülye álom, amiből az ember felébred, és megrázza a fejét, megborzong, de tudja, vége van.

Persze, a legrosszabb ezután következik, azok a napok, ahol nem lesz jelen többé, azok a momentumok, amiről nem tud, amikből mostantól örökre kimarad. Nem lesz jobb idővel, csak más lesz. És bármennyire ijesztő is, idővel megszokja az ember. Apukájának rosszabb, mert ő minden nap szembesül az üres házban mindezekkel, nem tud a saját világába menekülni.

A temetésre két barátnőnkkel mentem kocsival, korán indultunk, hogy időben odaérjünk. Három szál virágot vettem, meg zöld leveleket, hozzá fekete széles szalagot, én akartam megkötni. A virágok szárait szorosan betekertem a fekete szalaggal, amire írtam pár sort. A szalag alá egy kis papírra leírtam, hogy örülök, hogy ismerhettem, és ígérem, vigyázni fogok Bencére.

Most már nekem kell.

Rengetegen voltak a temetésen, sok rokon, sok ismerős, volt munkatársak, szomszédok.

Én nem álltam a családdal a ravatalnál, ezt Bence egy ismerőse meg is jegyezte, azt hitte, nem fogad el Bence családja, ezért nem vagyok velük. Erről szó sincs, de fel sem merült bennem, hogy a családdal álljak, nem tudom miért, de nem akartam ennyire reflektorfénybe kerülni. Nem is tiszta mindenkinek (hogy is lenne az), hogy ki vagyok, és semmi szükség arra, pláne egy ilyen helyzetben, hogy az emberek találgassanak.

Olyan helyen álltam, hogy pont Bencét nem láttam, de amikor elindult a menet, és elment mellettem, egy összetört kisfiú volt a szemem előtt, aki nyeli a könnyeit, mert elvesztette az anyukáját, Megszakadt a szívem érte, annyire elesett volt. Borzasztó volt így látni, és nem tudtam, mit tehetnék, hogy jobb legyen.

Annyit tudok, hogy ott vagyok, ott állok nem messze, ha kellenék.

Talán ettől még közelebb kerülünk egymáshoz, de mindenesetre a sorsunk hasonló irányba megy. Persze, ez természetes, hogy az ember elveszti a szüleit, de az én anyukám is élhetett volna még, Bence anyukája is nagyon fiatal volt még ehhez. Tudom, ez nem racionális elvek mentén dől el, ki meddig marad itt, de borzasztó belegondolni is, hogy a szerettünk nem lesz mostantól jelen az élet azon szakaszaiban, amiket szívesen megosztanánk velük.

Nem mesélhetjük el az örömöt és a bánatot, nem érezzük többé, hogy büszke ránk.

Kényszerű felnövés, a gyerekkor vége fele menetelés, az egyedüllét folyamata.

Mostantól pedig maradnak az emlékek, amiket hamarosan felvált az „Úristen, már ennyi idő eltelt?” érzése.

Elég rosszak lettek az eredményeim, a százalékom legalábbis rosszabb a múltkorinál. Volt már ennyire rossz, sőt talán kicsit rosszabb is, de az utolsó három elég magas volt.

Bencének sokkal magasabb most is, mint általában.

Egy pár órát aggodalmaskodtam miatta, kicsit talán drámáztam is, de hamar lecsengett bennem. Ebben is fejlődtem. Ha fejlődésnek lehet hívni, hogy leszarok dolgokat. Egyszerűen nincs energiám ezen is aggódni. Képtelen vagyok rá. Megszoktam, elfogadtam.

Elfogadtam? Valószínű nem, de lépésről lépésre túlélek s a lépesek is egyre ritkábbak, hiszen nyolchavonta ha van vérvétel.

A laboromban is vannak dolgok, amik kilengenek, foglalkoztam vele egy pár órát, de aztán elengedtem azt is. Ezek az értékek mindig is kilengtek, persze, van olyan is, ami most rosszabb. Azt is tudom, hogy ezeket összefüggésében kell nézni, figyelembe véve, hogy gyógyszert szedek, stb. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Lászlóban csak akkor szólnának, ha már a végét járnám, és sejteném, hogy valami gáz van.

