Voltam a Lászlóban. Csak gyógyszerért kellett mennem, vagyis receptért.

Mostanában sokszor eszembe jut, mikor odafele megyek, hogy mennyi minden változott AZÓTA. Közel nem vagyok annyira ideges, sőt, igazából teljesen elviselhető már.

Ilyenkor mikor megyek az úton a tizennégyes ambulancia fele, eszembe jut, hogy jó pár éve gyakorlatilag minden másodpercben küzdenem kellett, hogy ne ájuljak el, vagy ne fulladjak meg a hirtelen rám törő szorító köhögéstől, amit nyilván a pánik okozott. Nyugodt nem vagyok, de meg tudom magam győzni, hogy hamar vége.

Nem nyújtom el az időt, mint régen, hogy a sarkon állok s azt figyelem, ki jön ki, ki megy be, vajon ki lehet még bent, és mi a legjobb pillanat arra, hogy feltépjem az ajtót s belépjek. Persze, minél többet vár az ember, annál erősebben tör rá a félelem. Nem attól, hogy megszúrnak, nem az orvosi közegtől, még csak nem is annyira a szembesüléstől, amit bizonyos időközönként meg kell tennem, ami az arcomba tolja, hogy ez a valóság, még akkor is, ha igyekszem nem gondolni rá.

Kezdetben az eredményektől féltem, főleg, mikor még nem szedtem gyógyszert. Akkor folyamatosan azon szorongtam, hogy a T4 értékem megfelelő e, írtam, viszonyítottam, próbáltam valami megnyugtató dolgot találni a tendenciában. Ugráltak az értékek, volt, hogy jobb volt, volt, hogy rosszabb, mióta gyógyszert szedek, sokkal egyenletesebb.

Nem foglalkozom már vele sokat, bár izgulok, mikor felkerül az EESZT-be, de sokkal jobb, mint mikor telefonálni kellett, amikor az is siker volt, ha elsőre be tudtam mutatkozni, és nem csuklott el a hangom. A legutóbbi számomra sem emlékszem már pontosan, de harminc felett volt, az rémlik. Ha megnézném, elkezdődne egy lavina, ami beszippant, és újra elkezdek megnyugtató válaszokat keresni az Interneten arra, hogy az eredményem jó. Ahol megnyugtató dolgok vannak, ott aggasztóak is, szóval nem mindegy, melyiknél hagyom abba. Elkezdném viszonyítgatni, és kikészülnék. Akkor megnéztem, nem volt gond, nem akarom újra.

Az elején rengeteg infót olvastam a neten a betegségről. Kerestem a kapaszkodókat, a megerősítést arra a flegma, elbagatizáló stílusra, amit az orvosom előadott. Remegő ujjakkal írtam be a keresőbe, hogy HIV. Az előugró ezer cikk, melyekben ez a három betű szerepelt, teljesen kikészített. Minek mentem oda... Talán azért is kezdtem el írni, hátha valakinek támpontot ad, olyat, amit én is kerestem annak idején. Találtam is pár dolgot, amik segítettek összerakni a saját valóságomat ebben a témában.

Most sokkal jobban szorongok azon, hogy a vérképem mit mutat. Ha vannak eltérések, azok a gyógyszerszedéssel vannak e kapcsolatban, vagy valami komoly bajt jeleznek?

Régebben, mikor még nem töltötték fel ezeket az adatokat a netre, akkor láttam csak, mikor legközelebb bemenetem. Akkor is csak úgy, hogy a nővér kezébe vette, átfutotta, és azt mondta jó. Akkor is, ha elmászott pár érték. Gondoltam, azért nem mondja, mikor véletlenül odapillantottam, és láttam pár plusz vagy minusz jelet, mert nincs jelentősége, vagy ez a gyógyszer mellékhatása. Nagyon ritkán vittem haza, mindig mondtam, őrizzék ők, én csak belepörgetném magam, ha azt mondják jó, akkor jó.

Most minden fent van már aznap a neten, legalábbis a vérkép, a többi egy héttel utána.

Kinyomtatom, mellé írok, összehasonlítok, elemzek. Van pár érték, aminek utána néztem azóta, és valóban okozhatja a gyógyszer, de ezt is magamtól tettem össze.

Senki nem mondta, hogy nyugodjak meg, ezek csak a gyógyszer miatt vannak, nem jelentenek bajt, „valamit valamiért.”