Bence is volt mostanában bent, neki csak receptet adtak, és a kezébe nyomták a múltkori vérképét offline formában is, amit már letöltött az EESZT-ből. Kérdezte, hogy mik ezek az elmozdulások (hasonlóak, mint nekem, talán jobbak kicsivel), mire utalhat ez, meg az.

Klári nővér közölte, hogy ők nem hematológusok, és ha érdekli (érdekli!), hogy mitől lehet ez, akkor keresse fel a háziorvosát, majd ő kielemzi, és utánamegy a dolgoknak.

Nem hittem a fülemnek, mikor Bence ezt mesélte.

Hogy mi van?

Nem várom el a nővértől, hogy kielemezzen egy komplex vérképet, úgy, hogy az állapotommal sincs tisztában (mellesleg az orvos se), de az azért elvárható lenne, hogy az orvossal egy évben egyszer öt percet beszélhessek. KI tudom erőszakolni, ha nagyon akarom, lehet, hogy órákat kell várni rá, és semmi értelme az egésznek, mert nem mond semmit, meg sem vizsgál, akkor meg minek. Ha elmondanák, hogy az a három vagy négy érték a gyógyszertől emelkedik vagy csökken, akkor lehet, hogy a beteg megnyugszik. Tudom, ez nem cél. Persze, az Internetről némi infóhoz jutottam, és sok esetben tényleg lehet a gyógyszer bizonyos értékek elmozdulásának felelőse, de ezt miért a netről kell összeguberálnom?

Menjek a háziorvoshoz, aki még ha tudja is az állapotom (nálam pont tudja, de tartok tőle a legtöbb esetben nem), nem infektológus, nem látja egészében a dolgokat, nem ismeri a gyógyszeremet, elölről kellene kezdeni mindent. Ennek mi értelme van?

Pár éve van ez amúgy, hogy minden beutalót a háziorvos ad, a László már semmit. Előtte még az ő beutalójukkal lehetett tüdőszűrésre menni, most már nem vonódnak bele ilyesmibe, így magánba járok. Átadom a helyet a szegényebbeknek, én pedig duplán fizetem az egészségbiztosítást, ha nem triplán. Befoghatom a szám, mert cserébe gyógyszert kapok, be is fogom.

Múltkor Bencének és nekem is mondták azonban a koleszterin emelkedést. Arra mindig kitérnek, másra nem. Egyikünk sem szedi a felírt gyógyszereket, mi máshogy számolunk a határértékekkel kapcsolatban. Lehet, hogy eljön annak is az ideje, de nem most.

Ha nem muszáj nem szedek gyógyszert. Mindig ilyen voltam, anyám is, és erre megkaptam az élettől, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem. Kevésbé tragikus amúgy, mint ahogy hangzik. Nagyon sokan szednek gyógyszert életül végéig más okokból is.

Amúgy én magam is elkenem azzal az egész „dolgot” (még mindig dolognak hívom), hogy jópofizok Klárival, jófejkedem, vagyis túlkompenzálok. Azért, hogy csélcsap meleg vagyok?

Egy felelőtlen valaki, akinek most a hibájáért bizonyos időszakonként jelenése van az ambulancián? Nem tudom, minek tűnhetek, de valószínű ott bent senki nem foglalkozik a sztorinkkal. Valószínű akaratlanul is hallanak életutakat, maguktól nem kérdeznének rá.

Bár Klári nővér elejtett egy „Hogy vagy?” -ot, de az csak egy kósza formalitás volt. Amúgy ő megnyugtat, állandóságot képvisel, mint Mária, aki évek óta nincs. Utána lett gépezet az egész, vele volt még lelke a folyamatnak.

Annyit feleltem Klári kérdésére, aki a kérdőjelet akkor tette ki a mondat végére, amikor már leült velem szemben a székre, hogy vért vegyen, hogy örülök, hogy végre tavasz van.

„Jajj, igen!”- sóhajtott a nővér és szúrt. Mélyről jövő sóhaja egészen a negyedik ampulláig tartott. Arra gondolt, miközben a tűn tartotta tekintetét, hogy milyen szép is lehet ilyenkor egy mezőn. Pipacsok, egy hintaágy, egy jó könyv... Úristen, idejét sem tudja mikor olvasott utoljára, pedig hogy szeret. Elolvas cikkeket a betegek által ottfelejtett magazinokból, de az nem az igazi. Szóval pipacsok. Kis szél, lengedeznek a szirmok, a könyv lapjai egy pillanatra megrezegnek. Klári felnéz, a mozdulat és a szél együttes játéka miatt haja homlokára tapad.

Mindenhol pipacsok, szirmaik a szél karjaiban ringatóznak..

Az új asszisztens kinyitotta az ablakot. „Meg lehet dögleni.” – szuszogta, amitől Klári visszatért a valóságba. „Szorítsd!”- nyomta rá a vattát a szúrás helyére, kinézett az ablakon, de csak a kórház másik épületét látta. Sehol egy pipacs.

Kértem időpontot, csak receptre, valamit még aranyoskodtam, aztán mentem a gyógyszertárba, ahol miután végig álltam a sort, kiderült, hogy csak délután lesz gyógyszer.
Bence másnap ment, gondolta kiváltja. Mondtam neki, tuti meghatalmazás kell, ezek nagyon drága gyógyszerek, nem fognak bárkinek kiadni egymilliónyi gyógyszert bemondásra.

Pedig de! Elvitte a személyimet, és kiadták. Amúgy maszkban lehetne én is (ott kell maszk), szóval mindegy, lényeg, hogy megvan, most négy hónapig nem kell mennem.

Nyáron, mikor megyek, valószínű arról fogunk beszélni, hogy elviselhetetlen meleg van.

Akkor Klári gondolatban az olasz tengerparton lesz, én pedig a következő lépésemből érkezem épp földre.

Mindig mondom, hogy mennyi bizonytalanság van az életemben, és lehet, mert ennyit gondolok rá, még többet bevonzok.

Nagyon fura volt a karácsony, igazából nulla ünnepi érzés, annak ellenére, hogy dekorációkból, ételekből nem volt hiány. Ebben az évben is, mint tavaly együtt töltöttük Bencével, nem ment egyikünk sem haza, csak két nappal később.

Mivel ötödikén feldíszítettük a fát, iszogattunk, azt hiszem, akkor ki is lőttük az ünnepeket, nem tért vissza a hangulat, pedig kényszeresen készülődtem, szeretem, ha valami történik, bármi, csak legyen valami. Nem volt nagy szám, de elmúlt, iszonyú gyorsan. 

Aztán egyre jött a sok bizonytalanság, ami teljesen bezavar a személyiségembe, ami betegesen szereti, sőt követeli, hogy egyenletesen menjen minden, a saját útján. Olyan ez, mint egy dominó, elkezdi az egyik, majd folytatják a többiek mögötte, vagy előtte, a végeredmény ugyanaz, előbb utóbb mindegyik a földre kerül.

Laposan fekszik, egymáson, és már nehéz megállapítani, hogy melyik kezdte.

A lakás helyzete azóta is fennáll, sokat beszélgetünk róla Bencével, de nem sok előrelépés van, mivel a tulajdonos nem nagyon pörög. Szóval, ha el is kell költöznünk, azt az utolsó pillanatban fogjuk megtudni. Na, ha valamiben nem tudom elviselni a bizonytalanságot, akkor az az otthon. Előző, és egyben első albérletemben tizenhárom évet voltam, és talán még mindig ott lennék, bár nem lenne már egészséges. Mostanit is hosszú távra terveztük, és szabad akaratunkból kívántunk volna elmenni, amikor annak eljön az ideje.

Így, hogy lebeg felettünk egy olyan tényező, amire semmi hatásunk nincs, nem tölt el jóleső érzéssel, hogy újra össze kell pakolni, és elölről kezdeni mindent.

Ez a lakás, mint ahogy a másik is, kezdettől fogva otthon volt, mert olyan tárgyakkal van teleszórva, amiktől azt érzem, tényleg itthon vagyok. Erre az érzésre szükségem van.  Talán a legjobban.

Egy év múlva mondtuk, hogy na, kész van, kábé. Aztán eltelt még egy, és itt tartunk. Persze, nézegetünk lakásokat, hátha szembejön valami, de az a baj, hogy egyre több igényünk lett.