Már nem hiszek el mindent, amit az ambulancián mondanak, és nem is érzem azt, hogy ott vigyáznak rám. Nem dőlök hátra, mint az elején, azt gondolva, ha baj van, akkor segítenek.

Nyílván ott vannak, mint biztos pont, de megtanultam, hogy magamat kell monitoroznom, és ha felmerül valamivel kapcsolatban bármilyen egészségügyi gyanú, akkor nekem kell elintéznem.

Régebben még a Lászlóban adtak beutalókat, most már a háziorvoshoz zavarnak, aki nem feltétlen van tisztában a státuszommal. A mostani tudja pont, de mennyivel egyszerűbb, és hatékonyabb lenne, ha ők, összefüggésében gondolkozva elősegítenék azokat a vizsgálatokat, amik kideríthetnének olyan betegségeket, amik az állapotommal/gyógyszerszedésemmel lehetnek összefüggésben. Szóval figyelek, és kivizsgálásokra járok magánorvosokhoz.

Bence is volt pár nappal később, de tőle most vért is vettek. Addig kavart, hogy még nézzenek ezt, meg azt a vérből, legyenek kedvesek ameddig előkerült az orvos is, és behívatta.

Neki is magas a koleszterinje, mint nekem, de neki egy másik érték is folyamatosan emelkedik. Nekem néha visszamegy, de neki egyértelműen mindig több. Felírt koleszterin csökkentőt, ami tipikusan erre a koleszterinre van, ami miatt egy másik érték emelkedéséből az is kiolvasható, hogy a trombózis veszély is megnőtt. Kiderült, hogy ugyanazt a gyógyszert írta fel, mint nekem, amit nem váltottam ki, mert a másik értékem, ami Bencének magas, az nekem nem olyan vészes. Illetve mindig ugrál, és tudom, hogy öröklött is, mert apámnak is mindig magas.

Volt, hogy két vérvétel között csináltam egy koleszterin tea kúrát, és visszament. Bence értéke más, és tényleg nem ment vissza régen, ennek utána kell járni, de nem feltételen az a megoldás szerintem, hogy beszed rá egy koleszterin csökkentőt.

Az orvos is megerősítette, hogy a gyógyszer okozhatja, ezért javasolja, hogy cseréljék le a kétszemes mix-ét egyszemesre. Igaz, van még gyógyszere, de azt beviheti, és adnak az újra receptet. Most ezen gondolkozunk, mikor váltson. Ő nagyon alapos, elolvas minden tájékoztatót, utána olvas, szóval jó döntést fog hozni.

A legnagyobb félelmem még mindig az, mikor mennem kell a Lászlóba, hogy kivel futok össze.

Tudom, ez hülyeség, de akkor is. Alapból tök gáz orvosi váróban ülni, magad elé nézve, így pedig, hogy simán lehet ismerős, még rosszabb.

A maszkos időkben sokkal nyugodtabb, és kevésbé felismerhető vagyok.

Tavasszal megyek vissza, akkor már lesz vérvétel is elvileg. Bár azt mondták most, hogy nem lesz, mert kilenc havonta van csak, de jeleztem, hogy augusztusban volt utoljára, az nyolc hónap, és ha megvárjuk az azt követőt, akkor eltelt egy év is.

„Jó, akkor majd meglátjuk.” -érkezett a válasz. Kértem, ezt döntsük el most, mert nem mindegy, hogy éhgyomorra kell mennem reggel nyolcra, vagy mehetek délután is, a szokásos reggeli három kávém után.

Eldöntöttük. Lesz. Nagyszerű.

Közben pedig december egy is volt, amiről a magam módján meg is emlékeztem. Megköszöntem, hogy most élek ezzel a betegséggel és nem harminc éve, vagy még régebben. Akkor már nem élnék, és akkor sem, ha nincs lehetőségem elkezdeni  gyógyszert szedni. 2016-ban. Ha nem tudom elkezdeni, mert mondjuk nem létezik, akkor valószínű vagy nem élek, vagy rossz állapotban „élek”. Igaz, hat évet kibírtam szerek nélkül (akkor az volt a protokoll, hogy nem kell azonnal elkezdeni, hanem húzni kell az időt, amíg lehet), de a következő hatot nem biztos, hogy átvészeltem volna.

Hálás vagyok.

Nagyon!