Már nem csak az alap dolgok, hogy mehessen macska, és legyen terasz, hanem az is, hogy nagy legyen a belmagasság (ami addig fel sem tűnt, mikor újépítésűben laktam), és a ház üzemeltetése megfeleljen a minimum elvárásoknak, és ne tervezzenek óriás felújítást.

Abszurd igények, miközben itt minden meglenne, még akkor is, ha két lakó utál minket. Eddig egyik szomszédommal sem volt bajom az előző lakásban, nem is tudtam, milyen szerencsés vagyok, látva, hogy itt mennyi rosszindulat gyűlt fel, miközben mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki magával foglalkozna.

Közben Bence anyukája eléggé beteg, harmadszorra van kórházban, legutóbb decemberben, a létező minden baja van szegénynek, egyik összefügg a másikkal, nagyon komplex kezelésre lenne szüksége. Ennek ellenére egy vidéki kórházban fekszik, kezelik, de csak tünetileg, nincs szakorvos, aki az egyes betegséget vizsgálja, csak életben tartják. Látogatni nem lehet, csomagot leadni bizonyos napokon lehet, de ételt nem. Mondanom sem kell, miket eszik, és a múltkori kórház alatt is hány kilót fogyott. Semmi információ, kezelési terv, csak amit a betegnek odamondanak fél mondatban, ha egyáltalán, és ennyi. Szóval a rendszerből kikerült az a két tényező, ami a szakszerű orvosi ellátáson kívül életben tartja a beteget: a személyes jelenlét, mint hozzátartozó, aki időnként kontaktál a folyosón az orvossal, és az étel, amit beviszel a betegnek, hogy ne azt a szart egye, amit adnak.

Mivel nem mehetsz be, nem tudod, mi történik, milyen orvos van ott, semmit, csak ha a beteg mondja. Bence anyukája telefonon informál, de nincs túl jó állapotban, valamit mond, mert eszébe jut, valamit nem, meg ő sem tudja pontosan, mivel senki nem beszélt még vele öt mondatnál többet öt nap alatt. Bence addig hívta a kórházat, amíg bent találta a kezelőorvost, egy fiatal doktornőt, aki hallhatóan sértve érezte magát, hogy egy hozzátartozó érdeklődik, és kérdéseket tesz fel az eddig elvégzett vizsgálatok eredményeinek ismeretében. A doktornő sok, Bence által felvázolt opciót is kilátásba helyezett, „az is lehet, igen”, de abban nem tudtak dűlőre jutni, hogy mivel szívbaja is van, kellene egy kardiológiai vizsgálat, mert legutóbb azzal is volt bent.

Nem hangzott el, hogy mi a mostani állapot, merre haladunk, semmi.

Mint ahogy az sem, hogy a beteg nehezen veszi a levegőt, alig tud beszélni, ezt Bence bátyja mondta, aki akkor beszélt vele telefonon. Azt sem említette, hogy nyugtatót is kap, ami szintén hallható volt a beszédén, és ő maga sem tud róla. Érthetetlen, hogy miért nem szívják le a tüdejében felhalmozódó folyadékot, amit nála alapjáraton a vese okoz.

Teljes bizonytalanság, és őrjítő csend. Tényleg ez így nem fenntartható, sem a fent felsoroltak miatt, sem lelkileg. Csak ülsz és vársz, nem tudsz bent pörögni, amikor van időd, nem látsz semmit, csak telefonon hallgatod, meg arra hagyatkozol, amit a beteg elmond, aki nem alszik, nem eszik, és teljesen kikészült az egésztől. Ráadásul még vissza is kapja, hogy telefonált a fia, okoskodott, kavart.

Érdeklődött, aggódott!

Rettenetesen elkeserítő az egész s nem tudom, mi a megoldás. Mindent megteszel, megpróbálsz, de semmi hatásod nincs a folyamatra.

Nagyon sajnálom Bencét, messze van, távolról aggódik, de tudja, csak ez maradt neki, előre mozdítani nem tudja az ügyet.

Marad a várakozás.

Voltam a Lászlóban. Csak gyógyszerért kellett mennem, vagyis receptért.

Mostanában sokszor eszembe jut, mikor odafele megyek, hogy mennyi minden változott AZÓTA. Közel nem vagyok annyira ideges, sőt, igazából teljesen elviselhető már.

Ilyenkor mikor megyek az úton a tizennégyes ambulancia fele, eszembe jut, hogy jó pár éve gyakorlatilag minden másodpercben küzdenem kellett, hogy ne ájuljak el, vagy ne fulladjak meg a hirtelen rám törő szorító köhögéstől, amit nyilván a pánik okozott. Nyugodt nem vagyok, de meg tudom magam győzni, hogy hamar vége.

Nem nyújtom el az időt, mint régen, hogy a sarkon állok s azt figyelem, ki jön ki, ki megy be, vajon ki lehet még bent, és mi a legjobb pillanat arra, hogy feltépjem az ajtót s belépjek. Persze, minél többet vár az ember, annál erősebben tör rá a félelem. Nem attól, hogy megszúrnak, nem az orvosi közegtől, még csak nem is annyira a szembesüléstől, amit bizonyos időközönként meg kell tennem, ami az arcomba tolja, hogy ez a valóság, még akkor is, ha igyekszem nem gondolni rá.

Kezdetben az eredményektől féltem, főleg, mikor még nem szedtem gyógyszert. Akkor folyamatosan azon szorongtam, hogy a T4 értékem megfelelő e, írtam, viszonyítottam, próbáltam valami megnyugtató dolgot találni a tendenciában. Ugráltak az értékek, volt, hogy jobb volt, volt, hogy rosszabb, mióta gyógyszert szedek, sokkal egyenletesebb.

Nem foglalkozom már vele sokat, bár izgulok, mikor felkerül az EESZT-be, de sokkal jobb, mint mikor telefonálni kellett, amikor az is siker volt, ha elsőre be tudtam mutatkozni, és nem csuklott el a hangom. A legutóbbi számomra sem emlékszem már pontosan, de harminc felett volt, az rémlik. Ha megnézném, elkezdődne egy lavina, ami beszippant, és újra elkezdek megnyugtató válaszokat keresni az Interneten arra, hogy az eredményem jó. Ahol megnyugtató dolgok vannak, ott aggasztóak is, szóval nem mindegy, melyiknél hagyom abba. Elkezdném viszonyítgatni, és kikészülnék. Akkor megnéztem, nem volt gond, nem akarom újra.

Az elején rengeteg infót olvastam a neten a betegségről. Kerestem a kapaszkodókat, a megerősítést arra a flegma, elbagatizáló stílusra, amit az orvosom előadott. Remegő ujjakkal írtam be a keresőbe, hogy HIV. Az előugró ezer cikk, melyekben ez a három betű szerepelt, teljesen kikészített. Minek mentem oda... Talán azért is kezdtem el írni, hátha valakinek támpontot ad, olyat, amit én is kerestem annak idején. Találtam is pár dolgot, amik segítettek összerakni a saját valóságomat ebben a témában.

Most sokkal jobban szorongok azon, hogy a vérképem mit mutat. Ha vannak eltérések, azok a gyógyszerszedéssel vannak e kapcsolatban, vagy valami komoly bajt jeleznek?

Régebben, mikor még nem töltötték fel ezeket az adatokat a netre, akkor láttam csak, mikor legközelebb bemenetem. Akkor is csak úgy, hogy a nővér kezébe vette, átfutotta, és azt mondta jó. Akkor is, ha elmászott pár érték. Gondoltam, azért nem mondja, mikor véletlenül odapillantottam, és láttam pár plusz vagy minusz jelet, mert nincs jelentősége, vagy ez a gyógyszer mellékhatása. Nagyon ritkán vittem haza, mindig mondtam, őrizzék ők, én csak belepörgetném magam, ha azt mondják jó, akkor jó.

Most minden fent van már aznap a neten, legalábbis a vérkép, a többi egy héttel utána.

Kinyomtatom, mellé írok, összehasonlítok, elemzek. Van pár érték, aminek utána néztem azóta, és valóban okozhatja a gyógyszer, de ezt is magamtól tettem össze.

Senki nem mondta, hogy nyugodjak meg, ezek csak a gyógyszer miatt vannak, nem jelentenek bajt, „valamit valamiért.”

Már nem hiszek el mindent, amit az ambulancián mondanak, és nem is érzem azt, hogy ott vigyáznak rám. Nem dőlök hátra, mint az elején, azt gondolva, ha baj van, akkor segítenek.

Nyílván ott vannak, mint biztos pont, de megtanultam, hogy magamat kell monitoroznom, és ha felmerül valamivel kapcsolatban bármilyen egészségügyi gyanú, akkor nekem kell elintéznem.

Régebben még a Lászlóban adtak beutalókat, most már a háziorvoshoz zavarnak, aki nem feltétlen van tisztában a státuszommal. A mostani tudja pont, de mennyivel egyszerűbb, és hatékonyabb lenne, ha ők, összefüggésében gondolkozva elősegítenék azokat a vizsgálatokat, amik kideríthetnének olyan betegségeket, amik az állapotommal/gyógyszerszedésemmel lehetnek összefüggésben. Szóval figyelek, és kivizsgálásokra járok magánorvosokhoz.

Bence is volt pár nappal később, de tőle most vért is vettek. Addig kavart, hogy még nézzenek ezt, meg azt a vérből, legyenek kedvesek ameddig előkerült az orvos is, és behívatta.

Neki is magas a koleszterinje, mint nekem, de neki egy másik érték is folyamatosan emelkedik. Nekem néha visszamegy, de neki egyértelműen mindig több. Felírt koleszterin csökkentőt, ami tipikusan erre a koleszterinre van, ami miatt egy másik érték emelkedéséből az is kiolvasható, hogy a trombózis veszély is megnőtt. Kiderült, hogy ugyanazt a gyógyszert írta fel, mint nekem, amit nem váltottam ki, mert a másik értékem, ami Bencének magas, az nekem nem olyan vészes. Illetve mindig ugrál, és tudom, hogy öröklött is, mert apámnak is mindig magas.

Volt, hogy két vérvétel között csináltam egy koleszterin tea kúrát, és visszament. Bence értéke más, és tényleg nem ment vissza régen, ennek utána kell járni, de nem feltételen az a megoldás szerintem, hogy beszed rá egy koleszterin csökkentőt.

Az orvos is megerősítette, hogy a gyógyszer okozhatja, ezért javasolja, hogy cseréljék le a kétszemes mix-ét egyszemesre. Igaz, van még gyógyszere, de azt beviheti, és adnak az újra receptet. Most ezen gondolkozunk, mikor váltson. Ő nagyon alapos, elolvas minden tájékoztatót, utána olvas, szóval jó döntést fog hozni.

A legnagyobb félelmem még mindig az, mikor mennem kell a Lászlóba, hogy kivel futok össze.

Tudom, ez hülyeség, de akkor is. Alapból tök gáz orvosi váróban ülni, magad elé nézve, így pedig, hogy simán lehet ismerős, még rosszabb.

A maszkos időkben sokkal nyugodtabb, és kevésbé felismerhető vagyok.

Tavasszal megyek vissza, akkor már lesz vérvétel is elvileg. Bár azt mondták most, hogy nem lesz, mert kilenc havonta van csak, de jeleztem, hogy augusztusban volt utoljára, az nyolc hónap, és ha megvárjuk az azt követőt, akkor eltelt egy év is.

„Jó, akkor majd meglátjuk.” -érkezett a válasz. Kértem, ezt döntsük el most, mert nem mindegy, hogy éhgyomorra kell mennem reggel nyolcra, vagy mehetek délután is, a szokásos reggeli három kávém után.

Eldöntöttük. Lesz. Nagyszerű.

Közben pedig december egy is volt, amiről a magam módján meg is emlékeztem. Megköszöntem, hogy most élek ezzel a betegséggel és nem harminc éve, vagy még régebben. Akkor már nem élnék, és akkor sem, ha nincs lehetőségem elkezdeni  gyógyszert szedni. 2016-ban. Ha nem tudom elkezdeni, mert mondjuk nem létezik, akkor valószínű vagy nem élek, vagy rossz állapotban „élek”. Igaz, hat évet kibírtam szerek nélkül (akkor az volt a protokoll, hogy nem kell azonnal elkezdeni, hanem húzni kell az időt, amíg lehet), de a következő hatot nem biztos, hogy átvészeltem volna.

Hálás vagyok.

Nagyon!